A dilemma, avagy a havi 700 lejt érő bejegyzés?
Sikerült megint lelki csetepatába kerülni saját magammal. Feleségem azt mondta, nem igaz, hogy a múlt rendszer (1989 előtti) az úgynevezett forradalom óta eltel 32 év után is kísért annak szelleme.
Ma, ebben a „Kovidforradalomban” érti meg az ember, hogyan működhetett a „kommunista” forradalom. Akkor azok elvettek mindent mindenkitől és ugyanazok hatalmas vagyonokat halmoztak fel maguknak, akik aztán „89-es forradalom” címén újabb javak felhalmozásával lettek elfoglalva, és láss csudát, ugyanaz a profilú ember ma kovidfasizmus címre váltva a mein kampfot, az új világ felosztásából is porciót szel magának.
Undorító nézni is ezt az egész felsorakozást, kicsitől a nagyig, hogy szegődik a sok marha a szájmaszkokkal a vírus szektához, és az az ember típus, aki soha semmilyen formában nem hinne semmiféle Istenben, mondván: csacskaság, most előáll, és bizonyítja nekem, hogy ő hisz a vírusban! Hisz a vírusban bazmeg! Hogy micsinál? Hisz a vírusban! Érted?!
Kiszáltam ebből a diskurzusból, mondván: basszátok meg! Vírus kell nektek? Hát vegyétek, egyétek! Van nekem mivel foglalkoznom, tényleg nincs már kedvem szélmalmokkal harcolni, de máskülönben sem voltam soha egy vitéz hős, aki Dulcineák után rohangásszon. Én az az otthonülős típus vagyok, aki társaságban csak hallgat nagyokat és únja a csacskabeszédet, a libidonövelő udvarlást, mert közben a félbehagyott munkáimra gondolok.
De néha nálam is kimegy a biztosíték.
Apámat 1953-1954 ben, mint fiatal rendszer ellenes bűnözőt elítélték több mint nyolc év börtönre. Mivel Palocsay fia is benne volt, nemzetközi balhé lett belőle és a nyugat nyomására két év után amnesztiát kaptak.
Hogy apám nem írt alá semmit, a bizonyítéka az, hogy életében még kétszer volt elítélve, összesen több mint 8 évet töltött börtönben, különböző időszakokban. Az utolsót már én is kifogtam, 16 éves voltam, amikor hamis vádakkal letartóztatták és bő másfél évig tartották fogva, amíg végül sikerült elítélniük öt év valamennyire, amiből leült három és felet.
Nem lett semmiféle tudományos akadémia dolgozója, és esélye sem volt Amerikába szökni, mert azt is nézték, hogy a munkából hazamegy e direkt, vagy megáll e valahol máshol is, nemhogy dupla állampolgárságot kérhetett volna. Soha semmiféle kérvényét nem hagyták jóvá, és itt nem útlevélre gondolok, hanem banális jogokra, amikre minden csóresz román állampolgárnak joga volt.
A forradalom óta, 31 évig az 1990/118-as törvényen kotoltak a felsorakozó összes kormányok, kezdve kommunisták, kapitalisták, nemzetiek, liberálisok, ami a volt elítéltekre vonatkozik. Azt mondaná az ember, hogy tehetetlen, infantilis buzik voltak ezek a kormányok, akik annál többhöz nem értettek, hogy az adópénzeket elsikkasszák és a hatalmuk befolyásában tartsák a lakosságot, mint egy fürjes rácsos ketrecben a kétszer tojó fürjeket, de ma apám erre azt mondaná egy Marosesti és egy frissen darált főtt kávé mellett, hogy: „Pasi, ezek dolgoznak valamin, ez nem igazságtétel...” Hivatkozna apám erre a juttatásféle törvényhez, amit a volt elítélteknek szavaztak meg ezek a gazfickók.
Elolvastam a törvényt, és bár ne tettem volna. Szakértő barátom is átnézte és azt mondta, hogy nekünk, gyerekeinek is jár a fele, ami járna apánknak.
S akkor itt egy hónapja kómázok itt magamban, hogy mi a fene ez?
Aszongya a törvény, hogy az orosz fogságban tartottak is kapnak juttatást, minden bizonyított évre. Hát elgondoltam, nagyapám Brúdi Géza, hét évig volt orosz fogságban, egy reggel feldobták a teherautóra az utcáról, és megjelent gyalogszerrel hét év után az árva seggével nagyanyám ajtaja előtt. Hogyan tudná Géza bácsi bizonyítani a hét év fogságot?
Igen, ha mondjuk 91-ben apám megkapta volna ezt a juttatást, akkor talán igen, azt mondtam volna, hogy valamiféle igazság született. De nem kapott semmit. Öreg emberek kifacsarásával foglalkozó volt kommunista uzsorások lihegtek apám fülébe, hogy ha megadja a tőkét, vigyázzon, amikor lemegy a lépcsőn a tömbházból. Tisztességnek örvendő nagymagyar geci uzsorások! Hogy a sírjukban a szemhelyük omoljon be és az arany fogaikat a latrok lopják el!
Apám 21 éve halott! A „forradalom” után 32 évvel szavaznak meg egy juttatást a volt rendszer szenvedőinek, akik persze bizonyítani tudják papíron, hogy szenvedtek. Mi ez, ha nem a cinizmus egy „pour art” pörformansza?
De milyen fasza, ha ezek már nem élnek, a gyermekeik ennek felét élvezhetik.
És már nyúlt is a kezem nagy boldogan, hogy lám, a nyugdíj harmada meg es van, már csak a másik két harmadán kell aggódnom. Csakhogy jöttek a nemtom mi a bajom napok. Már nem tudtam semmiféle kifogással tolni a kérvény beadás napját, és a tervezett nap előtt szó szerint rosszul lettem. És lelki tusakodások közepette felmerült bennem a kérdés, hogy de muszáj nekem ezt a poharat kiinom? Kell e nekem beadni ezt a kérvényt? És láss csudát reggelre jobban lettem. Felszabadultam.
Napokig kerestem a válaszokat, és felidéztem magamban az „elnyomott” életemet, és láttam a fiatal magamat, aki kócosan, szakadt ruhákban büszkén viseltem a rendszerellenes lookomat, és fejemben szólt a „Szabadnak születtem”, a „Kör” a „The Wall” revolúciója és eszem ágában sem volt egy majdani „juttatás” koncért lázadni, hanem az Életet akartam! És most mi van? Reszkető térdeim feladták a rockot? A forradalmat? Az életet? Hát basszátok meg! Így érveltem magamban ezekben a napokban.
Hogy apám miatt elnyomott voltam? Büszke voltam arra, hogy apám forradalmár és rendszer ellenes. Akkor álmodozott Nagy Magyarországról, amikor ez a sok mai tejfeljancsi még a faszát verte a kommunista koleszekben és a budik falára írta szivarcsikkel, hogy „szeretlek Yvette”. S akkor most vegyem fel a júdáspénzt, mondjam azt, hogy igazság tétetett?
Hogy apám miatt nem lehettem kommunista? Erre megint külön büszke voltam! Most meg egyenesen röhögök, hogy képzeld bazmeg azt az elnyomást, hogy kommunista sem lehettem apám miatt! Szörnyű bazmeg!
De ha őszinte lennék, lehettem volna kommunista! Mert ha bűnbánóan oda mentem volna doamná Lucsiához a kommunista elnöknőhöz, szerdánként feldugtam volna, mert kamelt engem fiatal suhancot, és fülébe súgtam volna szerelmetesen, hogy rendezze el, hogy felvegyenek a pártba, felvettek volna, és ha apámat beköpöm, hogy otthon Jézusozik, meg Trianonozik, még lehettem volna valaki. De kurvára tetszett nekem ez az ellenállás. Ez az én döntésem volt, úgyhogy ha adni akarnak, akkor értem adjanak, ne apámért! Mert a kommunista ellenességemet magam vállaltam! Az összes rendszer ellenességemet magam vállaltam és vállalom! Kikérem magamnak!
Persze, tudom, hogy fost se ér a cselekedetem. De akkor apám cselekedete sem ért semmit. Az anyámé sem, hogy kitartott mellette. Akkor Jézus is szart se ér, Trianon se, Erdély se, meg semmi se. Járuljunk a kasszához bazmeg.
És nézem ezt a sok agymosottat, ahogy az autójában is egyedül hordja a maszkot bazmeg, mert ő hisz a vírusban! Ahogy hitt a pecsét hatalmában a kommunizmusban. Ugyanaz a pofa, ugyanaz a profil. Messziről lerí. A szemein látszik ki hisz és ki kényszerből hordja. A hív a belső szobájában is maszkot hord. Mert ő nem a vírusban hisz, hanem a rendszerben. Mert ha a vírusban hinne, mérget venne, mert a vírusnak szart se ér a maszk. A rendszerhűség zászlaja a maszk. Nem a vírusé.
Azt mondják a vér nem válik vízzé. És azt mondják, a halott indián a jó indián. És milyen igaz. Velem igazságtétel akkor születik, ha megölnek.
Mert bassza meg, elgondoltam, hogy minden hónap nemtom hányadikán nézném a cetlit, hogy elküldték a júdáslóvét, és nem a Muskóczi nagy szelleme fog engem vezetni, hanem amíg fel nem élem azt a pénzt, a nyakamba fog lihegni, hogy nyix forradalom, éljen a kommunizmus!
Kell e nekem ez az inger az életemben? Most, amikor nagy szellemi alkotásban flowozok? Most, amikor szintet ugrik a Muskóczi? Most, amikor minden forradalmi lelkületemre és erőkészletemre szükségem van?
Nem vettem fel a kovid kesztyűt a blogomban, mert láttam, hogy a kovidfasizmusnak nagyobb a tábora, mint volt a kommunizmusban és az ügy eleve el van veszve, mert a kultúrközeg nem volt erre felkészülve, celebek lejáratásával van elfoglalva immár harminc éve és semmit nem tett le az asztalra. És rájöttem, hogy itt sokkal mélyebben kell az alapokhoz visszamenni, hogy majd a posztkovid túlélőinek legyen mihez hozzányúlnia: Muskóczihoz. És a Muskóczizmus szelleme mögött meg ott lesznek a megörzött könyvek, amik talán túlélik a bepréselést.
Hülye vagyok tudom. A fiam jól megfogalmazta: a dilemmád morális, nem pragmatikus. Igen, mondtam, morális, de ha elvesztem ezt a morális vonalamat, ami bár lehet téves, de az enyém, akkor mi marad belőlem?
Igen, mondtam másnak, lehetnék egy napig cinikus, és adjam be aznap a kérvényt, és utána a pénzt basszam el, vegyek minden hónapban egy cintányért. Ez is megjárta a fejem. Hogy fájjon a rendszernek, vegyem el azt a pénzt, mert ennél többet vett el tőlem a rendszer.
Apám is azt mondaná a mennyből: „Pasi vedd fel a pénzt, hadd a picsába!”
Megmondom őszintén, hogy kétszer vettem fel az úgynevezett Orbánpénzt. Azt a pénzt, amit a gyerekeknek adnak „szülőföldön tanulás” címén. Isten látja küszködő lelkem, hogy ha valaki, mi rászolgáltunk volna erre a segítségre, mert immár 13 éve közszállítás hiányában minden iskolai napon 30 kilómétert autókázunk, de aztán lelki tusakodások közepette többször nem igényeltem a segélyt, mert elszégyeltem magam, hogy amíg Magyarországon sok éhező gyerek van, nekünk hálistennek megadatott ész és erő a dolgozáshoz, és mindig előkerült a benzinrevaló is.
Csak jelezni akartam, hogy a száradafa még él. Csak feleslegesnek tartottam részt vállalni ebben a kovidharcban. Azokat az időket éljük, amikor Jézushoz hasonlóan elhallgatjuk Pilátus elől az igazságot, mert úgysincs felkészülve rá.
A világ egy olyan irányban halad, ahol a magunk fajták felörlődnek, ha minden faszsággal foglalkozunk.
Ha Isten is akarja, hamarosan Muskóczi világában fogok újra színre lépni, saját felületen, mert úgy látom, minden más csak hamar leszálló csillámpor, avagy Mika Waltari szokta mondani: „csak légyzümmögés”.
