Agypéntek

Amikor iskolás voltam, annyit tudtam magamról, hogy rossz vagyok. Nem tanultam semmit, nem érdekelt az iskola, csak azért jártam, hogy ne hozzak szégyent a szüleimre. Végig mardosott a lelkiismeretem, hogy semmirevaló vagyok és leszek ennél még semmirevalóbb, hogy tiszta szívemből utálom az iskolát.
A céltalanul bolyongó gyermek is lehet életernyedt, életúnt, már már úgy látszik lúzer lesz belőle. Ha ehhez még dagi is, csóró, szakadtan jár, íme a tipikus semmirevaló ingyenélő.
Mindig máson járt az eszem. Tiszta hiábavalóságokon.
Szerettem a praktika órákat az iskolában. Kettő volt egy héten. Ötödikben lombfűrészeltünk. De nem vette komolyan senki. Sem a tanár, az osztálytársaim meg végképp. Az lett belőle, hogy szégyenkeznem kellett amiatt, hogy szeretem csinálni. Aztán abbahagytam, nem csináltam én sem. Törték el a fűrészlapjaimat, a ceruzáim hegyét, a vonalzóimat. Szégyelltem magam, hogy szeretek valamit. Hatodikban szeget reszeltünk. Négy szeg volt a norma. Tíz perc alatt lereszeltem a négyszögvas négy élét, levágtam és a végét kampósszögnek hajlítottam be, mind a négyet tíz perc alatt. Népszerű lettem a lányok körében, helyettük reszeltem a szegeiket. Egy darabig. Aztán a többi fiú irigységből nekem esett, lejárattak, kinevettek, a lányok lemondtak szolgáltatásomról, abbahagytam közkívánatra azt is. Mint mindenki. Mert sztrájktörő voltam. Hetedikben vasfűrészhez reszeltünk elemeket, azt a részt, ahova befogják a fűrészlapot s egy szeggel kiékelik. A csavaros részt is meneteltük. Szerettem csinálni. Valahogy az első évharmadot kibírta. Aztán beállt a tömeges léhaság s a gruppenlobby miatt nekem is abba kellett hagyni. A mester szidott egész nap minket. Engem is, hogy csalódott bennem is. El sem tudtam neki magyarázni, mitől van az egész. De nem is volt benne annyi pedagógiai érzés, hogy felismerje a valós helyzetet. Meg őszintén, azt hiszem nem is igazán érdekelte őt sem. Lehordott minket, s mosta kezeit. Nyolcadikban aki valamilyen körre járt a pionír házba, fel volt mentve a praktika alól. Akkoriban álltam neki a játékboltban kapható orosz kis rádiókat összeforrasztani, s beiratkoztam a pionír házba elektronika körre. Ez külön fejezetet megér, hogy mennyire nem érdekelte ott se senkit az alkotás, a nagyobb fiúk kirabolták az alkatrészes szekrényt, belekevertek engem is, nem tudtam levakarni magamról a dolgot, természetesen a semmirevaló Muzsi szégyent hozott apjára.
Nyári szünidőben két hetes praktikát kellett végezni bárhol, bármilyen üzemben.
Papírt kellett vinni róla. Apám mondta, hogy hoz nekem olyan papírt. Én mondtam neki, hogy szívesebben mennék dolgozni. Unszolásomra bevitt a postára, ahol dolgozott, és rendesen felvettek inasnak két hétre, Csegöldi Zoli mellé raktak cipelőnek. Az osztályfőnök egy kicsit gúnyolódott velem, hogy dolgozni akarok, azt mondta már másnap abba fogom hagyni. Nem hagytam abba másnap. Másfél hétig vitt magával ez a Csegöldi Zoli, aztán mondta, hogy ne menjek, elég volt. Vittem a létrát, húztuk a kábeleket, biztos sokat bénáztam, magasság iszonyom is volt, néha útban állhattam, sok hasznomat biztos nem látta ez a Csegöldi Zoli, de nekem tetszett ez a munka.
Aztán elrendezte apám, hogy felvettek az elektro iskolába kilencediktől, mert magamtól nem lettem volna képes, a médiám szar volt. Mindig a bukás határán incselkedtem. Egyszer matekből pótvizsgáztam. Nem tudtam semmit, egyszerű x plusz kettes példát kellett megoldjak, félig valahogy megoldottam, átengedett a tanár. Na de az elektro iskolában csipkedtem magam, elértem egy hetes átlagot, ami még a gagyi szektor, de nekem haladás volt. Na de annál érdekesebbek voltak a praktikai hetek, kilencben pléhekkel dolgoztunk, tízben pedig három fázisú motort kötöttünk be, hát az nekem a mennyország volt. Kuopc (kopasz volt a beceneve, én így neveztem) a pléhes mester mindig dicsért, hogy arany kezem van, sokra kéne vigyem az életben. Az elektro mesterem pedig láss csudát a Brassais mesterem volt, aki akkoriban szidott, hogy bennem is csalódott. Mikor meglátott, dicsért, hogy legjobb szaki voltam az osztályból. Jól esett. Végig komolyan vettem a praktikákat, de persze elméletből mindig vissza estem. Meg volt némi botrány is, mert praktikára vihettünk zenét, de persze nem Eddára Piramisra gondoltak, Abbára, BoneyMre esetleg. Én meg azt vittem. Meg Dinamitot. Fertőztem a jó népet s ebből lett némi újból csalódás.
Kuopc is csalódott bennem, pár év után találkoztam vele, biciklivel behajtottam egy híd alatti utcába, ahol kutyák kezdtek letámadni, egy gyár kapujából ki más mint éppen Kuopc mester jött ki s zavarta el a kutyákat, s mikor megismert kérdezte hol dolgozom, mondom egy festék raktárban, elkezdett szidni, hogy arany kezem volt, mit keresek a festék raktárban, ahol mindenféle betörők s alkoholisták dolgoznak csak. Igaza volt, mert betörő s alkoholista volt mindkét munkatársam. Csak volt egy kis részlet, amit nem árultam el Kuopcnak, hogy apám éppen harmadik ítéletét ülte a börtönben, elkamuzott politikai fogolyként.

Mit akarok én ezzel mondani?
Azt, hogy senki nem koordinált engem az életben, főképpen akkor, amikor kellett volna. Végig bűnösként jelentem meg, hogy iskola kerülő vagyok, nem szeretem a tanulást, léha vagyok, semmire se jó, semmire se fogható. Apropó Kuopc, egy román mester, aki nem a kézügyessége révén lett mester, hanem a párt révén lett mester, de egyedüli volt, aki felismerte bennem a potenciális szakembert s egyetlen volt aki végig bátorított. Noha magyarként engem vígan utálhatott volna, mert volt bennem azért egy adag román ellenesség is.
Sem óvoda, sem iskola, sem senki más nem adott a kezem alá semmit, mindaddig, amíg saját magam nem vettem kezembe a sorsom. És megint, semmi és senki nem volt, aki koordináljon engem, hogy honnan merre, mit mivel kell csinálni. Az abszolút lúzer improvizációs úton haladtam úgy szakmailag mint vállalkozásilag. Kijöttem a barlangból, s teljesen magamtól kezdtem el kanállal s villával enni.
Amikor a kezembe kerültek az Amway motivációs kazetták, azt hittem szárnyra kapok. Nem lettem amwayos, onnan is kidobtak, viszont nagyon hatottak rám a motivációs beszédek. Aztán hallgattam egyebeket is, de egyik sem szólt rólam, a munkás emberről.
Most, mikor a fiam révén újból az iskola értelmetlenségét élem át, s látom, mennyire magukra vannak a gyerekek, senki nem veszi őket számba, aki nem tud felzárkózni az iskola agymosásos rendszerére, az kihull, mint egy társadalmi hulladék, söpredék, aki semmire se jó, elkap megint a depresszió. Hogy nincs alternatíva, azzal, hogy kötelezik ezt a fajta iskoláztatást, egyértelműen azt jelenti, hogy igenis, létezik egy összeesküvés, egy elitista törekvés, a munkás réteg kiirtása, lejáratása, lebutítása.
Ezért van az az agybeteg világnézetünk, s egyben a beszorult, beszűkült cselekvési terünk, hogy tudjuk, egy vidéki ház a megoldás, kerttel, csűrrel, műhellyel, de nem költözhetünk ki a civilizációból, mert mi van, ha a gyermekeink agysebésznek mennének, vagy éppen a szilikon völgybe főprogramozónak s mi ennek a lehetőségét elvettük ott ahol a kurta farkú malac túr?
Ez a mega beetetés, átverés, ez a civilizációs rák, mely szétrágja testünket, lelkünket.
Tehetetlen impotenssé változtatja a jókezű, munkáshajlamú fiatalokat az iskolai rendszer. És minden iskolai nappal veszíti a gyermek a kézügyességét, az életkedvét, holott egy nagyon kiegyensúlyozott, magabiztos lenne a területén, de nemhogy cél lenne az egyéniség kifejlesztése, hanem egyenesen arra irányul mindenféle törekvés, hogy egyéniségét feladván, olvadjon be a masszába közönséges műfasirtnak.
Hogy mi lenne a teendő?
Nem tudom. Mondjuk ez felőlem várható, mert ki s mi vagyok én? Egy papír nélküli asztalos, ki fene tudja miféle módszerekkel tanult meg fákat összeszegezni.
De hol vannak a nagy piszológusok? A nagy gondolkodók? A nagy reformerek? A nagy politikusok? Hol vannak a hívő seregek? A nagy prédikátorok? A nagy motiválók? Hol vannak az írók? Hol vannak a bloggerek? Hol van a civil társadalom? Hol vannak az egyéni véleményezők? Sehol.
Ja, hogy van egy egy egzaltált szülő, aki vallásos alapon mindenféle sztáziás putypuruttyos módszerekkel sátorba költözve mosdatlanságra kényszeríti gyermekeit úgymond alternatíva gyanánt, ez nem mérvadó. Ez nem módszer. Ez még nem a gyermek egyéniségéről szól. A kis gyermek megcsodál egy gilisztát úgy három évesig, aztán egyre inkább más dolgokat tapasztalna.
Ugye ezek a témák nem lesznek sosem felkapottak. Mert gyáva az ember ezekről beszélni. A magát másként gondolkodónak tartó, egyébként tucatember, inkább megossza Tibi atya sületlen marhaságait meg mindenféle faszom szentek idézetei mögé bújva osszák a trollmunkát mindenfelé. Álintelektuál tevékenységeket űzve tölti el idejét a sok diplomás lúzer, sír a TTIP miatt, de azt nem látja, hogy pontosan egzistenciájával nemcsak támogatja, hanem létrehozza a TTIP féle dolgokat.
Most kérdem én, nincs pénz, nincs pénz, de ki kérte, hogy például Déva központi zöld területeit öntöző rendszerrel hálózzák be? A drága ivóvízzel fogják öntözni a sávválasztó húsz centi széles zöld részét? Ki a faszomnak volt ez a marha ötlete? És kinek van hozzá pénze? Na erről van szó. S a nép meg áll mint a barom s azt hiszi az isten megszánta s lesz neki is modern városa. Ilyen barmokkal, semmi esélye egy normális világnak. Nem is kell ide sötét összeesküvés, sötét minden agy....
Na basszátok meg a black fridayt...

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése