(gondolatok iskoláról, házi vállalkozásról)
Elvégre az iskola nevében is benne van, hogy: elméleti líceum. De ha
mondjuk kisebbségi anyanyelvű kategóriába tartózol szórványban, esélyed
sincs mondjuk ipari líceumba menni, mert nincs csak ez az elméleti. És
ennek is azt mondják, hogy örvendjünk neki. Nem kétlem, hogy örvendenünk
kell, és nem tagadom, legtöbbször örvendek is.
Lebontva elemeire és
személyre a dolgokat, lehet, hogy óriási esély azoknak a gyermekeknek,
akik hátrányos családi helyzetben nőnek fel, vagyis inkább ahogy a
szakma is nevezi: rendezetlen (rendetlen) családi háttérben, szóval
ezeknek valószínű ez egy megoldás. Nem a tudás felhalmozódás
szempontjából, hanem hogy nem utcán nőnek fel, nem mint a kóbor kutyák
fajulnak el, hanem valamennyire rendezettebb társadalmi keretben
tengődnek. Kevésnek jut cél, akarat, vágy legtöbb sajnos valamiféle
törvényszerűség jegyében vegetál.
Az egy-négy osztály, még hagyján.
Noha ott is vannak értelmetlen agyfeszítések, versengzős életmód
beoltása, stressz alapra épülő megoldás rendszerek, de úgy amennyire az
írás olvasás, számolás el lesz sajátítva.
Az ötödik osztálytól
jönnek a bajok. Mert a gyerek egyénisége (már akiben) elkezd tombolni,
vészjeleket küldeni, hogy szorul a hurok, a születéssel hozott kód
módosításra kényszerül. És világos, mint a nélkülöző ember is, lemond
sorra a jóléti dolgokról, egész odáig fajulva, hogy az élete érdekében
akár ölni is képes, így az a születéssel hozott kód is egy adott ponton
elkeseredve kénytelen lemondani a művészi, kreatív hajlamokról, és ha a
gyermek nem esik depresszióba, a túlélés érdekében gyakorlatilag
levadul, állativá lesz, felveszi a harcállást és kegyetlen háborút indít
mindenki ellen.
Ki milyen környezetben él, miben kap bátorítást,
afelé fog zárkózni. Lelki, szellemi és testi nyomás hatására.
Keresztelés által eleve egy istennek feláldozva, és közvetve annak
minden szociális, társadalmi velejárójával, gyakorlatilag predestinálva,
egyoldalú ismeret oltárán, az iskolai bizonyítvány által, sűrű lelki és
testi terror árnyékában, a jövő bebiztosítása címen beindul a
ketrecharcra való idomítás. Olyan, hogy mi van benned, mit szeretnél,
mik a meglátásaid, egyáltalán ki vagy, mit hoztál magaddal, sehol
semmiféle utalás nincs. Azt mondja a tanügy: ez van, ezt kell
elsajátítani, ha tetszik, ha nem.
Hogy miért nincsenek érdemleges
reformok a tanügyben? Egyszerű a válasz. Piramis rendszerű, politikai
álcájú érdekközösség kezében van a tanügy is, mint minden. Lelketlen,
idióta emberek hatalma alá vetve, kik képtelenek átlépni önnön érdekük
küszöbén. Olyan, hogy Isten, Világegyetem, Természet, Lélek, számukra
nem létezik. Ezt kell megérteni mindenkinek egy ország vezetőiről, hogy
ezeket nem érdekli semmi a személyes meggazdagodásukon kívül. Nemcsak
Romániában, hanem szerintem mindenhol. Ha ezen nem tudunk mi sem
túllépni, akkor nincs más, mint gyermekeinket bepréselni az iskola című
idomító pajtába.
Csak megjegyzem, a gyermek egy vallás jegyében egy
istennek felajánlása ma nem bűn az állami apparátusok szerint, viszont a
gyermek iskoláztatása KÖTELEZŐ! Ha én jobbat akarok, tudok adni a
gyermekemnek az itthon neveléssel, az állam nem engedi. Sőt a társadalom
sem támogatja. Sőt, elítéli. Naná. Miért legyél te normális, ha tudsz
bolond lenni mint münk?
Egyrészt kocsmafilozófia szinten mindenki
mondja, hogy az ember eltért a természetes életmódjától. Másrészt vígan
megy az általa utált kurva kapitalista multihoz raboskodni, sőt elvégez
érdekében sok iskolát, egyetemet. És hálásan megy nyomorogni. Igaz,
ideig óráig megvan a fix fizetés, szociális háló illúziója. Ez a
jótanulás eredménye, hálája. Legtöbb ilyen életében előbb utóbb bejön a
nagy felismerés, hogy mennyire szarnak veszik, úgy szabadulnak meg tőle,
mint egy lehurbolt mosogatórongytól. Sőt, ha őszinte akar lenni
magával, rájön, hogy az volt első perctől: felmosórongy.
Van egy másik út. Rögös, keskeny út. De jobb.
Persze, ilyenkor jöhetnek az ironikus megmosolygások...aha, ez az a nagy út.
Nem, ismétlem: rögös, keskeny út.
A házi vállalkozás.
Egy gondolat érdekében teszek egy kitérőt. Mikor felkértek egy
alapítványnál, hogy asztalos szakiskola keretében foglalkozzak ilyen
rendezetlen hátterű családokból származó gyerekekkel, az volt az első
kívánságom, hogy ne kezdjünk elveszni az elméletek mocsaras
ingoványaiban, konkrét munkát kell a kezük alá adni, vállalom a
felelősséget az esetleges kudarc miatt.
Bár szkeptikusan néztek
engem, valamennyire szabad kezet kaptam, valószínű nem volt elegendő
energiájuk rám figyelni kellőképpen, de határozottan emlékszem a
jókedvvel dolgozó gyerekekre, volt egy valahová tartózás fílingjük, és
hétről hétre láttam kibontakozni a kezeket, a lelkeket. Konkrét
eredményét látták a munkájuknak, nem atomreaktorhoz készítettek egy
furcsa, érthetetlen alkatrészt, hanem mindegyik kezén átment az emeletes
ágy elkészítésének a fázisai.
Azt mondtam, ha egy gyermek gitározni
akar, ne vigyük egyszer húsz évre zeneiskolára szar citerákkal, hanem
adjunk neki egy olyan gitárt amit akar. Tessék rámenni a youtubera, és
keresni csodagyerekeket, akikről aztán kiderül, hogy az anyjuk a
lábdobba szülte őket. Persze, hogy hatévesen pofát leszakajtva dobolnak.
Így kell a szakmákkal is. Élesbe vinni a tanítást.
Egyezzünk meg, ahányan elméleti iskolát végeztek és kikerültek a való
világba, netán termelő egységekbe, mindent elölről kezdtek. Soha egy
kalapács nem volt a kezükben. A tehén lila szerintük. Idáig a kitérő.
Elnéztem az idők folyamán, hogyan alakulnak a házi vállalkozások. És
őszintén örvendek, hogy ha halaványan is, de látok itt ott
kezdeményezést. Reménykedek abban, hogy ezelőtt huszonöt évvel jók
voltak a meglátásaim, és hasonlók a választásaim.
Egy ember vett egy
szar dubát, elkezdett olcsón árut fuvarozni. Aztán vett lízingbe egy
jobbat. Mindent kipróbált. Volt rossz döntése is. De talpra állt. Közben
felnőtt a fia. Ma mindketten külön kis teherautóval fuvaroznak.
Egy másik elkezdett házi kolbászt készíteni. Ajánlotta ennek, annak. Egyre bővült a vevőköre.
Persze, szánalmasnak tűnő vállalkozások ezek a nemzetgazdaság szintjén.
De az egyénre bontva az egyetlen megoldás. A jó megoldás.
Elnéztem a
fiamat a napokban, ahogyan rakta össze a székeket, hogy még 12 éves
sincs, de képes megkeresni a projekt pénzeit. Lehetséges ez, mert házi
vállalkozásban vagyunk. Mert valamikor így irányítottuk életünket, erre
tereltük a Sors figyelmét.
Néha kegyes tud lenni a Sors, ha makacsul
provokálod. Vagy mondjuk eléggé odafigyelsz, hogy a Sors adta
lehetőségekkel élni tudj.
Nem szándékszom megváltoztatni sem a
világot, sem a tanügyet. Nem lehet. Nem is kell. Tízezer légy csak
tudja, hogy a szar jó (Magyarországról importált bölcsesség).
De
bátorítom a házi vállalkozásokat. És segítem a fiamat lenyögni a
kötelező iskolát, hogy közben a lelke, szelleme, életkedve ne
csorbuljon, mert az élet igazán az iskola után kezdődik, akkor lép a
való világba, és nem akarom, hogy ezt ne tudja.
És hamis az a nézet,
miszerint ha valaki semmire se jó, mehet szakmunkásnak. Határozottan
ellenzem, sőt kikérem magamnak ezt a megállapítást.
A szakmunkás az
ugyancsak egy látnok, egy művész hajlamokkal áldott ember, aki az
álmokat megvalósítja, nemcsak beszél vagy ír róluk. A kézi szakmákban
nincs határa a képzeletnek, a kreativitásnak, és nincs nagyobb öröm,
mint az alkotás öröme.
Nem támogatom a gyárrendszereket.
Lelketlen, robotembereket gyúrnak ki a szalagmunkák, nem elég, hogy
kinyögik a gyerekek a lelketlen iskolákat, bekerülnek egy egy gyárba,
oszt nyolc évig, vagy amíg be nem dilizik, talpalhat egy fúró felett, és
fúrhat napi nyolcezer hétszátizenkét lyukat nyolc órás menetekben. Ha
ez a szakmunka, akkor valóban dillóknak való. És hát van ezekből is
bőven. Bizonyítja a sok butyigyár.
Mindaddig, amíg nemzeti
szinten nincs a házi vállalkozás bátorítva, kereskedelmi
infrastruktúrával támogatva, adózási kedvezményekkel, rendszerekkel
könnyítve, nem szabadulunk fel a nyugati tőkés csoportok zsarnoksága
alól. Zsarnokok, melyek nemcsak maguktól jönnek minket kizsákmányolni,
hanem karöltve teszik ezt a mindenkori kormányokkal egyetemben.