Kötődések

Mondja ez a másik, hogy nálam a dolgok hogy kötődnek. Hogy mindig van valami tennivaló, akkor is ha nincs megrendelés. És egyébként is, a dolgok milyen jól összekötődnek.
Mondom neki, ennek a másiknak, hogy igen, a dolgok kötődnek, mert kötöm őket. Magától semmi sem kötődik. Mivel én régóta mind kötöm a dolgokat, megtanultam jól kötni őket. Mindig van valami tennivaló, akkor is ha nincs értelme, csakhogy a kötészet ritmusából ki ne essek.
Mert például ha fejét felüti egy kis haszon, mindjárt ott van Kamat Elemér a vigyori képével, és mintha valaki egy színházi súgóból megsúgta volna ennek az Elemérnek, hogy kamatláb a pályán és most van az ideje jelentkezni. Hogy ez milyen cánkra jön elő, mintha kötődnének a dolgok.
Ez a Zsülien is adott volt valami deszkát rég, nem kellett neki a pénz, azt mondta majd jön és ledolgozom neki ezzel azzal. Hogy ezeket is milyen jól összekötöm. Aztán jött, hogy akkor ez meg ez kéne. Mondom neki, hadd csináljak valamit pénzért, s azután, mert éppen egy virtuális adósságba dolgozom most is. Hogy az milyen, az a virtuális adósság, kérdi, de egy pillanat hatás szünet után, mint szokta, meg is felelt: megdugtál valakit s most ledolgozod? Nem, mondom neki, ez nem lenne virtuális, hanem az a virtuális, ha egy ígéretért fizetnék, egy dugásért, ami sosem volt és nem is lesz. Azt mondta na így még sosem járt.
Én igen, mondom, mert én a dolgokat ilyen jól össze tudom kötni, avagy a dolgok kötődnek.
Napok óta valamiért ezt a párizsi, vallás alapú kivégzést egy nemrég látott filmhez kötöm. Nemrég láttam ezt a „Gravitáció” című filmet. Hogy a kötődésnél maradjak, ehhez a filmhez az előítéletemet úgy tudtam legyőzni, hogy egyik kedvenc filmsztár csajom játszik benne, ez a Sandra Bullock. Ez a csaj azért lett kedvencem, mert egy interjúban kérdezték tőle, hogy akkor mi kell ahhoz, hogy sikeres legyél a film iparban? A csaj azt felelte, hogy: segg. Na de komolyan, faggatta a riporter, mi kell hozzá? Erre ez a Sandra azt felelte: segg, segg és segg.
Szeretem az őszinte embereket. Azóta felfigyeltem erre a csajra. Engem ilyesmikkel le lehet szedni a lábomról.
Csodálkoztam is, hogy egy idiótának ígérkező filmben, ez a csaj játszik. Na nem mintha más filmjeiben nem az idiótát játszaná. De feltűnt nekem, hogy egy ilyen űrben történő filmben főszerepet játszik. Lehet, hogy nekem vannak ízlés ficamaim, a mindenféle kötődésekből is kifolyólag, de ezt a filmet már harmadszor néztem végig, én aki húsz év múlva sem szeretek még egyszer egy filmet megnézni. Mert az élmény akkor érdekes, amikor legelőször látom, utána már nem ugyanaz.
Meg akartam érteni valamit a film által, talán a filmrendező vezetett rá, de az is lehet, hogy csak egy újabb kötőrendszeres mániámból fakadó kíváncsiság hajtott rá.
A film súlytalanságban játszódik le. Hajszálon múlik az élet és halál. A végtelen sötétben egy színes bolygó, mely körül az ember teljesen egyedül és magatehetetlenül lebeg. Nincs se fent, se lent. Olyan jól érzékelteti a film ezt a helyzetet, hogy úgy éreztem, megértettem ezt az állapotot. Állítólag a film 3D-ben is megtekinthető. Érdekes lehet.
A csaj szerepe is tetszett nekem, hogy egy kicsit suta, de nem kapkodó, és be kell valljam, hogy első filmje, ahol megláttam benne a nőt. Mert jó, hogy filmjeiben mindig ott a menő csaj, a nagy nő, a néha férfias fellépéssel, de ebben a filmben volt egy pár jelenet, ahol kimondottan nőies volt. Fura, mert általában az ilyen űrfilmekben a nők mindig kemények, sziporkázók és mindig bátrak. Eszükbe sem jutna hobby rádiós hullámon fogott kutyaugatásra visszaugatni, csak mert a Földről jön. Zseniális az a jelenet is, ahol földet érve, a tóparton elszokva a gravitációtól feláll, nem azt szeretem, ahogy bénázik az egyensúllyal, hanem van az egész lényében valami, mintha haza jött volna. Otthon, édes otthon fíling.
És akkor elgondolkoztam ezeken a vallásos népeken, kikben semmiféle humor nem lakozik, hogy mikre nem képesek valami szentek nevében művelni. Gyilkosságoktól sem riadnak vissza, de ez nem is elég, saját életüket is elprédálják egy eszméért. Mert valakik felültették azokat a fiatalokat, hogyha isten nevéért bosszút állnak és mártír halált vállalnak, a túlvilágon tizenegy szűz csiklandozza majd a töküket.
Nem tudom miért, de úgy érzem, hogy semmiféle szűz nem vakargatja most a töküket, de még annyi kiváltságuk sincs, hogy hobby rádión fogott kutyaugatásra is ugathatnának vissza, vagy valahonnan a súlytalansági állapotból nézhessék és vágyakozzanak a Földre. Ők már nem léteznek, sem itt, sem máshol, és ha ebbe belegondolok, több humorérzékre lett volna szükségük, s elégedtek volna meg egyetlen egy szűzzel is, ha már éppen nem is az.
Én nem csodálkozom már semmin. Annyit belegondoltam már ezekbe a mennyországos dolgokba, hogy egyenesen látni akarom a pofáraesést, amikor úgy megszűnünk létezni, mint a pinty.
Mert kezdek rájönni, hogy ennek a Földnek semmi értelme, ha mi le s fel sétálunk itt a pokol s menny közt.
Viszont maga a csoda, ha létrejövünk, kimeresszük csipáinkat s életünk nem más, mint a csodát örökbe hagyni. Ez lenne a csoda.
Ez az összehúzott szemöldök, a gyomorfekélyig elbúsult élet s belebetegedve a zsugoriságba, holmi istenes délibábok virtuális ígéreteiért, ez nem élet. Ilyet nem akarhat egyetlen félnótás bolond sem, hát még egy abszolútnak remélt mindenható, kinek fő tulajdonsága a szeretet.
Na így ezzel a Sandra Bullockkal.