Fűzfa modell

Imre "Gandikacsa" bejegyzésében megemlített, ahhoz fűztem pár gondolatot.
Azon a kevés helyen ahol megfordultam itthon (Erdélyben), azt láttam, hogy akinek van, az nem tudja megbecsülni, oda sem adná annak aki megbecsülné, de sajnos az elmúlt húsz évben elfogytak azok is, akik ha odaadták volna neki, esetleg megbecsülték volna. Fontos tényező, mert erre megy rá életem, hogy legyen amit megbecsüljek. Mire kifizetem, erőm se lesz a füvet lenyírni róla. Fiam okos, majd valamikor rá fog jönni miről beszéltem és álmodoztam, de őszintén jobban szeretném, ha inkább az anyjára üt és gyógyszerész lesz. Genetikailag megvan hozzá az esélye.
Amikor teljes gőzzel működtettem a műhelyt, három állandó embernek adtam munkát, de nem volt ritka alkalom, amikor öt hat embernek fizettem a reggeli kávét munkakezdés előtt. Az egyik srác, akinek életet adtam a kezébe, mai napig, a nekem ki nem fizetett házában alkoholizál. Rendezni tudtam volna három embernek az életét, ha megértették volna miről beszélek, de nem értették meg és erre sosem lesz esély.
Hirdetem erdélyi netes hirdetőkben, hogy keresem a műhelyemhez méltó asztalos vállalkozót, mert gyengülnek karjaim, és ezentúl sem fog erősödni, szeretném, ha valaki hasznát tudná venni, esetleg majd átvenné, lehetőleg nem kínai vagy koreai, vagy más mezítlábas. Egy nem sok, de egy lájkot sem tudnak megkaparintani hirdetéseim.
Valahogy így csúszik ki fajtánk kezeiből a föld, a lehetőség, a tudás, a gyakorlat.
Most valamennyire lecsapolta Európa a helyi cigány szaporulatunkat, nem itthon kéregetnek, lopnak, csalnak, hanem a fejlettebb országokban. De látom, hogy megelégszenek majd belőlük, és lesz visszaverése a dolognak, s akkor mint özönvíz fog hatalmasabb erővel ránk szakadni a nyomorúság, és mi nem vagyunk felkészülve semmire. Élőben láttam Magyarigen, Sárd sorsát, ahogy napról napra belepték a cigányok, a kihalt magyarok helyébe háromszor annyi idegen jött, gazda portákon nem barackfák ontják illatukat, hanem bömböl a mánele és burrognak a kidrótozott szkutterek. Mi az öreg jóistenből élnek ezek, nem tudom, én szakadok meg és határidőt meghaladva fizetem az áramot s mindent. Ott a történet azzal kezdődött, hogy a kártyás grófok olcsó munkaerőként hoztak egy pár igénytelen cigány illetve oláh családot. Mint a pici rák aztán jó nagyra dagadt pár évtized alatt.
A magyarság politikusai meg börzézik a voksainkat, hol ennek a kormánynak, hol annak, mi polgárok meg megszoktuk, hogy egyedüli hasznunk belőlük, ha a magyar napokra elhozzák az Eddát, vagy Omegát.
Gazdasági koncepciónk nincs. Nép, valahogy élj meg, aztán vasárnap tessék szépen felöltözve templomba menni.
Nézem ezt a hatalmas fűzfámat, valamikor három botot dugott el oda Péter bácsi, mert kérdezte volt, mit hozzon nekem. Mondtam, hogy botot a fűzfájából, mert szeretem a fűzfát. Közben a környék bozót fáit kivágatta az illetékes és az ég madarai az én fűzfámra fanyalódtak. Van itt ezen mindenféle madár, fakopáncstól kezdve amit akarsz. A tető réseibe is beköltöztek, kuvikkol, sípol, csipog ott minden. Nekik ez a hazájuk. Nagyjainknak egy fűzfányi projektjük sincs. Ők az illetékes fakivágók. És mi fanyalódunk kisebb helyekre, vagy költözünk. Ebben a pillanatban teljesen mindegy, hogy régebb ki volt, ki nem volt, nekünk most kellene valamit csinálni. A svájci modell azért nem jó nekünk, mert bennünk nincs ilyen összetartó erő, főleg mi magyarok nagyon undokok vagyunk egymással. Egy olyan meglátásban kéne gondolkodni, ami több ilyen fűzfának adna teret, hogy megtapasztalván annak védelmét és hűsítő hatását, másoknak is kedve legyen oda költözni.