Meggondolatlan
tapintatlanság a mai fiatalokat azzal vádolni, hogy elmerültek
ebben a virtuális világban és nem élnek a mában. Az igaz, hogy
el vannak merülve a virtuálisban, és nincs sok közük a
valósághoz, viszont úgy tekintek a mai fiatalokra, mint
tükörképemre: ez vagyok én.
Én voltam az, aki
kitaláltam azt, hogy engem valahol Gammapolisz vár. Kifogyhatatlan
terített asztal, romolhatatlan, tökéletes test, olyan nótaszó
mellett, mely direkt a mennyei angyalok kórusából fakad, egy kórus
kinek örök hivatása engem szórakoztatni.
Én vagyok az, aki mindig
a holnapba fektet, nem a mába. Minden ma ellopott perc arról szól,
hogy majd jobb lesz később az eljövendőnek.
Én vagyok az is, aki
mindenki mást többre értékelek, mint az enyéimet.
Mit csinálnak a mai
fiatalok rosszabbul, mint mi, úgymond bölcs felnőttek, akik
tudjuk?
Mi felnőttek tervszerűen
idomítjuk gyerekeinket Gammapolisz polgárokká.
Mikor a legmozgékonyabbak,
mi beszorítjuk őket egy szűk terembe, padba. Fő a testük, lábuk
műanyag ruházatban, cipőben. Erőltetjük olyan dolgok
megértésére, melyet még Gammapolisz városában sem alkalmaznak.
Olyan tudományokat sulykolunk beléjük, melyek a ma életéhez, a
ma boldogságához teljesen haszontalanok. Sőt, egy biztos eszköz,
fegyver a mai élésnek a mostani boldogságnak a lejáratásához.
Mi meg azzal vádoljuk a
mai fiatalokat, hogy egy virtuális világban élnek.
Már születéstől kezdve
eleve elrendeljük, hogy milyen jövőbe, világba neveljük
gyermekünket. Milyen szociális rétegbe tartózzon. Milyen vallás
jegyeit hordozza. Kikkel barátkozzon, kikkel ne.
Tökéletes iskolai
rendszert alkottunk, ahol a versenyszellem átveszi a mennyei
kegyelmet és perszonalizálja a gyermeket: ebből ilyen geci lesz,
abból meg olyan geci lesz. A jó tanulók lesznek a fő gecik az
életben, akik viszik majd tovább a fasírt marketinget. A rosszak
pedig, akik képtelenek megütni, elfogadni Gammapolisz mércéit,
rohadjanak meg, legyenek a senkik, a niggerek az ültetvényen.
Mi, felnőttek éljük
legborzalmasabb virtuális világunkat.
Egy nemlétező világkép
sablonjára faragjuk egy szem gyerekünket.
Fajtalan cselekedeteinkre,
gondolatainkra kitaláltunk egy bűnbocsátó gépezetet, egy
megfoghatatlan, láthatatlan mindenhatót, aki mindent lát és hall,
sőt legmélyebb lelki putypuruttyainkba is belelát. Megteremtettük
a csodagépezetet, mely kérésre, lehívásra feloldja
rohadékságunkat. S nem csak romlottságunkat alakítja
dicsőségessé, hanem még hatalmat is ad nekünk az erkölcsöt
másokon számon kérni.
Mi ez, ha nem a
tökéletességig csiszolt fajtalankodás?
Értelmiségi mivoltunk
alkotta ezt a virtuális valóságot, ezt a valóságos poklot, és
irritál minket minden ami élet, ami hús, vér.
Beképzelt majmok vagyunk.
Frakkba öltözve.