Mérlegrendezés

 Eltelt az idő felettünk. Megtudtam, hogy egy fiatalkori barátom már nincs köztünk, és egy volt osztálytársam sincs már.

Ilyenkor szarul érzem, magam, hogy van pofám még élni? Pedig eleget szid a feleségem, hogy fatalista vagyok és folyton azt mondom, hogy korán elpucolok. A cukros orvosnéni is vigasztalt, hogy jó bő 15 évig is el lehet élni cukorbetegen. Ebből már öt letudva.

Én a halálra nem rettegve gondolok, tudom, hogy meghalunk. Az sem érdekel, hogy örökre megszűnök, az jó lenne, ha a halálom után egy normálisabb társaságba keverednék, mondjuk a sajátos Jézus mátrikszban.

De pontosan ezek a halálhírek gondolkodtatnak el, hogy amit megtehetek, azt ne halasszam. Ne mondjam azt a hintaszékben lóbálva hab testem rezignált cinizmussal, hogy minek erőlködni, minek kínlódni, hisz nincs értelme.

Lehet, hogy nincs értelme kínlódni, de ha valamit megtehetek, szerintem meg kell tennem.

A félelem a haláltól nem lehet kifogás. Az elmúlás része életünknek, de az utolsó pillanatig bimbót kell hajtani.

Igen, valószínű ezek a halálhírek jók arra, hogy a mérlegen a súlyokat másképp egyengessem. A hátramaradt időmhöz mérjem a súlyokat, és ne az illemszabályokhoz.

A portréfilm

 Sok mindenről beszélgettünk két nap alatt. Nemzet, hit, megmaradás, élet értelme, stb. Mindent nem lehet besűríteni pár percbe. 

Köszönöm a Sorsnak, Istennek, hogy még egy értékes embert megismerhettem még ez életemben.

Mielőtt elmentem volna Székelykeresztúrra a Frigyes Fogel Média táborába, kétszer is meggondoltam, mondván kinevetnek engem vén öreget ott. Nem hittem volna, hogy ott elmondhatom szánalmasnak tűnő terveimet, de abban végleg nem reménykedtem, hogy valaha valaki komolyan is veszi őket.

Hát úgy néz ki, hogy de!

Így lát engem Frici.

Lehet, hogy én is komolyabban kellene vennem saját magamat.

Köszönöm, Frici!