Eltelt az idő felettünk. Megtudtam, hogy egy fiatalkori barátom már nincs köztünk, és egy volt osztálytársam sincs már.
Ilyenkor szarul érzem, magam, hogy van pofám még élni? Pedig eleget szid a feleségem, hogy fatalista vagyok és folyton azt mondom, hogy korán elpucolok. A cukros orvosnéni is vigasztalt, hogy jó bő 15 évig is el lehet élni cukorbetegen. Ebből már öt letudva.
Én a halálra nem rettegve gondolok, tudom, hogy meghalunk. Az sem érdekel, hogy örökre megszűnök, az jó lenne, ha a halálom után egy normálisabb társaságba keverednék, mondjuk a sajátos Jézus mátrikszban.
De pontosan ezek a halálhírek gondolkodtatnak el, hogy amit megtehetek, azt ne halasszam. Ne mondjam azt a hintaszékben lóbálva hab testem rezignált cinizmussal, hogy minek erőlködni, minek kínlódni, hisz nincs értelme.
Lehet, hogy nincs értelme kínlódni, de ha valamit megtehetek, szerintem meg kell tennem.
A félelem a haláltól nem lehet kifogás. Az elmúlás része életünknek, de az utolsó pillanatig bimbót kell hajtani.
Igen, valószínű ezek a halálhírek jók arra, hogy a mérlegen a súlyokat másképp egyengessem. A hátramaradt időmhöz mérjem a súlyokat, és ne az illemszabályokhoz.
Apám azt mondta, hogy a halál nem rossz. Őt már élesztették újra. Csak az odajutás szenvedésétől félt. Hát már nem tudja elmondani, hogy milyen volt. Mindenki magának szerzi meg a tapasztalatot.
VálaszTörlés