Mint
siránkoztam volt, hogy nem voltak minta képeim az életben,
mostanság megvilágosodok felőle, hogy talán jobb is volt így.
Hatottak
rám emberek, irányzatok, de nem volt egy olyan, hogy na olyan
akarok lenni mint ez, vagy az. Talán úgy éreztem, hogy egy minta
jó lett volna, mert feltételeztem, hogy ha az ember egy sablon
szerint rajzol valamit, könnyebbé válik az élete, közelebb kerül
a céljához. Csak éppen senki sablonja nem illett rám, vagy nem
volt tetszésemre.
Ha
rajongtam is emberekért, az lett a vége, hogy megpróbáltam úgy
megfelelni neki, amint ő szerette, vagy elvárta volna. Lestem
akaratát, jó indulatát, és sajnos bármennyire megszakadtam,
valahogy sosem voltam elég. Pedig elég gyakran átléptem emiatt
saját határaimat is, feszegettem a tehetségem, adottságom, néha
a szánalmasságig.
Rájöttem,
hogy nem szabad senkinek sem megfelelni, senkit sem másolni, és az
ember az életét semmiképp ne idomítsa máshoz, másokhoz.
Mondott
egy érdekeset Ildikó, ritka együtt kávézásaink alkalmával,
hogy az sem kizárt, hogy minket egy felsőbb entitás, gyakorlatilag
farmól (ezt én fogalmaztam így, ő sokkal spirituálisabban fejezte
ezt ki) minket embereket, mint a „Monster Factory”-ban, ahol a
gyermekek megijesztéséből és azok visításaiból a szörnyek
energiát csapolnak le maguknak (a példa is saját megközelítés).
Első
hallásra ilyen neospirituális marhaságnak tartottam, viszont
valahol olvastam, vagy talán én agyaltam rajta (lassan összefolyik
bennem az idő, tér és fizika), hogy Isten társra reménykedik
bennünk, a szeretetünkre éhes, ebben a nézetben, Ő is farmól
minket. Ilyen értelemben már nem is tartom akkora hülyeségnek.
Az
tény, hogy mi úgy gondoljuk, hogy a táplálék lánc csúcsa
vagyunk, de az is egyre tisztább előttünk, hogy a táplálék és
anyagcsere fölött van még valami, amit léleknek nevezünk, és
minh'a ennek saját élete volna, ami ő irányít minket és nem mi
őt (olyan ez mint a macskatartás, azt hisszük, hogy van macskánk,
viszont a valóság az, hogy a macska választott magának „gazdit”,
de ez sem pontos, mert egy macska, noha az idő véges, de egyszerre
több helyen is macska, azaz a macska gazdifarmól) . De mivel ez még
nagyon homályos, ismeretlen szoftver előttünk, nem tudjuk mi van a
lélek birodalmában. És tudjuk a Bibliából, hogy van egy Szent
Lélek.
Mi
csak azt tudjuk, hogy ennek a Szentségnek meg kell felelnünk.
Vannak konkrét utasítások, törvények, amiket ha követünk, a
Szent Léleknek tetszik. Cserébe biztonságot, nyugalmat ígér,
végtelen jövőt.
Olyan
lehet ez, mint amikor remeg a térdünk, ha egy gazdag ember
megszólít, számba vesz, azt hisszük, hogy valamit kiérdemeltünk
az életben, hogy az istenek meglátogatnak minket. Holott, a gazdag
ember azért látogat meg engem, mert hallotta, más gazdag mondta
neki, hogy ez egy becsületes, olcsó asztalos. Ajánlja. Tehát a
gazdag ember nem gondolatomra, nem pergetésemre kíváncsi, hanem
farmólni jön. Én meg alázatosan hagyom, hogy megcsapoljon.
Miért
ne lehetne így ez az istenes világban? Mi van, ha a Lélek a
halhatatlanságához, a mi halandóságunkból merítkezik? Mint a
beteg fáraók, amikor gyermek vérrel cserélték fertőzött
sajátukat?
Na
igen, tudom, hogy ez is egy megcsúszott gondolat, mint legtöbb
gondolatom.
Hajlamos
vagyok szánalmas életemet és világképemet kivetíteni a Világ
vásznára, de ez éppen olyan ártalmas, mintha a Világ filmjét
próbálnám az életembe hozni és annak sztárjai képére és
hasonlatosságára cselekednem (esetleg hinni, vallani... ez még
rosszabb).
A
hegyi metaspiritualista messzenézésből alászállva, ez a gondolat
futtatásom átértelmezve a muzsiságra azt jelenti, hogy hiába
nézem és lesem Billy Cobham dobolását, és őt téve ki
célpontnak, vagy bárminek, semmi máshoz nem vezet, mint az Ő
istenítéséhez, illetve a magam frusztrációjához. És mégis,
ennek a folyamatnak adunk egy intelektuál értéket, miszerint
felsőbb szintű értelmiségek felé emelkedtetünk. Holott
egyértelmű, sem tehetségben, sem ráérésben nem lehetek sosem
Billy Cobham, így virtuális mentorsága okafogyott. Ez nem csak
keserűséget okoz lelkemben, hanem lebénít abban a kis
szánalmasságomban is, amiben leledzem és néha néha jól érzem
magam.
Ha
nekem csak egy szimpla groovéra jut, és néha egy cines pontozásra,
örvendjek annak és ne keseregjek, hogy nem jönnek le a fergeteges
pergetések, tamokon való futkározások. Örvendjek annak, hogy ha
néha (egyre ritkábban) bejutok a stúdiómba, még tudom, hol kell
bekapcsolni a műszereket. Örvendjek annak, hogy jó szerkezeti
asztalos vagyok, ha nem is virtuózkodom a minta faragásban.
Olyan
ez a sztárkereső-imádó farmvilág, hogy a sztárok minket
farmólva élnek. Amíg tetvekként hajtjuk a hangyáknak a nedűt,
észre sem vesszük, hogy önként legelünk, és másnak tejelünk.
Mi
a megoldás? Nem tudom.
Talán
Jézusnak van erre válasza, add meg a császárnak ami az övé, és
Istennek is, ami az Övé.
Ez
cuki. Csak akkor Jézus kinek az oldalán áll?
A
barmok, vagy a farmerek oldalán?
Ildikó
azt mondja, hogy ő megpróbál minél láthatatlanabb lenni a
farmóló entitás felé, legfeljebb úgy tesz, mintha hagyná magát
farmóltatni, de nincs mit és így lekopik róla az entitás. Igenám,
de ez már olyan, mint a hívő ember önhipnózisa: Él bennem már
nem Én, hanem Ő. És tulajdonképpen egy kánálo ember lesz
belőle, aki teljesen el van rugaszkodva a valóságtól és egy
képzelet világban él.
Felőlem
farmóljon rajtam aki akar, életem javarészét, ahol baromként,
járomban kiszolgáltam, már úgysem tudom visszaszerezni, de abban
még dönthetek, hogy nem kell nekem Billy Cobhamék után futkossak.
Aztán
még legyen más is marha... voltam eleget.