Egyik
jött a másik ment nap volt, bolondokháza, ahogy szoktam mondani és
persze ilyenkor van az az érzésem, hogy egész nap, noha
elfáradtam, de semmit se csináltam.
Kopog
aztán valaki kegyetlenül a garázs ajtón, szól az egyik munkása
ennek a román asztalosnak, hogy valaki kegyetlenül kopog a
garázsajtón. Fél szemmel elvégzem a gyakorlott telekszkennelést,
látok e hivatalos kocsit az udvaron, csak egy lepukkant Ford félét
láttam, na ez nem ellenség, gondoltam és kinyitottam a
garázsajtót.
Pöttöm
kis szakállas öregember vigyorogva nyújtja a kezét, szorosan
rázza az enyémet és kérdi maga mit csinál itt? Közben
gondolkodom, honnan ismerem ezt az öreget, de ebbe a gondolkodásba
vegyül az a szar felismerés, mely már eléggé gyakorivá kezd
válni, hogy már nemcsak arcmemóriám sincs, de felejtem a neveket,
méreteket a szekrénytől a cirkuláig, már azt is kezdem
felejteni, hogy hova írtam le a méreteket, cetliket hova tettem?
-Micsinál
maga itt? -Kérdezte az öreg ember újból.
-Micsináljak?
Amit tudok... -feleltem az öregembernek.
-És
mit tud maga csinálni? -rázta tovább a kezemet.
-Amit
a fennvaló enged... -mondtam a jó román szólásmondás szerint.
Elengedi
a kezem végre és mintha ráéreztem volna, hogy ki lehet ez az
öregember, kérdeztem:
-Maga
az aki bérelni akart nálam egy éve?
-Ejgen...
-mondta legyintőleg.
-Nézze
-mondta az öreg és beljebb jött a garázsba- én sokat
gondolkodtam magán. Hogy mondta volt, hogy maga kátyúban* van
anyagilag. És azon gondolkodtam, hogy én is kátyúban vagyok
anyagilag. És azon is gondolkodtam, hogy azok az emberek akik
kátyúban vannak, nagyobb motivációval bírnak mint más, hogy
kimásszanak a kátyúból. Mert mi lenne, ha ezt a két kátyút
összetennénk, és mindketten valahogy kimásznánk a kátyúból?
-Nézze
-mondom neki mosolyogva- ez a mai napra derűt hozott nekem, de én
még sosem láttam olyat, hogy két kátyúban levő ember kisegítik
egymást a kátyúból, azt viszont láttam, hogy egymást húzogatták
oda vissza. Mert hiába a jóindulatú igyekezet, amíg mindketten a
kátyúból próbálják egymást kiemelni, valamelyik megint
mélyebben süllyed, s a másik kezdheti elölről.
-Nézze
-erősködik a szakállas pöttöm ember- de ha mindketten tapodjuk
szorgalommal azt a kátyút, egyszer csak megkeményszik és csak
kimászhatunk belőle.
-Nézze
-adom meg magam- nem vitatkozom magával. Fáradt vagyok én ahhoz.
-Hogyhogy
fáradt? -lép egyet hátra a szakállas pöttöm öregember. -hisz
maga még fiatal!
-Ja
persze... -legyintek rá, mint lejárt poénra- inkább árulja el mi
járatban van? Mert látja itt teszek veszek, sok a dolgom, mégsem
csinálok semmit, nem sok látszik igyekezem után.
-Hogyhogy
nem látszik semmi a maga kezemunkája után uram?! Nézzen csak maga
köré! -kerekednek az öreg szemei s kitárva karjait tesz egy
hatvan fokos fordulatot a csarnok garázsrészében. -ez magának
semmi?
-Hát
nevezhetjük akár semminek is, hisz még nincs kifizetve. -mondom
türelmetlenül az öregnek.
-Erről
beszélek uram, hogy magának van miért harcolni. -nyugtat meg az
öreg, mintha ez a valamiért harcolás lenne egyetlen értelme az
életnek.
Ebben
a stílusban folytattuk aztán, dagasztottuk a szalmát a sárban,
közben elmondta, hogy mekkora biznisz a raklap biznisz, hiába
mondtam neki, hogy ezen már áttettem magam pár éve, nem éri meg,
már folytatta is a többi ilyen jellegű biznisszel, hogy mekkora
közös jövő rejlik ebben a közös sárdagasztásban.
Eszembe
jutott aztán, hogy olvastam egy boldogság blogban valahol, hogy
csinálj magadnak barátot. Na gondoltam, ezen a címen inkább
telefonszámot cserélünk, hátha két kátyúban levő ember annyit
gondolkodik, amíg valamit kieszel.
Mert
manapság nagyon kevesen keresik meg az embert azért, hogy a
kátyúban ketten dagasszanak.
*a
kedves olvasó lelki nyugalma miatt a „szar” szó helyett a
„kátyú” szót használtam...