Artizán Blues Rádió

Loading ...
Winamp, iTunes Windows Media Player Real Player QuickTime Stream Proxy
A fenti kis ikonok egyikére kattintva lejátszó lista tölthető le. A blog további böngészéséhez új ablak nyitását ajánlom, hogy a rádió zavartalanul tovább működhessen. Köszönöm.

A megkukulásról

(Attila tévelygő, az udvarhelyi Kornélia egyszemélyes gyülekezetéhez írott első levele)

Az úgy volt, hogy hozzánk sokan jártak Istenről vitatkozni apámmal. Gyerekként szerettem ezeket a vitatkozásokat, csupa fül voltam mindig. Apám egy olyan Krisztusról beszélt mindig, akit én ott legbelül már ismertem, és tetszett nekem, hogy ez a Krisztusos mintaképem nagyon egyezett az apáméval, és sehogy sem fedeztem fel azok mintaképében, akik vitatkozni jöttek hozzánk.
Telt az idő, ahogy nőttem, egyre inkább összebarátkoztam a bennem élő Jézussal. Ő és én, leginkább egyek voltunk. Bármihez nyúltam, őt ismertem fel, bármit olvastam, őt olvastam belőle.
Az egész körítés, amit Jézusra aggattak, miszerint mennyország, mennybemenetel, újjászületés, a túlvilág, nekem egy fabatkát sem értek, mert Jézus bennem volt, nem egy távoli, elérhetetlen akármi, amit jutalomként ki lehet harcolni.
Addig nem is volt baj, amíg csendben éltünk: Jézus és én. Néha Ő ment elől, én utána, néha fordítva. Nem hagytuk el egymást. Sosem éreztem, hogy a bennem levő Jézus akár egy pillanatra is, mert ezt csináltam vagy azt csináltam, elhagyott volna. Cinkos társam volt jóban és rosszban. Mint két pimasz csirkefogó éltük a nem kimondottan könnyű, inkább nehéz életet. De kettesben könnyebb volt.
Nekem Jézus volt az Isten. És ő volt a Minden Teremtője nekem. És ezt megosztotta velem. Hogy nem élveztem a világ javait, csupán részletkérdés volt, mivel Jézus bevállalta velem, hogy nehezen fogunk élni, boldogan tettem meg vele minden lépést. Együtt éheztünk, együtt fáztunk, és együtt kezdtünk el aztán asztaloskodni, mert a jézusi ágazatban úgy látszott a fa megmunkálásnak hagyománya volt. És hogy minket senki se gyötörjön éhbérért, ne kelljen fát, csavart s ragasztót lopjunk létminimum kiegészítésként, saját lábra állván röhögtünk önnön nyomorúságán, hogy akkor magunktól most nyugodtan lophatunk.
Gyarló hibákat követtem el a bennem élő Jézussal szemben, hogy meg akartam érteni a világ többi isteneit. Elkezdtem ide járni meg oda járni. Ezt olvasni meg azt olvasni. Kóstolgattam a Tudás fája gyümölcseit és egy más istent véltem megismerni, akiért harcolni kell, meg kell érte dolgozni, hogy kegyeibe férkőzzek. Egy haragvó, pesszimista istennel találkoztam, aki eleve bűnösnek látott bennem mindent, még a gondolataimat is, és biza elkezdtem felfedezni bűnös énemet. És a minden valószínűség szerinti, bennem élő hamis istenképre is gyorsan fény derült. Viszont jött az ígéret csomag, a jutalom a feddhetetlen élet után, egy tiszta istenkereső emberi közösség keblébe fogadása, és így lettem lassan agy mosott hívő és a bennem élő Jézus megtagadója.
Életem nagyobb részét ennek az Ember istennek a kegyeit keresve, lesve éltem le. Bele betegedtem, és nagyon elkeseredtem, próbálván megérteni mit akar, mi a célja, miért hallgat, miért haragszik, miért büntet?
Balgaságomban, emberi gyengeségemben azt hittem, hogy ilyen az igazi isten, egy mindenható isten nem is lehet más, mint kegyetlen kegyes. Saját birodalmát védi, méltó örökösöket keres hozzá, ezért a sok megpróbáltatás.
Emberi gyarlóságomban és gyengeségemben, mint a tanítványok elaludtam egy picit félelmemben, elbizonytalanodtam, kiszakadva önnön világomból az ember istenének akartam eleget tenni. Próbáltam a belém mérgezett elvárásoknak megfelelni. Elfogadtam, hogy a dolgoknak misztériuma van, és e misztikus képlet szerint működik az általam érthetetlen világ és majd a túlvilág, melyet nekem úgysem kell megérteni, sőt nem is szabad.
Így lettem bár lázadó, nem eléggé újjászületett, de ember isten hívő.
Megtaláltam az ember istenét.

Ha valaha járt ember a pokolban, akkor én azt csináltam ennek az ember istennek az égisze alatt. A pokolban jártam. Az emberiség keresztény bugyraiban. A keresztény alapú kultúralitásában. Az ökumenikus istent hirdető alpoklokban.

Elkezdtem vissza haragudni ezt a gazdálkodó, bunkó kegyetlen emberistent. És ez még mélyebben befúrt a poklokba, mert összeomlani látszott minden ami én vagyok. Egy összegyűrt galacsinná csinált az egész, megtagadtam mindent ami voltam, és csak nem értettem meg semmit az ember istenéből, csak azt, hogy végtelen elesett és javíthatatlan eset vagyok.

Rémálomszerű lelki tusakodásaim közben, az angyalokkal való harcaim közben, az emberekkel való folytonos vitatkozásaim közben egyre ott lebegett előttem apám hagyatéka, hogy: “...a Jézus Krisztust sose tagadjátok meg...”
Én balga azt hittem, hogy erre az univerzális, ember faragta Jézus istenre célzott.
Egyszerűen elfelejtettem, mint egy tehetetlen rémálomban, hogy apám sosem erről az univerzális ember Jézusról beszélt.

Néztem a Természetet.
Mint hívőségben túladagolt, önként elvontam magamtól az ember istenét. És rájöttem, nincs konkordancia a Természet és az ember istene között.
Megvilágosodtam. És elvesztettem istent. Megszabadultam istentől. Nem kell ilyen isten. Nincs ilyen isten.

Az egészben a legcsodálatosabb, hogy a bennem élő Krisztus mindeddig sem hagyott el. Ő zakatolt bennem ájulásom idején. Ő nyert vissza engem. És én Őt.

Most már azt se bánom, ha majd lecsukom a szemem és többé nem nyitom ki sehol, ott fogok rothadni az ibolyák alatt, mert újra megtaláltam Jézusban magamat és Ő bennem.
Ez egy olyan élmény, amiért érdemes élni egy picit aztán végleg elmerülni.
Akkor is, ha belebeszélés, ha önámítás, álmodozás, tévelygés.
Nem érdekel. Egyszerűen nem érdekel.

Csodálatosak voltak azok az éveim, amikor csak Jézus és én mentünk a poros úton. Életem hátralevő éveimben Vele szeretnék a továbbiakban is egy úton menni.

Így a megkukulásról.