Artizán Blues Rádió

Loading ...
Winamp, iTunes Windows Media Player Real Player QuickTime Stream Proxy
A fenti kis ikonok egyikére kattintva lejátszó lista tölthető le. A blog további böngészéséhez új ablak nyitását ajánlom, hogy a rádió zavartalanul tovább működhessen. Köszönöm.

Kolbászkerítés

Ilyen fídbekkek (visszajelzések) jöttek akkoriban külföldre menekült barátaink, rokonainktól, hogy fél év után lakás, kocsi, üdülés s ezekhez hasonlók. Mi itthon meg a régi szokás szerint számoltuk a banikat egyik fizetéstől a másikig, s ha nem volt gyomrunk hajnali kettőkor tojás, olaj, tej vagy cukor sorba beállni, ettük a konzerves „koszticát” vagy „fászolátát”, ami mellesleg pirított hagymával nem is volt olyan rossz, a jegyre vásárolt kenyérrel. Milyen szerencséseknek tudtuk magunkat, hogy volt egy szomszédunk, aki néha ide adta a kenyérjegyét, mert öregek voltak s nem ettek minden nap egy kenyeret fejenként.
Ma visszaemlékezve erre, azért csodálatra méltó, hogy mennyi konzerves paszuly főzeléket lehetett kapni, tiszta bio termékekből összefőzve. Amíg ezen konzervek virítottak a polcokon, nem volt aggodalomra ok.
Ezért van az, hogy ma is, ha valahol megvendégelnek étellel, kinyalom a tányért, néha nem veszem észre magam, csak a vendégelő ledöbbent arcáról látom, hogy valamit eltúloztam. Pedig nem, csak nem szeretek csúfolkodni az étellel. Nálunk disznó nem élne meg. Legfeljebb néhány csirke, a feleségem szerint, mert annyit morzsálunk...

Persze nem hittem az olyan meséket, miszerint fél év után lakás, kocsi meg üdülés, csak hát az ember nem volt honnan erről bebizonyosodjon, s akkor maradt a hallgatólagos beleegyezés, hogy nétené mit jelent ez az Amerika. De hát ha így is lett volna, nekem sosem volt pénzem elmenni busszal egyik városból a másikba, nemhogy Amerikába. A helyi buszokon is sokszor mentem jegy nélkül. Mert nem volt.
Ez a helyzet némileg változott aztán a 89-es események után, mert azután jött az a rész, hogy az ember 24-ből 16-ot ledolgozhatott. S akkor ez szer huszonöt év, egyértelműen nem volt ideje az embernek erről gondolkodni, vagy blogolni. Legfeljebb sejteni, hogy máshol sincs kolbászból a kerítés. Legalábbis ez az egyetlen biztos információ keringett a ki meg bemenők szájából: „ ne gondold, hogy odakint kolbászból van a kerítés”. Többet nemigen lehetett megtudni tőlük, de nem is voltam sosem az az indiszkrét személy, aki kényelmetlen helyzetbe hozzon bárkit is.

Eszembe jut az a frusztrált afgán ott a riviérán, aki nem akart becsekkolni minket a lefoglalt fapados barakk szállóba. Vágta a reggelihez való cipót. Mosdatlan kézzel, eléggé dühös mozdulatokkal, kendőzetlenül kifejezte utálatát minden iránt. Fenyegetőzött. Rendőrséggel, afgán barátaival, hogy jönnek s kiirtanak minket. Azért jut ez eszembe, mert elnézem azokat a szerencsétlen menekülteket, akik fejvesztve s űzve mindenhonnan, mindenkitől, gyalog vándorolnak embert meghaladó erővel országokon át, egy jó világ reményében. Hogy ha nyolc év után felébrednek egy ilyen fapados szálló alagsorában cipót hasogatni s fáradt, rongyos románokkal hajnalban bajlódni, mit fognak mondani? Szerintem azt, hogy óh, bárcsak maradtam volna otthon az Isis ellen harcolni.
Most nem utalok én arra, hogy menjenek haza verekedni. Nem. Ez most lehetetlen, embertelen. Mindenki védi az életét s szeretteit, akik még megvannak. Ez a helyzet, a pillanat normalitása. Mint ahogy mindenféle előre látás ellenére a helyzet megkéri tőlünk, hogy méltósággal, emberségesen álljunk hozzá ehhez az ember áradathoz.
Csak így elgondolkodtam, hogy ez a csóró menekült, nyolc év múlva milyen frusztrált lesz egy kaszinó alagsori mosodájában, s mikor ráeszmél, hogy egyetlen fejlődési útja legfeljebb a murokpucolóig mehet.

Itthon sem valami fényes a helyzet. Mikor úgy éreztem, hogy Kolozsvár kiszorít magából, engem, aki gyakorlatilag lepisilt majdnem minden főtéri épület sarkát már gyerek korában, és nem volt ismeretlen kis utca számomra, azt is tudtam melyik kerítés mögül ugathat rám egy hülye kutya, éreztem, hogy mennem kell, mert megfulladok. A tömbház, az irdatlan forgalom, a rohanás. S főképpen, hogy a románok úgy belakták a várost.
Akkor fordultam le a biliről, amikor a nagyanyám lakásából egy regáti, aranyláncokkal tele román házaspár túrt ki. Vagyis nem ők, hanem nagyanyám magányba fulladt egoizmusa, mert félt minket bevenni társbérlőnek, hogy kirakjuk az utcára. Rémrendes volt nagyanyám. Csak nem nézett, ha látott is, előre, hogy gyakorlatilag az unokáira milyen világ vár, ha nincs hol lakjanak.
Itt Déván, sőt Mintián, azt se tudják mivel eszik a magyart. Valamiféle nyámc vagy? Azt kérdezte egy olvasottabbnak tűnő emberke. Nem, mondom, magyar vagyok. Még sosem éreztem át, hogy mennyire nem értik miről beszélek, de most megértettem. Tehát nem is kisebbség vagyok, hanem egzotikus. Or something.
Földes Lacit hallottam egyik este, hogy kérem, Déván nagyon szegények a magyarok, mégis valami beindul, ha József Attilát szavalok nekik. Így egy utazó szemében a dévai magyarság. Nem tudom mi indul be József Attilától, de a dévai magyarság nem valami szegény. Nincs kolbászból a kerítés, de nem tudok senkiről, aki éhezne. Vagy nélkülözne. Pedig ott voltam a forrásnál, ahol bugyog a nyomor pokla. De még azok sem éheznek. Folyik vígan az alkohol, hegesztik a szivart, s vígan donganak a legyek, de szerintem nem ezeknek olvasta fel József Attilát. De távol álljon tőlem, hogy bántsam Földes Lacit. Imádom, szeretem. Hallgatom, amint lehet. Csak hát lám ő sem tud belelátni mindenbe.
Az életben egyensúlyt nem lehet tartani, csak ha mindannyian rajta vagyunk a hintán, s mindegyikünk a maga módján próbál egyensúlyozni. Ha a kommunizmusban nevelkedett generáció nem érzi át, mit jelent a saját lakás, mert ugye legtöbben repartícióilag kaptak lakást, nyalósabbja válogatja, jobb helyre is, a mostani fiatalság legnagyobb része emiatt kényszerül idegenbe kolbászkerítésekre vadászni. Nincs saját kuckójuk. És ebben a rendszerben nem is lesz sosem. Kint legalább ki tudják fizetni a lakbért, s valamennyire élni is tudnak.
Mert ugye senki nem olyan hazafi vagy gyáva, mint én és a feleségem, hogy beköltözzünk egy tyúkpajtába, kimeszelvén azt, s mint a cigányok éljünk benne. Semmint egy afgán, egy paki vagy feka vegyen engem púpra, ahogy kintről beszélnek ezekről hű magyarjaink, inkább keresem a közös pontokat a már őslakosnak számító románnal, kinek már ismerem szándékait, s ki már nem akar engem kinyírni, mert tudja, hogy lassan elfogyok. Idővel. De a román végtelenül kitartó, mikor munka nélküli haszonról van szó.
Történelmet élünk meg. Látjuk a szemeink előtt, mint változik az idő. Heves tiltakozásunk mit sem ér. Nyilakat is hiába hegyzünk, nincsenek olyan céljaink, amit életre halálra űznénk. Az iszlám népességgel szemben tehetetlenek vagyunk. A dühük is erősebb, elszántabbak. Vallásuk is erősebb. Mi a kereszténységgel elpuhultunk. Ellangyosodtunk. Magunk kárára fejlesztettük egyéniségünket. Olcsón adjuk magunkat. Alázatban élünk.
Kéne ebből tanulni, csipkedvén magunkat, megtanulni az összetartást, gazdaságilag, nem kocsmailag, sem imailag. Konkrétan.

De hát ez a bajunk nekünk, hogy nincsenek élő modelljeink, akiktől eltanulhatjuk a know how-t. Ilyen kocsmamodellek vannak, nagypofájú szélsőségesek, akik nem magyar kocsiból pofáznak, hanem méregdrága Porsche-ból.
Kevés az az élő modell, aki itthon kezdett valamit a semmiből, munkából, szorgalommal, s nem valamiféle segély trükkel, vagy külföldi dolgozással ment valamire. Tisztelem és csodálom azokat az embereket, akik itthon hozták létre a magyar álmot, de ezek egyik sem ilyen kokárdás magyar, sörét otthon issza, miközben dolgozik, nem pofázik, nincs is jelen sehol, viszont van háza, s gyermeke építi mellé a saját házát. S ha belelát az ember a kulisszák mögé, kiderül, hogy nem félnek, hogy a gyermekei az utcára teszik őket öregeket. Ha ezt kérdezném tőlük, kinevetnének, hogy te mit képzelsz, bolond vagy?

Ezek a szegény menekültek nem hibásak. Részvétem irántuk. Én sem sajnálnák tőlük ételt, vizet, benzint sem, némi időt sem. Szegények többszörösen sújtva voltak, vannak és lesznek. Mert mikor megérkeznek majd a holylandba, rájönnek, hogy ott sincs kolbászból a kerítés.
S az már a holyland lakói gondja, hogy kikre hagyják házaikat, földjeiket.
Remélem okosabbak lesznek mint a mi őseink...