Süket vagyok, nem Beethoven

Mindig későn jövök rá, hogy huzatban dolgozom. Mikor már begyullad a fülem és a fülsár beragad. Normálisan a finom fűrészpor össze szokta galacsinokba gyúrni a fül sarat és néha egyszerűen kigördül a fülemből. Persze tavasszal nyitott ablakokkal dolgozom a műhelyben, így elkerülhetetlen a huzat. Noha az asztalom nem a huzatban van, elkerülhetetlen, hogy ne kerüljek a huzat útjába. Már azt is vehetném előjelnek, hogy nem gördülnek a galacsinok, de nem figyelek oda. Így aztán bedugul a fülem. Sunyin, nem egyik napról a másikra. Tompul a körülöttem levő világ, lassan hozzászokom, amíg egy reggelre bedugul, rendszerint a bal fülem. Persze a másik is félig. Jön aztán a sima étolaj csepegtetés, fülbe vatta, és pár nap alatt, ahogy a gyulladás visszahúzódik, az összegyurmázott fülsarat spéci vízpumpával, meleg vízzel kimosom. És megfogadom, hogy huzatban vattát teszek a fülembe. De mindig elfelejtem.
Ezt minden évben eljátszom. Így kell nekem, ha nem vigyázok magamra.
Az egészben a rossz, hogy így is szoktam mixelni. És későn jövök rá, hogy minek raktam annyi térhatást hangszerekre. Mert nem hallom rendesen. Úgy tűnik jól hallom, de nem. Ezért is kéne vigyázzak a fülemre.
És igen, az autómban nincs klíma, így a hőségben leengedett ablakkal megyek, és biza az is rátesz a gyulladásra. Megoldás: vatta.
Így van, hogy éjjel megébredek, kicsit zúg a fejem, nem tudok visszafeküdni, így írok. Ahhoz nem kell fül.
Igaz, más miatt is zúg a fejem.
Lassan a végére járok a Mollináry regénysorozatnak, az utolsó könyvét egyszerűen nem lehet sehonnan beszerezni, “Az Isten hallgat” a címe. Minden létező antikváriumban többen is előjegyezték, ha megjelenik igény van rá. Érdekelne pedig, mert úgy néz ki ez a sorozat Gizellának az összmunkássága, pár versen kívül. Olyan mint Pillangó, ki két könyvben írta meg történetét. Szeretem ezeket a történeteket, mert többet megértek a kor helyzetéből, mint a történészek elmélkedéseiből.
Gizella is elfogult, persze, hogy az, de nem zavar, olvasok a sorok közt. Őszintesége az, ami hiteles. Nem takarja hibáit. Igaz, hogy könyveinek van egy olyan íze, mintha mosná magát: azért voltam aki voltam, mert a körülmények kényszerítettek rá. Elnézem ezt neki, mert általa bemutatja a kor emberét, aki igen, tette amit tett, mert a körülmények vitték rá.
A körülmények engem is sok mindenre vittek rá, de igaz sosem akartam semmilyen kasztba bekerülni, mint Gizella szerette volna: zsidónak lenni, hogy központi üzlethelyiséghez jusson, vagy valamilyen könnyen élési lehetőségbe furakodni, mint Gizella remélte: álnéven egy eldugott vidéken, kizsarolt pozíciót betölteni, irodakukacként élni. Nekem a körülmények a munka lehetőséget hozták mindig, igen azt amire Gizella nem áhítozott, hogy egy szövődében orrba szájba esve dolgozzon látástól mikulásig. Igen, érthető életútja, ő észrevette, hogy a tanult embernek több esélye van, és azt is észrevette, hogy a zsidó embernek van ideje tanulni, mert először is igénye megvan hozzá. Míg a plebsz magyarnak csak szenvedni és sínylődni van igénye. Ő is belátja, noha benne van a zsidó gyűlölet, legtöbbször a zsidók segítettek rajta és általuk jutott könyvekhez, meg bármilyen más megközelítéshez, ami nem alkohol és prostitúció.
Egyébként nagyon szépen leírja, hogyan jutott a zsidóság mindig hatalomhoz, pénzhez, az én olvasatomban így fejezném ki: mert a magyar a mindenkori balfasz ember, akinek hatalmas, buta, fatalista egoja nem engedi fejlődni semmilyen irányban. A kitanult, intelligens, vállalkozó zsidó egy olyan űrt tölt be, amit a magyar nyitva hagy. A zsidó a kommunizmus szelét is felfogta, mert érdekelt volt minden irányban, a kispolgár magyar ebből is csak a gyűlöletet kaparta ki belőle és azzal is maradt.
Hiába mondom, hogy nekünk üzleteket kell létrehozni, kortársaim mélymagyarjai arról akarnak meggyőzni, hogy nem, hanem a migránsokat kell megölni. Megint egy elvont világban él a magyar érzelem, arra gyúr, hogy mezítlábas legyen, ahelyett, hogy a cirokját a központban árulná és ne a zsidónak semmipénzért, de van neki egy ősrégtől begyepesedett fatalista világnézete, miszerint az ő világának a faluja határával befejeződött, ami persze a Világnak is a határa, de azért felviszi a több szekér cirokját Budapest határába. De nem viszi be pár utcával arrébb, ahol dupláját kapná érte, mert neki van egy otthoni számítása és ahhoz tartja magát.
Hát öcsém, ne várd, hogy jöjjön a zsidó és megveregesse hátad, hogy de fasza gyerek vagy. Persze, hogy egy szemét vagy a szemében. Aki nem képes egy kicsit felülemelkedni saját világából. És röhögve alkudozik veled.
Igen, másrészt nem tudom kikerülni Zsülient, hogy az andorrai szállodásokkal én beszéljek direkt a faházakkal kapcsolatban, mert nekik -szerintem- titkos szolgálati kapcsolataik is vannak együtt, amit miattam nem fognak megkerülni, bármennyire jobban járnának velem.
Gyakorlatilag amikor a csarnokba másztam, amint írtam már, azt hittem, hogy a nagy kutyákkal tudok majd én is vonyítani, de túl becsületes voltam nekik és ezért martak (marnak) ahol tudtak. Alázatom tart meg, igaz nem behódoló, nem nyalós, nem besúgó, de van egy konok, céltudatos alázat, ami az elvetemült ellenségben is némi tiszteletet gerjeszt. Persze, ha el akarnak taposni, semmi vagyok nekik.
Rulettezek, mint Gizella. De biza Gizellának sem ment, mert előbb utóbb kiugrott belőle az igazság szelleme. Elvtársakra az elvtársak közt lelt, teljesen érthető volt a szocialistákkal való kapcsolata. De nekem nincsenek semmilyen potenciális elvtársaim, olyan vagyok mint egy taszító mágnes, mennék, ölelnék, de mindent csak taszítok magamtól. De lehet, hogy csak menekülnek. És megint magamat ostorozom.
Nézem a sok hajó niggert, ahogy jönnek mezítlábasan, éhesen, elfáradva. Most még megtörten néznek ki a fejükből, de amikor megérzik a megdolgozatlan pénz szagát, a társadalmi segélyt nyolc gyerek után, elkezd majd rappolni, elnyomásról, tökét vakarva makogni.
Ezzel szemben látom sorstársaim bulldog kutyás, ártatlan, vizenyős tekintetét, amint nyálas szájjal tekint a nyugatra, de nem attól tanulni akar, hanem annak a megtűrt, szemete lenni, nincs hogy ne lássam, ahogy a sok nigger majd az ő helyüket fogják betölteni.
Jött egy srác, nézte a műhelyemet és áradozott. Mondtam neki, ne áradozzon, mert hatalmas áldozat árán van, még nincs vége és nem rentábilis az asztalosság. Nem adóképes. De áradozott, hogy mégis, nemzetileg ez a jövő. A srác építész mérnök, de feladta, mert rájött, hogy a cégnél nem építész kell, hanem niggerverő, aki ostorozza az alkoholista, tolvaj, lusta niggereket (értsd: szakképzetlen aljanép). Inkább köveket vág és abból él. Persze, mi így látjuk, a gazdaság vakond szintjén, de a való világ nem ez.
Álmodozás ez, mely nem vezet sehova.
Elvtársság nélküli magányos kommunista farkasok vagyunk, már már a nemzetről is lemondunk, de legalább fajközelben legyünk. Világbéke, persze papíron jól mutat, meg parádékon, de ahogy mondta valaki: a cigány akkor boldog, ha rosszat tud nekem csinálni: becsapni engem, lopni tőlem. Amíg én félholtan lesem a hagymáim állapotát, a szőlőm indáit, és válogatom, élezem a fúró száraimat.
Véletlenszerűen élünk egy nagyon is rendezett világban.
Az egységes megnyilvánulások olimpiákon, színes parádékon, műnemzeti álkonferenciákon mutatják torz képüket, így, hogy semmiféle gazdasági, belátható, kézzel fogható vízió nem tud körvonalazódni, csak a gyűlölet az egyetlen motiváló, ebből gálickő nem lesz. Én mondom.
Meg kell előzni a gyűlöletet. Gazdasági fórumot legalább, de nincs. Az sincs. Mert ilyen buták vagyunk. Ha megszólalok egy ilyen csoportosulásban, rögtön leszólnak és kioktatnak a világpénzről és a kondenzcsíkokról. És egy valós érvvel sem méltatják az én feltevésemet, miszerint nem a világot kell megváltoztatni, hanem saját érdekeltségű nemzeti üzleteket kell nyitni. Nyitni kell a világ felé.
Nem dohányboltra gondolok.

Ahogy megjön a hallásom, újrakeverem az Oxygene IV-et. És lehet, mondom csak lehet, hogy zongorára cserélem a pengetőst.