Röpke
húsz percem van. Felgyűltek a munkáim. Kevés a munkás és sok az
aratnivaló. Ez a a jézusi mondás sokat forgott a fejemben a
napokban. De nem tudok semmit se kitalálni, honnan lehetne munkást
szerezni. Legtöbb külföldre ment. Nem szeretnék kis kínaikat
vagy szerecseneket itt futkározni látni a műhelyemben. Nincs velük
bajom, de elég nekem az én őseim kultúrája alatt görnyedni,
szomorkodni, nem vagyok kíváncsi a máséra is. Meg láttam eleget
a vizenyős, semmibe néző tekinteteket, tényleg nincs kedvem
nézni, ahogy mások a messzibe néznek örökké, és nem tudják
értékelni a percet.
Az
futta meg dilló fejemet, hogy néha jó lenne elfeledni őseink
kultúráját. Mert nem hagytak rést nekünk, amit feltalálhatnánk.
Mindent kitaláltak már elődeink, rímet, dallamot, szerszámot,
nekünk csak fogyasztani kéne, de ez gátat épít kedvünknek,
elemi alkotó vágyunknak. Lenyűgözvén a sok levédett téma,
dallam, amihez már törvénytelenség hozzányúlni, csak a zug
fogyasztás a sorsunk. Pedig jó lenne kitalálni újból a dolgokat.
Nem fejlődtünk akkorát, hogy elődeinket túlszárnyaljuk, így
ebben a kopirájtos (copyright) világban csak zombi árnyékként
élünk. Ma az sem normális, ha az ember hobóként az alkotásra
adja fejét, a nemzeteknek adónemző egyedekre van szűksége és
hűséges elvbérencekre. Minden generáció valamit rátett a nagy
alkotásra, ma úgy néz ki nincs kipattant dallam, ami ne lenne
levédve. Mindent kitaláltak már? Nem csoda, hogy virtuálisan
próbálunk újat renderizálni és a kickünknek soha nem hallott
lecsengést szintétizálni. Ezt még elődeink nem csinálták.
Hogy
hibázunk? Előttünk nemzedékek hibáztak, a történelem kamatot
is préselt azokból, de nem tanultunk belőlük. Erény a tévedés,
úgy látszik. Ha örökké hibázunk, talán téves úton járunk?
Ahol járunk ott csak hibázni lehet?
Milyen
jó lenne újból felfedezni Charlie Chaplin This is my song dalát.
A papírt. A tollat. Az örömöt, amikor belefújsz egy trombitába.
Jön
a “drága vérem”, aszongya tőled rendelek, nem a Dedemantól,
de legyél olcsóbb, legyen minden kétszer vastagabb, hozd haza,
szereld össze, de ugye érzed “testvér”, hogy csak azért, mert
“vérem” vagy, rendelek tőled? Ehhez a borzasztó nép és haza
szeretethez mit lehet még hozzátenni? Hogy jó lenne újra
feltalálni az empátiát, a normalitást? Az ilyen olyan mint a
kommunizmusban a baromból avanzsált pártvezér. Most új
szerzeményű barmok nemzetelnek és basszam, tényleg nem tudják
micsinálnak, ésszel nem érik fel, hogy “jósága” ama gyilkos
bunkósbotja.
Lejárt
a húsz perc. Megyek újra felfedezni a munkát, adva neki egy rég
elfeledett stresszes rímet. És a deadline istennek gyútani egy
gyertyát. Mert a többit senkit sem érdekel. Csak a határidő
betartása.