Milyen
az ember?
(6oookm regényrészlet)
Türelmetlen.
Noha türelmes fajta vagyok, sok volt nekem egy hétig semmiféle
infót nem kapni Klaudiától. Ilyenkor úgy érzem, hogy kivész a
kezemből a legkisebb remény is, amit megfogni vélek. Nem voltak
nekem más kapcsolataim a volt feleségemen kívül. Nem tudtam arról
a jelenségről, hogy az ember az élete derekán már megfontoltabb
a kapcsolataiban. Sosem voltam megfontoló. Rágódtam dolgokon.
Sokáig rágódtam. De sosem latoltam józanul. Most sem cselekedtem
normálisan. Megtettem azt a hülyeséget, hogy egy hét után
megírtam Klaudiának mit érzek iránta. Nem írom le a levelet ide,
mert azóta magam is szégyellem, hogy lehettem akkora ökör? Nem
válaszolt. Eltelt egy hónap. Nem bírtam, reszketett a gyomrom az
idegtől, felhívtam egy este. Mondta, hogy olvasta a levelemet, de
nem is tudja, mit mondjon. Hogy ő nem...habozott kimondani
valamit...hallgatott. Kínos volt a beszélgetés. Mondtam neki: „ne
haragudj Klaudia, csak gondoltam jó tudnod, miben vagyok, nem várom,
hogy viszont érezz...” Nem akartam végleg elveszíteni. Azért
sem, mert amióta Dévára jöttem egy valóságos remete életet
élek. Az ember azt hinné, hogy ha a világ összes tájairól
különböző vállalkozó típusú emberekkel összejön, hű de jó
csapatok jönnek össze. Valójában a legtöbb önkéntesjelölt
problémás ember. Mint magam is meg Klaudia. Nálam nem volt drog
probléma. Viszont sokan azzal küszködtek. Nem tudtam Klaudiának
mi a sztorija. Csak azt éreztem, hogy egy nagyszerű ember, akivel
szívesen unatkoznék az életben. De lám elbaltáztam ezzel a
levéllel. Nem jó mindig őszintének lenni. Talán megért volna
magától a dolog. Lassan de biztosan. Sürgetni akartam. Jelezni
akartam, hogy mit értettem meg abból a műhelyi beszélgetésből.
Hogy velem akarja azt az életformát. Ezek szerint melléfogtam.
Csak általánosságban beszélt akkor róla. Mint amikor az
aszfalttól megundorodott városi ember először lép mezítláb a
fűre és úgy érzi hirtelen, hogy neki ott a helye. A természet
lágy ölén. Mint az önkéntesek első napjai, amikor extázisban
vannak attól, hogy egy egy árva gyermek viszont puszilja,
simogatja. De arra egyik sem gondol, hogy a legkisebb reménykeltés
ezekben a gyermekekben mélyebb sebeket hagy amikor elhagyják. Sokan
nem értik meg, hogy ez nem egy mozi, amit kifizetnek és távozhatnak
amikor akarnak. Sokan úgy élik meg, hogy jönnek feltöltődni,
anélkül, hogy a következményekre gondolnának. S akkor a
gyermekek is bezárkóznak. Vagy néha érdekből kedvesekké,
barátságosakká válnak. Amíg van értelme. Mert megtanulták,
hogy értelem csakis ideiglenesen létezik. És sajnos egy fecske nem
csinál tavaszt. Sok önkéntes jobban összeomlott, mint volt, mikor
érkezett. Meg aztán sok gyermek megérzi, hogy ha valakivel nem
lehet ideiglenesen csereberélni. Bennem megérezték, hogy csakis
hosszútávon lehet velem létezni. Értelmetlen módon pontosan
ettől irtóztak. Megszoktam ezt a státust, hogy hosszútávon nem
kérnek belőlem. Azért váltam egyféleképpen remetévé. Ez volt
az érzésem amikor Klaudia hallgatott a telefonon. Amikor azt
mondta, hogy ő nem...Mi nem?
Nem
maradtunk semmiben.
Az
ember közel a negyvenhez már nem lesz csak úgy szerelmes. Ha
mégis, de jobban meggondol dolgokat. Legalábbis ezt ígéri
magának. Aztán reggel úgy kel, hogy jaj isten őrizz, szó sem
lehet róla, este mégis azon kapja magát, hogy álmodozik. És ezt
napokig, hetekig tudja variálni. És ilyenkor jönnek a citrompótlós
megoldások. Egy éppen ráérős valaki. Aki nem akar semmit csak a
pillanatot. A csúcsot. Nem unatkozni akar egy életen át, hanem
akár rövid ideig is, de a csúcson. Hónapok telnek el így, amíg
rájön az ember, hogy jó, jó, de meddig ez az ideiglenes
csúcsállapot?
Elképzeltem
Klaudiát ebben az állapotban. Hol fent, hol lent. Néha pazar
éjszakai mulatásokon, aztán kiábrándult magányban. Ilyenkor jön
az embernek az ilyen érzés, hogy jó lenne valakivel egy életen át
rendesen unatkozni. Konstans, normál boldogságban. Amíg az egyik
szöszmötöl az egyik sarokban, a másik a másik sarokban. Hirtelen
megugró vagy zuhanó görbék nélkül.
Teltek
a hetek. Esténként vettem a kis tranzisztoros rádiót és kis
kertemben gyomlálgattam. Vagy éppen füvet nyírtam. A tehenésznek
ígértem a füvet, de trehány ember volt, sosem kaszálta le
rendesen ahogy megegyeztünk. Volt nekem egy Dezső ismerősöm, az
adott nekem egy fűnyírót, mert elment volt Németbe végleg. Sokan
olyan nagy dolognak tartják a kertészkedést. Mintha lenne benne
valami nemzetmegmentő misztikus erő. Pedig az egésznek a titka,
hogy a gyomot időben ki kell gyomlálni. A többit elvégzi a
természet.
Ez talán az életünkre is érvényes. Hogy a dolgokat hagyjuk egy kicsit a maguk természetes útján.
Aztán
összejöttem egy román emberrel, aki felajánlta, hogy építsünk
együtt egy házat Andorrában. Van egy faház megrendelése
Andorrába. Valahol Spanyolország mellett. El voltam kenődve, hogy
Klaudia begubózott. Visszakucorodott mint a tulipán szirmok
éjszaka. Hetek teltek el és semmi életjelet nem adott. Elfogadtam
a dolgot, hogy vége az egésznek. Ennyi volt.
Készültem
a faházra Andorrába. Gondoltam sebaj, legalább kiszállok egy
kicsit ebből a depresszióból. A román mérnök repülővel akart
menni Andorrába, azt mondta az egészségi állapota nem bírja a
több napos autókázást. Én kiegyeztem vele a végárban, magamra
vállaltam a szerszámok szállítását, nem kellett nekem
szállodát se foglaljon. Kifizette előre az ilyen költségeket. Én
már el is döntöttem, hogy a ki nem fizetett Volkswagen Passat
autómmal fogok elmenni, noha sokan próbáltak lebeszélni róla. Azt mondták oda
vissza legalább hatezer kilométer az út, nem valószínű, hogy
egy huszonöt éves autó kibírja az utat.
Mindent
előkészítettem. Sok minden befért az autóba. Sátrat is tettem,
felfújható matracot, mp3 lejátszót, napszemüveget és
természetesen sok szerszámot. Közben beköszöntött a nyár.
Meleg volt. Június vége.
Egy
héttel az indulás előtt mégis írtam egy üzenetet telefonon
Klaudiának. Gondoltam, nincs mit veszítsek már. Mibe kerül? Azt
írtam, hogy megyek egy faházat építeni Andorrába, ha éppen
ráér, elkísérhet. Csak másnap reggel írt vissza, hogy még
meggondolja. Elöntött a melegség az üzenet olvasása közben.
Talán mégis? Estig türelemmel szenvedtem, aztán felhívtam.
Érdekes módon, úgy éreztem, hogy szívesen beszélget velem. Hogy
rég nem hívtam. Mi van velem? Elmondtam neki, hogy mire készülök,
és szeretném, ha elkísérne. Majdnem blöfföltem, mert tudtam,
hogy úgysem jön el. Nekem már az is elég volt, hogy újra hallom
a hangját és azóta a szerelemvallásom óta még szóba mer állni
velem. Már meg is volt a válaszom a kínos visszautasításra, de
roppant meglepődtem, amikor elkezdett kérdezősködni. Nagyon
kacagott, amikor mondtam neki, hogy miféle expedícióra készülök
a verdámmal. Mondtam neki, van rajta már lassan félmillió
kilométer, mi az neki még az a hatezer? És ha netán aggódna,
tudja meg, hogy csere gumi tömítőket is készítettem már, meg
lesz nálam mindenféle spárga meg drót, ha éppen leszakad valami
róla. Kacagott. Ilyen vidámnak sosem hallottam. Mondta, hogy hát
van neki az a terepjárója, klímával, miegymás, beszáll vele az
útra. Mondtam neki, most erre az útra az enyémmel megyünk, majd a
következőkor a tiéddel...gondoltam, vajon hogyan reagálja le?
Majdnem kínos csend következett. Mondtam neki hirtelen, hogy az a
dolog, amit akkor írtam neki, ne vegye figyelembe. Ha mégis
elkísérne erre az útra, kísérjen el mint barát, biztosítom
róla, hogy semmiféle nyomást nem gyakorolok rá ez irányba.
Érdekes módon azt mondta, hogy nem akadt ki akkor tőlem, csak nem
érzi ugyanazt irántam. És azért nem hívott eddig, mert nem tudta
én hogyan dolgozom ezt fel. Na látod, mondtam neki, hiába vagyunk
felnőttek, mert nem beszéljük ki ezeket a dolgokat. De azért
remélte, hogy felhívom még. Azért örvendett, hogy jelentkeztem.
Azt mondta, hogy bízik bennem és szeretne eljönni velem Andorrába,
még sosem látta hogyan építenek egy faházat. Neki tulajdonképpen
az egész nyara szabadság. Hisz év közben reggeltől reggelig
dolgozik. Minden áldott nap.
Van
egy fajta szerelem, ami akkor is az, ha nem teljesül, nem ér célba.
Másképpen ér célba. Elveszíteni valakit örökre, halálos. Csak tisztes távolságból csodálni, számolni minden
szuszogását, nem halálos. Van egy fajta szerelem, ami nem kell birtokoljon
ahhoz, hogy szerethessen. Ha csak egy barátságban ér véget, több
mint a teljes megsemmisülés. Ahogy Klaudia kezelte a dolgokat, még
jobban megszerettem. Egy új reményt éreztem, noha ott lebegett
előttem az újonnan félreértett viszonyulás részéről. De már
tanultam egy kicsit tőle. Hagyjuk a dolgokat lebegni, ahogy a
felhőket viszi a szél, ahogy a csónakot dobálják a hullámok.
Akkor is, ha csak egy rövid utazás lesz ez a közös expedíció.