A visszatérő meghittség


Sokáig nem értettem egy dolgot. Csak néztem, csodáltam azokat a szépen kidolgozott régi bútorokat. Micsoda kemény szerkezetek, faragott, esztergált felületekkel, többféle nemes fából, egy egy művészi alkotás mindegyik. Sosem értettem, honnan volt pénze a régi idők emberének ezekre a bútorokra és megérte e csinálni az asztalosoknak? Egy biztos, az akkori asztalosok nem valami pancser szakemberek voltak, mint például ma én.
Sokat gondolkodtam ezen a reláción. Hogy van az, hogy ma, amikor jobban és könnyebben él az ember, rosszabb minőségű kellékekkel él? Pozdorja, jellemtelen, sima, semmiféle színű bútorokkal veszi magát körül, melyeknek élettartama legfeljebb egy pár év, de az sem biztos, hogy ebben a pár évben nem szorul rácsavarozásra, megerősítésre. Most, amikor úgymond lenne pénz a tartós jövő megalkotására, mindenből a legszarabbat választja, mondván, hogy nincs csak az olcsó cuccra pénz.
Kezdem érteni ezt a furcsaságot.
Most, hogy egy új kor hajnalán nyitogatjuk csipás szemeinket, értem a korán ébredőkre, azt is látom, hogy az értékrendek is megváltoznak. Most jön el az az idő, amikor észre veszünk minden kis különbséget, árnyalatot. Rájövünk, hogy a földet nem elég birtokolni, állandóan trágyázni kell, és nem akárhogy, amint az eddigi felületes paraszt ember trágyázta a földjét, hanem gondosan, ésszerűen. Most fogjuk megérteni, hogy minden anyag, ami felbomlik értéket jelent, mert földünket fogja gazdagítani. A zöldség termesztés, állat tenyésztés folyamatában megértjük azokat a nem érzékelt árnyalatokat, amik jelentik majd a minőséget. Mivel létformánk inkább az otthonunk körül fog zajlani, a természet szépsége, ereje felvilágosít majd minket arról, hogy a lakberendezésünk szegényes és csúf. Így fognak újraéledni azok a szép kézi szakmák. És ellentmondásos helyzet fog előállni, ugyanolyan fáradsággal és befektetéssel szép fabútorokat fogunk készíteni, készíttetni. Ezeket a szép alkotásokat majd nem a nagyvárosi műhelyek fogják megalkotni, hanem a városokból kimenekült kis emberek, akikről még azt sem lehet majd mondani, hogy hű de asztalosok. Nem, mert legtöbbször egy alkotáshoz nem a nagy szakma szükséges, hanem a meglátás és az akarat.
El tudom képzelni azt az állapotot, amikor lesz a kert, a kis gazdaság, amiből az ember éldegél a maga bio módján, a hosszú téli estéken, mikor már nem lesz értelme a fészbukra belépni, mert nem lesz miért, kigondol az ember egy szép szekrényt és tavaszig megalkotja a tűzifából kispórolt, időben félretett, szebb nemes fákból.
El tudom képzelni, ahogy az eddig kétfelé rohangáló házaspárok ezekben a téli csendes estékben újra felfedezik az együttlét örömét, azt a boldog közelséget, ami még fiatal korukban összehozta őket. Ebben a meghittségben fogják észrevenni, hogy ezek az olcsónak hitt fűrészpor bútorok nem méltók hozzájuk.

Természetes szelekció


Mondhatnám azt is: amit az Úr ad. Nem aktuális most ez. Azért inkább választom a természetes szelekció kifejezést.

Van az ember, a társadalom, életében egy olyan időpont, amikor már nem segít az Úrban való hit. Szándékosan kihagytam a közösség szót az ember és a társadalom között. Mert nincs ilyen. Legalábbis olyan közösség nincs, ahol nem a természetes szelekció, hanem mondjuk a közös álom, terv és munka a meghatározó. A közösség ma arra való, hogy egymástól jó távol tartsuk magunkat. Bebiztosítjuk magányunkat a közösségben. Olyan ez mint a klánháború. Falkába verődve a félős ellenségek. Egy fajta szövetség arra, hogy nem öljük egymást, amíg a klán tagjai vagyunk.

Nem vagyok egyedüli ilyen megfeneklés próféta, látom, össze tudom számolni a napi történeteket, mondhatom azt is, hogy noha kis vállalkozásban, de mindig a nagyokra figyelve benne éltem abban az életformában, társadalmi szerveződésben, ahol a dolgok a nagy tömeg és az állami apparátus között zajlottak. Kénytelen voltam ránézni az alkalmazottakra és közben lavírozni az állami emberek szeszélyes törvényei között. Ez kikényszerített belőlem egy rálátást a dolgokra. Így lett belőlem egy ilyen világvéges próféta.

Itt nincs mese. Amíg a kormányok eltűrték a gazdaság szürke zónáját, addig ezek a magamfajta kisvállalkozók eléldegéltek egyik napról a másikra, adván még egy pár embernek, családnak megélhetést. Tulajdonképpen ez a szürkeség éltette ezeket a nem konvencionális szakmákat. Jók vagy rosszak voltak ezek a szolgáltatások, hamarosan kiderül.

Ez a mindent átfoglaló adózási rendszer, azon a címen, hogy minden polgár köteles adót fizetni, ami egyébként helyes gondolat, felszámolni hivatott ezeket a speciális szolgáltatásokat. Mint például az asztalos műhelyt.

Mondja a feleségem, eléggé felháborodott hangnemben, hogy őt hülyének nézik a főnökei. Hogy egy kalap alá vesznek mindenkit a láncban. Ez természetes, mondtam. Mert a lánc nem működtethet egy futószalagos pályát speciális, gondolkodó, érző, döntőképes emberekkel. A futópálya a tömegnek van gyártva. Bármi, ami megakadályozza ezt a szalagot az útjában, félre teszik. Hogy vannak ügyes, talpraesett, munkabíró emberek, akiknek nem kell ötvenszer elmondani egy dolgot, az ma már nem cucc. Engedelmes, infót befogadóképes exekutánsokra van szükség a kiépített pályán. Egy átlag alatti embertípusra van kitervezve a futószalag. Ennek így kell működnie. Hogy bármelyik csavarja, embere, bármikor cserélhető legyen. Ha valami a szalag miatt nem működik, inkább bezárják. Nincs többé olyan, hogy emberi tényező. Tudás, hit, akarat, alkotás és ezekhez hasonlók. Kérdem én, nem e pont erre megy ki a játék, hogy a közép osztályból kiszorítsák a gondolkodó, cselekvő, döntőképes egyéneket? Dehogynem. Egy akaratlan tömeggel azt csinálnak, amit akarnak. De most nem ez a mai témám.

Mondtam a feleségemnek, nincs más út, mint a természetes szelekció. Az értelemnek nincs már hatalma semmilyen szinten. Nincs, mert soha nem törekedtek az értelmiségiek egy közös nevezőre jutni. Keresztény világunkban elvakultunk az Isten dicsőségétől és kizártuk a gonoszok konspirációs cselekvéseit, mondván, ilyen bugyuta naivsággal, hogy ezek csak paranójás elméletek. Íme az elméletek életre keltek.

Már késő bármihez fogni kollektív erőfeszítésekkel. Mert ahhoz újra kellene támasztani a gondosan bebalzsamozott múmiát.

A természetes szelekció már működik. Ha egy őzet elkap a farkas, az őzek nem állnak neki győzködni a farkast, hogy nem szép amit tesz, hanem szaladnak. Ez a természetes szelekció. És ez már az embernél is működik.

Már az is késő, hogy az ember elad mindent és kimegy egy tanyára. Késő. Mert nem tud eladni semmit. Ma az ember onnan kell kezdje, ahol van. És nem számíthat csak saját magára, jó esetben a családjára.

Hacsak! Hacsak nem tudjuk elfogadni a természetes szelekciót. Ez az egyedüli erő, amit még a magunk oldalára tudunk állítani. A természet ereje az egyedüli jövőbeli szövetségesünk, ha ezt elfogadjuk.

Erre még visszatérek.

Jól jönne egy Marshall segély.


Az én apám egy fasza ember volt. Ember volt. Aki még a nyomorúságok idején is vicces tudott lenni. Nem amolyan fekete humora volt, hanem olyan, mint Rejtő Jenőnek. Olyan ember volt az én apám, aki úgy élt mint egy rákos beteg és vidáman nézte az ürülő poharat, örvendett annak a kevésnek ami maradt. Sosem volt számára elég kevés a semmi kevés. Néha idegesítő volt. Noha hősi életet élt, mint névtelen hagyta el a világot, utolsó szavai, gondolatai arról szóltak, hogy a Jézus Krisztust el ne hagyjátok.

Neki volt ez a mondása, ha nagy szűkölködés volt a családban, hogy „jól jönne egy Marshall segély”. Aztán mint a csikó, aki lótól tanul, elkezdtem én is mondani, hogy jól jönne egy Marshall segély. Bennem volt néha egy kis inventivitás, meg hogy mint inas túlszárnyaljam a mestert, még több cinizmussal, mint apám, szoktam mondani, hogy ezen már csak egy Marshall segély segít.

Van nekem egy messze messze földön élő ismerősöm, barátnőm, akivel hála a facebooknak a tegnap este összefutottunk egy pár perc csettelésre. A pár sor hogyan és miként után jutott ez eszembe, hogy de jól jönne egy kis Marshall segély neki is. Persze, nemcsak neki. Mindenkinek jól jönne ez a Marshall segély.

Mindig ez a nagy nyomor mindenütt. A tehetetlenség a mindennapi anyagi gondok miatt. Jó, hogy egy nap alatt át lehet szelni bármelyik kontinenst, ez nem javít a kisember mindennapos nyavalyáján. Az sem javít rajta, hogy tele van a világ korrupcióval, mint az én pöcegödröm szarral. Nincs semmi rendjén ebben a világban. Tyúktartáshoz is ISO minősítés kell, hogy a tyúkszar is minősített legyen. Csak az ember kedve kéne jó legyen. Vágjon jópofát mindenhez. Ha van rá oka, ha nincs.

Beszéltük a feleségemmel, hogy ezek a gyógyszertár láncok is megbolondultak. Nem elég, hogy a magán gyógyszertárak csődbe mentek, ezek a láncok is inognak a körbe tartózások miatt. S akkor az alkalmazottakon verik el a port. Megnövelték a munkaidőt, ugyanazzal a személyzettel, de a fizetéseket nem emelték.

Mi a megoldás? Tanakodtunk. Semmi, mondom. Itt már nincs megoldás, csak a természetes szelekció. A természetes szelekció fogja megoldani a dolgokat. Aminek meg kell halnia, az meg fog halni. Amiben mi nem tudunk dönteni, ami felett nem tudunk kiegyezni, azt majd elrendezi a természetes szelekció, okoskodtam én. Hacsak nem fut be egy Marsall segély. Ez logikus, nem?

Apám nem élte meg ezt a Marshall segélyt. Sosem futott be ez a Marshall segély. És nem láttam senkit még, akinek befutott volna a Marshall segély. Az az érzésem, hogy az átlag embernek a sors kombinációjában nincs is ilyen, hogy Marshall segély, ezért marad a természetes szelekció. Persze, lenne még a kiegyezés, a döntő képesség gyakorlása, de ezekhez sincs szerencsénk, mert megszoktuk a korrupciót, a vallásos függőséget és az ebből kiágazó tehetetlenséget, mint kutya az odújának a szagát, aki inkább lepisili az oldalát, csakhogy biztos legyen abban a szagban. Ezen sajnos még egy Marshall segély sem segíthet. S akkor inkább miért nem kezdjük azzal, amihez hozzáférhetünk és ami biztos a miénk lehet?

Ezért tartom én viccesnek apámnak azt a mondását, hogy elférne egy Marshall segély. Mert tudta nagyon jól, hogy a nemzetnek hiába minden Marshall segély. De azért apám tudta volna mit kezdjen egy Marshall segéllyel. Azt hiszem én is megbirkóznék vele.

Csak hát sosem fogom tudni ezt bebizonyítani. Az az érzésem.

De azért most kurvára jól jönne egy kis Marshall segély.

Bácsi, van egy ötöse?


Sokszor elnéztem, amint két szegény ember megosztják az utolsó cigijüket. Ha bejön egyiknek két cigi, megy megossza a másikkal. Olyat is láttam, hogy egy cigit szívtak el ketten. A tömbházban ahol laktunk, rendszeresen jártak egymáshoz a szomszédok pénzt kérni kölcsön, ilyen tíz húsz lejeket kajára, cigire, kávéra, felesre. Zöldségre, krumplira, miegymásra. Volt hogy nem tudtak segíteni egymáson. Emlékszem többször volt, hogy jöttek a szüleimhez, hogy Muzsi bácsi, nincs öt leje? Nem volt. Apámék is kerestek kölcsön valahonnan. Aztán csak akadt egy a tömbházban akinek volt egy húszasa. Abból adtak egy ötöst. Volt olyan, hogy jött boldogan egy egy szomszéd, nem kell nyugdíjig egy harmincas? Most kért egy százast.
Emberek, akiknek semmijük nem volt, semmijük sincs, azt az egyetlen valamit is megosztják. Hány és hány ilyen példát láttam és látok a szegények körében? Nap mint nap megtapasztalom ezt a fajta szolidaritást. Két szegénynek meg sem fordul a fejében, hogy kamatra adjanak egymásnak kölcsön.
Nem így van ez a közép osztálytól felfele. A középosztály már kapaszkodik a karón felfele, rájön, hogy a szolidaritás nem növeli a vagyon potenciálját. S akkor nem ad kölcsön, legfeljebb kamatra vagy ellenszolgáltatás fejében. Az már teljesen kizárt, hogy segítsen valakin.
A Billa áruház előtt egyszer hiába kerestem aprót a szekérbe, nem volt a zsebemben. Látta egy ilyen cigány csaj, aki kéregetett, hogy nincs apróm és zavarban vagyok, azt mondta ad ő nekem, bácsi, adok én amíg kijön az üzletből. Ki voltam akadva, hogy egy kéregető ad nekem kölcsön, egy idegennek, egy ezer idegennek. Mikor kijöttem akkor nem szólt a csaj nekem, hogy akkor bácsi, tudja a kölcsön. Elnézte amint elmentem az autóig, becsomagoltam és vissza mentem a szekérrel. Vissza adtam a pénzt és megköszöntem. Azt mondta szívesen, megtörténik, hogy az embernek ne legyen aprója. Adtam még egy egy lejest neki. Hálálkodott, hogy éljek soká meg ilyenek.
Volt néha, hogy egy egy jobb módú ember kínlódott visszanyomni a szekerét, hogy visszakapja az apróját, hiába nyújtottam neki az én aprómat, hogy ne kínlódjon, hisz nekem is kell szekér, nem ember, rám se nézett. Biztos nem bízott az én gesztusomban. 15 emberből egy vagy kettő volt hajlandó a cserére. Hihetetlen. Egyszerűen hihetetlen, hogy még az ilyen kis gesztusokban is kimutatja való jellemét legtöbb ember.
Ne menjek tovább, itt van ez a poorbook csoport kezdeményezésem a facebookon. Egyeseknek nehezére esik híreket olvasni a szegénységről. Nem akarnak hallani sem róla, nemhogy egy klikkel részt vegyenek akármiben. Egyszerűen leiratkoznak a csoportból. Megnéztem kik is azok akik leiratkoznak, és meglepetésemre mind intellektuel emberek. Akik egyébként aktívak a facebookon. Akiknek több száz, ezer ismerősük van, egyszerűen nem akarják piszkítani oldalukat egy ilyen szegénységi oldallal.
Elvégre jó ez a dolog, mert legalább tudja az ember, hogy kikkel is áll szemben és kikre lehet illetve nem lehet számítani. Ha valakinek egy klikk, egy tagság nehezére esik, nem lehet számítani rá egy komolyabb projektben. Egyszerűen komplikált egy jómódú embernek a szegényekre nézni.
Úgy látszik ez a csoport szegények a szegényekért nevet fogja lassan felvenni, olyan lesz mint az a szomszéd kérése: bácsi, van egy ötöse kölcsön? Kérek s akkor adok neked is jó?

A császár adója


Valami nem passzol ezzel a császári adó kérdéssel. Hogy mit is felelt Jézus a császári adóra? Hogy add meg neki azt, ami az övé. Ez így első szinten megkönnyítően hangzik. Add meg neki ami az övé és add meg Istennek is ami az Övé. Egy másik szavával azt mondja, legyél hév, vagy hideg, de ne legyél langyos, mert kiköplek.

Dilemmában vagyok. Őszintén mondom, első perctől gyanús volt nekem ez a dolog, ez a császári adózási ügy. Úgy hangzik, akármennyire próbálom megérteni, mintha egy kis korrupcióra buzdítana itt az Élet Ura.

Mondhatná akárki, hogy igen, de hát a császári adó az tulajdonképpen az állami kassza, a szociális szerveződés, végfelhasználója elvégre a nép. Nekem nem úgy tűnik abból, amit mond. Nem mondja, hogy természetesen a felebarátod érdekében adót kell fizetned, hanem azt mondja, hogy add meg a császárnak azt ami neki jár. Vannak az e világi dolgok és vannak a másvilági dolgok. Ne gyűjts magadnak kincseket a Földön, gyűjtsél mennyei kincseket, mert semmit sem viszel magaddal, viszont a császárnak add meg neki ami neki jár.

Teljesen egyetértek ezekkel a dolgokkal. Minél több mindene van az embernek, noha becsületes munkával összekuporgatva, a császárnak annál többet kell adni. Erre megvan az áldás az istentől is. Legjobb, ha nincsen semmid, mert akkor nincs amit leszedjenek rólad.

Eszembe jutott az a vitám egy pappal, aki ezelőtt húsz huszonöt évvel azt mondta, hogy a zenében a dob az maga az ördög. Mert a ritmus testi vágyakat gerjeszt. A testi vágy meg testiség és mivel a tested a szentlélek temploma, nem lehet paráznaságra, dorbézolásra használni. Rá egy pár évre, amikor megjelentek ezek a neoprotestáns együttes kórusok, ahol nyomták kegyetlenül a dobokat a torzítós gitárokat és az agresszív orgona tónusokat, félreérthetetlen ritmusban tapsoltak és erre-arra lengedeztek méghozzá a popsikból adva a lüktetést, a pap lelkesen tapsolt és fényképezett. Közben belém botlott és én belehaltam volna, ha nem kérdem meg abban a zakatában, hogy most már a dob nem bűn? Mosolygott és azt mondta, hogy változnak az idők.

Ezek szerint ez a császári adó is egy ilyen időfüggő dolog keresztény világunkban. Mert már ott tartunk, hogy adót nem fizetni bűn. Nem egy kis korrupciónen, egy kis elnézése a császári szeszélynek, hanem minden polgár kutya kötelessége. Mert az akkor szóban forgó császár más istenekben hitt, nem a zsidó Jehovájában, és a kérdező provokálta Jézust, hogy akkor fizessünk, vagy vágjuk el a torkát? Jézus meg diplomatikusan azt mondta, ne vágjátok el a torkát, ne is legyetek szolgái, de adjátok meg neki amit kér. Olyan mint egy ideiglenes megoldás. Add meg neki a kúrva anyjába, nem látod hogy hülye? Add meg neki, hagyjon békében titeket. Aztán ti közben foglalkozzatok a mennyei kincsetekkel.

Pár évvel ezelőtt ecsetelte egy pap nekem, hogy milyen fasza a szegény székely ember, reggeltől estig dolgozik, pulicka reggel, pulicka este, mert a pityókát eladja a szája elől, mert biza alig él egyik napról a másikra, hogy még ünnepnapokon is a határon kapál vagy kaszál, lám mégsem elégedetlenkedik, nem sír. A másik pillanatban ugyanarról a fasza székelyről mondta, hogy szegény, mert boldogtalan, és hogy a szabad idejében faraghatna vagy teafüvet gyűjthetne vagy éppen turistákat fogadhatna. Hirtelen ez a szabadidős dolog jutott eszembe, hogy egye fene, add azt az aprópénzt a császárnak, mi a franc? Aztán a szabad idődben énekelhetsz, imádkozhatsz, megadhatod az úrnak is ami az övé.

S akkor mondják ma a papok, hogy bezzeg bezzeg de sokat dolgoztok, ne dolgozzatok annyit, gondoljatok a ti Uratokra is. Legyen időtök egymásra is, mert semmit nem visztek a mennybe magatokkal. Szabad időtökben gondoljatok a lelki dolgokra is. Mintha ez a szabad idő arról szólna, hogy az ember munka után lefürdik, pihen egy kicsit, látván, hogy minden egyéb rendben van, adó kifizetve, villany gáz rendezve, étel megfőzve, gyerekek tisztában, akkor most legyünk egy kicsit együtt. Lelkizzünk. Egy olyan jó két óra hosszát. A szabad időnkben.

Akárhogy számolom, ezt egy mai becsületes munkából megélő ember nem tudja magának megengedni.

A különbség az, hogy a mai császárok mind keresztények. És nem csak egy császári adó van, hanem rengeteg. Nem sorolom fel az adókat, de szerintem egy ember termelési értékének legalább a kétharmada mind adó. Mert meg van adózva az én bútorom, amit eladásra legyártok, de én már adóktól átitatott deszkát és egyéb anyagot veszek meg, amik megint adókkal terhelt nyersanyagokból vannak előállítva, amiket évtizedekig adózott földekről termelnek ki, földek, amiket adózott pénzekből vettek meg valamikor. Ha valakinek türelme lenne ezt a folyamatot leírni és kiszámolni megrökönyödne az eredménytől.

Az egész adózási ketyerére úgy látszik a vallás is rátette isteni áldását a császári adó történetével.

Ha arra gondolok, hogy Jézus ostorral verte ki a pénzváltókat, uzsorásokat a templomból, ennek a császári adó kérdésnek is más értelme lehetett, mint a mi polgári feltétlen engedelmességünk, megalázkodásunk, tudatos kizsákmányoltatásunk egy elit keresztény társaság által, kik kezükkel a Biblián fogadkoznak mindenfélére.

Pacifista hülye


Gondolkodtam, hogy lenne helyesebb? Hülye pacifisták, vagy pacifista hülyék? Néha vannak ilyen beütéseim, hogy jó lenne helyesen fogalmazni, mert noha a mozilla segít a helyesírásban, a fogalmazásba nem szól bele. Egyébként semmi esélyem nincs. Nem abból az anyagból vagyok. Örök életemben tákoltam, improvizáltam. Így hozta a sors? Vagy egyszerűen ez vagyok én? Ki tudja? Minden esetre a fülemnek jobban hangzik a pacifista hülyék fogalmazás. Nem másért, de az egyik ilyen pacifista hülye én vagyok, és legyek inkább először pacifista aztán hülye.
Gondolkodtam, hogy mi a megoldás? Teljesen elvonulni? Lelki lénnyé válni? Önsanyargató, minimális életet élni, holmi lelki magasságokért? Mitől jobb ez egy internetfüggőségtől? Egy blogfüggéstől? Megtudni mély lelki, élet titkokat és azokat visszanyelni, mint a taknyot, ami természetszerűen kikívánkozik? Nem, szerintem akkor inkább mondjon, írjon valaki tíz süketséget azért az egy jó és szép dolog reményében. Több ez, mint egy öngyilkos szerzetesség. Függjön inkább az ember attól a napi pár óra internettől, semmint ossza a semmit a kocsmákban vagy nézze a lehangoló híreket.
Elvonulni és soha nem nyilatkozni semmiről, hogy ne sértődjön senki? Mert úgysem lehet semmit sem megváltoztatni ebben az életben? Nem. Nem értek egyet. Az egyedüli biztos dolog ebben az életben a változás, az átalakulás. Azért inkább vállalom a szélmalom harcot ebben a szennyes, vallásilag és politikailag fertőzött világban mint egy pacifista aki mellesleg hülye is.

A boldogfalvás jelenség


Jó ideje követem Andrea Boldogfalvás blogját. Elég ritkán ír, mert nincs internet lehetőségük ott ahol élnek. Őszintén megmondom, az ilyen drasztikus, meredek megoldásoktól elkezdtem egy kicsit félni az idők folyamán. Amit Andreáék csinálnak az nagyon meredek. Szemtelenül meredek.

Félre ne értsen senki, nem ellenzem azt, amit bevállaltak, csak félek egy kicsit. Félek egy olyan dologtól, amit tulajdonképpen én is a magaménak vallok. Inkább csak úgy elméleti szinten.

Tudom, erre mindenki és talán jogosan is mondhatná, hogy tenni kell a dolgokat, nem félni tőlük. Mindez így igaz egy csokorban, én is a tettek híve vagyok.

Meg próbálom leírni mik a félelmeim.

Az elején aggódtam, mikor Andrea első bejegyzéseit olvastam, hogy túl sok benne a vallásos elem. Volt egy olyan érzésem, hogy életformájuk egy fajta szekta köré csavarodik, ami az én értékrendemben és tapasztalatomban ez mindennek a megrontója. A fanatizmus, a vallásosság, a szekta mindig egy fajta elnyomást gyakorolt a közösségi életekre. Az egyformaság, az egyenjogúság, a bocskorizmus égisze alatt tulajdonképpen mindig egy kis diktátor személy vagy csoport „terelgeti” Isten báránykáit, sosem tudtam kideríteni merre, de hogy nem a közösség boldogulása érdekében az biztos. Merem állítani, hogy a vallásos alapú szervezkedések mind ebben végződnek, mert önmagukban hordozzák ezt az irányt. Andrea utolsó bejegyzéseiből hiányzanak ezek a vallásos elemek, inkább az együtt élésről ír, nagyon tetszett nekem az éjjeli csillagnézés a nyitott budiajtón keresztül. Az életről ír, a mindennapok örömeiről, azon élvezetekről, amikről mi emberek tudatosan és célszerűen lemondunk. Sejtem, miért hiányzanak ezek a vallásos ömlengések ezekben a fejezetekben, mert egyszerűen el vannak szigetelve, nem alakult ki az úgynevezett közösség, amint Andrea is megírta, habár szeretné, nemigen járnak össze másokkal. Véleményem az, ha el is indulnak majd egy közösség felé, ezek az elmúlt napok lesznek majd a legboldogabb napok az emlékezetükben.

Ami engem írásra késztetett velük kapcsán, az ennek a boldogfalvizmusnak, a „szer”-ben élésnek a jelenség oldalára figyeltem fel. Olvasok még más blogokat is, ahol kezdenek kialakulni ilyen irányú vágyak, elképzelések, én magam is sokat gondolkodom rajta. A jelen gazdasági helyzet, ami világszerte megingott, elvesztette a biztonság jellegét, úgy érzem, hogy sok család el fog indulni ezen az úton. Első lépésben kényszerből, másodikban pedig egy új fajta értékrendre épített életforma utáni vágyból, igényből, reményből. És ez nemcsak örvendetes, sőt ez az útja a jövőnknek, ez az új forradalom, ami megmentheti a Földet, az emberiséget és instant módon felszámolhatja a szegénységet, a kilátástalanságot, helyébe boldogság és béke költözhetne.

Egyetlen egy akadálya lenne ennek, ha valamilyen formában a vallásos szerveződés hatalomra jut ebben a forradalomban, mert akkor megette az egészet a fészkes fene! Amint a kommunizmust megette a sok iskolázatlan bunkó, munkakerülő, bandita, besúgó, mindenre elvetemült alja nép, úgy ezt a szép kezdeményezést is tönkre teheti egy pár ugyancsak a fentiekkel rendelkező ilyen vallásos idióta, aki mindenfélére ráhúzná a „vezérfonalat”, legyen szó gazdaságról, munkáról szórakozásról, közösségről. Mint tudjuk, mondják a vallások, hogy apolitikusok, ellenben határozottan támogatnak politikai pártokat, szeretik a dollárt és a sok sületlen hülyeséget.

Egy igazi boldogfalva független személyekből kell létrejöjjön, mindenik a maga kulturális világával, a maga hitével és az igazi forradalom abban rejlik, ha ezt nem csak szeretettel tudjuk egymástól elnézni, hanem ilyen érzelemmel segítünk is egymáson. Konkrétan, ha a szomszédom a tehenét imádja istenként, nekem asztalosnak az a szeretet nyilvánításom, ha a tehenének az itatóját kifaragom. Ha én meg a mittommijen istent imádom, akkor nekem olyant csinál. És mindegyik elmondja miért hisz benne. És kész. Legyen a közös munka, a gazdasági szerveződés a mi kapcsolatunk lényege, nem egy „megvilágosodott” istenküldöttjének a baromsága.

Ettől félek, hogy a vallás beüti az orrát. Mert nem minden kezdő boldogfalvásnak lesz elegendő lelki ereje elindulni az önállóság még bejáratlan útjain és úgy érzi az elején fontos egy vallásos közösség támogatása. És ez a csapda. Mert az oké, ha valaki a szekta miatt vállal be dolgokat, mert neki feltétlenül kell az a fajta kulturális megnyilvánulás, ő választotta, megeszi főztjét. És ebből a fajta éhségből is sok van a világon, sajnos több, mint kéne, ez is mutatja, hogy világunk noha a kereszténységet lobogtatja mint zászlót, mégis sokan éhezik a lelki dolgokat és legtöbben azt hiszik a lelki dolgok megélése az valami vallásos állapot, szint elérése. Ez a csapda. Az átverés. S akkor ezekből származnak a nagy csalódások. Olyan ez, mintha egy vállalatot nem egy jó menedzser vezetne, hanem egy pap, aki a fejével a fellegekben van. Megverte az Isten azt a vállalatot.

Ezúton is üdvözlöm Andreáék úttörő kezdeményezésüket és reménykedem abban, hogy megtalálják a rájuk érvényes utat és majd példaképként mások is követni fogják őket.

Zene

Csináltam egy kis zenei gyűjteményt az olvasóim tiszteletére. Olyan számokat kerestem amiket nagyon szeretek, remélem nektek is tetszik. Jó hallgatást.

Hetven Blues.


A blues számomra egy kiforrott állapotot jelent. Egy dolog, ami agyon van gondolva, beszélve, még sincs végleges megoldása, és ettől van kiforrva. Egy szitu, amiből nincs kiút, a nincs kiút blues. Azaz a kiút blues. A kiút elpanaszolása, megsiratása.
Ilyen ez a hetven blues.
Hetven tanítvány, hetven pénz. Tiszta blues téma mindkettő. Ma én is elpanaszolom a hetven bluest.
Valahol olvastam a napokban, hogy a mai fiatalok mennyit nyafognak, sírnak és nem merik megragadni az élet gyeplőit. Bezzeg a hetven tanítvány mezítláb indultak neki a nagyvilágba, semmijük sem volt, lelkesedve vitték az Úr hírét, visszatérvén Jézussal együtt ujjongtak örömükben, hogy a világ befogadta vala őket és hallgatták a jó hírt. S akkor erre a mérlegre téve a mai fiatalság elégedetlensége kényeskedő nyafogás, mely inkább kifogás a lustaságukra. Valahogy így az amit olvastam a napokban.
Persze, első látásra van valami benne. Hogy szégyellje meg magát az a sok fiatal, egy kis gazdasági krízistől beszarnak és nem mernek családot alapítani, nem mernek hosszú távon gondolkodni. Bezzeg akkor az a sok mezítlábas nem feszegette a kilátás problémáját, hanem mentek előre az Úr nevében.
Egy kicsit még feszegetem ezt a hetven tanítványos dolgot, mert nagyon bebluesoltam tőle, aztán rátérek a hetven pénzre is.
Nem is tudom, hogyan gondolja az én generációm, a negyven-ötven évesek, akik megéltük a kommunizmus utolsó húsz évét és az új kor első húsz évét? Hogyan gondoljuk, hogy a mai huszonévesek miféle gyeplőt kéne megfogjanak? Azt, amit a mi negyven-ötven évünk alatt sem tudtunk megfogni? Mit tettünk a gyermekeink tálcájára? Egy rablógazdálkodó kormányt, egy zsarnok, seggnyaló bandériumot, akik minket magyarokat úgymond képviselnek? Egy csaló, bandita, hazug, szemfényvesztő, tekergő bandát, akiket politikusoknak nevezünk? Akik elintézték az unokáink életét is? Nagyot mondok, ha azt mondom, ha csak egy Elvis Preszley, vagy Michael Jackson méretű ember állna ki, hogy jertek kövessetek engem, biztos több ezren felállnának és követnék őket. Akkor a hetven tanítványnak nem egy Prézli Jóska jelent meg, hanem maga az Úr. És nemcsak egy bluest dalolt el nekik, hanem bélpoklosokat tisztított meg, vakoknak vissza adta a látásukat, a vizet borrá változtatta, a halottakat feltámasztotta. És csak hetven tanítvány indult útnak? Ez az ami sántit az ilyen példázatoknál. Bezzeg bezzeg. Mert ma, ha egy rendes ember jönne, aki nem csal, nem hazudik és nem beszél össze vissza minden hülyeséget, nem jönne ilyen zsarolós, lelkeket piszkáló dumákkal, több követője lenne, mint hetven ember. Es nem kellene háborgó tengereket csitítgatni, kenyereket, halakat varázsolni a semmiből. Mert a mai fiatalok sokkal receptívebbek és érzékenyebbek az igazság, a szeretet iránt, semmint mi azt el tudjuk képzelni. Nekik megjelent az Úr és hetven ember indult el. Az idők folyamán kellettek a fegyverek, a tömegmészárlások, a keresztes háborúk, az égetések, a zsarnokoskodások, az álnokságok, az ármánykodások, a megtagadások, kitagadások, mert az Úrnak ama tisztaságának annyi ereje sem volt, mint egy John Lennon dalnak, amely örömet és szeretetet vitt mindenhova harc és kegyetlenség nélkül. Kisebb kell ide ma, mint az Úr. Elég egy Lennon, egy Jackson, egy akárki, aki nem fegyverrel, nem erővel, nem zsarolással, hanem szeretettel hív el valamire. Egy ilyen kis ember nagyobb forradalmat indítana, mint Marx, vagy Lenin.
Ennyit erről ma.
A hetven pénz blues. Ennyi a Poorbook jelenlegi vagyona. Hetven lej. A Poorbook hálón eladtunk egy adományozott széket. Nem nagy pénz. Az biztos nem nagy. Én csak egy dologra tudok gondolni. Egy kenyér három lej. Ha nagyban vesszük a pástétomot, négy darabot hat lejért adnak. Ez eddig kilenc lej. Lehet venni olcsóbb vizet két litert egy lejért. Ez eddig tíz lej. Szűkösen ez elég egy embernek egy napra. Egy olyan embernek, gyermeknek, aki a statisztika szerint ma ezek hiányában éhen halt. A tegnap megmenthettünk volna hét gyermeket az éhenhalástól, ha ez a hetven lejünk a tegnap lett volna meg. A kérdésem az, mit teszünk meg ma azért, hogy ez a hetven lej holnap eljusson a hét éhezőhöz?
Rajtunk áll ez. Rajtad áll. És te ma meg sem nyomtad azt a kibaszott „Like” gombot!

Mit kéne eladni?


Miközben készítették a videó felszerelést, hogy lejátsszák azt a filmet, amit az a csaj készített a templomról s a templomot körbevevő épületekről amikre teljesen blöffszerűen rávágták, hogy a Bethlen szárnyak, s a falu mindenféle szépségeiről, nevezetességeiről, addig az összegyűlt tisztes vendégsereg mosolyogva és tettet érdeklődéssel hallgatta a legöregebb magyar s egyúttal az utolsó gróf öreg embert, amint meséli, hogy hány fehérnépet baszott meg -magyarán- életében. Dicsekedve mesélte a sztorikat, azt hiszem egy kicsit eltévesztette a társaságot, de attól függetlenül a jelenlevők doktori s ezekhez hasonló címei nem csorbultak meg, sőt az volt az érzésem, hogy amíg az alja nép trágársága egyenes és őszinte, addig a felső, az entellektuel rétegé még a trágárság is mű. Szebb szavakkal, de ők is kúrva anyáznak.
Nagyokat nevettek, ahogy gróf Kakapeci XIII-ik Ignác mesélte amint elkapta a cigány szolgáló lányt és megbaszta és nem szólhatott semmit, mert kidobták volna. Aztán lett is tőle egy bitangja, aki aztán ma be is perelte őt és ki kellett fizesse. Nagy röhögés. Büdös cigányát, mormolták az orruk alatt. A pap is vakarta az orrát s nevetett.
Közben meglett a videószerketya, középre ült az a bácsi, aki aztán 56 ban kiment amerikába és azt mondták, hogy híres filmrendező lett belőle s oszt hazajött az Ungáriába s osztotta az eszet, s zsidózott mindenfelé, hogy nem veszi senki számba. Lezajlik a film, nekem paraszt asztalosnak nagyon tetszett a film, ki nem néztem abból a csajból, hogy miket meg nem látott, milyen szépen összevágta a filmet, egy színész mondta be a szöveget, nom du nom, láttam ezerszer szarabb filmet a Dunán, s pedig ez az az időm volt, amikor még imádtam a Dunát. Azóta sok víz lefolyt. A hej Dunán.
Öcsém, a társaság csendben várt, a csaj a konyhában reszketett és ette a körmeit, hogy egy 56 os most vágja le a fejét, vagy adja áldását a filmvilágba. Kérem szépen az öreg nagy fontosan azt mondta, hogy ezzel a filmmel mit akartok eladni? És elkezdi felvázolni, hogy a Coca Cola miként adja el azt a húgylevet. Belebonyolódott a marketingbe s ilyenekbe. Én paraszt csak álltam és megnémultam. A csaj sírt. Pakolt. Meg sem várta az estét. Elment. Ott volt a bukaresti magyar tévétől is egy csaj, egy kibaszott szót nem mondott. Ő is filmezett, láttam aztán a filmet, mert adták, hát hogy mondjam? Lefilmezni egy pár ledöntött sírkövet és bejátszani holmi archív felvételekből, nekem, mint amateur ilyen szülinapos kamerásnak, nem tűnt egy produkciónak.
Aztán kiderült, hogy az 56 os filmrendező bácsi a reklámiparban dolgozott egy pár évet, nem jöttem rá, mit is reklámozott, mit filmezett, mert állítólag nem volt egy méter saját szalagja sem, amit bemutathatott volna az új zsidógyűlöletre szított fiataloknak mint tananyag, hogy sok tejfeles száj idenézz: íme a film!
De hát a szobafestő is úgy nyer magának bizalmat, ha kikezdi az asztalos munkáját. Elvégre a doktorok is így szerzik a címet nem? Lehánynak másokat.
Aztán még találkoztam azzal a csajjal. Rákérdeztem, hogy is volt? Még filmezik? Á, nem. Mondta. Miért? Kérdeztem. Hát mert rájöttem, hogy valóban nem tudok eladni a filmjeimmel. Még dumáltunk egy kicsit, aztán elköszöntünk. A filmet a saját költségére készítette, meg sem köszönték. Így van ez rendjén. Mondom én.
Ilyeneket hallok, hogy a mai fiatalok. Sírnak. Jajgatnak. Hogy nem mernek vállalni. Hogy félnek az élettől.
Kérdem én a nagy felnőttektől, öregektől, akik úgymond végigszenvedtétek a kommunizmus éveit, persze nem mind egyformán, ma mit tennétek másképpen a fiatalok helyett? Azok a fiatalok helyett, akik nem bíznak már a szociális biztosításban, akik megutálták, hogy minden politikus hazug, csaló és tolvaj, akik hiába reménykednek ma egy dologban és holnap kiderül, hogy semmi alapja nincs reményüknek, hogy tanulnak tíz évig egy szakmáért és egyik napról a másikra munka nélkül maradnak? Mit tennétek? Azok a fiatalok helyett, akik feleszméltek, hogy teljesen magukra maradtak minden szempontból? Gazdaságilag, lelkileg és szellemileg teljesen magukra maradtak? Mit tennétek másképpen?
Mit kéne nekünk jobban eladni?

A hajléktalan fenyőfák

Jött volt még az ősszel egy muki, hozott öt darab ilyen kis fenyőfa csemetét, meg egy ládát modellnek. Hogy hoz anyagot és csináljunk neki ilyen ládákat az ő kis fenyő csemetéinek, mert eladásra szánja őket. Jó, mondtam neki, hozza az anyagot. Az egy méteres fenyőfák szépen átteleltek az udvaromon egy zacskónyi földben, mert aztán anyagot nem hozott a tulaj. Közben ezt azt rendelt nálam, ilyen csip csup munkákat, inkább ilyen gyalult kemény fát. Összegyűlt már vagy százötven lejre. Mondtam neki, jó lenne az a pénz. Gondolt egyet, azt mondta vegyek el két fenyőt. Mit mondhattam erre? Semmit. Mert a két fenyő értéke duplája lenne, mint amivel tartózik, de nem is ez érdekelt engem, hanem a felismerés, hogy ezekről a fenyőkről lemondott, mert legyintve mondta, hogy vegyek el két fenyőt. Nem szeretetteljesen nézett rájuk és úgy mondta, hogy vegyél el két fenyőt, hanem rájuk sem nézett, úgy mondta. Legyintve. Rá jöttem, hogy ezek a fenyők az ősztől hajléktalanok és itt teleltek az udvaromon és én nem tudtam róla, hogy hajléktalanok, mert nem mondta senki. Pedig kikövetkeztethettem volna abból, hogy a tulaj erre fele sem jött. Valószínű rájött, hogy nem érdemes azokat a ládákat megcsinálni, mert talán nem fogja kihozni a befektetését sem. S akkor lemondott róluk. Éreztem is a hangján, hogy jó nagy marhának gondolt engem, hogy csendben bevállaltam két fenyőt az ötből. De azt hiszem helyet fog kelleni keressek mind az ötnek. Kettőnek már találtam, az udvaromon a házrész bejárata előtt, csak fel kell törjek egy húsz centi vastag betont. Addig is beteszem két ilyen műanyag nagy tálba, amiben ezelőtt négy évvel vettem ilyen kis fenyőfélétket és a jácint ágyás mellé ültettem. Közéjük eldugtam szomorú fűz ágakat, amik már azóta akkorára nőttek, hogy valószínű át kel ültessem máshova a fenyőféléket.
Úgy látom ez a Poorbook mozgalom is ilyen nehezen érő dolog, betonként kell áttörni a vastag érzéktelenséget, hogy ezek a hajléktalan lények egy kis röghöz, aztán vízhez és napfényhez jussanak a nagy Élet reményében.

Ohio

“Csobban a víz, hív az Ohio.” Énekli Bergendy. Szeretem az amerikaiakat. Ma különösen szeretem az amerikaiakat.
Történt, hogy friss házasok voltunk, hirtelen munka nélkülivé váltam. Akkor is nehéz volt munkát kapni. Olyan krízis volt akkor is mint ma. Hiába olvastam a hirdetéseket, egyszerűen nem volt munka. Semmilyen munka. Mentem én ismerősökhöz, bármit megfogtam volna. Semmi, semmi. Elmentem egy román sráchoz, egy hívő gyerekhez, elmondtam neki miben vagyok. Sajnált ő is. Sokszor kisegítettem őt ilyen elektronikai munkálatokkal, hol a hangszereit babráltam, hol az autóját. Az a fajta gyerek volt, aki nem piszkította kezeit a motorház felfödésével, ha égőt kellett cserélni, engem hívott. Valahogy ilyen segítőkésznek ismert meg engem a világ. Ezért is azóta is azt mondják, ha komoly, nagy munka van valahol, hogy hát ezt egy komoly cégnek kell elkészíteni. Én sosem tudtam erre a komolysági szintre felemelkedni.
Hogy jön ide az amerikai imádata? Elmondom. Sosem felejtem el, akár csak az első csókot. Nincs benne semmi misztikum. Egy hétköznapi eseményről van szó. Nem az első csók a hétköznapi esemény, mert abban is annyira balfasz voltam, hogy arról inkább nem mesélek. Majd ha még öregszem, megérek még vagy húsz évet. Előkeresem majd a többkötetes naplóimat és biztos megtalálom benne dátumra, órára az eseményt, azért nem stresszelem magam ezért. Most. Majd. Most az amerikai dolog érdekel. Nem mintha az első csók nem érdekelne. Érdekel. Napjában legalább egyszer átíródik bennem ez a nagyvilág, mert minden nap van valami ami hozzáragad ehhez a nagyvilági ekszperianszhoz és ezzel az adattal frissülve átíródik a nagyvilág bennem. Gugelt megszégyenítő társítási programom hozta össze ezt a régi amerikai sztorit a mai sztorimmal. Így az első csók is valamilyen formában mindig megjelenik ebben a gugelt megszégyenítő keresőmben. Mert az én keresőm nem csak a száraz adatokat dolgozza fel, hanem a lelki állapotokat is elemzi. Ilyen az én speciális nagyvilág átíró programom.
Szóval jött ez a román barátom, inkább ismerősöm, aki köztünk legyen mondva, többször járt a fejemre, mint én az övére, jött, hogy egy amerikai kibérelt egy garázst és kellene neki egy villanyszerelő. Beajánlott engem, mert nem kapott senki mást. Jól esett, hogy gondolt rám. Az a senki más szócska egy későbbi nagyvilág átrajzoláskor dolgozódott fel bennem. Akkor jó volt bármi. Nem néztem az ilyen részleteket. Nem voltam én mindig ilyen kekeckedő, mint ma. Elmentem, felszereltem neki egy kapcsolót, egy dugaszt és egy égőt a garázsba. Emlékszem, betonba kellett fúrni, kérdezte az amerikai, van e olyan gépem? persze, hogy van, vágtam rá. De nem volt. Viszont volt nekem egy barátom, egy volt osztálytársam, a Lubic, akinek szoktam besegíteni a kaputelefonokba, ő adott kölcsön egy ilyen betonba fúró gépet is. Elvégeztem a munkámat, pár óra sem telt bele. Ezer ötszázat kértem arra a pár órára. Nagy pénz volt az. Tíz ezer volt egy jó havi fizu. Arra a pár órára jó pénz volt. Kipengette az amerikai mese nélkül. Miután össze csomagoltam a szerszámokat, azt mondta, hogy jó lett volna még egy dugasz egy helyre. Mondom neki, semmi gond, egy fél óra alatt megvan. Óh, nem. Tiltakozott. Nem volt benne az egyezségben, elmarad. Mondom neki, nem kerül semmibe, belefér a honoráriumba ez a plusz munka. Nem és nem. Nem hagyta ez az amerikai, hogy pluszba dolgozzak.
In this days, amikor nemhogy a megrendelők rálicitálnak a megegyezett munkára, de még fizetni sem szeretnek, halasztanak, elfelejtenek, nem akarnak, fene tudja, eszembe jutott ez az amerikai és rájöttem, hogy nagyon szeretem az amerikaiakat.

Zöldség.

Vannak elképzelések. Ilyenek, hogy zöld jövő. Biogazdálkodás. Természetes életforma. Egészséges táplálkozás. Vannak is erről már nagyon érdekes és okos tanulmányok. Amiket olvastam, mindegyiknek van egy közös megállapítása, a közösség. Közösség nélkül majdnem lehetetlen a fenntartható jövőt létrehozni. Minden szakember ezt mondja. És azt is mondják, hogy ez lesz a legnagyobb nehézsége a jövő társadalmának, mert az aktuális életformánk nem közösség központú.
Bármilyen energiamentes létformát találunk ki, egy dolgot nem tudunk kikerülni, éspedig az adórendszert. Gyökereken élve is ki kell fizessük a telekadót, a szociális járulékokat, ha meg lemondunk az áramról, a gázról, a telefonról, internetről, autóról, fizetnünk kell majd a zöld adót, a csend adót, a nap adót, a szamár, tehén, ló, galamb illetve levegő adót. Ez nem valamiféle irónia. Ez valóság. Társadalmunk az adórendszerre épül. Magyarán vannak a nehezen élők csoportja, akik eltartják a könnyen élők csoportját, akik nem szégyenlik ezt az állapotukat, sőt hatalmukban áll velünk azt tenni, amit akarnak.
Ezen a reláción nem fogunk változtatni az elkövetkezendő ötven évben, mert a nehezen élők csoportja a végletekig fogja tűrni az elnyomást, mert ebbe született bele. Legfeljebb a gyermekeink tehetnek erre nézve lépéseket, feltéve ha mi még kipurcanásunk előtt leteszünk bizonyos alapokat. Csak ezzel is van nekem egy bajom, mert annyira óvatosak, tapintatosak vagyunk, hogy bizonyos dolgokat nem merünk a helyére tenni, amik egy alapját jelentenék egy zöld jövőnek.
A zöld jövőt nem elég megálmodni, képzeletben virágokkal beültetni, meg kell alkotni a legális lehetőségeit, át kell számolni az adórendszert, lehetségessé kell tenni a máról holnapra való átállást, meg kell teremteni a biogazdálkodáshoz való tőkét. Ezt nem lehet létrehozni a jelen, karrierisztikus világnézettel. Egy közösség kell hozzá. Egy teljesen új fajta közösség. Egy más fajta világnézet.
Sokan a vallásos közösségekben látják a fenntarthatóság jövőjét. Én ettől egy kicsit idegenkedek. Mert akkor megint visszakanyarodunk az alázathoz, a könnyen élők nyomásának elszenvedéséhez, akik noha nem fognak pénzbeni adót behajtani rajtunk, mert feltehetően nem a pénz lesz a cseregazdálkodás alapja, de rendre fognak az udvarainkra bejárni a fizetett pribékekkel hol csirkét, hol disznót, hol termést adóként behajtatni. S akkor megint felébredünk, hogy hol a helybeli uralkodó, hol a király, hol az egyház fogja követelni a javaink nagy részét. Ezért nem látom én ezt a fajta közösséget életképesnek.
Sorsát kezébe vállaló generációra lenne szükség. Ez nem a mi generációnk. És legyünk őszinték, a mi gyermekeink sem lesznek ez a generáció. Mert tőlünk nem látnak semmiféle intézkedést, kezdeményezést ez irányban. Mi az álmodozás korszakát éljük. Virágos kerteket, boldogan szaladgáló báránykákat képzelünk el egy egy elkeseredettebb pillanatunkban. Ez nem jövőkép. Be kell lássuk, hogy nincs jövőképünk.
Az egyik ilyen idióta álmodozó én magam is vagyok. Alaptalanul és veszélyesen álmodozom erről.
Arra jöttem rá, hogy nekünk két irányban kell nagyon erősen rádolgozni. Az egyik irány megragadni mindenféle zöld mozgalmat és igenis támogatni a hatalomra jutását. A másik irány a gyermekeink zöld nevelése. Mindkét irányban nagyon következeteseknek és határozottaknak kell lennünk. A zöld pártban olyan emberek legyenek, akik ki tudják harcolni, követelni a jogainkat, nem valami nemzeti citerázással kerüljenek hatalmi, döntő pozíciókba, s aztán mi megint évtizedekig rinyáljunk, hogy bezzeg bezzeg az urak. A gyermekeinket meg kell tanítsuk a több lábon állásra, az elméleti dolgok ne mondjanak ellent a való élettel, magyarán ne essünk abba a tévedésbe, hogy az öko élet az a szotyós budin való internetezés.
A jövő zöld emberét én úgy látom, hogy felemelkedvén mindenféle nemzeti és vallásos nézetei fölé megtalálja a természet adta erő és energiaforrásokat, és azokkal él.

Kinek mi köze?


Van a ház mellet, ahol bevállaltunk álmennyezetet, festést, ablakjavítást, ajtókészítést, meg parkettacsiszolást, lakkozást, van egy kocsma. Az a neve, hogy "A szekérhez". Gondoltuk, bemegyünk, igyunk egy kávét, de aztán mégsem ültünk le, mert olyan féldecis lerobbant kocsma volt. Nem mintha Steve és George ellenkezett volna egy egy felestől. Tudják, hogy az ilyen helyeket egyáltalán nem szeretem. Szóval ennek a kocsmának nem sok köze volt a szekérhez. Semmiféle köze nem volt, mert legalább egy szekér kereket sem láttunk sehol. Ki tudja mitől lett szekeres ez a kocsma. Hacsak nem arról a kétkerekű rozoga szekérről lenne szó, ami ott parkolt a fal mellett, sofőrjével, aki egy alvó hontalan volt. Arcára volt húzva a sapkája, nem lehetett kivenni ki s mi, férfi e vagy nő, fiatal e vagy öreg? Le volt térdelve a földre, testével nekidőlt az épület falának és aludt. Meg sem moccant. A kocsmában az emberek iszogattak, az utcán az emberek jöttek mentek, autók száguldottak mindenfelé.
Napközben elgondolkodtam, hogy tulajdonképpen hiába hibáztatjuk a politikusokat, hisz ők olyanok, mint valami kiküldöttek. A képviselő politikus attól lett az, hogy mi, a polgárok megszavaztuk őt. Világos, kutya kötelessége minket képviselnie. Nem képviselheti a hontalant, aki meg sem szavazta. Logikus ez nem? Mi, akik kritizáljuk a többség által megszavazott képviselőket, nem fogtunk össze, hogy adjunk egy ellenjelöltet. Nem. Mi csak tiltakozunk. De nem csinálunk semmit.
A hontalan egész délig aludt mozdulatlanul. Éppen akkor ébredezett, amikor mi megint kávézni mentünk egy közeli cukrászdába. Ez nő te, mondja Steve. Megnézem én is az arcát, valóban nő. Nem lehetett több harmincnál, az alkohol legalább negyvenötöt mutatott. Nem tudtam azt sem eldönteni, hogy cigány vagy sem. Kinyitotta szemeit, úgy nézett rám, mint egy kutya. Még úgy sem. Mert az sem érdekelte, ha bántom, az sem ha csontot adok. Rám nézett, mint egy kutya az emberre. Nekem meg az volt az érzésem, hogy pont úgy tekintünk rá, mint a delfineket, bálnákat gyilkoló vadászokra, a kihaló állatfajokra, hogy igen, ez a természet rendje, a dzsungelharc. Valószínű sokunkban felmerül reggelente, hogy nézd meg bazmeg, ez még mindig él. Hogy a francba?
Az életben ritkán volt alkalmam én magam irányítani a sorsomat, az eseményeket. Ha mégis úgy adódott, hogy döntenem kellett, a kizárásos elméletet használtam. Legtöbbször bevált. Most is elgondolkoztam azon, hogy ha választanom kellene, hogyan döntenék? Sorba teszem a dolgokat: kocsma, szekér, politikus, választók, delfinek, vadászok, hontalan és én. Ha a kizárásos módszert alkalmazom, hogy melyikhez van némi közöm, akkor valószínű így gondolkodnék:
a kocsma nem, mert genetikailag van nekem valami bajom vele és a részeg emberrel, a szekérhez esetleg lehet valami közöm, de még nem látom hova tegyem, a politikushoz semmi közöm, habár ideje lenne választanom egy képviselőt, aki a szegények pártján állna, a választókhoz sincs sajnos sok közöm, mert ők általában úgy választanak, ahogy megmondják neki, én meg nem szeretem, ha valaki megmondja mit tegyek, ha nem kérdem meg, a delfineket sajnálom, alá is írtam ilyen petíciót, hogy álljanak le a gyilkolással, a vadászok meg találjanak ki valami más megélhetést, esetleg csináljanak halas tavakat vagy amit akarnak, persze ez az asztalosokra is vonatkozik, hogy ültessenek el kétszer annyi fát, mint amennyit feldolgoznak életükben, bizony isten jó dolog lenne, s akkor nem marad a sor végére csak a hontalan és én, akiknek több közünk van egymáshoz. Azt hiszem ez lenne a kizárásos módszerem eredménye. Ha fontossági sorrendbe tenném a dolgokat, akkor így tenném: én, mivel felebarátomnak tartom a hontalant, akinek egyetlen vagyona az a rozzant kétkerekű szekere, olyan delfines, vadászos petíciót indítanék a választó polgárok körében, hogy olyan politikust válasszunk, aki a szegényeket is képviseli és nem csak a kocsmákat látogatja.
Igen. Ezt csinálnám. És ezt is fogom csinálni. Mert közöm van hozzá.

Társas játékok


Hagytam magam korrumpálni ettől a facebook hálótól, habár nem láttam benne valami nagy fantáziát. Nem, mert egy magamfajta öregedő parittyának nem biztos, hogy jól áll az ilyesmi. Gondoltam magamban. Aztán lassan rászoktam. Rászoktam, mert kezdtek megjelenni azok a fiatalok, akik egy pár évvel ezelőtt még rollereztek, görkoriztak a Szent Ferenc alapítvány udvarán. Egyik másik megjelölt barátnak. Tudom, hogy ez a fejvadászat már teljesen gátlástalanná vált, minden az ismerősök mennyiségére megy ki. Mégis jól esett. Mert megjelölhették volna Mel Gibsont, vagy Bruce Willist, vagy mitommkit. Megjelöltek engem is.
Aztán elkezdtek jönni az ilyen játék meghívások. Hogy küldjek szeget ennek, uzsonnát annak, meg hogy legyek társa a nemtom milyen farm építésben. Ötvennyolc ilyen játék meghívásom jött, amit teljesen figyelmen kívül hagytam. Gondoltam, ne legyen már az én nevem ilyen hülyeségektől beszennyezve. Amíg egyszer egy olyan kislánytól kaptam meghívót, akit gyermek korától kedvelek. Egy nagyon aranyos, jókedvű kislánytól, akire mindig úgy gondolok, hogy az Isten óvja meg ebben az életben. Nekem minden emberre van egy ilyen valamim. Vele így vagyok, hogy az Isten óvja meg. Boszorkányság lenne ez? Nem tudom. De elfogadtam a meghívását. Elkezdtem várost építeni. Aztán láttam, hogy a játék mögött van egy fajta közösség. Az úgy nevezett szomszédaid. Akiknek a városait meglátogathatod, segíthetsz nekik, segíthetnek neked. Persze, hogy minden a reklámra megy ki és a fogyasztásra. Hogy vegyél pénzen életet, tárgyakat. Kereskedelem ez is. A város felépítéséből könnyen meg lehet állapítani, ki mennyire rendszerezett, ki mennyire szereti a szépet? Érdekes város képeket láttam. Nem hiába éreztem erről a kislányról, hogy az Isten óvja meg, mert sajnos a városkáját elhanyagolja. Közben még bevállalt más játékokat is, felvette a rohanós, felületes terjeszkedési életformát. Sajnálom, nem húzhatok zubbonyt rá. Hitelvem a személyes szabadság és ha elhív egy mérföldre, én elmegyek háromra vele. Csak hívjon.
Pár hónapja bevállaltam a travian szerveren egy faluépítést. Kemény dolog. Kemény, mert hasonlít az élethez. Annyi különbséggel, hogy ott aztán a gátlások felszabadulnak. Kibújik az emberekből a hét ördög. Nagyon kevés a sportszerűség. Felmerült bennem egy olyan kérdés, hogy valóban nincs egy más fajta létforma a travian világban, mint a rablógazdálkodás? Mert amikor nézem a térképet, annyi hely van a békés életformához, hogy akár évtizedekig alapíthatjuk a falvakat mindenféle hadsereg és háború nélkül, legtöbb játékos mégis a vérengzést választja.
A város és farmépítő játékok ártatlan angyalok a travian világa mellett.
Elgondolkodtam azon is, hogy ha már ekkora piac felületet fedett be ez a játék világ, miért ne hoznánk létre mi magunk valami ilyen játék felületeket, ahol az akár sms erején megvásárolt pontok ellenértéke bekerüljön egy szegényeket támogató alapítványba?
Miért hagyjuk ki ezt is a multiknak? Nincs itt mit szarozni, moralizálni, az élet teljes gőzzel halad előre, ha mi ezt nem vesszük kézbe, kézbe veszi más, nekünk legfeljebb a puffogás marad.

Gázdrágulás


Legyen Steve a neve. Ne legyen más. Hogy ne kelljen kérdezni, melyik Steve? Steve.(továbbiakban értsd: sztív).
Steve nem zavartatja magát a gáz drágulása miatt. Nem mintha másért zavartatná magát. De a gázért most már különösen nem.
Szereltünk volt egy konyhát még a múlt évben, a néni, akinek szereltük, tudván, hogy nekem vannak ilyen szociális putypuruttyaim, azt mondta a régi gázkályhára, hogy vigyem el, talán valakinek még jó lesz. Elviszek én mindenfélét, nem kényeskedem, mert eddig mindennek találtam gazdát, s ha nem más ott a vasas ami nem ég, ami ég, azt be a kályhába. A mindenevőbe. Sőt azt is tervezem, hogy elkezdek egy ilyen ekolozsikus dolgot, szépen bejárom a várost néha és összeszedem a kidobott ajtókat, ablakokat, télire eltüzelem. Megjegyzem, sok ilyen kidobott ajtót ablakot láttam korhadni a kukák mellett, mert senki nem vitte el. Urasan élünk manapság.
Steve mondta, hogy ez éppen jó lenne neki ez a kályha. Mondom neki: te Steve, volt nekem egy kályhám még, az a barna. Azt is elvitted és nem egyeztünk ki. Ezért mennyit adsz? Steve semmi esélyt nem adott a gondolkodásra, rávágta, hogy nem úgy gondolta. Steve, mondom neki, te Steve, adtam volt azt a kicsi barnát, tudod a kétégőst, elszartad. Adtam aztán azt a fehéret, azt is elszartad. Elvitted a barnát, azt is elszartad. Most ha odaadom ezt a fehéret, ezt is elszarod.
Hogy nem. Nem szarja el. Mondom neki, egyelőre maradjon a raktárban.
Volt aztán a vaskor, oda kerültünk újból a kályhához. Mondja Steve, hogy vett gázpalackot a marhatenyésztőtől, jó lenne neki ez a kályha. Kérdi Steve: Mennyi? Vigyed. Mondtam neki. Gondoltam, ha már gázpalackot is vett, csak lesz valami abból a főtt ételes programból. Mert Steve nem ismeri a főtt ételeket, csak a kenyér, margarin, hármas szalámi (kettő árán három) kombinációját. Azt mondta így nőtt fel. Elhiszem ezt neki.
Két hét sem telt el, mondja Steve, hogy visszaadta a gázpalackot a marhásnak. Miért? Kérdeztem Stevetől. Hát ő nem fog olyan drágáért gázt venni. Hogy akinek kell főtt étel az vegyen gázt magának, butéliát s aragázt, s amit akar, mert ő mindent kidobott a házból. Mi lesz a testvéreddel, húgoddal, Steve? Kérdeztem. Nem érdekel. Mondta. Menjenek ahova akarnak. Mert mindegyik csak enne, de egyik sem akar mosogatni, na menjenek az …......faszába, ő cakpakk, elrendezte a gázt.
Mit lehetne még mondani erre? Steve elrendezte a gázdrágulást. Ezt a kályhát is elszarta.

A like gomb


Nem tudok betelni a csodálattól, ahogy ez a Cukkermann kitalálta ezt a fészbukkot. Olvastam róla, egy taknyos bitangnak tartják, aki állítólag lopta az ötletet, felhasználva ezt azt, hogy így kiépült. Állítólag valami csúfos perekben is leledzik, de ugyancsak állítólag ez nem érinti az evilági mindennapi kenyérgondjait.
Azt is olvastam, hogy tett egy ilyen kijelentést, miszerint ő is csodálkozik, hogy ennyi marha feliratkozik hozzá.
Nekem ettől a perctől kezdett tetszeni ez a fészbuk dolog. És ez a Cukiman. Ha netán zsidó a srác, nekem annál inkább tetszik. Miért? Csak.
Hogy rossz vagy sem ez a networkos elgondolás, nem tudom. Hogy milyen kibontakozása lesz és milyen hatással lesz az emberiségre nézve, fogalmam sincs. Őszintén nem is érdekel. Ez is egy ilyen világcsoda, amit hamar meg fog unni az ember. Mert nincs semmi érdekes abban, hogy pillanatok alatt kapcsolatba léphetek bárkivel ezen a világon, és megtudhatom most éppen milyen kedve van, mire gondol? Ezt a hatalmas világhálót úgy használják a tagok, mint egy tévét. Nézik, de nem látnak. Ha netán találna is valamelyik valami jót benne, nem meri vállalni, hogy megnyomja a „like”, azaz a tetszik gombot.
Például ha jön egy majom, aki azt mondja, jer számoljuk fel a szegénységet, amint azt Jézus a felfeszített mondta volt, senkiben nincs annyi humor érzék, hogy legalább megnyomja a Cukimann Like gombját. Ezért kezdett tetszeni nekem ez a Cukormen. Mert van humorérzéke. Kitalálni egy ilyet, ahhoz komoly humorérzék kell.
Egyáltalán élni ezen a besavanyított Földön, humorérzék nélkül az ember boldogtalan. És ezért nem hisz senki abban, hogy a szegénységet egyszerűen fel lehetne számolni. Pedig fel lehetne. Ennél sokkal nagyobb dolgot is művelt az ember és kitalált. Például ez a taknyos Cukimen kitalálta a Like gombot. Ez az ő nagy találmánya. Ezt szeretem benne.

Másik élet.


Egy másik életemben van nekem egy falum. Száradafa falu a neve. Akik megfordultak falumban, azt hitték a neve miatt egy szomorú falu. Merthogy szárad a fa. Az egy szomorú dolog. Nem jó, ha egy fa kiszárad.

Igen, amikor ezt a nevet adtam neki, nem gondoltam erre. innen is látszik, hogy nem jó stratéga vagyok. Nem jó a marketingem. Mert az én falum nem szomorú egyáltalán, és nem a kihalásról szól, hanem egy más fajta életről.

Az én falum a kivágatattak faluja. Fák, amiket kivágtak. A megnőtt, megért, öreg fák faluja, amik egyébként haszontalanul elkorhadnának. Így kivágatattak. Hogy megszáradván, szép bútorokká váljanak, hogy majd az embereknek kényelmet, örömet és nyugalmat adjanak. Mint hasznos munkafa leledzünk a Száradafa faluban és csendben száradunk, nemesedünk, várván a nagy megmunkáltatás napját, amikor dicsőségünk nyilvánvalóvá fog válni mind az igazaknak, mind a hamisaknak.

És száradás közben egyet-egyet reccsenünk. Néha halkabban, néha hangosabban.

A Száradafa faluban a csend is dolgozik. Bent a szívben dolgozik.

Egyelőre szálkás, szélezetlen deszkahalmok vagyunk, de erezeteink szépsége egyszer csak megmutatkozik, ha majd a Nagy Mester megmunkál minket. Ebben a reményben száradunk, hogy ha majd a Mester megvizsgál, eléggé szárazak legyünk a nagy Munkára, ami minden munkadeszka álma.

Ilyen értelemben száradunk, és izgalommal lessük mikor jön el a mi időnk is.

Statisztika.


A tegnap este létrehoztam egy csoportot a facebook oldalon. Poorbook a neve. Egyelőre, hogy a dolog “piac igényét” fel tudjam mérni, jó ez. Szétnéztem, hogyan lehetne saját közösségi oldalt létrehozni, hát költséges és komplikált. A saját erőmből lehetetlen. Arra gondoltam, ha ez a csoport képes kitermelni az alap embereket, akkor talán tovább lehet lépni. 77 ismerősömet írtam be taggá a poorbook csoportba. Még eddig senki sem jelezte, hogy töröljem ki onnan. Voltak egy páran akik pozitívan jelezték a kezdeményezést, nekik ezúton is köszönöm. Persze nem maradtak el a “minek?” rejtett üzenetek sem. Hogy miért nem adtam neki magyar nevet? Hogy van már ilyen, s sorolta valaki az intézményes szervezeteket. Életemben belevágtam egy két vállalkozásba. Legtöbbször akkor akadtam el, amikor valakiktől függtem. Amikor másoknak volt hatalmuk az én tetteim felett is dönteni. Nagyon megutáltam ezt a függőséget. Azért vettem most is a bátorságot, noha semmi sem áll mellettem, és létrehoztam ezt a virtuális csoportot. Minek? Miben reménykedek?

Nem tudom, az én dolgom e valamiben is reménykedni, ami nem az én kétkezi munkám, vagy az Isten irgalma? Ki tudja, kit és hogyan érint ez a dolog? Azt mondtam, hogy nem adok magyar nevet neki. Egyelőre nem. Ha majd lesz százezer tagja, mint a románoknál a “mentsük meg a lovakat” csoportnak, ha majd a magyarságból lesz legalább tízezer, akinek így vagy úgy szívügye a szegények sorsa, akkor beszélhetünk a részletekről.

Néha az az érzésem, hogy az emberek nincsenek tisztában az emberi sorsokkal, azt hiszik, ha nem látják a szemét dombon élők társadalmát, azok nem is léteznek. Van egy ilyen honlap, ahol mindenféle érdekességekről adnak statisztikai adatokat. Az idén 83ooo könyvet adtak ki a világon, ma 28ooo ember halt éhen, 275 millió ember éhezik ebben a pillanatban. 18o millió gyermek alultáplált ebben a pillanatban. 88 milliárd dollárt költött a világ ebben az évben illegális drogokra. 12o milliárd dollárt költött ebben az évben a világ a fegyverkezésre.

Nincs minden rendben Világunkban. Semmi sincs rendben. Vagy mégis? Ez a rend?