(Attila tévelygő, az
udvarhelyi Kornélia egyszemélyes gyülekezetéhez írott első
levele)
Az úgy volt, hogy hozzánk
sokan jártak Istenről vitatkozni apámmal. Gyerekként szerettem
ezeket a vitatkozásokat, csupa fül voltam mindig. Apám egy olyan
Krisztusról beszélt mindig, akit én ott legbelül már ismertem,
és tetszett nekem, hogy ez a Krisztusos mintaképem nagyon egyezett
az apáméval, és sehogy sem fedeztem fel azok mintaképében, akik
vitatkozni jöttek hozzánk.
Telt az idő, ahogy
nőttem, egyre inkább összebarátkoztam a bennem élő Jézussal. Ő
és én, leginkább egyek voltunk. Bármihez nyúltam, őt ismertem
fel, bármit olvastam, őt olvastam belőle.
Az egész körítés, amit
Jézusra aggattak, miszerint mennyország, mennybemenetel, újjászületés, a túlvilág, nekem egy fabatkát sem értek, mert
Jézus bennem volt, nem egy távoli, elérhetetlen akármi, amit
jutalomként ki lehet harcolni.
Addig nem is volt baj,
amíg csendben éltünk: Jézus és én. Néha Ő ment elől, én
utána, néha fordítva. Nem hagytuk el egymást. Sosem éreztem,
hogy a bennem levő Jézus akár egy pillanatra is, mert ezt
csináltam vagy azt csináltam, elhagyott volna. Cinkos társam volt
jóban és rosszban. Mint két pimasz csirkefogó éltük a nem
kimondottan könnyű, inkább nehéz életet. De kettesben könnyebb
volt.
Nekem Jézus volt az
Isten. És ő volt a Minden Teremtője nekem. És ezt megosztotta
velem. Hogy nem élveztem a világ javait, csupán részletkérdés
volt, mivel Jézus bevállalta velem, hogy nehezen fogunk élni,
boldogan tettem meg vele minden lépést. Együtt éheztünk, együtt
fáztunk, és együtt kezdtünk el aztán asztaloskodni, mert a
jézusi ágazatban úgy látszott a fa megmunkálásnak hagyománya
volt. És hogy minket senki se gyötörjön éhbérért, ne kelljen
fát, csavart s ragasztót lopjunk létminimum kiegészítésként,
saját lábra állván röhögtünk önnön nyomorúságán, hogy
akkor magunktól most nyugodtan lophatunk.
Gyarló hibákat követtem
el a bennem élő Jézussal szemben, hogy meg akartam érteni a világ
többi isteneit. Elkezdtem ide járni meg oda járni. Ezt olvasni meg
azt olvasni. Kóstolgattam a Tudás fája gyümölcseit és egy más
istent véltem megismerni, akiért harcolni kell, meg kell érte
dolgozni, hogy kegyeibe férkőzzek. Egy haragvó, pesszimista
istennel találkoztam, aki eleve bűnösnek látott bennem mindent,
még a gondolataimat is, és biza elkezdtem felfedezni bűnös
énemet. És a minden valószínűség szerinti, bennem élő hamis
istenképre is gyorsan fény derült. Viszont jött az ígéret
csomag, a jutalom a feddhetetlen élet után, egy tiszta istenkereső
emberi közösség keblébe fogadása, és így lettem lassan
agy mosott hívő és a bennem élő Jézus megtagadója.
Életem nagyobb részét
ennek az Ember istennek a kegyeit keresve, lesve éltem le. Bele
betegedtem, és nagyon elkeseredtem, próbálván megérteni mit
akar, mi a célja, miért hallgat, miért haragszik, miért büntet?
Balgaságomban, emberi
gyengeségemben azt hittem, hogy ilyen az igazi isten, egy mindenható
isten nem is lehet más, mint kegyetlen kegyes. Saját birodalmát
védi, méltó örökösöket keres hozzá, ezért a sok
megpróbáltatás.
Emberi gyarlóságomban és
gyengeségemben, mint a tanítványok elaludtam egy picit
félelmemben, elbizonytalanodtam, kiszakadva önnön világomból az
ember istenének akartam eleget tenni. Próbáltam a belém mérgezett
elvárásoknak megfelelni. Elfogadtam, hogy a dolgoknak misztériuma
van, és e misztikus képlet szerint működik az általam
érthetetlen világ és majd a túlvilág, melyet nekem úgysem kell
megérteni, sőt nem is szabad.
Így lettem bár lázadó,
nem eléggé újjászületett, de ember isten hívő.
Megtaláltam az ember
istenét.
Ha valaha járt ember a
pokolban, akkor én azt csináltam ennek az ember istennek az égisze
alatt. A pokolban jártam. Az emberiség keresztény bugyraiban. A
keresztény alapú kultúralitásában. Az ökumenikus istent hirdető
alpoklokban.
Elkezdtem vissza haragudni
ezt a gazdálkodó, bunkó kegyetlen emberistent. És ez még
mélyebben befúrt a poklokba, mert összeomlani látszott minden ami
én vagyok. Egy összegyűrt galacsinná csinált az egész,
megtagadtam mindent ami voltam, és csak nem értettem meg semmit az
ember istenéből, csak azt, hogy végtelen elesett és javíthatatlan
eset vagyok.
Rémálomszerű lelki
tusakodásaim közben, az angyalokkal való harcaim közben, az
emberekkel való folytonos vitatkozásaim közben egyre ott lebegett
előttem apám hagyatéka, hogy: “...a Jézus Krisztust sose
tagadjátok meg...”
Én balga azt hittem, hogy
erre az univerzális, ember faragta Jézus istenre célzott.
Egyszerűen elfelejtettem,
mint egy tehetetlen rémálomban, hogy apám sosem erről az
univerzális ember Jézusról beszélt.
Néztem a Természetet.
Mint hívőségben
túladagolt, önként elvontam magamtól az ember istenét. És
rájöttem, nincs konkordancia a Természet és az ember istene
között.
Megvilágosodtam. És
elvesztettem istent. Megszabadultam istentől. Nem kell ilyen isten.
Nincs ilyen isten.
Az egészben a
legcsodálatosabb, hogy a bennem élő Krisztus mindeddig sem hagyott
el. Ő zakatolt bennem ájulásom idején. Ő nyert vissza engem. És
én Őt.
Most már azt se bánom,
ha majd lecsukom a szemem és többé nem nyitom ki sehol, ott fogok
rothadni az ibolyák alatt, mert újra megtaláltam Jézusban magamat
és Ő bennem.
Ez egy olyan élmény,
amiért érdemes élni egy picit aztán végleg elmerülni.
Akkor is, ha belebeszélés,
ha önámítás, álmodozás, tévelygés.
Nem érdekel. Egyszerűen
nem érdekel.
Csodálatosak voltak azok
az éveim, amikor csak Jézus és én mentünk a poros úton. Életem
hátralevő éveimben Vele szeretnék a továbbiakban is egy úton
menni.
Így a megkukulásról.