Isten barma


Mint siránkoztam volt, hogy nem voltak minta képeim az életben, mostanság megvilágosodok felőle, hogy talán jobb is volt így.
Hatottak rám emberek, irányzatok, de nem volt egy olyan, hogy na olyan akarok lenni mint ez, vagy az. Talán úgy éreztem, hogy egy minta jó lett volna, mert feltételeztem, hogy ha az ember egy sablon szerint rajzol valamit, könnyebbé válik az élete, közelebb kerül a céljához. Csak éppen senki sablonja nem illett rám, vagy nem volt tetszésemre.

Ha rajongtam is emberekért, az lett a vége, hogy megpróbáltam úgy megfelelni neki, amint ő szerette, vagy elvárta volna. Lestem akaratát, jó indulatát, és sajnos bármennyire megszakadtam, valahogy sosem voltam elég. Pedig elég gyakran átléptem emiatt saját határaimat is, feszegettem a tehetségem, adottságom, néha a szánalmasságig.

Rájöttem, hogy nem szabad senkinek sem megfelelni, senkit sem másolni, és az ember az életét semmiképp ne idomítsa máshoz, másokhoz.

Mondott egy érdekeset Ildikó, ritka együtt kávézásaink alkalmával, hogy az sem kizárt, hogy minket egy felsőbb entitás, gyakorlatilag farmól (ezt én fogalmaztam így, ő sokkal spirituálisabban fejezte ezt ki) minket embereket, mint a „Monster Factory”-ban, ahol a gyermekek megijesztéséből és azok visításaiból a szörnyek energiát csapolnak le maguknak (a példa is saját megközelítés).
Első hallásra ilyen neospirituális marhaságnak tartottam, viszont valahol olvastam, vagy talán én agyaltam rajta (lassan összefolyik bennem az idő, tér és fizika), hogy Isten társra reménykedik bennünk, a szeretetünkre éhes, ebben a nézetben, Ő is farmól minket. Ilyen értelemben már nem is tartom akkora hülyeségnek.
Az tény, hogy mi úgy gondoljuk, hogy a táplálék lánc csúcsa vagyunk, de az is egyre tisztább előttünk, hogy a táplálék és anyagcsere fölött van még valami, amit léleknek nevezünk, és minh'a ennek saját élete volna, ami ő irányít minket és nem mi őt (olyan ez mint a macskatartás, azt hisszük, hogy van macskánk, viszont a valóság az, hogy a macska választott magának „gazdit”, de ez sem pontos, mert egy macska, noha az idő véges, de egyszerre több helyen is macska, azaz a macska gazdifarmól) . De mivel ez még nagyon homályos, ismeretlen szoftver előttünk, nem tudjuk mi van a lélek birodalmában. És tudjuk a Bibliából, hogy van egy Szent Lélek.

Mi csak azt tudjuk, hogy ennek a Szentségnek meg kell felelnünk. Vannak konkrét utasítások, törvények, amiket ha követünk, a Szent Léleknek tetszik. Cserébe biztonságot, nyugalmat ígér, végtelen jövőt.
Olyan lehet ez, mint amikor remeg a térdünk, ha egy gazdag ember megszólít, számba vesz, azt hisszük, hogy valamit kiérdemeltünk az életben, hogy az istenek meglátogatnak minket. Holott, a gazdag ember azért látogat meg engem, mert hallotta, más gazdag mondta neki, hogy ez egy becsületes, olcsó asztalos. Ajánlja. Tehát a gazdag ember nem gondolatomra, nem pergetésemre kíváncsi, hanem farmólni jön. Én meg alázatosan hagyom, hogy megcsapoljon.
Miért ne lehetne így ez az istenes világban? Mi van, ha a Lélek a halhatatlanságához, a mi halandóságunkból merítkezik? Mint a beteg fáraók, amikor gyermek vérrel cserélték fertőzött sajátukat?

Na igen, tudom, hogy ez is egy megcsúszott gondolat, mint legtöbb gondolatom.
Hajlamos vagyok szánalmas életemet és világképemet kivetíteni a Világ vásznára, de ez éppen olyan ártalmas, mintha a Világ filmjét próbálnám az életembe hozni és annak sztárjai képére és hasonlatosságára cselekednem (esetleg hinni, vallani... ez még rosszabb).

A hegyi metaspiritualista messzenézésből alászállva, ez a gondolat futtatásom átértelmezve a muzsiságra azt jelenti, hogy hiába nézem és lesem Billy Cobham dobolását, és őt téve ki célpontnak, vagy bárminek, semmi máshoz nem vezet, mint az Ő istenítéséhez, illetve a magam frusztrációjához. És mégis, ennek a folyamatnak adunk egy intelektuál értéket, miszerint felsőbb szintű értelmiségek felé emelkedtetünk. Holott egyértelmű, sem tehetségben, sem ráérésben nem lehetek sosem Billy Cobham, így virtuális mentorsága okafogyott. Ez nem csak keserűséget okoz lelkemben, hanem lebénít abban a kis szánalmasságomban is, amiben leledzem és néha néha jól érzem magam.
Ha nekem csak egy szimpla groovéra jut, és néha egy cines pontozásra, örvendjek annak és ne keseregjek, hogy nem jönnek le a fergeteges pergetések, tamokon való futkározások. Örvendjek annak, hogy ha néha (egyre ritkábban) bejutok a stúdiómba, még tudom, hol kell bekapcsolni a műszereket. Örvendjek annak, hogy jó szerkezeti asztalos vagyok, ha nem is virtuózkodom a minta faragásban.

Olyan ez a sztárkereső-imádó farmvilág, hogy a sztárok minket farmólva élnek. Amíg tetvekként hajtjuk a hangyáknak a nedűt, észre sem vesszük, hogy önként legelünk, és másnak tejelünk.

Mi a megoldás? Nem tudom.
Talán Jézusnak van erre válasza, add meg a császárnak ami az övé, és Istennek is, ami az Övé.
Ez cuki. Csak akkor Jézus kinek az oldalán áll?
A barmok, vagy a farmerek oldalán?

Ildikó azt mondja, hogy ő megpróbál minél láthatatlanabb lenni a farmóló entitás felé, legfeljebb úgy tesz, mintha hagyná magát farmóltatni, de nincs mit és így lekopik róla az entitás. Igenám, de ez már olyan, mint a hívő ember önhipnózisa: Él bennem már nem Én, hanem Ő. És tulajdonképpen egy kánálo ember lesz belőle, aki teljesen el van rugaszkodva a valóságtól és egy képzelet világban él.

Felőlem farmóljon rajtam aki akar, életem javarészét, ahol baromként, járomban kiszolgáltam, már úgysem tudom visszaszerezni, de abban még dönthetek, hogy nem kell nekem Billy Cobhamék után futkossak.

Aztán még legyen más is marha... voltam eleget.