Az Andorrai bizonyság

 

Az Andorrai bizonyság pediglen a következőképpen zajlott vala:

Elmentünk vala öten, jött egy új srác is köztük: Koszti.

Koszti kicsi, vézna ember, nem sokat néztem ki belőle. Nem ismertem.

Az első napokban odajött hozzám és így beszélt vala hozzám:

Mester, látom, hogy minden passzol, fantasztikus munkát végeztél, ilyennel még nem találkoztam, hogy ács minőségben a milliméterek passzolnak. De engedj meg nekem egy megjegyzést, éspediglen azt, hogy itt hatalmas káosz működik.

Igen, jól látod, mondtam Kosztinak, de látod, hogy az embereket nem én válogattam, te is például becsöppentél ide, azt sem tudom ki vagy.

Igen, mondta vala Koszti, én sem tudom miért jöttem, Sanyi mondta, én meg elsőre nemet mondtam, de aztán volt egy érzésem, hogy el kell jönnöm.

És telének vala a napok, és az az ember, akiből nem néztem ki semmi jót, az vala az egész helynek a motorja, mintha kitalálta volna gondolatomat, hol itt, hol ott szorgoskodott és a többi három ember büszkeségébe trafálván, utasította őket munkára. A káoszban elkezdett rendet teremteni.

De nem vala ínyére a másik háromnak és a hónap elteltével sok méreg közepette hagytak vala csapot s papot s hazaméne ki ki amivel tudott: ki repülővel (az oltott) ki busszal (az oltatlan), ott hagyván minket a munka közepettyében.

És kirajzolódván pedig Isten munkája Kosztiban, rájövék, hogy bár tudatlanul, de angyal munkáját végezte, és noha idegenek valánk egymásnak, az azért vala, hogy Isten dicsősége ne eszességünk által, vagy ügyességünk által nyilvánuljon meg, hanem ama lehetetlen véletlenszerűségből, miszerint egy zacskó fogaskerékből meg rugóból, meg csavarból, akár egy BigBumm meghajtó erővel is valamikor még zsebórává változhatna.

Koszti kitartott végig mellettem, azt mondta, hogy látta milyen eszetlenül másztam bele és képes vagyok tavaszig ott maradni az Andorrai katlanban, mert szavamat adtam, hogy befejezem, ez őt lenyűgözte és mivel ő sem szeret félbehagyni dolgokat, nem tud hazamenni fele munkavégeztével. Akkor is ha pórul jár.

Bár Koszti ezeket nem szép szavakkal adta vala elő nekem, erőtelen szidalmakkal látott el, mint megannyi okítási kísérlet, melyet már közben belátott, hogy falra hányt borsó esetemben, ami azt eredményezte, hogy harsányan nevettünk önnön szerencsétlen állapotunkon, mert érveltem vala Kosztinak, hogy ezek szerint rája sem hatott semmiféle trógerskóla, mert lám itt maradt leszállított árú tölteléknek a kapitalisták eledeléül.

De végül aztán felülkerekedvén a megpróbáltatásnak, legyőzvén nap nap után a kihívásokat, még egy hónap alatt befejezvén a munkákat, Isten dicsőségének zászlaja alatt és a Gondviselés által hazaértünk azzal a bizonyossággal, hogy Isten hatalmas és nem hagyja cserben azokat, akik Őrá néznek.

Itt nem az a fontos tanulság, hogy adott az Úr nekünk, noha nem igazán kértük, hanem az, hogy bíztam az Úrban, hogy a káosz közepette valamit kitalál, de bíztam úgy is, hogy ha ez nekem az életem halála, ám legyen, szívesen megadom magam, ha időm elérkezett.

De az Úr küldött vala nekem egy angyal szuflát Koszti képében, aki nem is tudja magáról ezt, de én tudom, és most elmondom ide is, hogy legyen róla bizonyság, hogy mi történt ott az Andorrai katlanban, és milyen képben jelent meg az Úr dicsősége, jelezvén, hogy az én időm múlása akkor jön el, amikor Ő mondja, nem amikor én gondolom.

Igen, így vala.

Megpróbálni megérteni

 

Megpróbálni megérteni

Legtöbbször a cím nem kimondottan a tartalommal foglalkozik, ami a bejegyzéseimet illeti. Inkább olyanok a címek nálam, mint az Omega számban a nyitány: nagy szimfónikus csindaratta, aztán jön a villany sztring. Lehetne akár „villany sztring” is egy egy bejegyzésem címe.

Talán a gondolatvilág per utóbbi napok eredménye lehet a „megpróbálni megérteni” cím, olyanféle summa summárium az elmúlt napok elmélkedéseiről.

Úgy éreztem, hogy kissé frászt hoztam olvasóimba a lapos Földes bejegyzésemmel, és ezen is elgondolkodtam, hogy mitől ijedünk mi meg emberek olyan hamar?

Az asztalosságban azt szeretem, hogy ugyanazt a dolgot többféleképpen meg lehet közelíteni, módszerekben lehet válogatni, van helye a filozófálásnak, eléggé rugalmas általában a koncepcióra nézve, szinte adaptálni lehet a kivitelezést a helyzethez, lehetőségekhez. El lehet túlozni, hogy csak drága cuccokkal dolgozzon az ember, drága anyagokkal, de majdnem ugyanazt el lehet érni szinte archaikus módon is.

Andorrában volt egy ilyen szitu, hogy Pepitonak előgyártottuk a téliesített teraszának falait, a szállodája földszinti csarnokában, és oda megjelentem a „Budget” kis kézi körfűrész gépemmel, hogy a szerkezet illetve borító lambériákat felvágjam. Nos, ha valaki jobban megnézi a „Budget” kis kézi fűrészgépemet, láthatja, hogy rajta semmiféle védő szerketya nincs és a kábel is legalább két helyen toldva. Ja igen, és volt egy öt méteres mérőszallagom, illetve egy kis vinkli, ami picit csal, és egy ácsceruza. Na jó, meg egy cutteres penge, hogy néha kihegyezzem a ceruzát. Behúztam a vonalakat, és nyisszentettem szemre az anyagot.

Pepito csak nézte és nem tudta hova tenni. Valószínű úgy nézhettem ki, mint egy serpák, aki strandpapucsban indul neki a turistamászót felkalauzolni az Everesztre (vagy hova), vagy egy afrikai nigger, amint a tyúkszaros udvaron kiteszi az istentuggya honnan szerezte régi Casio szintijét és tolja rajta a sajátos népdalát.

Másnap Pepito hozott egy komoly körfűrészt, állványon, állítható, meg minden. Elszégyelltem magam, mert nem tudtam, hogy mondjam meg neki, hogy ahhoz a feladathoz, amihez nekem X időm van, ahhoz ez az eszköz használhatatlan. Csak annyit tudtam neki makogni, hogy „Thank you, it is a great stuff, but it is not good for what I have to do”. Csodálkozott, hogy: „No?”, én meg: „No”. Valószínű bunkónak nézett, hogy bantu niggerként nem tudok használni egy professzionális gépet. De nem erről volt szó, hanem arról, hogy Tibi nekem adta kezem alá a foszni profilokat (10x5 centi), én meg fogtam az egyik kezemmel, míg a másikkal nyisszentettem, de ha kellett lehajoltam, letérdeltem, vagy csimpaszkodtam, vagy átmentem a másik végébe és ott is vágtam. Szóval nagyon mobilis lehettem, rugalmas és gyors. Az asztali profi géphez be kellett volna vinni az anyagot, két ember két felén tartsa, míg én a harmadik vágja. Ehhez a bejelölt részt kellett volna becentizni, folyton húzogatni az anyagot, azaz a két tartó legény kezeiből ide-oda rángatni, és csak a gondolatától megberzengtem, mert a két srác érzékelése tuskó, egyszerűen nem tudtam volna rábírni őket, hogy az anyagnak egyensúlyt biztosítsanak, hogy én a milliméterek zónájába tájoljam a vágni való fosznit. Három ember balfaszkodtunk volna órákig. Így én hajszál pontosra tudtam iránytani a kis védelem nélküli körfűrészemet, még akár szemüveg nélkül is. De valószínű Pepitóban csak ez ülepedett le, hogy afrobunkó vagyok, képtelen civilizált szerszámmal dolgozni.

Láttam szemein, hogy mit gondol rólam, de nem ültünk le egy asztalhoz kávézni, hogy erről elbeszélgessünk. Azért annyira nem akar megérteni. Az ő milliomos pozíciójából nehéz ezt megérteni. Bennem meg nem volt magyarázkodási kényszer, mert tudtam, hogy nem fogja megérteni. Habár, amikor az ajtó kereteket szereltem össze Miguelnél, éppen eljött megnézni, hogyan haladunk a házakkal, és látta, hogy 12 mm-es fa tipliket fúrok be a csapolt részeknél. Kérdezte, hogy az mire jó? Nem tudtam elmondani angolul, de mutattam, hogy a csap ki és be jár, de ha meg van fogva keresztbe, akkor nem jár többet ki és be. Ááááá... mondta, és megvilágosodott. Tehát valószínű, hogy ha az ember elmagyarázza, megértené ő is, hogy miért volt nekem kényelmesebb a strandpapucsos megoldás.

Na de túl nagy a mindenféle távolság köztünk és nehéz hidat építeni közénk, ahhoz mindketten elég sok kulturális és szociális akadályt át kéne ugorjunk.

Ámbár éreztem, hogy ha lenne türelmem, úgy Pepito, mint Miguel hajlandóak lettek volna megérteni, rám figyelni. Talán, ha odaköltöznék, valószínű pár év alatt elértem volna azt a szintet, hogy néha meghallgattak volna egyéb dolgokban is, nemcsak körfűrész témában. De semmiféle kihívást nem éreztem ez irányba, mert van nekem itthon elég terem a meg nem hallgatott próféta szerepét eljátszani. És mégiscsak az enyéim közt vagyok. A serpák közt.

Ami a laposföldes érdeklődésemet illeti, megtanultam az életben, hogy az ami egyik szempontból vízmértéknek tűnik, az a másik nézetből ferdének tűnik. Meg kell vizsgálni a dolgokat több szempontból.

A tudományos elméletekben elmentem addig a hátárig, amíg úgy éreztem, hogy innen már olyan, mint Pepitónak az én körfűrészem: nem követhető. Nem fogok sosem vitatkozni a fény elhajlásáról senkivel, mert nem értem. Nem is igazán akarom érteni, mert a dolgok olyan szintjébe kéne beavatódjak, ami elveszi másról az időmet, energiámat. A lapos Föld elméletekbe is csak addig megyek el, amíg kézzel, méteressel megfoghatom az igazát. Ha úgy érzem, hogy nem foghatom meg, ugyanúgy kételkedem benne, mint abban, hogy bárki letette lábát a Holdon.

Mert töredelmesen be kell vallanom valamit, ami lehet, hogy fogyatékosságom, vállalom, de soha egy percig nem hittem, hogy igazak azok az állítások, hogy az ember az űrbe ment. Ez privát véleményem volt mindig is, pedig nem tudtam, hogy a lapos Földeseknek mi a véleménye erről. Egyszerűen nem bíztam sosem a tudományban. Egzotikus úrhatnámnak néztem a tudományt, mert olyan gátlástalanul szórták a probabilitások elméleteit, hogy egyenesen meseszerűnek tűnt és tűnik nekem minden.

Milyen nehezen jöttünk rá, hogy hulla boncolás után kezet kéne mosni és fertőtleníteni, mielőtt egy szüléshez asszisztálunk, és most sem értjük, hogy miért hal meg az, aki kórházba kerül, mert ha valahol az ember megfertőződik akkor az az a hely, de megfejtjük a többmillió fényévre levő galaxisokat. Persze, hogyne, népmeséből inspirálva.

Igen, szörnyet cselekedtem, beléptem a Lapos Földes közösségbe és hallgatom, miről beszélnek. Ha emiatt rühesnek találtatom,, nem akarok másnak tűnni, mint ami vagyok. Azt vettem észre, hogy a csávók nagyon értelmesen érvelnek, és meg akarom érteni őket. Ennyi.

Én azt is meg tudom érteni, hogy valaki el akar utazni Indiába, hogy megtapasztalja a szent fatalizmust és megérteni, hogy miért jó nekik úgy a mocsokban élni. Ez is egy spirituális utazás. Mondjuk én ötven óra vonatozás után teljesen megvilágosodtam volna.

Vagy nem vágyódom a párizsi Eiffel tornyot megnézni. Vagy mittommilyen templomokat. Egyszerűen nem érdekelnek.

De az igen, hogy mit gondol a lapos Földes a világról, az érdekel. Mert egy teljesen más szempont.

A tudomány azt mondja, hogy Istennek nincs helye a Világban. És mindent megtesz azért, hogy ezt bebizonyítsa. Szerintem addig filózzák a képleteket, amíg kimutatják, hogy Isten nincs. Ezzel szemben a laposföldes azt mondja, hogy mármint Isten van és ő teremtette a Világot.

Mint Isten hívő, szinte kötelességem tudni, mit állít a laposföldes.

Az nem tudomány, hogy nevetek rajta.

De mondok valamit. Olvasva a laposföldes csoportban a kommenteket, sok értelmes, nem laposföldes is hozzászól, igaz, hogy kevés jó szándékkal, legtöbben gúnyolódva (takarván szűk látókörét), de egyértelműen kezd kirajzolódni egy kép, ahol nem igazán lehet egyértelműen kijelenteni se egyiket, se másikat.

Hogy ennek mi lesz az eredménye, nem tudom. Egyelőre próbálom megérteni. De tény, hogy a tudomány világa szinte egyhangúlag el akar vinni a transzhumanizmus felé, a digitális kontroll felé, a mesterséges intelligencia felé és el akar szakítani minket a lelkes lényünktől, el akar minket szakítani Istentől.

Most, ebben az időben presztízs kérdést csinálni abból, hogy mit illik meghallgatni és mit nem, szerintem luxus.

Ma már nincsenek érzéseink, csak vélt tudásunk. Nem vagyunk képesek az ösztönre hallgatni, mert annyira elhalkult, hogy már nem érzünk semmit a teremtettségi állapotunkból. Ezekkel az oltásokkal az immunrendszerünk utolsó szálait is elvágjuk a természettől, és úgy néz ki, az ebbe fektetett pozitivista szemlélet inkább egy fajta balgaság. És sajnos a fiatalság ostobaságában és hamis újvilág képben tartva, mint uborka az ecetben, azt hiszi ez a jövő, és ez jó, mert ebben a jövőben nincs szükség Istenre, nincs szükség lelkiismeretre, csupán jó programozási szkillre.

Az én lapos Földes érdeklődésem, hogy fogalmazzak érthetőbben, a legkisebb problémája az emberiségnek.

Laposföld utazás

 

Az iskola, a társadalom, a mendemonda bennem mindig is tiszteletet ébresztett a tudósok iránt, noha sohasem érdekelt mit is mondanak a tudósok, mert az én csináld magad ezermesterségem mindig lekötött valami haszontalansággal. Gyermek korom óta szeretek babrálni anyagokkal. A tudósokról volt egy misztikus képem: laborok, kémcsövek, stb. Aztán egy barátom rávett, hogy olvassam el Stephen Hawking Az idő rövid történetét, hogy az majd felvilágosít, hogy miként működik a Világ. A könyv rövid, pár óra alatt el is olvastam és ledöbbentem. Azt hittem a fizika a számtanhoz hasonlóan egy egzakt tudomány, és a tudósok minden állításukat konkrét mérésekkel (labor, lézer, mittudomén) bebizonyították. Ez a könyv, gyakorlatilag a mesék meséje, az üveghegyes meg óperenciás mesék ehhez képest valóság. Egyik elmélet a másik elméletre építve Stephen elkalandozik olyan helyekre, ahol az elme rémálmaiban sem képes. Ha én azt állítom, hogy szerdán elviszek egy konyhabútort és mégsem viszem, én vagyok a legundokabb, legkomolytalanabb szélhámos a világon. Ez a csávó mesét mesére halmoz és rajta csüng az egész világ és ámul rajta, csodálja, hogy mekkora elme. Ekkor döbbentem rá, hogy tulajdonképpen az én Isten hitem, ezerszer kézzel foghatóbb "elmélet", mint ez az egész tudományos elméleti fizika.

Egy reggeli műsorban (valami RTLes szarság) Székely Sándor (laposföld hívő társaság elnöke) példásan viselkedik, a műsorvezetők mint valami őrült szektások, infantilis idióták (szekunder szégyenérzetem van). A geológust nem engedték hozzászólni, egyetlen megjegyzése a focilabda példázata volt. Be serious!

Mint szkeptikus embert, laposföld hívőnek bélyegeztek, mert folyton megkérdőjelezem a hatalmak szándékát az emberiséggel kapcsolatban. Gondoltam, ha már így bekategorizáltak, utánajárok mi ez a laposföld téma. Két hete olvasok ezt az, nézek pár videót, és azt mondtam, ha találok egy épkézláb argumentációt arról, hogy miért nem lehet lapos a Föld, elfogadom úgy, ahogy eddig hittem. Engem tényleg nem érdekel, hogy milyen Földön élünk, de ez a tudományhiányos lejáratás, ez a hisztérikus nevetés bennem a csakazértis utánajárok ingert fokozza.

Hihetetlenül állok a kovid jelenséggel szemben, hogy egy ekkora átverést a Föld lakosságának legnagyobb része simán bevesz. Két hét laposföld kutatás után a mosoly a képemre ragadt attól a felfedezéstől, hogy a mai tudomány a mi fejünkben tulajdonképpen hit alapján van. Elhittük, hogy amit mondott a rendszer és általa a kiszolgálók az igaz. És lám, két hete kutakodom, és épkézláb ellen argumentációt nem találtam a lapos Föld elméletekkel szemben, hacsak az infantilis gúny nem annak számít.

Nekem elég volna csak egy pár bizonyíték is, hogy a Föld nem lapos, nincs igényem ezerre. De lehetőleg ne focilabdás példázatokkal. Mert annyi nekem is megjárta a fejemet (Igaz, limitált képességű) hogy ha a gravitáció érvényes a Balaton két végső partján, akkor az a tó közepén is érvényes. Ha tegyük fel a Balaton vize alatt egyenes lap van, amint a geológus feltételezte, a víz csak nem dacol a gravitáció törvényeivel, és "behúzza hasát" csakhogy megvicceljen minket. De sajnos a gúnyoláson kívül nem találtam egyelőre sehol érdemleges, tudományos alapú választ a lapos Föld elméletekkel szemben. Igaz, hogy csupán két hete érdekel a téma, de most már annyira feltűnt nekem ez hit alapú tudományos világ, azaz elhisszük a hivatalos tudományt, mert miért ne, hogy most már tudni akarom: mi a helyzet?

Csalódottan veszem tudomásul, hogy legtöbb ismerősöm, aki kovidoltáspárti, hitként tesz bizonyságot róla és büszkén kijelenti, hogy nem olvas semmiféle konteót, mint valami gerincesség jelképeként. Ugyanazok az emberek, akik ezelőtt két évvel megkérdőjelezték a világi hatalmak igazságosságát, most teljesen elfogadják hitük alapjaként. Megjegyzem, sok marhaság is elhangzik a konteókban, de azért vagyunk gondolkodó emberek, hogy tudjuk mérlegelni a dolgokat. Csupán elkötelezésből nem megismerni a másik véleményt is, bármennyire szeretem embertársaimat, de be kell látnom, hogy elfogultságról tesznek bizonyságtételt.

Konkrétan hiányolom a normális párbeszédet. Egy este megnéztem egy akármilyen "Dave" filmjét, amit előhozott a jutub algo, és végig gúnyolódott a laposföldeseken, a kommenteket olvasva (ezerszám) elszomorodtam, hogy mennyi sületlenség létezik, hisz a gömbecesek is csupán hit alapján hiszik, hogy a Föld gömb alakú, ők sem látták soha. Vannak úgy általában feltevések pro és kontra, keringenek a neten, mindenki csak gúnyolja a másikat, de sosem láttam eredményt. Vannak hitelesnek látszó filmek a Föld kerekségéről, viszont vannak egyértelműen érdekes felvetések a laposföldesek részéről is. Én azt hittem, hogy akad normális tudós, aki kézzel fogható magyarázatokat ad a laposföldesek feltevéseire, és onnan lezárhatunk egy ügyet. De bárhogy írom be a gugliba, sehol semmit nem találtam arra nézve, hogy épkézláb ember, gúnyolódás helyett elmagyarázza: mi a hiba a laposföldes teóriákban?

És ez az a tény, indított el abba az irányba, hogy akkor hogyan is állunk? Megjegyzem, Istenhívő ember vagyok, szeretem a tudományt, a technológiát, nem riadok vissza az öntanuló számítógépes technológiától (amíg nem kezdünk embert frenkonstájolni) sem, éppen ezért igényem van arra, hogy a tudós ne gúnyolódjon, hanem konkrétan argumentáljon. Szerintem, ha vannak ellenérveik, el tudják azt szépen is mondani. Várom továbbra is a tudományos megfejtéseket. Kösz!

Nem az elméleti tudományról beszélek, ahol egyik fantáziálás a másikra épül (lásd Stephen Hawking és társai), hanem arra, amely a faekét a vasra cserélte.

Egyébként Jézus szerintem nem a varázslás útján gyógyított, hanem valószínű valamilyen általunk ismeretlen módon. Valamit tud, amit mi nem, tehát tudománnyal, nem tudomány nélkül.

A legfelsőbb tudás az, ha tudjuk, hogy Isten ott van életünkben, de ez a tudás is úgy valósul meg, hogy megtapasztalod Isten jelenlétét az életedben. Hogy most a Föld lapos, vagy gömb, ezt tudni szerintem nem fontos, nálam nem fog számítani az Istennel való kapcsolatomban. Mint ahogy más tudomány sem. Legfeljebb egy kicsit elidőzök szórakozásképp, hogy mik vannak. De mindig az van előttem, hogy addig amíg tőlem függ és egy embertársam megengedi közeledésem, abba a relációba fektetem hitemet és tudásomat. Csak azt tapasztalom, hogy az embereknek valamiért tetszik a magány, nem kívánják a barátságot, emberséget.

Ne is beszéljünk ezekről a spirituális mozgalmakról, amik egyenesen társ ellenesek, mindent az egoba fektetnek. Ezzel a járvány hisztériával meg a társas élet olyan elképesztő és visszataszító formáit tapasztalom, hogy ki vagyok akadva. Nagymama nem megy az unokához, ha taknyol az. Az apa fél a fiához bemenni, mert az taknyol. Egy helyen dolgozók civakodnak egymással, ha az egyik nem hord maszkot, vagy túl közel megy hozzá. Nem tudom, mi ez? Túl sok tudomány? Vagy annak a hiánya? Szóval van amin rágódjunk.

Nem igazán értem az úgynevezett űrbeli kutatások célját, értem én, hogy a Nasa-n keresztül hatalmas pénzeket szívnak el a Föld lakosságának gazdaságából, de mi átlag emberek tényleg bevesszük azt a dumát, hogy egy új lakható világot keresünk?

Lehet, hogy vallási nézetet sértek meg vele, de tényleg bevesszük, hogy a pápa Isten földi helytartója? Miért van szükségünk mindkét oldalról a hülyeségre?

Ha valaki megnézi "A család" dokumentum jellegű filmjét, láthatja, hogyan van Jézus értelmezve a világ vezetői által: Jézus az erősekért jött, nem a gyengékért. Nézzünk szét a környezetünkben élő komolyabb vallás líderek közt és felismerhető ez a nézetet: a bamba őzet megeszi a farkas, nosza imádjuk ez életerős, nembalfasz farkast.

A neoprotestánsok zöme azt vallja, hogy Jézus (azaz Isten) segít a sikerben. Kérni kell, imádkozni kell és megadja.

Valahogy azt kellene megértsük mi emberek ezen egyetlen botív alatt, hogy nekünk csak ez van, amiben élünk, legyen az gömb vagy lapos, és felesleges pénzkiadásokba ne verjük magunkat.

Találjuk ki, hogyan moshatunk kevesebb vízzel és energiával, hogyan élhetünk, kevesebb állat feláldozásával, és hagyjuk a francba az űrkutatásokat meg vallások finanszírozását.

(idáig a laposföld kutatás első állomása...)

UI: Kis magyarázat a képes mémhez: a mythbuszteres csapat készített egy filmet egy katonai repülőből, hogy bebizonyítsa: a Föl gömb alakú. Ilyenkor általában azt hiszem "halszem" effektusos lencsét használnak, hogy a torzításnak markánsabb karaktere legyen. A kép felső részén látszik a Föld görbülete, viszont a kép alsó részén a Föld horizont egyértelműen laposnak látszik. Valószínű a kamera látja azt is így, de gondoltam vicces mémnek elmegy. De két hét kutakodás után mondom, a mémes vigyor a képemre ragadt.

Birkamód

Nagyon úgy néz ki, hogy az emberiség lassan mindenféle ellenállás nélkül elfogadja ezt a birkamód életet. Nem gúnyolódásból írom ezt, hanem úgy érzem az emberiség belefáradt az örökös harcba és ha kontrolláltan is, de nyugodtabban szeretne élni. 

Ezt ígéri ez az új "reszetált" világkép, de félek olyan lesz mint az az őrült mondta a filmben: aki nem hoz hasznot, a kukába vele. Valami nekem azt súgja, hogy nem a trógerek fognak égni, hanem az alkotók, a művészek, stb, akik ugye nem igazán tudnak mindent monetizálni. 

Konkrétan tanácstalan vagyok, hisz ezelőtt 30 évvel, amikor nekifogtam asztalos vállalkozásomnak, többen is szerettek volna műhelyemben dolgozni, de nem volt elég munka ahhoz, mára a műhelyemben csak egyedül vagyok, csoszogok betegen, lehurbolva a gépek közt, senki nem akar asztalos lenni, holott rengeteg a munka és mostanság elég jól is fizetnék, de valamiért kényelmesebbnek tűnik a nyugati palánta ültetés. 

Személyes meglátásom az, hogy azért mennek ki sokan külföldre dolgozni, mert ott megfelelően motiválják a rabszolgát, meg ott az embernek nincs mit vesztenie, hajt mint az őrült, de itthon a negyedét sem dolgozná le annak amit ott. Én is megtapasztaltam azt a hajtást, és rájöttem, ha itthon én is úgy hajtanék mint kint, megkeresném ugyanazt a pénzt. 

Tehát itt nem a pénz feltétlenül a hajtóerő, hanem az, hogy a fejlett kapitalista rendszer valahogy úgy tudja "verni" a munkásait, hogy az mint egy bedrogozott önkéntesen hajt. 

Na ezt a mai világ a tökélyre viszi, aki benn lesz, az vagy hajt, vagy kuka. 

A rabságnak is megvannak a "szépségei", csak eleget kell ülni a "cellában". 

Az új világban nem két szakember fog egymással versenyezni, hanem a robot az emberrel. Kérdés, hogy mi lesz azokkal, akik nem szálnak be ebbe a hajszába? 

Az világos, hogy az okos társadalom mire megy, de mi lesz velünk, a butákkal?

A dilemma folytatása

 

A kis filmem két dolgot visz párhuzamosan, egyrészt az Andorrai munkámat mutatja be valamennyire, azért csak valamennyire, mert nem kifejezetten rá fektettem a hangsúlyt, másrészt az angol narráción keresztül a saját belső tépelődéseimet viszem végig, amik, ha tetszik, nevezhetünk úgy, hogy végig kíséri az egész asztalos karrieremet. Az angol narráció (fordítással gondoskodom a magyar illetve román nézőimről, a filmkocka beállítások menüben ki lehet választani az angol, román, illetve magyar feliratot) párhuzamos a film történésével, szinte semmi köze nincs hozzá, az angol hang inkább egy belső hangot sejtet, ami a munka menete közben megfordul a fejemben.

A munkáról több órás felvételem van, de leszűkítettem csupán a főbb mozzanatokra, hogy ezt a dilemmámat tudjam valamilyen vizuális keretbe tenni. Nevezhetjük úgy is, hogy a megfogalmazott dilemmámnak adtam egy képes hátteret.

A dilemmám röviden az, hogy 28 éven át csupán rendelésre dolgoztam, azaz mások igényeit, vágyait elégítettem ki, mások elképzeléseit teremtettem a valóságba, holott az évek folyamán nekem is voltak asztalos meglátásaim, bútor illetve faház elképzeléseim, de sohasem tudtam azokat megteremteni, mert nem volt rá sem idő, sem materiális felesleg. A dilemmám egyike az, hogy ha elkezdenék saját elképzeléseket létrehozni, el fogom tudni azokat adni? Meg tudok élni belőlük? Vagy kénytelen vagyok tovább rendelésre dolgozni? A dilemmám másik oldala, hogy mivel erőm lankad, fáradok, tudok e olyan dolgokat kitalálni, amikhez nem kell nagy erőbefektetés?

Ami a faházakat illeti, azokat nem én vállaltam, én csak alvállalkozó voltam, levezettem az építésüket, de úgy, hogy napi 12-16 órát dolgoztam rajtuk hat hónapon át. Ebből négy hónapot itthon, kettőt Andorrában. Nekem megvolt a fix fizetésem, amit rendesen ki is fizettek. Az más kérdés, megérte e a stressz, a megerőltetés? A film nem mutatja, mert nem akartam publikálni, de sok problémám volt az emberekkel. Folyton elégedetlenkedtek, nyavalyogtak, ötünkből három az első Andorrai hónap után gyakorlatilag dezertált és ott maradtam Kosztival a román sráccal, kiről aztán kiderítettem, hogy Isten angyalaként volt mellém rendelve, mert nélküle tavaszig sem fejeztem volna be a házakat.

Mivel a filmbe nem tettem be azokat a részeket sem, ahol elmondom a véleményemet a kapitalista világról, nem tettem be, ahol lekurvaanyázom az egész világot, mert tudom, hogy a nézőim nem szeretik, ha pokróc módon, bár valóságosan kitárulkozom, inkább szeretik a „minden rendben”-séget, a de gyönyörűek azok a csodálatos faházak, de csak én tudom, hogy azok minden porcikája milyen az élen táncol minden szempontból, inkább a saját tépelődéseimre tettem a hangsúlyt, ezért is választottam ketté az angol beszéddel.

A filmem nem dokumentum jellegű, mert nem igazán követi a házszerelés szakmai mozzanatait, inkább arra fektettem a hangsúlyt, ha netán valakiben ugyanilyen dilemmák merülnek fel az életben, jelezzem, hogy ez minden szinten létezik, akár egy asztalos fejében is. Azért is tettem ki három nyelven elérhetőnek.

Igen, lehet úgy is beszélni a dilemmámról, hogy örvendjek, hogy egyáltalán dolgozhatok, van megrendelésem, ez igaz. De beszélek egy olyan oldaláról az egésznek, ahol a művészember bennem hozzá van kötve egy kényszerpályához, a mindennapos mókuskerékben szaladgálva nem jut idő magamat kifejeznem, a saját meglátásaimat megteremteni, és ez most már mindjárt 30 éve kezd kimeríteni. Én gyakorlatilag megtettem azt a kompromisszumot, amit kevés művész ember vállal fel életében, hogy feladja elképzeléseit, hogy azzal ne veszélyeztesse családjának a létét. Nem, nem voltam az a karakán művészember, aki felad mindent a művészet nevében, mert ugyanakkor hiszem, hogy az embertárs, a család, a gyerek fontosabb mindennél. Mert én hiszem, hogy felettem csak Jézus van és az Isten, tehát egy nagyon fontos eleme vagyok ennek a Lét című történetnek, és igenis hiszem, hogy az Igének meg kell testesülnie bennem is, hogy így maradjunk egyek az egyben.

A filmben a dilemmám felteszi a kérdést, hogy lesz e energiám a magam elképzeléseire? El tudom majd adni, hogy tovább éljek én és a családom?

Nem tudom. De gondolom az ember néha gondolkodhat ezen. Mert a filmben is megemlítem, hogy mondom ezt már öt éve, hogy váltani fogok, de nem váltottam végül is.

Most is úgy jöttem haza, hogy kész, nekifogok a saját dolgaimnak, van három hónap kitartásom, nosza valaminek nekifogok. Erre olyan klienseim keresnek meg, akiket nem utasíthatok vissza, mert szükségük van rám, és a pillanat mérlegére téve a dolgot, fontosabb őket kielégíteni, mint elkalandozni a saját elképzelés világomba, amit nyugtáztam, hogy nem lesz elég rá három hónap.

Mert a hat hónap után kellett két hét, hogy a zsibbadás belőlem valamennyire kipucolódjon. Nem voltam képes csak léceket válogatni, tüzelőre vágni a rossz fát, a régi anyagokat, ami semmire sem jó már, takarítani a műhelyben, csavarokat válogatni, szerszámokat helyretenni.

Aztán nagy nehezen a vibráló képek kezdtek kisimulni, elkezdtem gondolkodni és csak forogtam körbe-körbe, valahol el kell kezdeni. De már valakinek kéne egy ház, másiknak egy lépcső, nekem is a spájzot be kéne fejezni, egy rendes fiókos a konyhába, mert a 15 éves ideiglenes szekrény kér egy rendeset, nagyobb fiókokkal, erősebb sínekkel. Nem elég három hónap.

A Muskóczi könyvet ki kéne adni, hogy végre csinálhassam a többit. A stúdiót be kéne fejezni, mert feleúton van fennakadva, nem szeretném feladni, mert életem része. De bejövetel csak abból lesz, amit másnak csinálok. Úgyhogy egyelőre fogasra tesszük az asztalos projektet.

Na de a tegnap már csináltam egy postaládát magunknak, végre 15 év után van postaládánk is. Kb öt órát dolgoztam rajta és délután már kinyuvadtam. A statisztika szerint lehet még tíz évem az életből, na de kérdés, hogy ebből mennyit dolgozhatok? Ezért nem mindegy, hogy mit csinálok, mert az idő fogy.

Az asztalos dilemmája

 "Az asztalos dilemmája"

Rövid film az Andorrai munkámról, gondolatokról, amik mostanában foglalkoztatnak engem.

A filmnek három felirata is van, váltani lehet angol, román és magyar feliratok közt.

Amatőr körülmények és adottságok jeleit tartalmazza a film.

Az elképesztő dolgok korszaka

 

Időnként az emberiségre ráfér egy újraindítás. Az elmének a megzavarása, ami a Földön mindenkit érintsen.

Mert az emberiség egyik része nem rezonál arra, hogy másik fele a népességnek borzalmasan rosszul él.

A mai ember bebeszéli magának, hogy fejlődik. Apám azt mondta nekem, hogy az ő életében megtapasztalta az ember minden szintű romlását. Én azt mondom a fiamnak, hogy megtapasztaltam az ember minden szintű romlását. Már a fiam is tapasztalja, hogy a röpke 17 éve alatt az emberiség változott, és nem a jó irányba. Valószínű, hogy nagyapám is ezt mondhatta, hogy az ő életében az emberiség romlott. Valószínű az emberiség természete az, hogy folyton romlik. Néha újra indul (ez csak elképzelés), kap egy „jó” csomagot, aztán pár évtized alatt, pár generáció alatt rosszabbodik.

Megfigyeltem, hogy az ember a technológia fejlődésével romlik testileg, szellemileg és lelkileg. Habár utóbbit, a lelket ma már szemrebbenés nélkül letagadja a mesterséges intelligenciával barátkozó egység.

Stephen Hawking elméleti utazásaiban megalkotta a fekete lyukat, ahonnan ki és be járkál az univerzum és -jelzem- elméletben bebizonyította, hogy Istennek létezésének feltételezése értelmetlen. Így, az embernek meglett a jogi alapja arra, hogy megkérdőjelezzen bármit, amit nem emberi elme talált ki, sőt, összezavarodott kapkodásában eleve elutasít bármilyen más megközelítést.

Észreveszem ezt én, a falusi asztalos, nem tudom, hogy nem tűnik fel ez másnak is? Mondjuk nálam tanultabb és okosabb embernek?

Észrevettem, hogy egy újabb generációs kézi fúrógép képes megváltoztatni a szakmák irányát. Furcsállom, hogy mindamellett, hogy a gép gyakorlatilag könnyíti a munkánkat, mégis butul az, amit kezeinkből kiadunk. Amíg leizzadtunk egy csaplyukért, minden fa illesztést csapoltunk. Mióta könnyebben csapolhatnánk, inkább csavarozunk. Ma már elég egy ütvefúró csavarbehajtó kisgéppel illeszteni, melynek súlya szinte pihekönnyű.

Ma már képtelenek vagyunk egy olyan épületet építeni, mint ezelőtt 200 évvel építettek. Hiába lenne gép, nincs szakember. De ha lenne is, nincs igény. Ezelőtt 200 évvel, kevesebb technikával, honnan volt igény?

Elég megnézni egy egy újonnan kialakított teret, bárhol a világban, szemmel látható a zuhanó butulás. Letisztított formák címén, mivel az ember már képtelen egy kiszínezhető mandala rajzon túl formákban gondolkodni, egy szó szerint ember számára undorító úgynevezett sétáló teret öntöttek, ahol mindenféle vas rudak állnak ki, vandálbiztos padokkal, amik mindenre csak ülésre nem jók, azaz, az ember csak ne sokat szocializáljon.

Ha nem ismerném fel a folyamatot, amiben az ember csak folyton romlik, most hitetlenkedve állnék, hogy egy statisztikailag kimutathatatlan betegség címén az emberiséget csarnokokba hajtják és beöntik az agyát mesterséges intelligenciával, de nem hitetlenkedem, csak feleszméltem.

Feleszméltem, hogy ezek valószínű az emberiség utolsó pillanatai. Ez az a pont, ahonnan visszafordíthatatlanul tönkre megy.

Odaát már nem ismerünk magunkra, nem fogunk emlékezni, miből romlottunk le. Még azokra a vandálbiztos padokra sem lesz szükség, még monitorra sem, meg lélekre sem.

Én most fel nem foghatom, hogy apám mire értette az emberiség romlását? Nincs elképzelésem arról, hogy miről beszél. A fiam hitetlenkedve hallgat engem. Hogy volt idő, amikor elesettségében az ember, ha volt egy tízese, megosztotta azzal akinek nem volt. És a megosztott tízes fele visszajött egy másik nap. Hittek egymásban az emberek. Ma nem hisznek senkiben. Hisznek Stephen Hawkingnak. Hogy nincs Isten. És hogy az ember jó uton halad.

Nyelvbasszusgitárosok

 Szerencsére asztalos vagyok és megtehetem, hogy olyan dolgokhoz szóljak hozzá, ami se ingem, se gatyám. 

Szinte tiszta hiába íródnak ilyen "megvilágosító" jellegű cikkek a párthűségtől csöpögő méjnsztrímekben, melyek bár ékes és gazdag szóhasználatról tanúskodnak, kiolvasandó, hogy írójuknak köze van a fogalmazáshoz, azaz virtuózok a nyelvben, mert sok értelmük nincs. Egymást olvassa ott pár nagyokos, mint ahogy egy művész galériába is egymás művein fintorognak a művészek, mert aki oda betér halandó úgysem ért semmit a krix-kraxokból.

Emlékszem, fiatal koromban láttam a leghíresebb kolozsvári basszusgitárost, aki eszméletlenül basszusgitározott, valóban, úgy járt a keze a húrokon, hogy csak na. De mikor kérdeztem, hogy volna e valami saját alkotása, ahogy én azóta is nevezem: "egy méter szalagja", kiderült, hogy nem volt egy méter szalagnyi saját alkotása sem. 

Szerintem, mint olyan aki szeretettel olvasnék egy banális novellát ezektől a nagy kortárs íróktól, joggal jegyzem meg, hogy a celebirodalom kritizálása helyett írhatnának ezek a virtuózó nyelvbasszusgitárosok egy méter történetet, amit maguk éltek meg és lehetőleg nincs tele Hamvas vagy Gandhi idézetekkel. 

A nép fiaként kurvára nem érdekel engem, hogy odafenn milyen fürgén járnak a kezek a húrokon, nekem érthető dallam kell, kézzel fogható történetek, amint a népi hagyományunk is tele jó történetekkel. Amíg csak egymásnak okoskodnak a kortárs írók, őszintén nem érdekel, mit gondolnak, és azt milyen kacifántosan fejezik ki.