Móriczban az igazság

A napi kötelező tevékenységeim egyike a magyar irodalom. Bevallom nem az az ágazata, melynek értelmezéséhez speciális, valamiféle túlvilági vagy kódolt értelem kell. Olyan irodalmat szoktam frekventálni, ami kettő az egyben típusú tevékenységekben is állja a helyét.
Most éppen Móricz Zsigmond "Forró mezők" regényét olvasom,
Nem azért írom, hogy felvágjak, szégyellem is magam amiatt, hogy több idióta fészbukk megosztást olvasok el, mint magyar irodalmat, de eltökéltem magam, hogy teszek róla.
Napi renden van manapság a politikában, közéletben, befészkelődött minden napjainkba az idegentől való félelem s ennek hosszabbításában az idegen gyűlölet. Ma az a jó hazafi, akinek sikerül mindkettőt elsajátítani: félni az idegentől és gyűlölni az idegent.
A magyar irodalom hemzseg az igazi ellenség leírásától, aki nem más, mint mi magunk. Mi magunk vagyunk a saját ellenségünk. A nagy magyar virtus, a sírva vigadás, meg a teljes szélességű melldöngetés.
Íme egy részlet Móricz Zsigmond "Forró mezők" című regényéből:

"- Ez a Weisz vagy micsoda, nagyon jókat mondott itt az elébb... Ezt magának meg kellene márványban örökíteni Damján, mint a szabolcsi pap a Szózatot: hogy az utókor el ne felejtse -, de komolyan, felvésette sírkőmárványlapra az ebédlőben... Szóval, azt mondom neki: hogy mer maga hatezer holdat kivenni? Ért maga ahhoz?... Azt mondja rá: "Nézze méltóságos asszony, annyihoz értek, hogy nekem elég egy gazdasszony meg egy kocsis. De a gróf úrnak volt a kastélyban négy inasa, a lóistállóban a parádés lovak mellett hatan, a kertészetben, amit a gazdaság mívelt meg s aminek a termését a méltóságos asszonynak ajándékozta a méltóságos úr, voltak öten, volt tyúkász, volt motoros, mind a méltóságosok kedvét szolgálták - szóval, huszonkét éves-állás volt, ezenkívül tizenkét szobalány, mosogatólány volt berendelve külön kommencióval a cselédség gyerekeiből. Harmincnégyen szolgálták az urakat, akik az uradalomnak egy fillér hasznot nem hoztak..."
Nagyon nevetett s még hozzátette:
- Ebbe nincs benne az udvari káplán, az biztos, s persze nincs benne a gyerek nevelése és az élet... Ez, igaza van, tisztán üzemi tehertétel... Nem?
- Azt mondja ez a Klein izé... hogy a zsidók a bérleten azt az összeget, amit így meg tudnak takarítani: mind tovább belefektetik a gazdaságba. Amit mi kiveszünk, azt ők beleteszik.
- Rettenetes! - mordult fel a szép Daniján Pali, és villogott a szeme. - Akárhogy csinálják, azt már megcsinálták, hogy a megyének nagyobbik fele az övék. Kérem, már nem lehet végigmenni a megyén, minden faluban minden kastély az övék...
- Igen, és ha az ember a földeket nézi - szólt bele Fábján -, ahol elhanyagolt, pipacsos, régimódi művelés, öreg viskók vannak, az mind magyar uraké még... ahol belterjes gazdálkodás, vadonatúj cseréptetős gazdasági épületek... az mind a zsidóké."

Az erényesek bolygóján.

Hát nem egészen tudok rájönni, hogy azért, mert elfogyott a házi bodzaszörpöm, vagy azért mert teliholdas éjszaka volt, s ezért éltem át a lelkes álmot, minden esetre leírom, hogy majd ha újra lelkes álmot látok, össze tudjam hasonlítani a külső tényezőket.
Szeretném azt mondani, hogy nedves és erotikus álmokat élek meg mint ez a Freud, istenuccse rám férne pedig, pláne hogy lassú és biztos aggságom aggaszt, de nem, engem álmomban nem telt és gömbölyded, enyhén rebbenő keblű tündérek akarnak megerőszakolni, hanem álmomban is is az erényesség lapos hasú és szigorú tekintetű angyalaival viaskodom.
Ilyen lucskos, ködös estefelé egy közvécénél álltunk sorba, mint megannyi ijedt figura az erényesek bolygóján s bennünk az erény lázadozott, hogy kényszerítenek az erénytelenség szérumát meginni. Mert a bolygót az erénytelenek lepték el és az őslakos erényeseket akarják erénytelenekké téríteni. Előttem volt egy öreg ember és fiával, ki nálamnál fiatalabb lehetett, olyan negyvenesféle. Az öreg megadóan várta sorát, a fia aggódó csendben fogadta a jövendőt. Látszott rajta, hogy zavarban van. Mint a negyvenesek általában. Én mint az élet ama határa előtt az én ötvenemmel, hogy már majdnem mindegy, semmilyen képpel vártam a soromra, testileg fáradtan, tele reumatikus fájdalmakkal, beleroskadva a tehetetlenségbe. A közvécéből pislogó neon szivárgott ki. Kint esteledett lassan.
Közben az utánam állók motyogásaiból, mivel ráérősebbek voltak, olyanokat értettem meg, hogy tulajdonképpen nem muszáj az erénytelenség szérumát meginni, nem köteleznek rá. Megmaradhatsz erényesnek is, mert elvégre ha az erényesek kihalnak, mi lesz ebből a bolygóból? Az előttem állok már oda sem figyelnek, hanem állnak és várnak belekábulva mint a fogorvos ajtaja előtt, akinek már úgysincs visszaútja, a fejében eldőlt, hogy megissza az erénytelenség szérumát. Megtört bennük a filozófiai ellenállás. Mint a halál kapuja előtt, megbizonyosodtak, hogy jó a döntésük, bármit hoz az magával. A két tábor határaként szédültem próbáltam rendet rakni fejemben. De már csak én következtem, az öreg a fiával bement előttem a közvécébe. Megszűnt bennem is az ellenállás. Elvesztettem a jó és rossz fogalmát. Csak essek már át ezen.
Tíz perc múlva kijön az öreg a fiával, nézem őket, a fiú rám nézett és mondta szemmel láthatóan megbékélve, hogy idd meg nyugodtan a szérumot, meglásd minden rendben lesz. Az öreg meg mutat valami kis kütyüt s annyit mondott miközben egy kis csavarfélét, mint valami szelepecskét átadva nekem, hogy aktiváláskor tedd majd ezt be, ne azt amit adnak. Közben a hátsók belöktek a közvécé ajtaján, hogy menjek már, ha eldöntöttem mit akarok. Egy pillanatra még láttam a fiú arcát, csak a szájmozgásából vettem ki, hogy minden rendben lesz.
Bent egy kagylóhoz mentem, ott volt egy porcelán szappantartó, azon egy egyhasználatú műanyag pohár s benne valami tejszínű folyadék. Egy pillanatra megálltam, de aztán lehajtottam tartalmát a torkomon, az alján volt még valami zselés maradék, azt is lehajtottam, hogy ha már belementem, igyam ki az aljáig a poharat.
Nem éreztem semmit. Csak a nyelvem ütközött porcelánszerű anyagba, végignyalom, s meghökkenve tiszta új fogsort érzek a számban. Nem protézist, hanem a sajátom, újra kinőve. A szappantartón meg egy fóliába csomagolt kittszerű, fekete szerkezetet fedezek fel, önkéntelenül elveszem, megtapogattam, s egyik csücskében felfedeztem ugyanazt a csavarféle szelepet, de az sima volt, míg amit az öreg adott, azon volt egy vágás. Rájöttem, hogy azt szétszedve, összerakva a fülbe kell dugni, s az a csavarféle szelep aktivál valamit.
Közben benyomult más két ember a közvécébe, ki kellett mennem, nem volt időm szétszedni a kittet. Elindultam az utcán, kerestem egy félreesőbb helyet, hogy össze tudjam pakolni a kis fülkütyüt. Mindenfele emberek jöttek mentek, mind öregedő, beteges, téblábolók voltak, akik megtagadták a szérumot, hogy erényesek maradjanak. Helyet keresve, sétálva, észrevettem magamon, hogy nem fáj semmim, ép minden részem, viszont nem volt semmi erőm.
Láttam ép embereket, akiket az erő vetett szét, s voltak az erénytelenek felülvizsgálói, akik le s fel jártak s mindenkit szkenneltek valami sugarakkal. A teljesen aktivált erénytelen a sugarak hatására zöld aura félét mutatott. Akin csak szaggatva, részenként jelent meg ez a zöld fény, azt elfogták, kiabálásukból megértettem, hogy csak a szérumot itták meg a testi egészség miatt, de nem aktiválták erénytelenségüket. Ebben az állapotban voltam én is, megittam a szérumot, de nem aktiváltam magam. De nem azért mert el akartam kerülni, hanem csak éppen nem volt rá időm.
Egy dombos oldalon egy hatalmas kamion elkezdett lassan visszagurulni, hatalmas veszélyt jelentett, rengeteg gyúlékony tartály felé közeledett. A népek elkezdtek kétségbe esetten kiabálni. Hogy hol vannak ilyenkor az erénytelenek?! Bágyadt, beteges erényes öregek tiltakoztak a szörnyűséges veszély láttán, közben láttam, hogy fellázadt erénytelen nő hagyta a kamiont magára. Az ellenőrök, akiknek nem volt erénytelen hatalmuk, viszont feladatuk volt az erénytelenséggel visszaélőket leleplezni, rásugaraztak a nőre és szaggatottan jelent meg a zöld aurája. Közben engem is megvillantottak a sugárral, s én is csak csíkokban fénylettem. Már jöttek is felém az ellenőrök. A beteges erényesek vádlón néztek, hisz az egyik tartály éppen felrobbant. Kezemben az aktiváló kit, reszkető kezekkel próbálom kibontani, nem tudom hogyan kell össze illeszteni, valaki kiveszi a kezemből, két mozdulatból összekapcsolja s már látom is hogyan kell a fülbe illeszteni, hirtelen kiveszem az eredeti csavart s beteszem azt amit az öreg adott. Bedugom a fülembe a kütyüt s nem történik semmi. Az ellenőrök már közelednek, a tömegen kell áthajtsanak. Kétségbe estem. Még egyszer megnyomtam a fülembe azt a kütyüt, éreztem, hogy valami a helyére ment, nem nyomtam be eléggé a csavart. Hirtelen sípolást hallottam a fülembe, rájöttem, hogy aktiválódtam. Intettem a két ellenőrnek, kik egyébként talpig vasban s felfegyverkezve voltak, hogy figyeljenek rám, mint a katonák amikor két újjal intenek egymásnak, hogy oké, követlek. Rám irányítják a sugarakat, szép zöldes aurám veszi körül egész lényemet, feladják az üldözést. A tömeg hálás szemekkel néz rám, hogy mentségükre felvállaltam az erénytelenséget, közben egy másik tartály robban fel.
Érzem ahogy mindenemet áthatja az erő. Felállok, mintha minden idegem acél sodrony lenne, izmom áthatolatlan szilikon, mégis élőlény. Érzem, hogy noha az erénytelenek erejével bírok, nem a gonoszság hajt. Az a vágott csavar mást aktivált.
Egy erénytelen nő magára vonja figyelmemet, köpik egyet bókként. Huncut szemein látom, hogy ő is jó erénytelen, s ő segített nekem a kittet összerakni.
Végignézem gyönyörű, egészséges testét, s arra gondoltam, hogy meg kéne állítani a kamiont.
Átéreztem egy teljesen más dimenziót. Abban a dimenzióban az erénynek vagy erénytelenségnek semmi értelme. De ezt nem lehetett akkor kifejezni, elmagyarázni, a szenvedő embertömeg a jelen veszélytől rettegve a mások által bevállalt romlottságuktól várták a mentséget.

Nem is kell mondjam, milyen derék fájdalmakkal ébredtem. Folyt rajtam a verejték. S dünnyögve csoszokáztam le a lépcsőn egyenként lépve, jó beleegyezőn recsegve minden bükk lépcsőfok a vastag tölgy pofán, s nyögve raktam meg a kazánt fával, istenuccse a macska lehet rá a tanúm, hisz mind a lábaim körül tekeredett a mihaszna, hogy csak úgy botladoztam, mintha macska nélkül is nem botladoznék eleget.
S mikor meggyújtom végre a forgács alapú begyújtót, nyelvemmel konstatálom, hogy báj báj szép porcelán fogsor.
S lőn sok erényes nyögés részem....

Korrekt krisztmesz

Haladóilag elgondolva, ez a Jézusos dolog olyan mint a Mikulás dolog. Van is meg nincs is. Ha nincs, az emberiség azért nagyot alkotott Jézussal. De bármennyi Jézus legyen az ember életében, csak egy túlélő patkány marad. Mert sikoltozik ha disznóölést lát, de eszi jó mohón a kolbászt. S legfeljebb a kisebbségben élő primitívebb élőlényeket sajnálja.
Alapjában véve az ember úgymond ura a Földnek, azaz fogyasztója. Ehhez Jézus istensége éppen jól jön, aki aláírja ezt, hogy az ember mindenek felett van, legfeljebb van egy felsőbb ítélőszék, az Atya, de hatalmas kegyelmét elnyerni is van megoldás: ima, bűnbánat, alkalmi könyörületesség. Jézusban pedig örök immunitás.
Ha az Úr velem, kicsoda ellenem?
Ez ilyen krisztmeszi lelkület...előzetes.

Én a gané, megint kiszedtem a szarból ezt a román asztalost. Ennél jézusosabb krisztmesz pekket nem fog kapni senkitől. A marhája betolta két ujját a gyalugépbe s nem fejezte be a cigány pince ablakait, aki már fenyegette nyolc cigánnyal, hogy megöli. Befejeztem neki a kilenc ablakot. Vasalatokat kellett feltenni s az üvegeket berakni. Pedig esküdöztem, hogy nem segítek többé se rajta se senkin.

Azért mekkora különbség van civilizáció és civilizáció közt. Nem tudom, a nyugat mitől gané s ember ellenes, meg nem egészen értem a mi bunkóságunk mitől erényesebb és emberségesebb?
Ezzel az audiotechnika mix versennyel kapcsolatban elnéztem, hogy az angolok például egy neves keverős oldalon százával osztották meg a pályázataikat, végtelen kulturált módon ezer számba kommenteltek, vitatkoztak, a németek minden pályázó munkáját szépen listába szerkesztve, linkelve nyilvánossá tették, na a magyarok kihirdették a három nyertest, azoknak munkáit nyilvánossá tették, de semmi egyéb interakciót nem hoztak létre, állítólag valami kommenteket is eltávolítottak, meg egyáltalán nem lehet hozzászólni, míg mi itthon a három ezer éves keresztény kultúrában élő jó ortodoxoknál egyszerűen kitették a három nyertest és a kódolt pályázatok elért pontszámait, de se te hangminta, se te komment, semmi.
Lehangoló s egyben szomorú. Mert úgy hittem ez egy szakmai megmérettetés, és a végén meg jön az atyaúristenes keverős és feladja nekünk a leckét. Egy ilyen hegyi mix. Dézolé. Se mix, se hegy. Csak a rengeteg gazdátlan csipkebogyó.
A magyar oldalon egy keverős, ki felét az idejének önfényezéssel töltött ki, mely már undort keltett bennem, valami pontozásféléről beszélt. El volt ragadtatva a mindenféle szemponttól, viszont mikor lehallgattam a három nyertes mixét, borzasztó csalódás volt részem. Eszembe jutott az a mondás, hogy a papok a mennyország kapujának örzői, azért nem tudnak bemenni rajta a hívek. Mert betartva minden mixtörvényt megkapták a nyerő pontszámokat, de az, hogy szarul szól mindhárom, senkit nem érdekelt. Ezek szerint. Ilyenek a szakbarbárok. Nem csoda, ha napjainkban ennyire elferdült a zenei koncepció. Sokan azt mondják ez a közízlés, én hiszem, hogy nem ez a közízlés, hanem ez a torkunkon van lenyomva. Gyakorlatilag ma nem számít, hogy min zenélsz, mit zenélsz, a hangmester úgy össze vissza csűri neked az egyébként marha, idióta, primitív hangot, hogy drogot se kell fogyasszál, elájulsz tőle.
Keresve az interneten, fészbukk, jutub, fel lehet fedezni az igazi zenét, az igazi hangzást, ahol hangszereken játszanak, igazi hangszereken, rendes mixing technikával, de sokat kell utánuk ásni. Teljesen a föld alá került a rendes zene. Majdnem inkább az amateur, a megszállottak világába ragadt a jó, értékes zene.
Egyetlen rádió sem sugározza őket, például én le vagyok döbbenve mennyi jó román zenekar van és sehol nem hallani hangjukat. Ilyenek, hogy százhúsz lájkolójuk van. Holott olyan minőségben zenélnek és szólnak, hogy bármelyik topten darab elbújhat mellettük.
De hát ez van minden téren.
Írók is manapság csak a politikusok. Kiteszi jó nagy seggét egy egy beágyazott politikus és ossza az eszet, két olvashatatlan kötet után bekerül az irodalomba.
Erre se mondja senki nekem, hogy közízlés. Lehet a szopósok klubjában igen. Habár néha elég nagy tud lenni ez a klub. Mint légy a szarra úgy mennek. De nem a vers miatt, hanem a társaság miatt. Ki nem maradjon az elitből, a kapaszkodó.
Elnéztem ezeket az írói oldalakat, ahol a magukat önfényező ki tudja milyen címen odakerült személyek, mint megannyi felülről lenéző ignoráns és pökhendi istenek pontozgatják a balek íródeákok szerzeményeit és az egyetlen helyes sablonba terelgetnék a lényeget, amitől az írás minden lényegét elveszti, de a lényeg a helyesírás szabályainak igen szigorú betartása. Élő ember onnan nem kerül ki, legfeljebb diliházba. De hát ugye normális ember ne frekventáljon diliházat, mert megfertőződik. Aztán elkezd bogyókat szedni...

Azt mondják újból és újból, hogy a karácsony lényege nem a sütés főzés, a drága ajándékozás, hanem más. Há vajon mi az a más? Fehér falak közt dünnyögött ima?
Hogy szeretet. S ilyenek. S hát a szeretetet hogy a piculába fejezzük ki, ha nem otthoni sütés főzéssel, drága ajándékozásokkal? S mi van, ha mindenhol szól a white krisztmesz? Igaz, a pogány, kegyetlen kapitalista világ vívmánya a krisztmeszes hangulat, mert egyébként minden brutálisan szürke és csendes lenne. Ezek a mélyhívők képesek lennének csendfogadalmat bevezetni. Mert ők tudják mi a lényege a karácsonynak. Lószart.

Apropó pontozásos rendszer. Mélységesen elítélem az iskola pontozásos rendszerét a tanításban. Szóval egyessel kezded az osztályzatot, hogy aszondja dolgozz meg a négyesért is. Ezt a logikát nem értem, ha nem tudsz semmit, a bukásnál rosszabb mi lehet? Hogy nem négyessel buksz, hanem kettessel? Viszont ha tudsz három pontnyira, ugyanúgy buksz mint az egyes...nem értem.

Nálam lassan hagyományossá válik, hogy ünnepekkor nem kívánok senkinek semmiféle jót. Hanem inkább azt kívánom, hogy a pihenés alkalmával mindenkit egyen a penész, hogy mitől szar ez a világ, és törje magát, hogy mitől lehetne más, jobb. És ha van dugipénze menjen s vegyen drága ajándékokat szeretteinek.
De nem zoknit, bugyit s narancsot, hanem valami őrültséget, amire a másik csak rejtett álmaiban remél...
Egy dolgot sajnálok: nincs dugipénzeeeeemmm!

Zombie for ever

Európa mostanság mint egy fajta kábulásból próbál ébredezni, nyugalmasnak ígérkező életmódja veszély elé néz. Halkan, hangosan, ki milyen vérmérséklettel rendelkezve megkérdőjelezi a szabadság adta lehetőségeket és a keresztény hit képe is megingott a falon. Elvi átgondolás elé van kényszerítve Európa.
Azt nem mondhatom magamról, hogy keresztény doktrínában nevelkedtem, viszont Jézussal mindig pertuban voltam, s tanításait valahogy mégis sokáig a vallások ellenzőjén keresztül próbáltam megérteni, megélni. A vallások úgy tálalják ezt a Jézust, mint akit be kell fogadni, ha nem megy szép szerivel, akkor valamiféle doktrína alapján. De mindenképpen muszáj valahogy befogadni, mert élet és halál kérdése.
Aztán a harmincas éveimben kezdett megtörni valami bennem, a kereszténység által értelmezett Jézus és istenkép iránt. Mondhatom nyugodtan, hogy a nyugatról beáramló szabadelvű gondolkodásmód is sokat tréningezte szellemi és lelki lényemet, úgy érzem jó irányba. Hiába hadonásznak most nemzetiek s konzervatívok, az ember nem egész a szabadság érzülete nélkül. Az embernek nem kötelessége mindig mindent lenyelni valamilyen populista doktrína miatt.
És tart ez a folyamat bennem immár húsz éve. Aki követte írásaimat, az tanúja volt annak a folyamatnak, amikor én szánt szándékkal le akartam vetni magamról a jézusi tanokat.
Ahogy a szabadságot is sokan perverzül értelmezik, úgy a jézusi szeretetet is perverzként élik meg, és ez tulajdonképpen az én tézisem, hogy az intézményesített vallásos s demokratikus csoportulások mögé bújva gonosz emberek a maguk hasznára értelmeztetik a jézusi tanokat, a szabadságot, s ezekből törvényeket csiholva generációk szellemét kábítják az engedelmességre, tulajdonképpen a modern rabságra.
Mert erről beszélünk most, hogy Európa itt kábultan nézi a menekült áradatba furakodott modern hódítókat, kik nem nyilakkal s lándzsákkal hódítanak, hanem a saját szellemi és lelki tartalékunkat fordítja ellenünk.
A veszélyt én abban látom, hogy az ébredés nehezen tér magához. Nem hisz a szemének a jézusi mámorban nevelkedett generáció, aki mindig a megbocsátás, a megértés, a szeretet jegyében próbált a víz színén evickélni. Mondom ezt a saját tapasztalatomból, s ha néha ironikusan is jegyeztem meg magamról, hogy írásaim lehetnek mintegy „Attila intelmei” is, szellemben s lélekben ezen úton már elöljáró vagyok, amin Európa most mint sok ideje tartó részegségből savanyú uborkát szopva próbálja másnapos józanodását.
Csak persze én ezt az idegen hódító járatot a magam szintjén éltem meg és sosem mertem drasztikusan meghúzni a vonalat, mert annyira erősen belém volt égetve ez a jézusi szellem. S ezért aggódom egy kicsit, hogy nagy léptékben sem fog ez a hozzáállás drasztikusan megváltozni, s jó előre tudni, hogy az aki egyszer az életedre akar törni, az sosem változik meg. Nincs az a rábeszélés, duma, törvény ami másra bírná.
Vegyük csak a tipikus szomszéd esetét, amikor évekig perel veled egy állítólagos túllépett kerítés ügyben. Hogy valamelyik ősöd abuzív módon ötven centivel bement az ő területére a kerítéssel. És nem perelsz, inkább lebontod a kerítést és beljebb hozod. Aztán miért van ablakod az ő telkére nézve. Falazd be. Befalazod. Aztán a cseresznyefa lombja áthajlik a kerítésen, árnyékot tart, vágd le. Nem vágod, csak azért se. Erre leönti savval, kiszárad, nem szólsz semmit. Majd az Isten.
Vagy a másik klasszikus példa. Adj egy csavart. Adsz. Másnap jön még egy csavarért, adsz. Harmadnap csak szól, hogy elvett két csavart. Negyednap megy s markol szótlanul. Nem szólsz, hanem zár alá teszed a csavaros dobozt. Erre megsértődik, hogy mi van, tolvajnak nézed?
Elkéri a fűrészed. A létrád, a hosszabbítódat. Ha nem szólsz, nem hozza vissza.
Elkéri az ásódat. A villádat. Nem jön vissza vele. Mikor rákérdezel, az ásó eltörött, valószínű rozsdás volt, a villára még szüksége van.
Példák ezreit éltem át a lassan ötven évem alatt s én mindig engedelmesen és nagy szeretettel elszenvedtem ezeket a gyakorlatilag ellenem intézett támadásokat.
Százszor megfogadtam, hogy soha többet senkinek egy szeget sem. Éjjeleket nem aludtam, lelkemben angyalokkal viaskodtam, hogy legyek minden évben egy kicsivel rosszabb ember. Mondjak nemet az isten szerelmére és az én és családom javára. Nem! Nem adok többet semmit! Ne kérjetek semmit! Se szeget, se egyéb szívességet! És álljak oda és mondjam ártatlan tágra nyílt szemekkel a tíz helyett, hogy húsz! Húsz lej az a léc! Nem tíz. Húsz!
S reggel úgy kezdődik a nap, mire csinálok két lépést a műhelyben, már három kérelemre mondtam igent.
És este majdnem sírva roskadok össze, hogy ma sem lettem rosszabb.
És esz a penész. Pánik hangulatok keringenek. Kilátástalan a helyzetem.
Na ez az a folyamat ami elé nézhet a keresztény Európa. Az önmarcangolódás, hogy tétlenül nézi amint elveszik mindenét valamiféle lélekbe égetett ideológia miatt.
Csak hát ugye közben ott tartunk, hogy egy problémás gyermek fejre állítja az osztály rendjét, megakadályozza a tanítást, a tanárokat őrületbe kergeti, szülőket pánikba hoz, mert a nagy szeretetben meg kell érteni a cuki problémás gyereket. Egy negatív elem fejre állít egy egész rendszert. Bénán nézi mindenki az esetet, mert tele van full szeretettel és megértéssel. Számtalan tettlegességet végre felháborodást szül, s megannyi lelki önmarcangolás után megszületik egy sápadt kérelem, hogy legyenek szívesek azt a gyermeket abból a közösségből áthelyezni máshová.
Valami nincsen rendjén ebben a világban. Valami baj van az egyensúllyal. Túlélési ösztönünket valami megzavarta. Csak dolgozunk engedelmesen, aztán ránk szabadul a világ, s úgy néz ki tehetetlenül nézhetjük amint kifosztanak.
De mit beszélek nagy tételben, amikor én itt kicsiben tárt karokkal fogadom a magam migránsait, s karjaimban melengetem ama kelgyót. S ha jaj megmozdulásom a kelgyó álmát megzavarja, esem kétségbe s megint két éjszaka nem alszom.
Mert egy az, hogy viszem minden reggel a cigány gyerekét az iskolába, mert gondoltam magamban idióta keresztény szüvvel, még lehet belőle egy Mozart, mikor azzal a kis hegedűjével látom, és persze ezzel a cselekedettel gyakorlatilag megszűntek a reggeli beszélgetéseim a fiammal, immár harmadik éve, és más az, amikor a cigány délben csak leint, hogy ha úgyis megyek be vigyem be a disznóhúst nézessem meg hogy nem e nyüves. Mondom, nem érek rá, de ha gondolja beviszek valakit, mert láttam, hogy a levágott disznó körül megannyi sátra álldogált tétlenül. Megsértődött, hogy akkor hagyjam. S akkor én megint szarul éreztem magam, hogy megtagadtam a segítséget.
Na kérem szépen, ezért lesz itt fullban iszlamizáció. Mert mi érezzük magunkat szarul, hogy ők a rohadékok.
Sikernek könyvelem el, hogy nemet mondtam a cigánynak. A napi tíz igen mellé valahogy beszuszukáltam egy sápadt nemet. Mert noha leégette ez a másik a csiszoló gépemet, megfogadtam, hogy soha többet nem adok szerszámot kölcsön, elkérte a betonfúrómat s oda adtam.
Olyan ez mint a „Zombie for ever” folytatásos film. Sosincs vége a rágásnak.

A szép és a szörnyeteg

Vagy: a holt lelkek birodalma.
Vagy: a szárnyaszegés művészete.
Vagy akár: mit akar ez decemberben?
Bármelyik lehetne e bejegyzés címe.

holt lelkek birodalma
Hogy hetente egy két napot dobolok, meg csinálom a vele járó mixing dolgokat, elnézem durva és bütykös kezemet, s úgy érzem magam mint abban a mesében, a széppel s a szörnyeteggel. A zene a szép, én a szörnyeteg. Persze tiszta lélekkel közeledem, mint a mesebeli szörnyeteg, de valójában bunkó vagyok.
Eljárt felettem az idő, az az idő, amikor a genetikába bele tudtam volna gyümöszölni valami tudományt, technikát, finomságot, szépséget. Felnőttem, megöregedtem ezekkel a durva kezekkel, durva meglátásokkal s azzal a tehetséggel, hogy ha bármi pozitív felüti fejét, rögtön kikomédiázom. Hiteltelenítem.
bujó hijáchintuszok
Igen, tudom, ebben a korban nem a dobost kéne megjátszanom itt, hanem inkább ha már ellenállhatatlan vágyat érzek a zenei kütyük iránt, akkor legalább más fiataloknak teremtsek lehetőséget a zenélésre. Ez is megfordult a fejemben.
Persze attól én még disznólkodhatok egy egy májusi este, mikor senki nem látja, mondván csak a dobokat állítom.
Csak egy a baj. Hogy amint az évezred elején eljöttem Dévára szakmára buzdítani fiatalokat s végül annyi közül nem került elő egy fél inasravaló sem, mert pártjukat állva azért rászagoltak ők valamire, hogy nem lehet egy hej de pénzes szakma, ha annyi ideje én sem gazdagodtam meg, szóval megértem őket félig. Ma már azt is bánom, hogy félig azért buzdítottam őket a szakmára, akkor is, ha sötéten látták azt. Mert nem hittem volna, hogy belőlük a prófécia szólt, és ilyen alávalóvá süllyed ez a szakma.
Így azért nézegettem a fiatalokat, de zenére nemigen hangolódnak. Most én azt nem tartom zenére hangolódásnak, hogy a templomozásos ifikörben egy egy gitáron ott idétlenkednek. Az semmi. Azzal nem érdemes foglalkozni. Ott nincs vízió, az ma van, holnap nincs. Kinövik mint a pattanásokat. Nem látom azt a fanatizmust egyikben sem, hogy csináljon valamit kőkeményen.
big fat ass drummer throne
Emlékszem a Güzü barátomra, (isten nyugosztalja), mikor rátette a kezét egy basszusgitárra, a konyha közepén bömböltette egész nap, hogy mikor mentem hozzá, az udvarról hallottam, hogy bömbölteti fent a konyhában a basszusgitárját, tudtam: semmi értelme felmenni hozzá. Alig telt el kis idő, s Kolozsvár egyik legelismertebb bandájában játszott, a Trans Expressben. S onnan kezdve le nem tette a gitárját.
Erről beszélek.
A hívőkkel megint az a baj, hogy nekik a zene eszköz, nem cél. Dicsőíteni az urat. Azt mondják. Egy nagy marketing alvállalkozása. Nem igényel minőséget, ha jön jön, ha nem nem. Aszondja: préjz dö lórd. Nincsenek olyan gondjai, hogy a pergődob melyik hangsávon szól jobban. Hová tegye a sztereóban? Melyik másik hangszerrel párosban fusson valamilyen kompresszoros beállításban?
Tehát nem könnyű. Rá vagyok kényszeredve erre a szörnyeteg szerepre.
Pedig búsulok itt eleget. Se műhely, se zene igazán, inkább hobby mindkettő.
Mondtam ma ennek a román asztalosnak, ez így nem jó nekem, fejezze be azt a faházat, nem mondom, de utána kérem menjen el, nem tudom támogatni többet. Lefoglalja az egész csarnokomat s nem bír bért fizetni. Amennyit fizetnie kéne, többet kapnék egy beton keverőre, ha kiadnám napra. Egyrészt az ő hibája, másrészt ennyit tud reálisan ez a szakma. Az asztalosságnak úgy vége, hogy sem céget, sem műhelybért nem bír el. Esetleg, ha valakinek az ölébe pottyan ingyen, nem kell érte fizetnie, s okosan csinálja, meg tudna élni belőle.
mit akar ez decemberben?
De ennek a srácnak mondhatni ingyen az ölébe esett, bére nem volt több mint a fenntartása a műhelynek, mégsem tudja vinni. Nem voltak részletei, sem kamatjai három helyre, mégsem boldogult. Nem is hallgatott rám. Sőt kinevetett. Leintett, hogy persze, mert negatívista vagyok. Hogy pozitívan kell előre nézni. Mondtam neki, hogy ne vállaljon nagy munkákat. Több ezer eurós munkákkal dicsekedett. Hegyes cipőben járt kelt a műhelyben, négy embert dolgoztatott. Egész nap a telefonját birizgálta. Mondtam neki, már már idegesítővé váltam számára, egy idő után nem is köszönt, se mikor jött se mikor ment, szóval mondtam neki, hogy az emberei viszik el a pénzét. Aztán egy idő után nem szóltam, ha nem kérdezett. Nem is kérdezett, csak szakmai kérdésekben szólt hozzám, de azokat sem fogadta el.
Igazán nem is értem, mire voltam én jó neki, ha eladósodott, nem is vette igénybe tapasztalatomat?
tehéntörte
Na így az a tapasztalatban való megöregedésről. A kutyát nem érdekli a tudás.
Jó, azt értem, hogy felgyorsult a világ, de gyorsulásában mit tud felmutatni?
Hogy az ortodox egyház fenyegeti a kormányt? Egy reggeli telefontól hanyatt homlok más irányba megy a kormány? Hogy a szmog miatt Beijingben bezárták az iskolákat? Hogy a rádióban semmiféle hazai zenét nem sugároznak? Hogy gyakorlatilag nincsenek munkahelyek? Hogy ha csinálunk is valamit nincs akinek eladjuk?
Mondjuk ez lenne egy állapot. Ez van. Ide jutottunk. De nem látom azt a vágyat senkiben, hogy akkor törjünk ki ebből. Csináljunk valamit, ami más.

S akkor itt mind papolhatok a mintiai egereknek. Mert a macskák is másak lettek manapság. Amíg egyik sarokban lesi az egeret, a másikban három ragad be a ragasztóba.

Kumszekádé

Főbenjáró bűnt követtem el. Az úgy van, hogy addig jár a korsó a kútra, míg eltörik. Az úgy van, hogy ha az ember csak nézegeti a használt hangszórós oldalakat, egyszercsak talál egy megfelelő olcsót. Ez mindig így van. Nem is tudom, mit remél ilyenkor az ember, amikor „csak” nézegeti a hirdetéseket?
Vagyok én tárgyakkal úgy, hogy megihlet tőle a szentlélek. Nem tudom megmagyarázni miért, egyszerűen megtörténik.
Megláttam azt a hangszóró párat s rögtön beleszerettem. Az ára szerint egy hangfal lehetett annyi, nem mind a kettő. De azért ráírtam a hirdetésre, másnap jön a válasz, hogy bizony mind a két láda van abban az árban. Na mondom ez valami kamu, valami baja lehet, de az már felettébb gyanús, hogy dévai a hirdetés. Így ennyi adat nem jöhet össze csak úgy. Hogy nem jászvárosi a hirdetés, hanem csak ide né kéne menni érte.
Na, szentlelket cselekedet is követte (hű de bepörög az ember mikor a lélek hajtja) másnap rögtön el is mentem megnéztem a dolgot. Meg es voltam lepődve, hogy zsírozottan simán ment minden. Betette a srác a keverőbe, rányomta a putyerát (erőt), döngtek azok a ládák böcsülettel. Még egyszer megkérdem, akkor tényleg annyi? Annyi. Kifizettem s isten álgya. Kezet ráztunk rá. (persze ráment a következő hét családi élelmezési rátiója, de pár csip csup munka, egy láda, egy zárcsere miegymás regenerálta a bűn effektjeit).
Na de a dolgoknak pikantériája az, hogy ez a srác valami líder egy semmilyen egyházhoz nem tartozó hívő felekezetnek. A hely ahonnan elhoztam a ládákat, egy klubféle volt, nekem az is megtetszett rögtön, színpaddal, székekkel, elég komoly zenekari felszerelések voltak kipakolva, kiderült ők hetente itt tolják in the néjm of dzsizessz. Fura összefonódásai a véletleneknek. Számtanilag könnyebb a lottón nyerni, mint ennyi mindent egy lapra kihúzni.
A román srác (román fiatal gyülekezet) kétszer is mondta nekem, hogy kumszekádénak tűnök (rendesnek), hogy kéne még beszélgessünk. Mondom neki, nézd, őszintén megmondom, átmentem pár vallásos experianszon, többek közt baptistaként is, nagyon nem hiányzik nekem egy újabb csalódás. De hogy így meg úgy.
Aztán este folytattuk a fészbukkon. Duma, zene, miegymás, kölcsönös egymást dicsérés. Hogy mégis menjek el egy kávéra. Mondom megint, nem vagyok közösségi ember, higyje el, annyira ismerem magam. Szeretek ezt azt csinálni, segíteni, de annyira dependens vagyok a szabadságtól, hogy nem tudom feladni s nem is akarom. Kár, mondja, mert elég kumszékádénak tűnök.

Igen, ezen elgondolkodtam. Mert vannak nekem ilyen biblikus időim, amikor analizálom a helyzetemet a makrokozmoszi vetületben. Hogy mennyire véletlen? Ha pedig nem az, akkor mi az üzenete? Mit csináljak? Mert kedvemre volna. De tudom, hogy jön egy pont, ahol újból közellenség leszek, rohadt alma a szép pirosságtól bugyogó gyimelcsek közt, az emberiség ellensége, az ördöng fia. S akkor fogják mondani, pedig olyan kumszekádénak nézett ki.
Na mert ez a gyülekezetes dolog úgy működik, hogy vannak a közös imák. S akkor ott gügyög mindenki egy imát. Eccer kétszer elnézik neked, hogy nem gyúrod velük. Azt mondják majd belejön. Aztán ha mind nem jön bele, elhívnak gyúróestre s csak érted lüvik felfelé a lelki energiákat, hogy isten lelke szálljon meg téged is. Aztán elmarad ez is. Mégsincs gruppen ima. Faggatnak, aggódnak, hogy akkor talántán a megtéréssel van a baj, nem vagy eléggé megtérve. Van még valami. Nem volt meg a törés. A sírás. Pedig nézd milyen kumszekádé. Jön, csinálja, hallgat, minden. De nem vesz részt a közös imában. Nem azonosul a közösséggel. Igen, ez annak a jele, hogy nincs eléggé megtérve. Csak egy bebarátkozó kumszekádé. S nagyon nem jók ezek a bebarátkozók, bármilyen kumszekádék. Mert pontosan a közösség lényegét aknázzák meg, ahol a tagok testben s lélekben egy egészet alkotnak. Mert ugye, akkor hol a példa?
Na ezt eljátszódtam párszor. Nehezen értettem meg mi nékem a keresztem, de ez az én keresztem, hogy nem tudok gruppen imádkozni. Olyan nekem, mintha eladnám az Istent. Mintha elkotyognám szerte mi miről beszélünk egész nap. De ha el is kotyognám szerte, lenne oly kiháborodás, hogy csak na. Nem, itt egy adekvát nyelvezetet kell használni, mint a nyelvtanban, vannak jól defineált törvények, nem lehet csak úgy szólni. S akkor én csak úgy a köz kedvéért blöfföljek? Apróbb dolgokban sem szoktam, hát akkor pont az Istennel kezdjem?

S akkor ez van, jel ide, jel oda, bypassban vagyok, mert hiába az aranyos fiatalok, dob s villanygitár, a fő marketingtől ők sem térnek el. Kicsiben csinálják ugyanazt mint a többi nagyok. Én ebben a műfajban pedig bérgyilkos vagyok. Ha hasonlatot akarnék használni.

the very last looser rocker...
Na de bekötöttem a ládákat, szépen szólnak, elvagyok ájulva, teljesen más a dinamikája a dobolásnak így, hogy a hangszerek is kellő erősséggel s dinamikával szólnak. Lesz most min agyalni megint. Megszokni s ilyenek. De lassan összeáll a kép, kerek lesz a stúdió, jöhet a tanulás. Egy öreg dobos talán leckéket oszt, ez a hívő srác ajánlotta be, talán ez lesz az a szál, amin végig futok, szemről szemre megyek, lássam mire lyukadok ki.
Mert ha történt egy konnekt, ha halovány is, még nem vágom el a zsinórt.
Ehhez több lélek kell.
Egyelőre ennyire volt elég.
Kiderült, kumszekádénak tűnök.

Mi a baj ezzel a világgal?

Hogy mi van ezzel a világgal. Ezen agyalok mostanság.
Beugrik egy kép a múltamból. Eltelt vagy három év a 89-es váltás után. Az ország még a béka segge alól pislantott ki minden téren, eurós gondolatok akkor még ismeretlenek voltak, nem tudtuk mi az a globalizáció. Enni akartunk. Ha nem is kimondottan öltözködni, de télen legalább egy kis meleget. Nekem speciel volt egy álomképem valamiféle vállalkozásról. Hogy vállalkozni szeretnék. A magam ura lenni. Nem tudtam mivel eszik, hol kell kezdeni, mit is jelent vállalkozni. Csak figyeltem másokat. Internet még hírből sem volt. Nem volt honnan informálódni. S ez most volt húsz, huszonkét éve.
Ott voltam a kolozsvári ócskapiacon minden szombat hajnalban, asztalt béreltem a „főúton”, ahol nyakig volt a sár mindig, de ott voltak az igazi vállalkozók. Akik Magyarországról hozták a Nike meg Puma utánzatokat s jó drágán adták, vették mint a cukrot. Kaszálták a pénzt. Láttam, mert szemben velük voltam én is a fa kazetta tartóimmal, amiket a plakázsból (4mm-es ragasztott furnérpanó) lombfűrésszel vágtam ki hétközben otthon a szüleimnél. Akkor még CD nem volt, videó kazetták jelentek meg akkor, néhány videószalag tartót is eladtam.
Tudtam, hogy lúzer dologgal foglalkoztam, volt is nem leplezett irónia a jól menő cipősök részéről. Kb a minimál bér felét hoztam ki a szombati árulásokból. Ez volt az első nyílt piacú vállalkozásom. Ekkor szembesültem sok olyan dologgal, amivel addig nem. De tovább akartam lépni. Akkor vitt el engem az a Giku ahhoz a fenesi asztaloshoz tárgyalni. S akkor léptem be tulajdonképpen a show bizniszbe, ahogy szoktam ezt némi öniróniával mondani. Erről az időszakról elkezdtem írni, de átélve újra azokat az időket enyhe depresszióba estem s egészségem érdekében abbahagytam. De azért le fog kelleni írjam, hogy ne múljék el az idő, eredeti forrásból jöjjön elő azon idők lírai lúzersége.
S közben eltelt húsz év durván, vagyok ahol vagyok, de úgy néz ki, hogy jó irányba mentem. Tudom, amit létrehoztam nem semmi, noha adósság terheimet csak én ismerem, borzalmas árat fizetünk kis családunk szintjén azért az álmomért, hogy legyen egy saját lét, alkotó és munkaterünk.
Azt azért előre kell bocsátanom, hogy adottak voltak a feltételek. A kilencvenes években még tisztelték a munkát. Akkoriban jobbra reménykedtünk, de a mai viszonyokhoz képest az akkori helyzetek tisztességesebbek voltak. Nem voltak ezek az abszurd Eurós törvények, megszorítások, nagyobb volt a mozgástere egy munkás vállalkozónak, legyen az bármi: asztalos, festő, ács ésatöbbi. Nem volt elárasztva a piac a nagy áruházak bóvli termékeivel, nem volt elég időnk a sok rendelést felvenni, megcsinálni. De hogy mondjam, hiába volt sok munkája egy egy mester embernek, eszébe nem jutott pofátlan árakat kérni zsarolásképpen. Volt egy tisztességes elképzelés mindenről.
Kb a kétezres év után kezdtek átbillenni a dolgok a negatív oldalára. Lassan de biztosan, ahogy nyíltak az eurós dolgok, ahogy egyre többen mentek ki dolgozni, jöttek haza karácsonyra, hozták a sok smekkerséget, s a szajrét. Aztán elárasztottak a külföldi cégek, a nagy áruházak, felkapaszkodtak a brutál marketinges kisvállalkozások, hatalmas harc dúlt a korrupciós munkákért, beállt az úgynevezett vadkapitalizmus, ami nem ismert sem apát sem anyát.
S hogy hogy nem, de az emberek zöme nemcsak elfogadta ezt a stílust, hanem azonosult vele.
Ma ott tartunk, hogy egy magyar megrendelő így beszél: ha nem csinálod olcsóbban, mint a román, vagy a kínai, megveszem tőle. Kérdeztem, ha ugyanannyiért csinálom úgysem jó? Azt mondja nem, mert nincs semmilyen motivációja.
S ha ezt egy Gipsz Jakab féle mű nagymagyar mondaná, leszarnám, de mikor egy erdélyi magyar pap is ezt mondta nekem, úgy éreztem, ennek a világnak vége. És valóban, ennek a világnak így vége. Amikor a valuta árfolyam ingadozása határozza meg emberségünket, tisztességünket, magyarságunkat, megette a fene az egészet. Innen tovább mindenféle nemzeti duma, lelkesítő duma, hogy tisztesség így, tisztesség úgy, tisztelt vezetőink és tisztelt papjaink, szavaitokkal élve: „ez a valóság”, hogy elbasztátok a valóságot.
Én maradtam az aki voltam első naptól. A napszámba dolgozó asztalos. Néha jó kedvvel, néha elkeseredve, de végeztem lúzer dolgomat, mert ezt tanultam, ezt akartam. Minden más megváltozott.
Például az inaskérdés is megváltozott. Ma egy inasnak elvárásai vannak. Például a fűrészpor kérdése nem az ő problémája. Ha speciel nem utasítod, nem sepreget. Ha tízszer nem mondod, hogy hagyja abba a cigizést, telefonozást, nem hagyja. Immel ámmal dolgozik. Visszakérdez, hogy muszáj annyira kicsiszolni?
Nem hibáztatom az inast. Nem, mert ő ebbe a világba született, ahol a tisztesség egyszerűen nem igény. Nincs rá példa. Nincs tisztességről példa. Megtanulták mint a disznók, hogy a vályúba szokták önteni a moslékot. S onnan kell táplálkozni. Mert egyébként mindenki seftel, ad, vesz, a munkást kiröhögik, a társadalom szégyenfoltja lett a munkás, az izzadó, mocskos ruhájú ember. Példakép a sikeres vállalkozó stílus, aki semmit nem dolgozik csak kikölnizve ordít egész nap, utasít és drága kocsikban pózol. És csuda, mert a megrendelőknek is tetszenek az ilyen emberek.
Nincs amiért vádoljam a mai fiatalokat, mert mi adtuk nekik ezt a társadalmi minta képet. Mi hoztuk létre ezt a sablont. Joggal mondja, hogy minek gürizzen mellettem hat lejes órabérrel, ha a német hagymát hat eurós órabérrel szedheti? Ő tanít engem arra, hogy logikus nem? És nincs mit mondjak ellene.
Mert ugye hiába európénzes táncház rendezvények, a fiatalok mégis az eurót szeretik a legjobban. De az is igaz, hogy semmit nem tettünk ez ellen. Csak a retorikát nyűttük. Hogy haza, meg ilyen faszságok, nemzet, de semmi konkrétat nem adtunk kezébe. Mikor konkrétumokról volt szó, akkor sutyiban mindenki intézte a külföldi ösztöndíjat, s hálálkodtak a szent püpükéknek, ha arról áradozhattak, hogy svájcban van a gyerekük, jól van, meg minden. De hogy milyen jól, senki nem tudja.
Több esettel szembesültem, az egyik brutál volt. Hogy a fia sportoló vazzeg Franciában. Válogatott csapatban. Jól van, a jövője megalapozott. Szép felesége, lakás, minden, jól vannak. Történt, hogy ott aludtunk egy éjszaka hazajövet. Kérem szépen, a helyzet az volt, hogy albérlet egy kisvárosban, a srác valóban sportolt de nem járt azért pénz, a megélhetésért járta az országot valami kütyüket árult, gyakorlatilag házaló volt, a szép felesége meg önkéntesként bedolgozott valami terápiás egyletbe s talán két év után esélye lesz mint valami asszisztens. Igaz megéltek egy fizetésből, ezt nem tagadhatom, amit itthon lehetetlen, de nem arról volt szó, amit nekem előtte befestettek szép rózsaszínbe.
Fiatalon be lehet törni, ha megvan hozzá a hajlandóság egy teljesen új világba. Nem mondom, sokszor elgondoltam én is ezt a variációt. De mire észbe kaptam merre megy ez a világ, itt szépen beöregedtem. De nem baj. Nem bánom. Valaki kell a gátra is. Ha nem, hullának is jó, az is magasít a gáton.
Tehát az van ezzel a világgal, hogy el van cseszve. És nem látom, hogy lehetne helyrehozni. Ezzel az importált műmagyarsággal, az idegen gyűlölettel annyira elfoglaljuk magunkat, hogy nem marad semmiféle időnk a kreativitásra, szervezkedésre. Pedig most arra lenne szükség. Egy nagyon alapos gazdasági tervet kéne összehozzunk, a kisemberekre nézve, a kisvállalkozókra nézve, melyre most már a nagy Moise Guran is, aki sosem hagyott ki egy alkalmat se a kínlódó kisvállalkozókat ironizálni, ő is belátta, mert a statisztikák sajnos nem hazudnak azért annyira, hogy a dolgozó lakosság zöme ugyancsak kis vállalkozások keretében vívják szélmalom harcaikat a kisebbségben levő multiikkal szemben, akiknek viszont sokkal agresszívebb eszközök állnak a rendelkezésükre.
A multikkal nem is lenne nagy baj, de annyi az egész velük, hogy kizárólag profit orientáltak, az ember nem egy faktor benne, egy használati eszköz, ami a zsírzást sem érdemli meg, azt a filozófiát hirdeti fennen, hogy bárki lecserélhető, senki sem nélkülözhetetlen, és van is egy ilyen incselkedés a dologban, hogy bármikor kirúghatnak, nem számít a szakma, teljesítmény, elég egy alullelkesedett év, repülsz.
És ez van beágyazódva a mostani generációba, hogy egy fos, amit egy felmosóval egyszerűen eltüntetnek a pöcegödörbe. Egy bármikor lecserélhető eszköz. S akkor inkább megnézi, hogy hat lejért vagy hat euróért cserélteti le magát.
Mert sajnos mi is oda jutottunk, itthoni nagy nemzetszellemű vállalkozók, vezetők, papok, hogy mindenki egy nagy fos, bármikor fel lehet mosatni s beöblíteni a pöce gödörbe.
Ez a baj ezzel a világgal. Én mondom.

Jó parazita

Lehet még nem annyira nyilvánvaló, de számomra egyértelmű: az ember egy újabb evolúciós szintre lépett. Az istenes, a vallásos ember, azokból is a fanatikusabbja, elkötelezettje, a buzgóbb hívő sereg teljesen be van pánikolva egyik a másiktól. Mert egyrészt a bevadult iszlám is istenre hivatkozik s arra a jogára, hogy gyakorolja vallását, szerinte a nyugati civilizáció nem hagyja vallását gyakorolni, a nyugati civilizáció minden dolgok megrontója. Másrészt meg itt van a keresztény, melyik rémületében már az apokalopszist látja a menekültek áradatában. Hivatkozik a keresztény hívő arra, hogy az iszlamizáció veszély a nyugati keresztény alapú kultúrára nézve.
Azt mondjuk egyik sem teszi fel kérdésként, hogy eme nagy vallásos szabadság nem e pontosan a demokratikus és szabadelvű világnézetnek köszönhető e? Mert amíg diktatúra elvű kormány volt hatalmon, ott minden istenhívő kussolt s örvendett, ha a belső szobájában mormolhatott egy imát teremtőjéhez, azaz ítélő méltóságának, ki üt vág, azaz életet ad vagy nem ad egy isteni aleatórikus logika szerint.
A demokratizálódó országokban érdekes, a vallásos intézmények is a magasba szöktek. Mert a szabadság megadta ezt a lehetőséget. Igen ám, csak ahogy Pistára is jött a szabadság, Jóskára is jött a szabadság, s a csöndes kussolást hangos felháborodás váltotta fel, hogy biza kinek adatott nagyobb szabadság. S lévén mindkét újdonsült áldemokrata gyökér, elkezdett nosztalgiázni a jó kis diktatórikus időkről. Hogy akkor legalább volt biztos rabság és mukk se volt, volt rend.
Persze ez a gyökérember kiszámítható viselkedése a ráérős nagyhatalmak agyainak egy tétel a fogadóirodában, hogy még karácsony előtt lesz meg valami vagy már mikulásra befut. Mert a gyökér viselkedése kiszámítható.
Meglepnek a pápa beköpései. Jók. De nem több mint jópofaság. A jó zsarut játssza. Mert hol volt ő eddig, hogy most mereszti nagy ártatlan pilláit? Nem purgálta végig magát a papságon keresztül? Most így tőle ez a pálfordulás nagyon ízléstelen. Viszont így is kimondott egy pár alap igazságot, amitől a kereszténység még szarabbul érezheti magát.
Volt egy másik pap, valami ilyen nagy dilló az is, azt mondta, hogy jó, meghalt százvalamennyi abban a rockbarlangban, de nem beszél senki az aznap hatszáz elvetélt magzatról ugyancsak Franciaországban. Lőn némi felháborodás minden szinten, nem számított, hogy liberál vagy doktrinál, hogy ez nem ugyanaz. Szerintem sem ugyanaz, mert annak a magzatnak esélye sem volt a földre hasalni a gyilkos porszívó elől, amíg a rockbarlangban néhányan megúszták azért.
Tehát az ember mától nem ugyanaz. Joggal meginghatott a hite az úgynevezett jézusi szemléletben. Mert szerintem mindenki belátná, hogy ha ma Jézust megkérdeznék, hogy mit tegyen a nyugati keresztény kultúra a migránsokkal, Jézusnak a legkisebb problémája lenne a nyugati keresztény kultúra problematikája. Erre szerintem mindenki mérget venne, hogy Jézusnak befogadó politikája lenne. És ezért mondom, hogy szembesült ezzel a modern ember. Nemcsak szembesült, hanem be is látta. De még nem deklarálta. Nem is fogja egyhamar. Ezért lesz háború.
Igenám, de az én gondom ennél nagyobb. Mert ha az ember meghasonlik saját magával, sutba dobja mindazt ami keresztény kultúráját hivatott betölteni, akkor minek is harcol? Egy eszméért ami nincs?
Felteszem a kérdést másképp. Eddig mi volt? Az eddigi kereszténységben miről is szólt a hit? Miben, kiben hisz a keresztény ember? Melyik Jézusban? Abban amelyik báránybőrben sétafikál Mercában?

És ha ez így van, akkor rájöttem, hogy az életben én vagyok a parazita.
Beszélgettünk a fiammal, hogy mégis, mi az, ami miatt mindenki irtózik tőlünk? Mert most már rájött, hogy barátai is némi kartávolságra állnak tőle, s egy, hogy a szülei nem engedik őket össze, de lassan a kölykek sem akarnak közeledni.
Azon már rég túl vagyunk, hogy hozzájuk képest mi úri módon élünk, 180 nm-es lakásunkban, nincsenek itthon törvények, két patyolat tiszta fürdőszoba biztosítja az ember intimitását, levendula illatú budipapír bőséggel használható, vendég törülköző ott lóg. Télen meleg, nyáron kellemes a levegő. Egy fia légy, egy icipici egér sincs a házunkban. Semmiféle civilizációs csúszómászó (mint: csótány) sem garázdálkodik konyhapultunkban. Mégis, mi a baj?
Elmondtam, hogy szerintem mi a baj. Ne legyenek semmiféle félreértései a fiamnak, hogy netán vele lenne baj. Az a baj, mondtam, hogy az osztályában mindenki tartózik valamilyen valláshoz. Vagy református, vagy katolikus. A legrohadtabb kölyök is minimum református vagy katolikus. MI nem vagyunk semmik. Mi szabadelvű emberek vagyunk. Nem hiszünk senki istenében. Nem tartózunk semmilyen valláshoz. Nincsenek rituáléink. Vasárnap ha úgy van kedvem, dolgozom.
Hogy miért baj ez? Kérdi fiam s éreztem, hogy nyílik a bicska a zsebében.
Azért baj ez, mondom, mert a vallásos ember organikusan kötődik a társadalomhoz, függ annak mindenféle hiedelmétől, beidegződött szokásaitól, képtelen azoktól elszakadni, mert azok nélkül elvesztené a talajt a lába alól, mintha testét csonkítaná le valaki, ha arról le kéne mondjon. Mert ott a születés, de annál is fontosabb a keresztség, egy istennek való felajánlás, mint egy áldozatként, aztán az esküvő, ami megint vallásalapú és szoros, listaszerű kötelezettségeknek való elégtétel, hisz anyagi érdekek kötik a nagy esküvőket, és nem utolsó sorban ott a halál, illetve a temetés, ami megint bonyolult vallásos procedúra. Ha most az ember életét ez a három fő momentum határozza meg, ha belegondolunk jobban, nem nehéz rálátni, hogy nagyon határozott és előre megírt forgatóköny szerint élnek az emberek. Ettől eltérni, másképp élni, annyit jelent, mint kiközösítve élni. Ezt senki sem vállalja be.
És igen, a mi szabadságunk mindenkit kifejezetten irritál. Tiltott gyümölcsként kezelnek. Tovább mennék, mi vagyunk a paraziták. Élünk, de semmi hasznára a társadalomnak.
Megértette a fiam, mert értelmes ember. De ő akkor sem fog megváltozni. Nem is kell, mondtam. Csak annyi, hogy egyedül leszel, mint én, mondtam. Viszont azt is előre megmondtam, hogy azok a nagy látszólagos társaságos gittegyletekben sincs több emberség, barátság, szeretet, előbb utóbb mindenhol kiderül hol kezdődik és végződik az érdekközösség határa. Magyarán ha valaki kávézni hív, tudom, hogy kell neki valami, nem azért hív, hogy beszéljünk erről a Jézusról vagy bármi másról.

Mindegy. Igaz mondtam, hogy többet nem kertészkedek. Mégis eldugtam a több mint ezer tulipán hagymámat. Szivaridőben mérve kertészkedtem. Minden két, három napban egy egy félórát. Semmiségnek tűnik, de biza ránézve a kertre meglátszik, senki nem gondolná, hogy cseppenként volt kidolgozva. Mert van egy ilyen elképzelésem, miszerint az ember ha nem dolgozza meg kertjét, nem érdemli meg.
Elkezdtem zenére gyakorolni. Fejemen a füli, egy mikrofonnal bekeverem a dobokat. Egyelőre ennyi van. Fontos, hogy a gyakorlásaimat felvegyem, vissza tudom hallgatni, látom hol a hiba, rá tudok gyúrni. Van néha némi lelkiösmereti furdalásom, hogy öregségemre mos mifélével foglalkozom, hogy akkor most minek is nekem elkezdeni metronommal dobolni, lehetne más bajom is, mert valóban van más gondom is. De azzal vigasztaltam magam, hogy ha az elmúlt harminc évben napi tíz szál cigit elszívtam volna, az még mindig háromszorossa annak, amit a zenélési putypuruttyomba fektettem. Úgyhogy nem lesz szentségtörés még némi szekond hangfal s egy kis analóg keverő meg egy normál dobmikiszett. Legyen vele kétharmad kiadás, még mindig a grafikonban leszek.
Ide le úgysem jön senki. Kitehetem egy kicsit bátrabban első próbálkozásomat. Bónuszként annak aki idáig lejön.
A „Hallelúja” (rá kattintva hallható) volt az első szám, amire elkezdtem dobolni. Nincs ennek semmiféle ezo vonatkoztatása, ez jött be nekem leghamarabb a jutubon, aminek nincs dobja. Persze azzal nem számoltam, hogy milyen nehéz lesz nekem ledobolni. Mert hol előre mentem, hol lemaradtam. Nagyon nehezen értem a lendületét a számnak. Valószínű nem metronommal vették fel, ezért nehéz nekem tartani a ritmust. Az ének általában megenged magának ilyen hangsúly variációkat, ezért nem zötyög a dal ritmusra, a zongora meg édeskevés, az ének eltakarja előlem annak a ritmusát. Meg visszahallva rájöttem, hogy a lábtechnikámmal baj van, egyrészt a rugó miatt, túl feszes, de arra gondoltam, hogy gyorsan válaszoljon, de ezek szerint más módon kell a gyors választ beszereznem. Tisztára emlékszem, fiatal koromban nem volt semmi gond a lábtechnikámmal. Vén fasz vagyok, ez a baj. Lusta dög. De nem baj...megyek előre.
De már ez is, hogy öreg vén fasz fejemre elkezdtem itt dobolni s nézegetni a gitárokat a neten, látszik, hogy parazita vagyok. Kezelhetetlen parazita.
De legalább jó parazita vagyok. De nem a szó szoros értelmében jó, hanem amikor valamire azt mondják na ez is „jól” elromlott. Na így vagyok én „jó” parazita.

Agypéntek

Amikor iskolás voltam, annyit tudtam magamról, hogy rossz vagyok. Nem tanultam semmit, nem érdekelt az iskola, csak azért jártam, hogy ne hozzak szégyent a szüleimre. Végig mardosott a lelkiismeretem, hogy semmirevaló vagyok és leszek ennél még semmirevalóbb, hogy tiszta szívemből utálom az iskolát.
A céltalanul bolyongó gyermek is lehet életernyedt, életúnt, már már úgy látszik lúzer lesz belőle. Ha ehhez még dagi is, csóró, szakadtan jár, íme a tipikus semmirevaló ingyenélő.
Mindig máson járt az eszem. Tiszta hiábavalóságokon.
Szerettem a praktika órákat az iskolában. Kettő volt egy héten. Ötödikben lombfűrészeltünk. De nem vette komolyan senki. Sem a tanár, az osztálytársaim meg végképp. Az lett belőle, hogy szégyenkeznem kellett amiatt, hogy szeretem csinálni. Aztán abbahagytam, nem csináltam én sem. Törték el a fűrészlapjaimat, a ceruzáim hegyét, a vonalzóimat. Szégyelltem magam, hogy szeretek valamit. Hatodikban szeget reszeltünk. Négy szeg volt a norma. Tíz perc alatt lereszeltem a négyszögvas négy élét, levágtam és a végét kampósszögnek hajlítottam be, mind a négyet tíz perc alatt. Népszerű lettem a lányok körében, helyettük reszeltem a szegeiket. Egy darabig. Aztán a többi fiú irigységből nekem esett, lejárattak, kinevettek, a lányok lemondtak szolgáltatásomról, abbahagytam közkívánatra azt is. Mint mindenki. Mert sztrájktörő voltam. Hetedikben vasfűrészhez reszeltünk elemeket, azt a részt, ahova befogják a fűrészlapot s egy szeggel kiékelik. A csavaros részt is meneteltük. Szerettem csinálni. Valahogy az első évharmadot kibírta. Aztán beállt a tömeges léhaság s a gruppenlobby miatt nekem is abba kellett hagyni. A mester szidott egész nap minket. Engem is, hogy csalódott bennem is. El sem tudtam neki magyarázni, mitől van az egész. De nem is volt benne annyi pedagógiai érzés, hogy felismerje a valós helyzetet. Meg őszintén, azt hiszem nem is igazán érdekelte őt sem. Lehordott minket, s mosta kezeit. Nyolcadikban aki valamilyen körre járt a pionír házba, fel volt mentve a praktika alól. Akkoriban álltam neki a játékboltban kapható orosz kis rádiókat összeforrasztani, s beiratkoztam a pionír házba elektronika körre. Ez külön fejezetet megér, hogy mennyire nem érdekelte ott se senkit az alkotás, a nagyobb fiúk kirabolták az alkatrészes szekrényt, belekevertek engem is, nem tudtam levakarni magamról a dolgot, természetesen a semmirevaló Muzsi szégyent hozott apjára.
Nyári szünidőben két hetes praktikát kellett végezni bárhol, bármilyen üzemben.
Papírt kellett vinni róla. Apám mondta, hogy hoz nekem olyan papírt. Én mondtam neki, hogy szívesebben mennék dolgozni. Unszolásomra bevitt a postára, ahol dolgozott, és rendesen felvettek inasnak két hétre, Csegöldi Zoli mellé raktak cipelőnek. Az osztályfőnök egy kicsit gúnyolódott velem, hogy dolgozni akarok, azt mondta már másnap abba fogom hagyni. Nem hagytam abba másnap. Másfél hétig vitt magával ez a Csegöldi Zoli, aztán mondta, hogy ne menjek, elég volt. Vittem a létrát, húztuk a kábeleket, biztos sokat bénáztam, magasság iszonyom is volt, néha útban állhattam, sok hasznomat biztos nem látta ez a Csegöldi Zoli, de nekem tetszett ez a munka.
Aztán elrendezte apám, hogy felvettek az elektro iskolába kilencediktől, mert magamtól nem lettem volna képes, a médiám szar volt. Mindig a bukás határán incselkedtem. Egyszer matekből pótvizsgáztam. Nem tudtam semmit, egyszerű x plusz kettes példát kellett megoldjak, félig valahogy megoldottam, átengedett a tanár. Na de az elektro iskolában csipkedtem magam, elértem egy hetes átlagot, ami még a gagyi szektor, de nekem haladás volt. Na de annál érdekesebbek voltak a praktikai hetek, kilencben pléhekkel dolgoztunk, tízben pedig három fázisú motort kötöttünk be, hát az nekem a mennyország volt. Kuopc (kopasz volt a beceneve, én így neveztem) a pléhes mester mindig dicsért, hogy arany kezem van, sokra kéne vigyem az életben. Az elektro mesterem pedig láss csudát a Brassais mesterem volt, aki akkoriban szidott, hogy bennem is csalódott. Mikor meglátott, dicsért, hogy legjobb szaki voltam az osztályból. Jól esett. Végig komolyan vettem a praktikákat, de persze elméletből mindig vissza estem. Meg volt némi botrány is, mert praktikára vihettünk zenét, de persze nem Eddára Piramisra gondoltak, Abbára, BoneyMre esetleg. Én meg azt vittem. Meg Dinamitot. Fertőztem a jó népet s ebből lett némi újból csalódás.
Kuopc is csalódott bennem, pár év után találkoztam vele, biciklivel behajtottam egy híd alatti utcába, ahol kutyák kezdtek letámadni, egy gyár kapujából ki más mint éppen Kuopc mester jött ki s zavarta el a kutyákat, s mikor megismert kérdezte hol dolgozom, mondom egy festék raktárban, elkezdett szidni, hogy arany kezem volt, mit keresek a festék raktárban, ahol mindenféle betörők s alkoholisták dolgoznak csak. Igaza volt, mert betörő s alkoholista volt mindkét munkatársam. Csak volt egy kis részlet, amit nem árultam el Kuopcnak, hogy apám éppen harmadik ítéletét ülte a börtönben, elkamuzott politikai fogolyként.

Mit akarok én ezzel mondani?
Azt, hogy senki nem koordinált engem az életben, főképpen akkor, amikor kellett volna. Végig bűnösként jelentem meg, hogy iskola kerülő vagyok, nem szeretem a tanulást, léha vagyok, semmire se jó, semmire se fogható. Apropó Kuopc, egy román mester, aki nem a kézügyessége révén lett mester, hanem a párt révén lett mester, de egyedüli volt, aki felismerte bennem a potenciális szakembert s egyetlen volt aki végig bátorított. Noha magyarként engem vígan utálhatott volna, mert volt bennem azért egy adag román ellenesség is.
Sem óvoda, sem iskola, sem senki más nem adott a kezem alá semmit, mindaddig, amíg saját magam nem vettem kezembe a sorsom. És megint, semmi és senki nem volt, aki koordináljon engem, hogy honnan merre, mit mivel kell csinálni. Az abszolút lúzer improvizációs úton haladtam úgy szakmailag mint vállalkozásilag. Kijöttem a barlangból, s teljesen magamtól kezdtem el kanállal s villával enni.
Amikor a kezembe kerültek az Amway motivációs kazetták, azt hittem szárnyra kapok. Nem lettem amwayos, onnan is kidobtak, viszont nagyon hatottak rám a motivációs beszédek. Aztán hallgattam egyebeket is, de egyik sem szólt rólam, a munkás emberről.
Most, mikor a fiam révén újból az iskola értelmetlenségét élem át, s látom, mennyire magukra vannak a gyerekek, senki nem veszi őket számba, aki nem tud felzárkózni az iskola agymosásos rendszerére, az kihull, mint egy társadalmi hulladék, söpredék, aki semmire se jó, elkap megint a depresszió. Hogy nincs alternatíva, azzal, hogy kötelezik ezt a fajta iskoláztatást, egyértelműen azt jelenti, hogy igenis, létezik egy összeesküvés, egy elitista törekvés, a munkás réteg kiirtása, lejáratása, lebutítása.
Ezért van az az agybeteg világnézetünk, s egyben a beszorult, beszűkült cselekvési terünk, hogy tudjuk, egy vidéki ház a megoldás, kerttel, csűrrel, műhellyel, de nem költözhetünk ki a civilizációból, mert mi van, ha a gyermekeink agysebésznek mennének, vagy éppen a szilikon völgybe főprogramozónak s mi ennek a lehetőségét elvettük ott ahol a kurta farkú malac túr?
Ez a mega beetetés, átverés, ez a civilizációs rák, mely szétrágja testünket, lelkünket.
Tehetetlen impotenssé változtatja a jókezű, munkáshajlamú fiatalokat az iskolai rendszer. És minden iskolai nappal veszíti a gyermek a kézügyességét, az életkedvét, holott egy nagyon kiegyensúlyozott, magabiztos lenne a területén, de nemhogy cél lenne az egyéniség kifejlesztése, hanem egyenesen arra irányul mindenféle törekvés, hogy egyéniségét feladván, olvadjon be a masszába közönséges műfasirtnak.
Hogy mi lenne a teendő?
Nem tudom. Mondjuk ez felőlem várható, mert ki s mi vagyok én? Egy papír nélküli asztalos, ki fene tudja miféle módszerekkel tanult meg fákat összeszegezni.
De hol vannak a nagy piszológusok? A nagy gondolkodók? A nagy reformerek? A nagy politikusok? Hol vannak a hívő seregek? A nagy prédikátorok? A nagy motiválók? Hol vannak az írók? Hol vannak a bloggerek? Hol van a civil társadalom? Hol vannak az egyéni véleményezők? Sehol.
Ja, hogy van egy egy egzaltált szülő, aki vallásos alapon mindenféle sztáziás putypuruttyos módszerekkel sátorba költözve mosdatlanságra kényszeríti gyermekeit úgymond alternatíva gyanánt, ez nem mérvadó. Ez nem módszer. Ez még nem a gyermek egyéniségéről szól. A kis gyermek megcsodál egy gilisztát úgy három évesig, aztán egyre inkább más dolgokat tapasztalna.
Ugye ezek a témák nem lesznek sosem felkapottak. Mert gyáva az ember ezekről beszélni. A magát másként gondolkodónak tartó, egyébként tucatember, inkább megossza Tibi atya sületlen marhaságait meg mindenféle faszom szentek idézetei mögé bújva osszák a trollmunkát mindenfelé. Álintelektuál tevékenységeket űzve tölti el idejét a sok diplomás lúzer, sír a TTIP miatt, de azt nem látja, hogy pontosan egzistenciájával nemcsak támogatja, hanem létrehozza a TTIP féle dolgokat.
Most kérdem én, nincs pénz, nincs pénz, de ki kérte, hogy például Déva központi zöld területeit öntöző rendszerrel hálózzák be? A drága ivóvízzel fogják öntözni a sávválasztó húsz centi széles zöld részét? Ki a faszomnak volt ez a marha ötlete? És kinek van hozzá pénze? Na erről van szó. S a nép meg áll mint a barom s azt hiszi az isten megszánta s lesz neki is modern városa. Ilyen barmokkal, semmi esélye egy normális világnak. Nem is kell ide sötét összeesküvés, sötét minden agy....
Na basszátok meg a black fridayt...

Üres flakonok huzattánca

Az igaz, hogy Jézus semmi jót földileg nem ígért azoknak akik követik őt, többször is megmondta, majd meghurcolnak, kivetnek, kigúnyolnak s ilyenek.
A magamfajta gyengeszüvüt egyenesen a vágóhídra visz ez az élet ebben a Jézusban, mint megannyi bugyuta bárányt. Valami nincs rendben ezzel a kereszténységgel. Mert hogy van az, hogy amaz „igaz” keresztényeknek jól megy minden, jól is vannak mindenkivel, nincsenek sem elvi meg lelki háborúkban, s legyen szó bármiféle külsőséges megnyilvánulásról, teljes terjedelemmel azonosulni tudnak. Irigylésre méltó nagy lelki nyugalommal tudják elfogadni a mindent, s mindenben csak a szépet s jót látják.
Az én ilyen Jézusos putypurutty harcom az az, hogy miért nem tudok odaállni ártatlan tágra nyitott szemmel s húsz helyett mondjak harmincat? Mert nem sok az a harminc sem. Ez a harminc pont az, amit mindenki elkér. Csak én tudok harminc helyett húszat mondani. Vagy éppen nemet kéne mondani arra, ha valaki jön és kér. Vagy könyörgöm, legalább minden másodiknak mondjak csak igent. Ez is lenne egy halovány ígérete a fejlődésnek. De nem....

Na de látom a világ is komoly dolgok előtt áll Jézusilag. Mert ugye rájött a világ is, hogy valami nincs rendjén ezzel a kereszténységgel. Megesznek a gyaurok míg mi itt imádkozunk s lebegünk húsz centire a földtől. S ha arra lettünk, hogy elkárhozzunk vagy mártír halált haljunk, akkor minek az a sok színes virág a Teremtő kezéből?
Szembe kell nézzek ezzel a dologgal én is meg a világ is.
Kár most kendőzni itt a dolgokat, hogy tulajdonképpen a mocskos liberális szemlélet vezetett minket erre a becsődölt multikulturális társadalmunkba. Nevezzük a nevén a dolgokat, nem a multikulturalitás csődölt be, hanem a kereszténységünk. Rájöttünk, ezzel sem megyünk sokra, ha nincs hadsereg, mely megvédjen minket.
Magyarán Jézus üzenete nem több a Lennon dalánál. Szépen hangzó refrénekkel dúsított alkalmi dal.
Nincs mit kezdjünk a jézusi eszmékkel, sem a multikulturalitással, ahogy az arabok sincs mit kezdjenek a demokráciával. És úgy néz ki, hogy egy nép minél vallásosabb, annál bunkóbb, primitívebb. És a megbocsátás pedig pontosan a gonosz dicsőítése. Csináld csak fiam, csináld, majd én hetvenhétszer is megbocsátok neked. S röhög butaságodon a gonosz. S te örvendesz, hogy ha fél kezed is maradt meg, de segget tudsz törölni vele.
Jól mondta ez a Barack Obama..ha maga az iszlám világ nem fordul konkrétan a terroristák ellen, mind küldhetsz ötven ezer katonákat bárhová, ahogy kitetted onnan a lábad, mint a gombák eső után szaporodnak vissza a genyák. Mert most vagy annyira aljas a média, hogy nem osztanak bocsánatot kérő allahakbarozásokat a migráns menekültek részéről, hogy bocs, nem mi vótunk..., vagy tényleg ezek csendben kussolnak s lélekben másért aláákbároznak. A dolog mindenképpen figyelemre méltó szerintem.
Tehát az, hogy mi egy keresztény kultúrájú civilizáció vagyunk, ezt szépen elfelejthetjük, át kell gondoljuk azt, hogy mik vagyunk, és ha meg tudjuk nevezni identitásunkat, akkor talán érdemes átgondolni a berendezkedést.
Ott áll a civilizáció, mint ahol én is állok: van műhely, tele adóssággal, mint gömbbel a karácsonyfa, csak nem tudom kihasználni. Nem tudunk az adottságokkal élni. És úgy néz ki, hogy hiába hozok ide tíz cigányt, hogy akkor nosza csináljuk együtt, mert a következő percben tíz szekér cürükköl be s visznek mindent a vasba mi mozdítható, s a tűzbe mi ég. Lerabolnának, leennének mindent, maradnának a huzattól gurigálodzó üres kólás pet flakonok.

StudFuzion

Elnézem ezt az úgynevezett bérlőmet, a román asztalost, fix ugyanazokat a hibákat követi el, amiket én is sorban elkövettem úgymond (mára már tiszta: szánalmas) vállalkozói koromban. Még a sorrend is ugyanaz, mintha lenne egy forgatókönyve a hibázásnak, ahol csak a szereplők újak, de a bevált módszer sosem változik.
A különbség annyi közte és köztem, hogy nekem nem volt egy mentorom, aki mondta volna vigyázz erre, vigyázz arra. Mert én próbálom neki mondni, hogy vigyázz erre meg vigyázz arra, de mindig legyint, hogy ő nem látja negatívan a világot mint én, ő pozitívan látja a világot és majd neki sikerülni fog. Erősködtem és részletesen felvázoltam neki a menet buktatóit, hogy ne csak üres beszéd legyen a tanácsadásom, de meg sem hallgatta.
Elnézem amint egész nap hajt, kapkod, telefonok, folyik a hazugság belőle mint a Dunán a víz, emberei tanácstalanságot mímelve tehénkednek, igaz nem is értenek semmihez, rengeteg adóssága van, és legalább nem is él nagy lábon. Egyszóval ez a kispolgári vállalkozói életforma. Ebből kiút nincs, csak szívroham vet ennek véget. Szerencsére, hogy én ezt beláttam még valami végzetes baj előtt (miután a szívem rendszeresen szurkált, hogy ha így megyek feladja) és megtettem az egyetlen lehetséges lépést ebben a helyzetben, hogy visszavonultam a fényes vállalkozói életből.
Több mint öt évet kellett dolgozzak potyára, hogy nullázzam a műhely folyó adósságait, ami a termeléssel kapcsolatos. Egy adott pillanatban hét nyolc munka előlege volt forgatva régebbi munkák befejezésére. Egy vég nélküli, kilátástalan mókuskerék, mely hajtva csak nő mint egy hógolyó.
Ami az egyéb adósságaimat illeti, azok végül is ingatlanban megtalálhatók, az más kategória, azzal is szembenéztem, hogy ha kell egy részéről le tudok mondani. Le is fogok, csak történjen valami gazdasági átalakulás, mert ez a depis helyzet nem kedvez semminek és senkinek. Hiszem, hogy történni fog, mert tétlen nem fog ülni senki sokáig. Előbb utóbb emberek kezükbe veszik a sorsukat, felébredve a nyugati álomképből elkezdenek majd csinálni valamit. Én nincs többet mint csináljak, minthogy ami tőlem telik elvégzem, megcsinálom, ha netán valaki asztalosságot megszeretné, itt vagyok.
Summázva röviden, az asztalosság nem egy olyan ágazat, mely vállalkozásra jó. Mármint cég, emberek, hajtás, rohanás. Mivel sok a kézi munka benne, elvész a profit. Nincs benne profit. Nem kétlem, vannak alkalmak, ilyen piacon kívüli vonalak, mint európénzes restaurálások, ahol csak a jóisten tudja hogy számolnak el munkákat, meg az állami megrendelések, ahol megint folyik szerte a pénz, de legyünk őszinték, egy mindennapos asztalosnak semmi esélye nincs ezekbe a rendszerekbe belátni, sem hozzájutni, ezek zárt körű érdekközösségekben történnek, tehát nem életszerű, nem lehet erre általánosan építeni, hogy ha majd szorgalmas leszel és korrekt, előbb utóbb befutsz. Az aki a reál piacról él, ma egy függönykarnis, holnap egy ajtó, jövő héten három hokedli, ez nem fogja nagy vállalkozássá nőni magát, minden ilyen elképzelés hamis út, tévút.
Ebben az ágazatban a befutás az, ha felhívnak kétszer egy héten egy egy függöny karnisért.
Hogy jön valaki és megrendel harminc ablakot, az nem ok optimizmusra, hogy ezentúl mind ilyenek fognak jönni. Mert harminc ablakra nem várnak két tavaszt amíg elkészíted. S akkor felveszel embert, az nem ért hozzá, s kezdődik a pénz kidobás című történet. A végén nemhogy nyereség, hanem mínusz lesz. De sebaj, ott jön a húsz ajtó. És már ígérik neked a beavatást a gazdagok világába, ahol folynak majd a megannyi munkák. És ez a vég kezdete.
Nehezen szereztem meg ezt a bölcsességet. Persze van aki ezt nem így látja. Kell hagyni, csinálják, ha szép szóval nem értik. Csak fáj, hogy elnézem ezt az embert, a román asztalost, ahogy süllyed. Oda jutottam, hogy miatta nem alszom éjjel, és rájöttem, nem az én keresztem, muszáj lesz elbocsátanom. Mert amint mondtam, úgymond bérlő, gyakorlatilag amit fizet, amit ki tudok tőle préselni az a fogyasztására épp elég. Gép kopásról, hely használatról még nem is beszéltem.

Na de igaziból nem erről szerettem volna írni, csak hát foglalkoztat a dolog s van azért valami kapcsolata azzal ami mostanság bennem is zajlik.
Mert ugye van itt nekem ez az alkotói lázféle. Mert így eldöntöttem magamban, hogy el kell kezdjem újra az alkotást. Persze ez nem olyan egyszerű dolog, hogy az ember ukmukkfukk nekifog az alkotói életformának. Ennek vannak lelki és szellemi állomásai. Meg testi is, persze. Mert trauma szerint él bennem az elmúlt húsz év rendelésre gyártása. Mindig követni, kigondolni, kitalálni mit akar a megrendelő. Mint egy orvos, ki röntgen nélkül ki kell találja eltörött e a csont. És aztán azt ilyen olyan sikerrel ki is vitelezni. Egy örökös stressz volt bennem, hogy de vajon jó lesz e, tetszeni fog e? Ember alkat és karakter dolga, hogy kinek mikor nem tetszik valami apróság, ami nekem eszembe nem jutott volna az egyéb húsz szempont mellett? Ezzel nem tudtam tovább élni. Tudom, mindenki jóhiszemű, jót akar, de eljutottam a tűrőképességem határára, annak szélét is már agyontapostam s incselkedtem a teljes összeomlással. Kezdtem gyűlöletbe átváltani. Gyűlöltem a munkáimat. Ez nem jó. Így filóztam magamban.
S akkor elkezdtem álmodozni alkotásról. Valamikor sokat rajzoltam. Sok bútort kigondoltam. Emlékeztem erre az időszakra, s szeretném azokat a gondolatokat újra előhozni.
Hetek óta készülök ezekre az alkotói napokra, de rájöttem, hogy ez egy folyamat része, nem lesz ez egyszerű. Mert a beidegződött múltat nem lehet simán kitörölni. És itt jön közbe ez a román asztalos jelenlét, hogy negatív elemként hat rám, mintha kísértene a múlt.
Az alkotói szabadság projekt egyik fontos eleme, rájöttem: az intimitás. Nem inspirál engem, ha itt még valaki mind jön megy, zajong, csapkod, bömbölteti a gépeket. Meg szemetel, meg orrba szájba cigizik, s ilyenek. S meg sem éri.
Eljutni az alkotásig, ami belülről szabadon bugyog kifelé, egy fajta terápiát kell megélni. Ezért változtattam a módszeren, valamit alkotok minden nap. Bármit, ami eszembe jut. És nem vállalok csak igénytelen munkát. Hogy ne kelljen a hitelkártyára utaznom. Hozzá kell nőjek az alkotáshoz.

Mert ugye itt vannak a szivarfás lapok, összegyűlt egy pár. Igaz azt sem csináltam olyan következetesen mint terveztem volt egykor, de azért csinálgattam. S valamiért nekem a fiókos dolgok jöttek be, azt mondtam lássam, mit lehet belőle kihozni. Készítettem ilyen fenyőkeretes fiókelőlapokat, betétként, fenyő, köris, tölgy szivarkombináció és valószínű mahagóni fát (raklap rekup..) tettem, amit a stílusban újítottam, hogy a keretet megerősítő dibliket látványossá tettem.
Ragasztottam továbbá „szivar” fát, azt kombináltam be, hogy a ragasztott csíkokba más fát is mint fenyőt tettem, tölgy, dió, hárs, kőris, ami volt s kezembe került. Semmiféle előre kigondolással, csak ragasztottam. Aztán leszabtam őket, legyalultam s lakkoztam. Közben ahogy lakkoztam, elgondoltam, hogy az előlapok ragasztását intarzia vagy mozaik szerűen alakíthatom a továbbiakban, különböző mintákat alakítva a többféle fából. Ez egy következő lépés.

Tegnap elkapott valami, nem termeltem, hanem a gépeket elkezdtem takarítani, zsírozni, hajtásokat, fogas kerekeket azzal a csodaszerrel valami DW40 es spriccelővel befújni, azt szoktam használni, könnyebben futnak a menetek. Körfűrész lapokat lemostam, lekapartam a gyantát róluk, megfentem a fogakat. Van ilyen vidia fenő korongom.
Takarítottam, összeszedtem a román asztalostól hagyott hulladékokat, egy része használható még más a tűzbe jó lesz.
Eltelt a munkaidőm vele. Mert azt mondtam, depi ide, depi oda, minimum napi négy óra munka. De kemény, nem mint más, hogy négyből valahogy kettő. Így lesz nekem a napi öt óra. Mert ugye aztán a gyerek, tanulás, néha főzés.
Bónuszba csináltam azért két szivacsos akusztikus panelt a dob bunkerembe, és kitaláltam, hogy vannak nekem azok a dió héjak, amiket ugyan felajánlottam az óvodának, de nem is kérték aztán, én sem vittem, most arra gondoltam, hogy ráragasztom őket egy deszkára s jó lesz netán akusztikus elemnek a bunkerembe. Mert rájöttem, többféle anyagból, idomból alkotok teret, az akkusztika is komplexebb lesz. Legalább is így gondolom.
A napok alkotói jellege, ha még csak kis arányban is jelentkezik, de lelkesít és ösztönöz. Bátorságot kaptam arra, hogy a számítógépes stúdiót fuzionáljam a dob bunkerrel. A külső hangkártyás, mikrofonos berendezéssel a fülhallgatómban is hallom a dobokat s így zenére tudok dobolni. Mert ha csak a zene szólt a fülemben, a dobokat csak tompának, élvezhetetlennek hallottam. Így már közeledek a megoldáshoz, de az igazi majd a nagy hangfalak lesznek, hogy élőszerűen szóljon minden.
Találtam egy honlapot, ahonnan feltöltött zenéknek a különböző hangok és hangszerek sávjait le tudom tölteni, azokból kezdtem el dobhoz való anyagot keverni. Egyelőre munka alatt áll a projekt, de az alkotói láz része ez is.
Mert hát az élet megy tovább. Csak hozzáteszek minden nap egy kis mást, ami alkotásról, ami rólam szól....Ennek ára is lesz, azt is tudom...

Alkotói szabadság

Elképzelésem szerint én már benne kéne legyek a két hetes alkotói szabadságomban. Mert hetek óta ámítom magam ezzel a két hetes alkotói szabadsággal. Hogy nem rendeléses munkával foglalkozom, hanem valami mással. Hogy csinálok valami olyat fából, amit én képzelek el és nem rendelik.
Már a múlt hét lett volna az első hét. De voltak még ilyen visszamaradt apróságok, mondtam, az alkotás szentségéért azokat is letudom, hogy aztán az eltolt két hetes alkotói szabadságot rendesen kivegyem. De így is, pár óra alkotást kiloptam az apróságos napokból. Mert úgy számoltam más nem jöhet be, belefér még pár óra alkotás ízelítő. Valami fiók előlapokat készítettem alkotásilag.
Igenám, de jött az egyik, jött a másik. Hogy csak ezt, csak azt. Világossá vált, hogy ha ez így fog menni, nem lesz sosem két hetes alkotói szabadság. Mert én úgy képzeltem el ezt a két hetes szabadságot, hogy akkor fullban mást se csinálok, csak ami eszembe jut. És körülbelül két ilyen többfiókos komódra gondoltam, az előlapokkal variálva. Na nem valami puccos nagy meszeriás (szakmás) kidolgozásra, hanem házi asztalos minőségű munkára gondoltam. Szeretem a szerény megoldásokat, inkább hasznos mint virító.
Na de szembesülve a valósággal, ami előre látható volt, hogy így nem lesz sosem két teljes hét. Ez ilyen majd ha nagy leszek űrhajós leszek gondolat volt.
De nem ment kárba mégsem ez az idő. Mert noha nem volt alkotói két hét, volt filózás róla. Hogy mi is az én bajom? Rájöttem, én egy fatalista ember vagyok. Mert elkezdtem gyűlölni a flancos dolgokat. Mindig is úgy képzeltem el magam, hogy asztalosilag hasznos dolgokat készítek. Nem jó ajtókat cserélek le egy picit jobbra. Hanem olyan ajtót cserélek le, ami már egyértelműen nem zár, esik szét, meg ilyenek. Magyarán az asztalosságot szeretem, nem a luxus termelést. Majdnem mindegy mit készítek, ha annak létkérdés az értelme.
Na de jön ez az elkerülhetetlen (előbb utóbb lássam be: vég) öregedés, ami gyengüléssel, erőveszítéssel jár és ezen agyaltam, mi legyen az a jövő (haha-hha) amit én még be tudok vállalni. Mert szekrényeket felvinni a kilencre, annak már elmúlt az ideje. Nyomai ott vannak a gerinccsigolyáimban. S látom fogyóban levő ifjúsági készletünk sem igyekszik a munkát kezeimből kivenni, tudásomat ellopni, tehát magamnak kell kiépítsek egy elfogadható jövőt. S akkor úgy képzeltem el, hogy készítek ilyen fiókos dolgokat, s azokat megpróbálom eladni. Tehát nem rendelésre dolgozni, hanem a készre menjek. Persze, tudom, ez a leghálátlanabb ágazata ennek az iparnak. Viszont kimegy a szívemre, ha valamit szerdára kell elkészíteni és kedd este még kapkodok. Minden héten preinfarktos állapotok keringenek körülöttem, mert manapság az emberi élet felgyorsult, s mi van, ha a határidőnapló szerint szerdán az asztalos nem hozza a megrendelést? Tehát ez egy olyan szempont, ami a nem performáns kategóriába sorolandó az én szemszögemből. Igen ezelőtt tíz évvel még rohangáltam, kedvébe jártam mindenkinek. Éjjel fennültem, hajnalban már csináltam. Ez már nem megy. Ennek vége.
S akkor úgy gondoltam, hogy szépen készítgetek itt muzsibácsisan fiókos komódokat, mindenfélét, minden színben, én leszek a komódos bácsi, akinél mindig kapsz valami fiókos dolgot. Hogy ez a két hét alatt elkészítek három ilyen különféle komódocskát, amit még postázni is lehet, s aztán elkezdeni híresztelni.
De már pénteken jött egyik, hogy igazán alakítsak át egy kétfiókos dolgot, aztán hétfőn ez a román asztalos itt összeveszett bukaresti kliensével, valami ajtó ügyekben, na segítettem neki befejezni valami ajtókat, így lett kedd este hulla fáradtan ágyba beomolva. Hetven kilós tölgyfa ajtókat összeszerelni. Tíz kiló volt egy egy alkatrésze, dupla betétje huszonöt kiló, na azokat emeld, pászítgasd milliméterre. Négy ajtó. Csak a csapok sarkait bereszelni külön izom munka volt.
Tehát a dolog tiszta. Máskor ne hencegjek ilyen laza két hetes alkotói szabadságokról, érjem be órákkal. Kiveszek, kilopok néha egy egy alkotói órát

Fény a butyilov gyárban

Ezen a héten sok minden lezajlott.
Például ez az utcás forradalom. Lemondott a miniszterelnök, az országelnök meg építő jellegű teadélutánt tartott az utca képviselőivel. Kijött az elnök a média elé és azt mondta ilyen még nem volt eddig, egy hét múlva megadja a válaszokat, azaz így vagy úgy dönteni fog.
A hetedik nap a harminc ezer emberből már csak három ezer ment ki utcaforradalmazni. Azok is már csoportokba verődve vitatkoztak, hogy itt az idő most vagy soha, történelmet írunk s hogy akkor mely csoport a legigazibb s a legképesebb ezt az országot szépen elvezetni békében, csendben, igazságban és jólétben. Sok ilyen csoport alakult, azt mondták a híresek.
Az utca képviselői (elnöki kamara által kiválasztott névsor), este az állami tévében egyszerre beszéltek mind a nyolcan vagy kilencen. De lehet csak haton voltak, abban a nagy vitában nem tudtam kiszámolni őket, meg sokat se néztem a zűrzavart, melyre az egykori egyértelműen Beszeszkut dicsőítő (mint a magyar echo tévés verziójú prikulics triumvirátus Orbánt) műsorvezető fehérnép nagyon elegánsan csavarta ujjai közé az utca kiválasztott képviselőit. Alig kezdte meg egyik vagy másik a mondandóját, a többi öt beleszólt, a moderátor pedig feleletet szuggerálva új kérdést tett fel. Én csak azon csodálkozom, hogy miért nem álltak fel egyetemben a kerek asztaltól s hagyták volna el a stúdiót? Miért? Mert benne voltak a show bizniszben. Engedelmesen konformálodtak. Ja persze, a politika is erről szól. Mindenki szépen engedelmeskedik.
Johánnisz meg ugyanazt mondta mint egykor Beszeszku, gyerekek, ha nem jöttök a politikába, nem tudtok változást előidézni. Gyertek a politikába s változtassátok meg a világot.
Egy mondat erejéig a Kelemen Hunor féle rablóbandáról. Az a flegma ahogy beszélt, engem magyart megundorított. Hogy várja ki mit csinál, mond, mik alakulnak s azután fognak dönteni, hogy kivel s mivel fognak koalíciót kötni. Egyenesen undorító egy magyartól ez a szopós kurva hozzáállás. Gerinctelen gernyák. És igen, ezt termeltétek ki ti nagy hős, tisztamagyar makulátlan erdélyi magyarság. Mert én egyetlen egyszer szavaztam az rmdsz-re életemben, de akkor sem voltam meggyőződve tettemről, hisz tudtam, hogy kommunista söpredékek voltak mind.
Semmi sem fog változni. Nincs hogy.
Ez a dolgok politikai része.
A mindennapos életben pedig a nép, a lakosság, a szitizenek, azt nézik, hogy melyik kurva kapitalista korporatista anyjába áruházban olcsóbb a tej, a margarin, a kenyér. S ha marad, ha csak egy csokinyi feleslegességet is, de valamit még az úgynevezett bűnös jólét címén megveszi azt. Megveszi azt a kurva korporatista butyilov gyárban leraboskodott kemény óraszámokból kigürcölt minimál bérből. Kimegy az utcára elkeseredésében, azt se tudja mit kéne változtatni, meg hogy, de mindenki mongyon le. Eljut addig a gondolkodásban (de tovább nem, mert tiltja a vallása), hogy gyarmattá tettek minket meg mire jó a demokrácia, parlament, ha nem elég a fizetés.
A kisember azt mondja mindig, hogy nem a mikrogazdaság számít, hanem a makró. Mert az hozza létre a társadalmi jólétet. Mit szarakodni kis, improvizált műhelyekben, inkább jöjjön a tőkés, hozzon létre munkahelyeket. Mert lám mi lett abból az improvizált klubból is. A rohadékok meg akartak gazdagodni. Lehet, biztos, mindenkinek ez a vágya. Viszont érdekes, hogy éppen azért voltak annyian, mert éppen ingyenes volt az az esti koncert. És egyáltalán volt valami jelképes is benne, hogy netán, esetleg újjászülethet a rock zene (élő zene), melyet az utóbbi húsz évben egyrészt a média nyomására de másrészt a fogyasztói mutyi igény hatására a művészileg nulitások, a mű zene volt felkapva. S most akkor úgy néz ki, hogy azok lesznek elzárva, akik végül is jót akartak, de valamit elszartak s kigyulladt a hely. Holott szerintem ha hibást keresünk, még nem is a politikában keresném (fogalmam sincs miért mondott le a miniszterelnök), hanem egyenesen a konzum társadalomra tenném a hibát, idióta konzum szokásai miatt mindenféle kulturális tevékenység a föld alá kényszerült, ahogy egy román blogger nagyon szépen leírta, hogy fűtetlen csarnokokban, pincékben, ötven férőhelyes lebujokban voltak kénytelenek jó csapatok és művészek előadni, mert képtelenek voltak előkelőbb, kulturáltabb helyeket kifizetni.
Ez az igazság hogy pontosan mi, a polgárok vagyunk képmutatók, amikor nem támogatjuk az itthoni gazdát vásárolván tőle, az itthoni zenészeket megvásárolva termékeiket, mert előbb utóbb mindenki oda kerülhet, hogy saját keze munkájából fog megélni, ha a kurva korporatisták elhúznak.
A korporatisták nem fognak innen elhúzni amíg semmi pénzért hajlandóak nekik dolgozni a népek, akkor fognak elhúzni, ha a népek masszívan átállnak családi vállalkozásokba és egymástól vásárolnak. Ezt kellene megértse a plebsz. De sajnos az értelmiség sem érti ezt. Mert például elvártam volna az a sok hiábavaló reform kérelem helyett, hogy elfogadható törvényt hozzanak létre a kisvállalkozók számára, hogy azok merjenek kitenni egy réztáblát a kapu alá, és utat teremtsen a kisiparnak.
Ha valami kiszedi a szarból a lakosságot, az országot, az a kisipar lenne. Semmi más.
És amint az élő zenének méltó klubbokat, csarnokokat létesíteni, úgy a kisiparosoknak is méltó üzletházakat kéne átalakítani. Nekem megvannak a konkrét elképzeléseim, azt is tudom miből, hogyan lehetne ezeket létrehozni nulla külföldi befektetéssel, csak önerőből. De ehhez kell az ami nincs, közösségi egyetértés. Ezt nem lehet külföldről megvenni. S ha nincs magunkhoz való eszünk, tessék a butyilov gyárba menni fénynek.