Cseszt lá viéé...

Olyan ez, mint a két út van előttem, melyiken induljak, vagy két szék közt a pad alatt.
Mert van az, hogy az élelem nagyon drága, de ugyanakkor az ember ha nekifog nem tudja abból a pénzből megtermelni azt. Nem éri meg foglalkozni vele. Az import élelmiszer ára noha nem tudjuk néha megvenni, mert keresetünk nem engedi, mégis olcsó. A termelési költségekhez képest olcsó. Ha valaki nekifog, rájön, hogy azért a pénzért akkor sem éri meg, ha maga fejti a követ a bányából. De legalább te csinálod, mondják és tudod mi van benne. De egyébként nem éri meg, ha az üzleti árakhoz viszonyítjuk.
S akkor jönnek ezek akik rátesznek egy lapáttal erre, azt mondják magukra, hogy öko, bio, másmilyen új tudat, új világ s ki tudja mi mindent ezekhez hasonló címkéket aggatnak magukra, és észrevettem egy közös dolgot bennük, legalábbis a fészbukkos megosztásaik által (hisz ott talál az ember ezekre), hogy előszeretettel keresik azon megoldásokat, azon “bio” megoldásokat, ahol mint az erdő növényzete, állatvilága, nem kell sem vetni, sem öntözni, sem kapálni, sem aratni, minden magától nő, s marad idő egész nap a jurta wigwamban elmélyülni ezekben az egzotikus, sejtelmes vallásokban. S mikor megéhezik, előránt egy tököt és úgy nyersen, szőröstől bőröstől megeszi. Nem kell főzni, mosogatni, takarítani. Nem kell dolgozni. Mert minek? A munka oda vezet, hogy leszegényíti a néger országokat. Így ha mi sem dolgozunk, csihányt eszünk, talán nem nyuvadunk ki, megoldjuk a világ szegénységi problémáját, nem lesznek egyenlőtlenségek, mert mi is egyenlőek leszünk az afrikai népekkel.
Mert olvasva őket, ezeket a másmilyen tudatú embereket, az ember talál bennük pár okos dolgot is. És ez a megtévesztő. Mert ha követi aztán ezeknek a tevékenységét az ember jóhiszeműen, lassan kirajzolódik egy nagyon határozott kép, hogy ez a wigwam életforma csak a plakát, mert egyébként jó, hogy tököt eszünk, de konferenciákra járunk és az előadások témái már rég nem az ökocsoda, hogy éljünk jól és boldogan, hanem egy nagy és értelmetlen egyvelege a nemzeti ébredésnek, a római és a magyar jézusoknak, fűszerezve a keleti mormolásokkal (talán Hamvas Béla felfedezése ezekben a körökben ennek a keleties érdeklődésnek köszönhető), jó nagy idegen gyűlölettől fűtve, és az Orbán kormány dicsőítését átölelve. Persze mindez jobb oldalról, mert eleve egy ökocsoda ember nem lehet mocskos liberális szemléletű, rohadt kapitalista, ki a négereket leszegényítette.
Na így kezdjen az ember magának egy fenntartható jövőt megalapítani.
Az is érdekes ezekben az új tudatú törekvésekben, hogy ez sem közösségre épít. Mert a semmit csinálásos biofarmnak a lényege az, hogy minden magától, valamiféle szimbiózisos csoda által, persze hagyományos-modern gasztronómiai technikákkal, főképpen a fű, csihány és tök alap anyagokkal: magadnak. Nem arról van szó, hogy összefogásosan együtt dolgozunk. Nem. Itt nincs szükség munkára. Közösségre csak imaláncra, fénykörre van szükség. Kéz a kézben az égre nézve, és a gurunak egy murkot hozzon mindenki.
Hogy ironikus vagyok? Az hát. Méghozzá gonoszul ironikus.
Mert mit látok? Ha nem vetek, nem bújik ki semmi. Ha nem ások, a föld kemény mint a szikla és a csihány benne két méteres. Ha felásom, elültetem a magot, és nem öntözöm, ahogy a román mondja: “la pulivară” (a fasznyarán) fog kihajtani a földből. Mert a gyom közben az égig szökken és a vakond bezabál minden kezeletlen biomagot. Lásd a vakondtúrást az uborkamagok mentén. Aztán ha az ember sokat bambul az égre, a földet megint ellepi a gyom, kezdheti újra és újra a gyomlálást és/vagy mulcsozhat reggeltől estig, mert egyrészt drága a szalma, másrészt a gyom előtt a fekete föld sem egy nagy kunszt, hát még egy réteg puha szalma. És még a mesebeli cipó hétszer hetes próbatétele még soron van, amíg az ember tálba teszi végre az érett zöldséget. Lassan rájön a modern ember, hogy kertészete mellé kéne még egy katona vagy rendőrtiszti nyugdíj, mert abból biza föld s házadót nem fizet, a kötelező biztosításokat sem termeli ki, ha a rendszerben szeretne maradni.
Mert most két út van előttünk. De könnyen két szék közt a pad alatt maradhatunk.
Az egyik út, hogy az ember keres egy civilizáltabb létteret, ahol a gazdasági élet valamiért nem fordult a feje tetejére, és megpróbál beilleszkedni, elfogadni azt az életformát, azokat az embereket, szokásaikkal. Hátat fordítva a múltnak az úgynevezett hazának és újba vág. Vannak erre is élő példáim és némelyek eléggé sikeresek. Annyira, hogy egy volt haverom azt írta a fészbukk oldalára, hogy lezárja a kontját, mert nem akar többet virtuálisan emberekkel kapcsolatokat fenntartani, amíg a helyi közösségekben lehetősége van reális emberekkel lenni. Ezzel azt az egyetlen szálat is elvágva, ami a volt hazájához kötötte, a valamikori reális emberekkel, akik mára virtuálisok lettek. Ha ezt megtehette, akkor neki jó. Van ez az út. Nem tudom mit mondjak erre, nem tudom megítélni, mert ha nekünk menni kéne, itt senki az égadta világon nem sírna utánunk, legfeljebb az ideges hitelezők.
A másik út, a mi kis balkáni „gazdasági” koncepcióinkkal, ami tele van szenvedéllyel: vallás, korrupció, butaság... a magunk módján ez is egzotikumnak tűnhet más népeknek. Mert a munkának nincs értéke, a fáradságosan összekuporgatott munkabérekért alig tudjuk megvenni az olcsón kitermelt egészségtelen ételeket, ha mégis időt szakítunk egy kertecskére, annak a fáradsága nem hozza be az elvárt nyereséget, így első látszatra közel állunk a két szék közt a pad alá eséshez.
Tudom ezt jól.
Mégis. Miért van nekem 27 vegyes (tojó, húsos) szárnyasom? Miért van négy nyulam? És miért van ötven fürjem? A két gézengúz kutyát nem számítom, mert roppant haragszom rájuk, nem is az enyémek. Ordináré fajták.
Miért művelem a kertet? Magam egyedül nem tudom, muszáj a Csabi segítsége, mert közben mindenféle szar munkát vállalunk. Most, hogy a gyom megint kezd elszaporodni, arra gondoltam, hogy valamiféle fehérnépet nézzek napszámba gyomlálni, kapálni, mert megint elleptek a szar munkák, amik nem valami nyereségesek amúgy sem, hát még ha nem is csinálom őket? Miért? Miért csinálom mégis?
Egyrészt mert borzasztóan aggaszt a jövő. Másrészt előbb utóbb átbillen ez a mérleg, eldől, hogy akkor hasznos foglalkozás lesz az élelem megteremtése, vagy teljesen elveszti értékét? Mert mi van akkor, ha olyan mélyrepülésbe vág a gazdasági élet, hogy teljesen lebénul minden és mint a villámcsapás fog érni minket a tehetetlenség? Se egy ásó se egy kapa, se mag és főképp semmi tudás?
Hogy miért csinálom? A válaszom: a tudásért. Nem azért mert megéri, hanem azért, mert akarom látni. Tudni akarom.
Mondhatom, hogy ez a bejegyzésem egy fajta megünneplése az első majdnem tökéletes fürj ketrecnek. Az itatás automatikus, nem ígényel sem áramot, fizikai törvények által működik, nincs pazarlás, nincs piszok, a víz mindig tiszta. A ketrec könnyen áttekinthető, rácsos, de mégsem rácsos, egy nagyon sűrű rácsra, inkább szitára ujjnyi vastag szalmát teszek, azon futkároznak a madárkák, a megszáradt kaki a sok járkálástól porrá zúzódik és kiesik a szitán, nagyon kevés szalma hulladékkal. Szalmát teszek, mert a forgácshoz képest felszívja a kellemetlen szagokat, mindig szárazon marad, míg a forgács inkább megrothad, semmint kiszáradna, és förtelmesen büdös, ahogy a szartól erjed. Tyúkok, nyulak alá is szalmát teszek. Az etetőt is megoldottam, nagy vályú elégséges mennyiségű kaját tud tárolni, a fürjeknél szokásos kajában vájkálódás sem eredményez pazarlást, mert az evéshez egy lyukba kell dugnia a fejét, mely eléggé tágas, hogy nyugodtan piszmogjon, de ne tudjon disznólkodni.
Na de ezek más témák, tudom, hogy senkit sem érdekel, nem is azért, magamért fogom lefényképezni, leírni, ...most hív a gyom, az öntözés, aztán némi asztaloskodás, persze mind eközben a fiamra is rá kell nézzek. Tudom, tudom, egyedül az én fiam játszik úgy, hogy közben tévézik is, sajnos nem tudtam barátait magunkhoz csalogatni, szüleik a foglalkoztatásukat megoldják szociálisan sterilebb környezetben (azonos vallás, anyagi szitu és központibb fekvésű otthonokban) és még nem annyira érdekelt a sajátos agrikultúránk felé, noha a nyulaknak szokott enni adni és megsimizi őket, meg néha farag egy egy fegyvert magának vagy mobil telefont, oszt kifesti, de nagy átlagban egyedül kell megoldja a szórakoztatását.
Fáj ez nekem, de soha nem lehet tudni mifelé megy a világ, talán hasznát veszi majd ennek a készségének, hogy egyedül kell feltalálnia magát, mint én is most.
Cseszt lá vié...