Szakmába zárt palack

(gondolatok iskoláról, házi vállalkozásról)
Elvégre az iskola nevében is benne van, hogy: elméleti líceum. De ha mondjuk kisebbségi anyanyelvű kategóriába tartózol szórványban, esélyed sincs mondjuk ipari líceumba menni, mert nincs csak ez az elméleti. És ennek is azt mondják, hogy örvendjünk neki. Nem kétlem, hogy örvendenünk kell, és nem tagadom, legtöbbször örvendek is.
Lebontva elemeire és személyre a dolgokat, lehet, hogy óriási esély azoknak a gyermekeknek, akik hátrányos családi helyzetben nőnek fel, vagyis inkább ahogy a szakma is nevezi: rendezetlen (rendetlen) családi háttérben, szóval ezeknek valószínű ez egy megoldás. Nem a tudás felhalmozódás szempontjából, hanem hogy nem utcán nőnek fel, nem mint a kóbor kutyák fajulnak el, hanem valamennyire rendezettebb társadalmi keretben tengődnek. Kevésnek jut cél, akarat, vágy legtöbb sajnos valamiféle törvényszerűség jegyében vegetál.
Az egy-négy osztály, még hagyján. Noha ott is vannak értelmetlen agyfeszítések, versengzős életmód beoltása, stressz alapra épülő megoldás rendszerek, de úgy amennyire az írás olvasás, számolás el lesz sajátítva.
Az ötödik osztálytól jönnek a bajok. Mert a gyerek egyénisége (már akiben) elkezd tombolni, vészjeleket küldeni, hogy szorul a hurok, a születéssel hozott kód módosításra kényszerül. És világos, mint a nélkülöző ember is, lemond sorra a jóléti dolgokról, egész odáig fajulva, hogy az élete érdekében akár ölni is képes, így az a születéssel hozott kód is egy adott ponton elkeseredve kénytelen lemondani a művészi, kreatív hajlamokról, és ha a gyermek nem esik depresszióba, a túlélés érdekében gyakorlatilag levadul, állativá lesz, felveszi a harcállást és kegyetlen háborút indít mindenki ellen.
Ki milyen környezetben él, miben kap bátorítást, afelé fog zárkózni. Lelki, szellemi és testi nyomás hatására. Keresztelés által eleve egy istennek feláldozva, és közvetve annak minden szociális, társadalmi velejárójával, gyakorlatilag predestinálva, egyoldalú ismeret oltárán, az iskolai bizonyítvány által, sűrű lelki és testi terror árnyékában, a jövő bebiztosítása címen beindul a ketrecharcra való idomítás. Olyan, hogy mi van benned, mit szeretnél, mik a meglátásaid, egyáltalán ki vagy, mit hoztál magaddal, sehol semmiféle utalás nincs. Azt mondja a tanügy: ez van, ezt kell elsajátítani, ha tetszik, ha nem.
Hogy miért nincsenek érdemleges reformok a tanügyben? Egyszerű a válasz. Piramis rendszerű, politikai álcájú érdekközösség kezében van a tanügy is, mint minden. Lelketlen, idióta emberek hatalma alá vetve, kik képtelenek átlépni önnön érdekük küszöbén. Olyan, hogy Isten, Világegyetem, Természet, Lélek, számukra nem létezik. Ezt kell megérteni mindenkinek egy ország vezetőiről, hogy ezeket nem érdekli semmi a személyes meggazdagodásukon kívül. Nemcsak Romániában, hanem szerintem mindenhol. Ha ezen nem tudunk mi sem túllépni, akkor nincs más, mint gyermekeinket bepréselni az iskola című idomító pajtába.
Csak megjegyzem, a gyermek egy vallás jegyében egy istennek felajánlása ma nem bűn az állami apparátusok szerint, viszont a gyermek iskoláztatása KÖTELEZŐ! Ha én jobbat akarok, tudok adni a gyermekemnek az itthon neveléssel, az állam nem engedi. Sőt a társadalom sem támogatja. Sőt, elítéli. Naná. Miért legyél te normális, ha tudsz bolond lenni mint münk?
Egyrészt kocsmafilozófia szinten mindenki mondja, hogy az ember eltért a természetes életmódjától. Másrészt vígan megy az általa utált kurva kapitalista multihoz raboskodni, sőt elvégez érdekében sok iskolát, egyetemet. És hálásan megy nyomorogni. Igaz, ideig óráig megvan a fix fizetés, szociális háló illúziója. Ez a jótanulás eredménye, hálája. Legtöbb ilyen életében előbb utóbb bejön a nagy felismerés, hogy mennyire szarnak veszik, úgy szabadulnak meg tőle, mint egy lehurbolt mosogatórongytól. Sőt, ha őszinte akar lenni magával, rájön, hogy az volt első perctől: felmosórongy.
Van egy másik út. Rögös, keskeny út. De jobb.
Persze, ilyenkor jöhetnek az ironikus megmosolygások...aha, ez az a nagy út.
Nem, ismétlem: rögös, keskeny út.
A házi vállalkozás.
Egy gondolat érdekében teszek egy kitérőt. Mikor felkértek egy alapítványnál, hogy asztalos szakiskola keretében foglalkozzak ilyen rendezetlen hátterű családokból származó gyerekekkel, az volt az első kívánságom, hogy ne kezdjünk elveszni az elméletek mocsaras ingoványaiban, konkrét munkát kell a kezük alá adni, vállalom a felelősséget az esetleges kudarc miatt.
Bár szkeptikusan néztek engem, valamennyire szabad kezet kaptam, valószínű nem volt elegendő energiájuk rám figyelni kellőképpen, de határozottan emlékszem a jókedvvel dolgozó gyerekekre, volt egy valahová tartózás fílingjük, és hétről hétre láttam kibontakozni a kezeket, a lelkeket. Konkrét eredményét látták a munkájuknak, nem atomreaktorhoz készítettek egy furcsa, érthetetlen alkatrészt, hanem mindegyik kezén átment az emeletes ágy elkészítésének a fázisai.
Azt mondtam, ha egy gyermek gitározni akar, ne vigyük egyszer húsz évre zeneiskolára szar citerákkal, hanem adjunk neki egy olyan gitárt amit akar. Tessék rámenni a youtubera, és keresni csodagyerekeket, akikről aztán kiderül, hogy az anyjuk a lábdobba szülte őket. Persze, hogy hatévesen pofát leszakajtva dobolnak.
Így kell a szakmákkal is. Élesbe vinni a tanítást.
Egyezzünk meg, ahányan elméleti iskolát végeztek és kikerültek a való világba, netán termelő egységekbe, mindent elölről kezdtek. Soha egy kalapács nem volt a kezükben. A tehén lila szerintük. Idáig a kitérő.
Elnéztem az idők folyamán, hogyan alakulnak a házi vállalkozások. És őszintén örvendek, hogy ha halaványan is, de látok itt ott kezdeményezést. Reménykedek abban, hogy ezelőtt huszonöt évvel jók voltak a meglátásaim, és hasonlók a választásaim.
Egy ember vett egy szar dubát, elkezdett olcsón árut fuvarozni. Aztán vett lízingbe egy jobbat. Mindent kipróbált. Volt rossz döntése is. De talpra állt. Közben felnőtt a fia. Ma mindketten külön kis teherautóval fuvaroznak.
Egy másik elkezdett házi kolbászt készíteni. Ajánlotta ennek, annak. Egyre bővült a vevőköre.
Persze, szánalmasnak tűnő vállalkozások ezek a nemzetgazdaság szintjén. De az egyénre bontva az egyetlen megoldás. A jó megoldás.
Elnéztem a fiamat a napokban, ahogyan rakta össze a székeket, hogy még 12 éves sincs, de képes megkeresni a projekt pénzeit. Lehetséges ez, mert házi vállalkozásban vagyunk. Mert valamikor így irányítottuk életünket, erre tereltük a Sors figyelmét.
Néha kegyes tud lenni a Sors, ha makacsul provokálod. Vagy mondjuk eléggé odafigyelsz, hogy a Sors adta lehetőségekkel élni tudj.
Nem szándékszom megváltoztatni sem a világot, sem a tanügyet. Nem lehet. Nem is kell. Tízezer légy csak tudja, hogy a szar jó (Magyarországról importált bölcsesség).
De bátorítom a házi vállalkozásokat. És segítem a fiamat lenyögni a kötelező iskolát, hogy közben a lelke, szelleme, életkedve ne csorbuljon, mert az élet igazán az iskola után kezdődik, akkor lép a való világba, és nem akarom, hogy ezt ne tudja.
És hamis az a nézet, miszerint ha valaki semmire se jó, mehet szakmunkásnak. Határozottan ellenzem, sőt kikérem magamnak ezt a megállapítást.
A szakmunkás az ugyancsak egy látnok, egy művész hajlamokkal áldott ember, aki az álmokat megvalósítja, nemcsak beszél vagy ír róluk. A kézi szakmákban nincs határa a képzeletnek, a kreativitásnak, és nincs nagyobb öröm, mint az alkotás öröme.
Nem támogatom a gyárrendszereket. Lelketlen, robotembereket gyúrnak ki a szalagmunkák, nem elég, hogy kinyögik a gyerekek a lelketlen iskolákat, bekerülnek egy egy gyárba, oszt nyolc évig, vagy amíg be nem dilizik, talpalhat egy fúró felett, és fúrhat napi nyolcezer hétszátizenkét lyukat nyolc órás menetekben. Ha ez a szakmunka, akkor valóban dillóknak való. És hát van ezekből is bőven. Bizonyítja a sok butyigyár.
Mindaddig, amíg nemzeti szinten nincs a házi vállalkozás bátorítva, kereskedelmi infrastruktúrával támogatva, adózási kedvezményekkel, rendszerekkel könnyítve, nem szabadulunk fel a nyugati tőkés csoportok zsarnoksága alól. Zsarnokok, melyek nemcsak maguktól jönnek minket kizsákmányolni, hanem karöltve teszik ezt a mindenkori kormányokkal egyetemben.

2 megjegyzés:

  1. Nem vagyok okosabb, de gyanítom, hogy csak részigazságokat sikerült összeszedni. A művelje meg mindenki saját kertjét nem hiszem, hoyg jó megoldás a XXI. században. Én azt hiszem, hogy minél többet tud az ember, annál több hasznot képes hajtani - és most ne a tőkés hasznára gondolj, hanem igenis az egész térsadaloméra. Mert idealizmus nélkül élet sincsen, de ezt neked magyarázzam éppen?

    VálaszTörlés
  2. A baj ezzel a társadalomban gondolkodás mézesmadzagjával, hogy a társadalom magasról szarik az egyénre...Egész életemben szociálisan gondolkodtam, a társadalom szellemében...a magánéletem majdnem kezelhetetlen depresszióba torkollt emiatt...szerencsére megtaláltam magam, ahol csak én vagyok, ami csak rólam szól...így, ahogy vagyok, ha befogad a társadalom, ok, ha nem, tagadjon ki...
    Beláttam, hogy művész lélek vagyok, szenvedtem, hogy nem értenek meg, de ma már nem szenvedek. Az alkotás ott kezdődik szerintem, amikor az ember senki másnak nem alkot mint magának, magáról.
    Próbálok eltávolodni az emberiség problémájától, nehéz iskola és vállalkozás, de meg kell tennem.
    Bocs, hogy a tanügyi dolgokkal nem kerültünk egy hullámhosszra...sajnos engem nem nyert meg, nem hiszek benne. Más el sem tudja képzelni az életét iskolák, diplomák nélkül...Szerintem csak bajnak vannak...
    De tulajdonképpen nem is ezek foglalkoztatnak igazán mostanában. Sajnálom, hogy ezek jönnek elő, ha netán írásra adom magam...

    VálaszTörlés