A fenti kis ikonok egyikére kattintva lejátszó lista tölthető le.
A blog további böngészéséhez új ablak nyitását ajánlom,
hogy a rádió zavartalanul tovább működhessen. Köszönöm.
A
„Dr House” sorozat óta megnőttek a filmek iránti igényeim.
Az
„Endeavour” , magyar címe: „Oxfordi gyilkosságok” sorozat
benne van a jó filmek kategóriájában.
Ez
is egy olyan film, ahol a történés mellékes, viszont annál
érdekesebb a karakterek kibontakozása. Ez teszi izgalmassá a
filmet.
Számomra
azért is érdekes a film, mert bemutatja az 1963-69 es évek
Angliáját, melyből legtöbb elem a mi világunkban is fellelhető
volt, persze leszámítva a szabad vállalkozási formát, hisz akkor
javában zajlott felénk a kommunista törekvés, viszont a film nem
feltétlenül a történelem adataira teszi a hangsúly, hanem arra
világít rá, hogy milyen hangulatban, meglátásban élt az akkori
ember.
Azzal
is sokat elmond a film, amit bemutat, de azzal is amit nem mutat be.
Az
árnyalt angol humor is tetten érhető lépten-nyomon, de most nem
abban a cinikus formában, ahogy megszoktuk. Például, a
szivarozásról, végig mindenki, mindenhol hanyagul szivarozik, nem
számít, hogy iskola, színház, étterem. A csikkeket eldobják. A
sorozat vége felé van egy jelenet, ahol több hulla fekszik egy
hatalmas csarnokfélében, egy tömbház összeomlása miatt rengeteg
a halott áldozat, egy rendőr rágyújt. Erre a boncoló orvos
rárivall: „az Isten szerelmére, ne itt gyújtson rá!”
Talán
semmiség a jelenet, de mióta úgymond a hangmesterségben
kontárkodom, rájöttem, hogy a hangos mondanivalónak, poénnak
helyet kell hagyni, hogy kiemelkedjen. Nos ennek a jelenetnek
ugyancsak meg volt hagyva a hely. Végig a filmben mindenki
gondtalanul szivarozik, erre hívja fel a figyelmet ez a csendes rész
a sok hulla társaságában.
Rengeteg
ilyen szociális, társadalmi kép bontakozik ki a film folyamán,
miközben minden karakternek megvan a saját morális harca.
Én
ma, alig látom az emberekben ezt a morális harcot. Legtöbb ember
magával öntelt, nem keres semmit.
A
film főszereplőjén keresztül, Morse Endeavourban hozza a meg nem
alkuvást, az egyenes gerincű ember prototípusát, aki egyértelműen
örökké sikertelen, a létrafok alján és csórón marad. Valahogy
a nők sem szeretik, ha egy ember egyenes, finom lelkű, kitartó,
ezért csak futó kalandokra telik neki, viszont azokhoz is mindig
hűséges.
Egy
ritka jó angol film.
Az
angol filmekben azt is imádom, hogy a karakterek nem örökké
csillogó-villogó szuper alkatok, tökéletes testtel, arccal,
sziporkázó feleselésekkel, hanem életszerűek. Csúnyák,
soványak, kövérek, balfaszok... Hollywoodi filmekben a boncoló is
egy sztár alkat, míg itt egy alacsony, icipicit tömött,
kerekarcú, szemüveges, morcos ember, ki visszafogja cinizmusát,
néha vers vagy egyéb regény részlet idézésével, mire a
rendőrök csak értetlenül néznek.
Számomra
legalábbis, a film hoz egy olyan hangulatot, ahol egy munka
csoportban található némi intimitás, valahova tartózás,
barátság, ami igaz nem ömlengős, de annál meghittebb. Ahogy
elmennek egy hosszú nap után inni egyet, és csupán pár szóban a
személyes életükről beszélnek egymásnak. Nem sokat, de elég az
hozzá, hogy feloldódjon az ember. Azért érdekes ez a hangulat,
mert én ma ezt nem tudom tetten érni. Még ez a balfasz Cézár is
eléggé öntelt ahhoz, hogy velem egyenes legyen. Mindenféle
idiótától elfogad mindenféle guruságot, az én egyszerű
téziseimet nem fogja a gyomra, mert túl egyszerűek. Az embernek,
tanult vagy se, kellenek a misztikus tudások, történések. A csak
simán legyünk, az nem elég.
Az
új úton a tegnap találkoztam a fácán családdal. Még sosem
láttam fácán tyúkot. Csak kakast. Azok az úgymond szépek és
pöffeszkedők, repedt fazékszerű kukorékolásaikkal.
Messziről
látom a szürke tyúkot, aztán közelebb érve látom a sok
megannyi aprót. Olyan cukik voltak. Megálltam és megvártam, amíg
befutottak a kukoricásba. Lehetett vagy nyolc kis fácán madár. Az
anyuka fél szemmel nézett engem, míg a csibéi biztonságba
kerültek. Szemein láttam, hogy „akkor ma meghalunk?” Nem,
miattam nem fognak meghalni. Viszont az út túloldalán a
csarnokban, hol százezer számban neveli az ember a csirkéket, azok
bizony még ma meghalnak.
Éppen
elgondolkodtam. Miért akarunk mi annyit élni?
Olvasom,
hogy emberi gént akarnak oltani állatba, hogy legyen miből
szerveket kölcsönözni majd. Borzasztó!
És
akkor engem sajnálnak és cáfolnak, amikor azt mondom, hogy az
ember reménytelen?
Mindezek
után az ember miben reménykedjen?
Nemhogy
megkeresnénk a kevesebb áldozattal járó életformát, hanem
erkölcstelen és becstelen élősködésünkre keressük a
filozófiai és morális igazolásokat.
Miért
nem merünk szembe nézni azzal, hogy még ma meghalhatunk?
Miután
végig néztük a „Dr House”-t, eldöntöttük, hogy újra nézzük
az egészet, hogy jobban oda tudjunk figyelni a részletekre. A film
sokkoló a Houseon keresztül. Ahogy befejeződik, az a csúcs. A
végére kiderül, hogy a kibírhatatlan, pokróc, arrogáns ember a
legkeresztényebb figura, aki életét áldozta fel a barátjáért.
Elgondolkodtató,
hogy egy ember mitől nevezhető sikeresnek.
Ezzel
a Ceruza kapuval valahogy úgy érzem magam, mint Rowan Atkinson a
Mr. Bean szerepében. Előbb van a Mr. Bean és mögötte van a Rowan
Atkinson, de amire az emberek oda figyelnek, az a Mr. Bean.
Azt
még visszahallottam, hogy ez a Muzsiúr jó asztalos, meg rendes,
meg minden, de így élőben még sosem aratott ekkora sikert egyik
munkám sem, mint ez a Ceruza prazsekt.
Az
emberek jöttek mentek az utcán és alig akadt ember, aki ne
jegyzett volna meg valami vicceset a készülő kapu átalakításról,
de ha csak csendben is elmentek, minimum elmosolyodtak.
Volt
aki kérdezte, hogy csináltam, volt aki nevetett, volt aki
szelfizett a ceruzákkal, még két teljesen bebugyolált arab csaj
is kuncogott a látványon.
Mondhatni
rivalda fényben csillogtam, noha értelmi szerzője nem én voltam,
ez a megrendelő teljes felelőssége, érdeme, sőt amikor ezzel
előállt, konzervatív énem azt mondta, nem fognak ezen kiakadni az
emberek? Akkor azt mondta, nem baj, majd visszaakadnak.
Egyelőre
senki nem akadt ki.
Hirtelen
megnőtt a rollerező gyerekek száma, egy lány feltűnően többször
sétált el előttünk, a turista autók is lelassítottak a
látványtól.
Ilyen
dicséretek hangzottak el, mint: ez igen szakma, nincs ennél jobb
asztalos egész Hunyad megye körzetében... csalódottan részegedtem
Mr. Bean sikerével, hogy a helyzet komikáján keresztül látnak és
valóban meghasadhat bennem a Rowan Atkinson, a kutyát nem érdekli.
Hasonló
élményben volt részem, amikor egyszer úgy alakult, hogy több
éves fa asztalosság után sorozatban ilyen színes pozdorja
bútorokat készítettem. Való igaz, sokkal látványosabbak voltak
azok a dobozok, színeivel, csilivili aggalékaival sokkoló hatást
értek el. Na akkor több régi kliensemtől megkaptam, hogy óriásit
fejlődtem szakmailag. Pedig dehogy, az egész felért egy szakmai
paráználkodással, de mindenki másképp értelmezte ezt.
Félretéve
azt, hogy én mit gondolok magamról, hiába lett amiatt alkoholista
Takács Tamás, mert minden koncerten kérték tőle a „volt egy
fiú és volt egy lányt” és már annyira utálta, hogy egy üveg
vodka kellett annak elénekléséhez, vagy hiába keseredett el
mindannyiszor Varga Miki, ahányszor csak kérték tőle, őt a „Vén
Európa” számmal ismeri mindenki, úgy néz ki, hogy nekem is meg
kellene kapnom az én „Kölyköd voltam” dalomat.
Ez
a ceruza kerítés valamit feltárt bennem. De hogy mit? Még én sem
tudom.
Persze,
ez nem jelenti azt, hogy nosza essek neki a ceruzáknak holnaptól,
mert ezt a szerelést, noha jól megkértem az árát, nem szívesen
ismételném meg minden héten.
Egy
nap csak flexoltam a sok vasat a tűző napon. Másik két nap fúrtam
és csavaroztam egész nap. A tűző napon. Fele időt térdepelve,
hajolva.
Célok
lebegtek előttem: a Tordai lépcsője, a Ceruza kapu, Kati
pincéje... utána irány a CNC gyártás. Ezek hajtottak. Ezek
elvégzése után remélem megalkotni a saját megváltásomat.
(Hacsak nem ez is egy bullsittba folyó projekt lesz).
Az
utóbbi események amik engemet érintőleg zajlottak, rávilágítottak
arra, hogy tetszik, nem tetszik, fel kell tárjam a magam Mr.
Beanjét.
Lehet,
hogy igaza van a kiadónak? Kozmetizálva, a Muskóczi jobban eladná
magát?
Nagyon fontos előfúráskor, hogy merőleges legyen a csőre, mert ha csak picit is ferde, nehezen fúrja, nem tud bekapni a fúrószár és könnyen törik. Vettem márkás fúrószárat is, meg olcsó gagyit is. Az olcsó gagyi többet tartott. Csak szólok...
Az utca végén a dévai vár. Jobbra két ceruza közt a finánc smasszerek. Nincs mitől félnem, mégis megkorgult a gyomrom mikor előttem lelassítottak és leparkoltak.
Belülről a kapu. Vigyáztam, hogy a vas szerkezet lehetőleg a ceruzák mögé kerüljön. Emiatt a lécek közti távolság nem egyforma, de szemmel nem érzékelhető. Az átlós kötéseket fából tettem. Arra jók, hogy kifeszítik a szerkezetet. A régi vasak, noha súlyosak voltak, de egyben tartották a lapokat.
Azt
már ugye leszögeztem, ilyen megvilágosodás forma, hogy iparias
életünk nem vezet jóra. Hiszékeny, naiv lévén, azt hittem
valamiféle kultúrcsavarral megtalálhatom az arany középutat, de
ezzel az igyekezettel is csak a ketyere, műszer és szerszám
arzenált bővítettem. Ezek sem segítettek megtalálnom az arany
középutat.
Feri
rávilágított arra, hogy azt amit én zeneként bütykölök itt,
az nem zenélés. Nem így mondta, de azzal, hogy ő minden
hangszersávot bár villanyos billentyűn, de maga játszik fel,
utalt erre.
Pár
keverésemet mesterelte és számomra borzalmasan szólt, nem az ő
hibájából, hanem az enyémből. Rájöttem, pár hangszert rosszul
használtam fel. Ahhoz, hogy valami jól szóljon, azt előre ki kell
gondolni. Viszont, egy dolog erről tudni és más dolog ehhez érteni
is.
És
egyáltalán, mit keresek én itt a retro lájtos rock shymphony home
version stílusban? Erre kérdeztem rá magamban. Mert amikor
elkezdtem a stúdiózást, nem erre gondoltam. De rácsodálkoztam a
virtuális keverőre és élveztem, hogy mire képes az elme, ha
lebomlanak a kifejező gátak.
Egy
darabig azt hittem a gépek teszik jóvá a hangzást. Azok is, de
inkább a hangos meglátás, vízió az ami létrehoz egy jó
hangzást.
Amit
csináltam, az nekem itthon jó volt. De mióta rávilágított Feri,
hogy mitől jó a jó, a sajátomat is szarnak hallom. Megfertőződtem
a jóra.
Erre
az volt a reakcióm, hogy lebénultam és majd egy hónapja kétszer
ha bementem a stúdióba, akkor is szégyenteljesen kisomfordáltam
onnan, megállapítván, hogy nem érdemlem én meg azt.
Visszatértem
a mindenkori függőségemhez, a munkához. Ez az én piám,
alkoholom, ha valami nincs rendben lelkes állat mivoltomban.
A
Muskóczi projekt is adott egy pofont nekem. Azt mondták a helyén
van a dolog, még nem tudják hova tenni, lenne rajta egy két dolog,
amit változtatni kellene. Marketing címen ezzel is ugyan oda
jutottam, mint a stúdiós projektjeimmel, hogy feje tetejére
kellene állítsam, hogy valamire valóvá lehessen tenni.
Még
tiszta szerencse, hogy rögtön nem reagáltam le, fejemben
nehezebben processzálódik az információ, mert abbeli csalódásomat
félretéve, hogy mégsem vagyok úgy jó, ahogy vagyok, mondtam,
adjanak egy két támpontot a változtatásra és megpróbálom.
A
kertes projektem is csúfosan bozótba ment az idén. A palántáimnak
spéci földet vettem, erre miután kibújtak, leégtek mind. Piacról
vettem 40 paradicsom palántát, azzal grimaszkodom itt. Kötözgetem,
pucolgatom. Ilyen undorító növényem nem volt sosem. Dupla
vadhajtások eszement életerővel robbannak ki, a tövéből is
hármasával és jó kövéren hajtanak új hajtások, mintha
szabotálni akarnák az anya növényt. Néhol kandikál egy egy
kisebb paradicsom, meglátom ezután hogy lesz, mert most virágzott
el a nagyja. De idegesít, hogy olyan alacsony a növény. Az én
palántáim ilyenkor már másfél méteresek voltak.
A
Cézárhoz kötött kert projekt remény dugába dőlt. Egyszerűen
nem érti a lényegét, elpiszmogja az időt, az viszont nekem sokba
jön. Próbáltam sokféleképpen elmagyarázni neki, megmutatni, de
mikor nekifog látom, semmit sem értett meg. Pedig csupán
gyomlálásról van szó. Néha nagyon elkeseredek. Mit bajlódom én
született ostobákkal? De bármilyen ostoba ez a Cézár, mindig
pontosan tudja mennyit kell kapjon, és tudja kire kell szavazni.
A
tegnap is. Ez a Daniel, az üzletes ablakmosó kéregető srác,
mikor megpakolt autómat látta, azt mondta vigyem őt is dolgozni.
Mondom neki, nézd, van két óra meló, lefesteni egy vas
szerkezetet. Nosza nagy volt az öröm, hajrá. Mutatom neki, szépen
bemártod az ecsetet, nem több, egy centire, a doboz száján kicsit
visszaveszel a festékből, hogy ne folyjon és nyugodtan, inkább
lassan de jól elkenegeted a felületen, hogy mindent takarjon. Erre
folyik mindenhol a festék, a seggében voltam egy órát a kettőből
és nemhogy maradt volna a festékből, de nem is volt elég és jól
sem volt lefestve.
Megint
szidtam magam mint a bokrot, hogy mi a franc akarok én mindenkit
megmenteni?
Nem
csoda, hogy ezeket soha senki nem dolgoztatja. Balfaszok.
Mindenki
mondja, miért nem alkalmazok valakiket? Hát de kiket? Kinek van ma
türelme tíz év alatt megtanulni egy szakmát? Sajnos már nekem
sincs ahhoz türelmem, hogy valakit megtanítsak tíz év alatt az
asztalosságra. Egy kibaszott ecsetet sem tud ma tartani senki a
kezében. Mit várjak el olyat, hogy valamit méretre gyalulni,
vágni? Netán szögbe, ívbe?
Igen,
más világ van. A réginek annyi. Hiába nosztalgiázok itt.
Ennyi
embert etetni, foglalkoztatni csak iparilag lehet.
A
csináld magad illúziója az Ikea, ahol csavarhúzóval behúzol egy
csavart és azt hiszed ezermester vagy.
„A
jó doki” sorozatfilmben van egy jelenet, behoznak egy állapotos
nőt, feltépte a kezét egy csavarhúzóval, éppen Ikeás kiságyat
szerelt össze, mert a férje nem ért rá. Bekötözik a kezét,
közben behoznak két vírusos beteget, kik hirtelen meghalnak, erre
karanténba teszik a kórházat. A férj kint őrjöng, a feleség
bent. Az izgalmaktól elindul a korai szülés. Komplikációk
merülnek fel, császárolni kell, de előbb a gyerek pozícióját
kellett átmasszírozni. Erre a jó doki (Murphy) egy neonlámpa
zúgása miatt, autista lévén, összeomlik és a földön fetreng.
Tiszta pánik. Az újszülött nem szuszog, az anya vérzik, egy
asztmás fiút tesznek oda éleszteni, amíg Murphy kómásan elköti
a vérzést.
Erre
a férj elkezdi vádolni magát, hogy nem szerelte össze időben azt
a kibaszott Ikeás kiságyat és emiatt került bajba a felesége.
Én
meg azt mondtam, mi a fenének kell két hónappal a szülés előtt
idegeskedni az ágy össze szerelésével? A nőknek ez a folytonos
hajtatása. Ez a folytonos bizalmatlanság, Miért jó neki arra
célozni, hogy a férfi tehetetlen, nemtörődöm idióta? Holott
egyszerűen nem volt rá ideje?
Én
amit látok, az az ember civilizációs betegsége. Őrjöng, hogy
élete minél civilizáltabb legyen, ha nincs nyolc nájlonba
csomagolva a rohadt zsemléje össze van omolva és emberi jogaira
hivatkozik, ha viszont nyolc nájlonba kapja a kurva zsömléjét, őrjöng, hogy mi lesz a teknős békákkal. És elkezd alapítványt
létrehozni a pungás (zacskós) zsemlék ellen, és ereket vágat a
kétségbeesett klímaőrülteken.
És
amíg engem tanítanak, hogy vigyek magammal otthonról szatyrot
vásárláskor, olvasom, hogy Marosvásárhelyen a heti két
alkalommal, Budapestre felszálló repülők járatát minden naposra
tették. Azaz hetente öt darab repülővel több.
Akkor
mi a lófaszról beszélünk?
Vágjam
itt az ereimet, hogy pungán spóroljam a Föld egészségét,
viszont túlfelől 250 %-kal megugrott a repülő használat? Mi ez,
ha nem cinizmus az emberi faj részéről?
De
mondok én mást. A Földet én nem féltem. Mikor túl sokan leszünk
mi patkányok, megrázza ő magát és lehullunk mi patkányok. Mind
meghalunk. A Föld nem. Ő ráér regenerálódni.
Viszont
mi újra és újra levizsgázunk.
Legalább
egy hozzám hasonló basszusgitáros ha lenne, jó lenne néha
elmuzsikálgatni itt ezt a sok nihilista bajt. Mondjuk blues formába.
Most
már harmadik hete, hogy úgymond megtáltosodtam. Napi 8-9 óra
munka, tegnap rekordot döntöttem, 11 órát dolgoztam.
Az
is biztos, hogy ebben az iramban úgy lemerülök, hogy eszembe sem
jut egyéb, holmi kispolgári álmodozós tevékenység, mint
stúdiózás, s ilyenek.
Radikalizálódásom
kirobbantójának, amint pszichanalizáltam a helyzetet, szerintem a
CNC-s megvilágosodásom az oka. Mert amióta szentlelkes látomásom
volt a céencésíétés irányában, az egész eljövendőmnek új
kerete lett.
Mivel
lett egy cél, hirtelen motivációt éreztem leszámolni az eddigi
munkáimmal.
Meg
akarom építeni az első CNC gépemet.
Nem
lehet nagyobb falat, mint a stúdióm.
Első
körben mindjárt egy 3 tengelyes marófejet kezdtem kigondolni.
Csapágy rendszerek, meghajtó csavarok, motrok, meghajtó drájverek,
programok után nézegettem és igen drágának találtattam őket,
viszont egy kész gépet megvenni kész borzalom. Egy valamire való
gép tízezer eurón felül van. Viszont nekem célgépek kellenek,
nem univerzálisak. Ezért akarom a saját gépeimet.
Kutakodó
fázisomban rájöttem, hogy elsőre az eszterga gépemet kéne
automatizálnom egy két tengelyes marófejjel. Ez is bőven kihívás
és kiadás. Ha ez sikerülne, akár részben el is indíthatom a
bútor kellékes bizniszt. Bútor fogantyúk, lábak, oszlopok s
ilyenek.
Az
amatőr CNC csoportban kaptam pár eligazítást, de nem vesznek
komolyan... sokan nekifogtak ennek annak s abbahagyták, valószínű
ezért. Mikor mondtam, hogy a szerkezetet fából akarom,
legyintettek és elcsendesültek mellőlem. De hát ők nem tudják
elképzelni, hogy fából milyen masszív szerkezeteket lehet
csinálni és sokkal kreatívabb lehetőségeket nyújt, mint a vas.
A fa szerkezet, ha jól van kigondolva és megépítve, elnyűhetetlen
és megbízható.
Rájöttem,
ha valamit meg akarok tudni a profiktól, cél kérdéseket kell
nekik szegezni. Például nem azt kérdezni, hogy milyen csapágyat
nézzek, hanem úgy tegyem fel a kérdést, hogy „szerintetek ez a
csapágy jó?” Mert hirtelen hárman egymásnak esnek, 38
kommentben mindegyik elmondja miért nem jó vagy jó, és bezzeg az
amit ő használ az a tuti. És én szépen levonom a tanulságot.
Rájövök, hogy ahhoz, ami nekem kell, melyik a jó.
Az
elképzelés megvan, már tervezgetek, de előbb a hozzávalókat
kell össze szedjem. Kb 2-3 ezer euróra számíthatok, amit rendre
akarok összeszedni.
Úgyhogy
jön a CNC korszak!
A
csürkefarm hirtelen kerítést épít maga köré. Nagy
dérrel-dúrral.
Összejöttem
a kerítést építő vállalkozóval, ő takarítja el a régi
kerítést és ássa ki az újnak a helyet, a munkásai építik a
kerítést. Megbótoltam vele, hogy bontsa le nekem is a kijáratomat
képező új telkem közt is a régi kerítést, mert ha nem, oda
ragad örökre. Kézzel biztos nem fogom kicibálni a hatalmas beton
tömböket a földből. Ötven méteres szakaszon szépen
kitakarította a helyet. Egy irdatlan kamion törmelék és vegyes
föld. Két óra alatt eltakarította. Cserébe fából csináltam
neki kilenc beton oszlopnak való öntvény sablont. Annyira
lelkesedett, hogy fizetni is akar még. Pedig a takarítás, meg a
törmelék elhordatása messze többe jönne.
Szóval,
az út még ki sincs fizetve (mert a hitel keretek telibe le vannak
töltve) újabb befektetésekbe mászok. Eszemben nem volt ez a
kerítés dolog, de rájöttem, ha ezt most nem lépem meg, többet
oda gép nem fog férni, hacsak le nem vágom a gyümölcs fáimat,
de azokat sajnálom. Én ültettem őket oda, 15 évvel ezelőtt.
Három almafa, egy dió és egy fenyő.
Elgondolkodtam,
hogy milyen fura ez a Sors dolog. Hogy nem is annyira véletlenszerű.
Most
jött a közvetítő, akivel eljutottam a csirkefarm tulajdonosához,
és rá tudta bírni, hogy eladjon nekem 115 négyzetmétert a
telkéből, hogy legyen legális kijáratom a mezőre (ez eleve örült
gondolat volt...). Megemelték a kijárat díjakat ettől az évtől,
erre a szomszédom is begurult, hogy csináljunk közös utat a
mezőn. Egy időre elástuk a csatabárdot, igaz a béke pipát még
nem füstöltük el. Ezek szerint a csatabárd zsíros papírba
elcsomagolva helyes gondolat volt. Megcsináltuk a közös utat.
Erre
a csirkefarmos elkezdett kerítést építeni, teljesen le akar
választani minket magáról.
A
kérdés, hogy mi volt előbb? A tojás, vagy a tyúk? Én indítottam
el egy lavinát a telek vásárlási trükkel? Kispolgár Elemérnek
könnyen születnek ilyen messianisztikus gondolatai, melyek aztán a
prófétálás lelkéhez nyúl, de Hál'Istennek a valóság sokkal
egyszerűbb, mint kiderítettem a kerítés vállalkozótól, a
csürkefarm már minden más helyen lévő farmját új kerítésekkel
keríttette be magát, egy projekt ami már két éve zajlik, tehát
nem esik egybe az én ügyemmel.
Viszont,
ami mégis hoz egy Istenes beavatkozást a dologba, hogy az utolsó
percben jött ez össze nekem, mert ha most bekerítődik a csirkés,
én többet soha nem tudtam volna kikérni egy vékonyka szeletet.
Tehát,
néha hitetlenül állok az események előtt. Mi ez, ha nem
valamiféle csipkebokor lángolás?
Nem,
dehogy indítottam én lavinát, de ha sokat bambulok itt, elmegy az
életet mentő helikopter is mellettem.
Ennyire
fontos, hogy az ember nyitva tartsa a szemét és amikor kell, ne
habozzon, hanem cselekedjen. Néha akkor is, ha nem látja a kiutat,
az értelmét.
Az
exkavátoros srác kitépte a fő áram kábelemet a földből. Pedig
mondtam neki, vigyázzon rá. Mert valóban hatvan centire volt
beásva, de ő azelőtt húsz centit letakarított a vegetációból
és úgy ásott ötven centit a kerítés alapnak. A kábelem ott
fityegett tíz centire a gödör aljától. Hogy hívja az
erőműveket.. Mondtam neki ne hívjon senkit, megoldom én. Kiástam
a kábel körül, előtte lezártam a fő biztosítékot (olyan
szépen kitépte a kábelt, hogy rövid zárlatra sem volt ideje) és
alátétes csavaros illesztésekkel meghosszabbítottam a kábeleket.
Mivel három fázisom van, a nullal együtt 8 csavarral oldottam meg.
Úgy csináltam a kötéseket, hogy ne kerüljenek egymásra, mert
noha le is vannak szigetelve, sosem lehet tudni. Szépen sorba
rendeztem őket. Minden csavaros illesztést leszigeteltem. Aztán
egy fóliával jól körbe tekertem, azt minden milliméterében újra
leszigeteltem szalaggal. Majd az egészet egy előre behúzott 110
mm-es lefolyócsőbe zártam, a végekbe pur habot nyomtam, mely
gyakorlatilag az egész csövet feltömte, így gondoltam elejét
venni a nedvesség beszivárgásnak.
Három
óra alatt meg is voltam vele. Csak a tűző napon egy gödörben
térdepelve... komoly megpróbáltatás volt.
Közben
elgondolkodtam. Az iskolás éveimnek egyetlen értelme volt a
9-10-edikes praktika óráimnak, ahol a háromfázisú motor
bekötését tanultuk. Egy egész panót kellett készítsünk,
felfogva rá mindent, biztosítékokat, relés kapcsolókat, fázis
cserélő reléket, gombokat, és a bekötéseket is meg kellett
csináljuk. Emlékszem, minden más tantárgyból rosszul álltam,
ebben első voltam. Imádtam. És az életben sokszor hasznomra vált.
Olyan volt ez, mint az áramba való beavatás.
Azóta
is én rendezem az áramos dolgaimat. A csarnokban, lakásban én
húztam ki minden kábelt, a gépeket én kötöttem be, az olasz
hikimiki lapszabász gépemből is kirámoltam az elektronikus
relérendszert, miután az majdnem felgyúlt, és beszereltem ilyen
hagyományos kattogós relét, ami sokat nem tud, de azt biztosan.
A
gondolat folyamat az volt, hogy ez a praktikai tanulás mennyire volt
predestináció kérdése, mennyire a véletlen műve? Van egy
sorskönyv és ez ennek egy kikerülhetetlen állomása volt, vagy ez
a felvett tudás húzta maga után a sorsot?
Számít
az, hogy mit tanul az ember? Alakítja sorsát?
Vagy
a sorsa viszi azokhoz a tudásokhoz, amire majd szüksége lesz?
Az
emberi sorsnak lenne egy másvilági súgója a lelkén keresztül és
az nem hagyja nyugodni? Miért van az, hogy bizonyos tudást hajlandó
elfogadni, másokat nem? Tud valamit a tudata alatt?
Ezekhez
a kérdésekhez az intézményes iskola egyáltalán nem keres
válaszokat. Az iskola egy rendszert szolgál ki, a saját rendszerét
építi. Nem foglalkozik a sors kérdésekkel, nem törődik az
egyéni emberrel.
Viszont
minden ember egyéni. A borzalom az egészben, hogy az iskola ezt
tagadja, sőt azon van, hogy kiölje ezt az egyéniséget, egy
kaptafára akarja erőltetni az embert.
Így
születnek aztán a szomorú, elégedetlen, sikertelen sorsok.
A
tragédia ott folytatódik, amikor az embert annyira legyengítik,
hogy elveszti tudat alattiját, nem hisz önmagában, így nem hisz
Istenben sem, viszont elfogadja, hogy lúzer és semmire sem jó.
Hisz nem tud beilleszkedni de megjátssza a beilleszkedősdit, úgy,
hogy felvesz egy minta polgár pofát: dolgozik (de utálja),
vezetteti magát (de utálja) és így szépen utálja az egész
életét.
És
mindezek után, hogy mondjam azt másnak, hogy kövesd a saját utad?
Légy önálló! Legyél saját magad ura! Vállalkozzál! Hogy
mondjam?
Mert
ha elmész a butyilovgyárba, noha boldogtalan és frusztrált leszel
egész életedben, viszont van biztosítás illúziód, nyugdíj
illúziód, mely humbugság akkor derül ki, amikor egy MR-t kell
végeztess vagy egy vese műtétet, vagy akár egy banális
vérelemzést, hogy abszolúte semmit, de semmit nem ér a
biztosításod, ha valósan meg akarod ezeket kapni, ki kell fizetned
kápéban.
És
ki a franc éri meg a 65 évet, amikor állítólag nyugdíjba
mehetnél? Hogyha meg is éred, annyit kapsz, hogy kitörölheted
vele a hátsód.
Na
mindegy. Valószínű napszúrást kaptam ahogy ott gubbasztottam a
gödörben három órát, valamin kellett elmélkedjek...
Alábbi hozzászólásommal a Transindexben megjelent érettségivel kapcsolatos cikkre reagáltam: "Élő példája vagyok annak, hogy az iskola több kárt tett bennem, mint jót. Nem tudom, az ember már fiatalon honnan tudja, érzi, de én már első osztálytól mind mondtam, hogy dolgozni szeretnék. Persze senki nem vett számba. Lehúztam iszonyatos kínok közt a tíz osztályt, és úgy adódott, hogy 16 évesen végre elmehettem dolgozni. Társadalmi nyomásra én marha, iszonyatos erőfeszítésekkel elvégeztem az estibe járni, valahogy elvégeztem a 13-ik osztályt is. Kétszer érettségiztem, mert mindenki úgy állította be, hogy nem lehet érettségi nélkül meglenni. Átpréseltek azon is. Mindeközben mindenki úgy nézett rám melósra, mint egy társadalmi söpredékre. Ez nagyban segített abban, hogy kisebbségi érzésem támadjon, viszont a lázadás is beindult bennem. Senki nem támogatott abban, hogy a munka nem szégyen! Jött egy amerikai cégkoncepció, a multi level marketing, ami nem tárgya hozzászólásomnak, a lényeg, hogy jött egy motivációs csomaggal, amit életemben először hallottam. Hogy a sorsodért csak te vagy felelős és ehhez kapcsolódó lelkesítő dumák. Bennem akkor indult be valami és a munka iránti szeretetemet egy magasabb szintre emeltem: elkezdtem a saját vállalkozásomat. Vésőről kalapácsra, fúrógépről gyalugépre fejlesztettem asztalos vállalkozásomat és immár 30 éve tartom a vonalat, saját műhelyem van, komoly praxissal és klientúrával. Tanító nénim azt mondta: egy rohadt lusta dög vagyok, utcaseprő lesz belőlem. A tanáraim dettó: élhetetlen, lusta, bunkó. Az iskola jegyeim azt mutatták, hogy egy senki leszek, folyton a bukás szélén álltam. Senkinek nem volt igaza! Nekem volt igazam! Dolgozni akartam és dolgoztam is. Soha egy percet sem bántam meg életemből, nem tudtam magam elképzelni egy irodában, egy akta tologatós íróasztal mögött csinálni a nagy semmit és sunnyogni a főnökök jóakarata után! Ha az iskola megtanított valamire, az az volt, hogy mekkora képmutatás zajlik az úgynevezett értelmiség hajsza mögött. Viszont! Mekkora segítség lett volna nekem (és a hozzám hasonlóknak), ha komolyan vettek volna első perctől és a munka iránti érdeklődésemben segítettek volna előre úgy tudás, hozzáállás, mint eszközileg! Az iskola rendszer nem más, mint az elitet szelektáló szita, hogy nyilvánvalóvá váljék: ki a rendszerbarát, hűséges szolgalélek, aki által tovább éltetni lehet a rendszert. A többi az a salak, selejt, évente jól kisajnáljuk őket, lelustázzuk, lebunkózzuk őket és nagy képmutatón ajnározunk. Naná, hogy az állami szerveknek eszük ágában sincs a fertő melegágyát reformálni, és eszük ágában sincs a benne dolgozók nagy részének sem, hisz minden a marketing része."
„...
mert
jobb az élő eb, hogynem a megholt oroszlán.” (Prédikátor
9:6)
Nem
hemzsegtek a márkás betonfúrók, aki beszerezte, az külföldről
hozta, és akinek fő szerszáma volt, azaz egész nap fúrt vele,
annak a Hilti márkanevű volt az egyetlen megoldás. Elnyűhetetlen,
vagyont érő szerszámnak tartották. A használók csak úgy
mondták egymásközt: a Hilti.
A Dónáth úti tömbházsorok mögül, a Szamos partját
követve, a Magyar Színház melletti fa padlójú vashídon át
gyalogolva, a Malomárok utcán az Építészeti egyetem sarkához jutott. Onnan egy saroknyi a Történelmi Múzeum épülete, ahol találkozna kellett Jakival. Bőven volt ideje a gesztenyét sütő
cigány házaspárnál olajban sült palacsintát venni és azt elmajszolni.
Kettőt vett. Rögtön a sütő asztaluk mellett egy padon ülve elfogyasztotta a lángosokat.
A forró, csöpögő olajtól rögtön átitatódott a lángosokat
összefogó vékony papír, mellyel a beton port némileg eltávolítva kiszáradt kezeiről. Az olajat elkente kezein, mintha valami finom kézkenőccsel kente volna be. A zsíros papírt bedobta a
szatyrába. Nem volt hova máshova. Azaz lett volna, mindjárt a háta
mögött lustán és büdösen hömpölygő malom árokba, ahonnan
az utca is kaphatta a nevét régen, de inkább nem szemetelt.
Amíg
eszegette a lángosokat, az öreg szóba hozta, látja jó
éhes, ritkán látni embert ilyen jóízűen enni ebben az órában.
Attila elmondta, hogy egész nap nem evett semmit. A felesége, ki közben a gesztenye alatt legyezte egy újsággal a
parazsat, csak annyit fűzött hozzá románul, hogy „la toți
ni-e
greu”, azaz: mindannyiunknak nehéz.
Az
öreg cigány azt mondta, lassan sötét lesz, menjenek ők is haza,
elég volt reggeltől a hidegben állni.
Attila
elnézte, amint szedelőzködnek és csodálta őket, mióta tudja magát, ezek ketten sütöttek, hol gesztenyét,
hol lángost, vagy ha nem volt szezonja a gesztenyének, pattogtatott
kukoricát. A kommunista elvek mögé bújt világ idejében is,
télen-nyáron kint voltak a sütő szekrényükkel.
Már
abban az időben is kérdéses volt, hogyan kapott valaki engedélyt
egy saját vállalkozásra... sokan úgy vélték, hogy valószínű
a megfigyelés volt az ára. 1989 előtt a házaspár a Mihály Vitéz
tér sarkán, a legforgalmasabb helyen sütöttek, egy hatalmas,
henger alakú hirdető oszlop mellett. De most, - tűnődött a
dolgon Attila, - milyen álca alatt sütnek a forgalmas helytől
jóval messzebb?
Apja
szerint, ezek a legjobban jövedelmező vállalkozások, mert sokkal
több vagyon van a kis vas asztal mögött, mint az látszik. Az
tény, hogy ha az ember megfigyeli, mennyit árulnak ketten egy nap,
rájön, hogy nem kevés az a pénz. Viszont kint állni, melegben,
fagyban... felér egy megszállott életformával. De meglehet,
csupán egy olyan munkahely, amibe az ember belevág és csak
csinálja, csinálja, aztán egyszer csak megöregedik.
Kissé
csillapítva éhségét, elindult a Történelmi Múzeumhoz, nem szeretett várakoztatni senkit.
Inkább ő ment hamarabb, ha találkozni kellett.
Fél
hétkor behajtott Jaki, valami nem túl öreg, ezüst színű Fordból
szált ki akta táskájával, mely valójában szerszámos táska és
ultra pozitív szemléletével, melyet valami joga gyakorlásával
ért el. Jaki szokásos modorával, enyhe magasabb rendű, szerzetesi
alázatba burkolt felülről nézéssel üdvözölte Attilát.
Együtt
voltak osztálytársak Bélával az egy-nyolc osztályban, de amíg
Béla a szendvicsét osztotta meg, Jaki csúfolkodott vele, hogy na
mi van kövér hájas, megint zabálunk?
Eltelt
azóta az idő, de Attila nem felejtette el ezeket a dolgokat. És
Jaki sem nőtte ki a felülről alánéző stílusát. Noha sok
okosságot tanult valami Buddhától, ilyen steril felhőben lebegő
életbölcsességeket, holmi mezítlábas filozófiát, a távolságot
ember és ember közt, mérnöki precizitással tudta tartani.
Attila
sosem ellenkezett Jakival, nem zavarta arisztokratikusan ezoterikus
hozzáállása, mert nem tudta komolyan venni egy percig sem. Már
onnan kezdve, hogy nem tudta megérteni őt, hogy igen, folyton éhes
volt. Egyrészt azért, mert borzalmasan idegesítette az iskola,
másrészt azért, mert szegények voltak. Úgy érezte, ha bárkivel
ilyen irányban vitába száll, tulajdonképpen szüleit kérdőjelezi
meg, hogy netán szegénységüknek ők az okozói, akár
élhetetlenségük folytán, vagy egyéb sorscsapta ürügy kapcsán.
Attila
tudta, hogy szülei becsületes, jámbor emberek, akiknél letargiába
menekülő hajlamuk csupán a kitartó, makacs tehetetlenséggel
szembeni védekezés. Esetükben a nyomor, a szegénység főleg
abban nyilvánul meg, hogy rosszak az élet feltételek. És ebben a
miliőben Jézus eszméi nagyon hamar meggyökereznek.
Attilában
is megfogant Jézus lényege, de amikor megtörtént a 89-es váltás,
látván, hogy aki addig Istentagadó volt, hirtelen vallásos lett,
sőt úgy adták be, mintha ők örökké keresztények voltak, és
nem történt semmi Isten részéről: se egy villám nem csapódott
ezekbe, mélyen csalódott a jézusi tanokban. Rájött, hogy sem
ebben a világban, sem a másvilágban nem lesz igazság, mert ha
azok a trógerek azok, akik a mennyország kulcsait tartják, akik
eddig tagadták a Jézust, akkor az a másvilág sem lehet jobb
ennél. Tehát, köszöni szépen, nem kér sem ebből, sem abból.
Amikor
Jaki újságolta volt neki a buddhista okosságait, Attila oda sem
figyelt. Nem akarta megérteni, mi a lényege. Rájött, hogy minden
mögött valamilyen vallásos szervezet lapul meg, aminek a végcélja
a templomba hívogató, fizetőképes tagok toborzása. Egy rejtett
vállalkozás, mely igen sok hülyét és pénzt kaszál. És ennek a
sok hülyének morális felhatalmazást is ad a magasabbrendűségi
érzésre és a templomban megtanulják a magasról leszólást.
Jaki
egyből két lakást örökölt már fiatalon, könnyű volt neki
élet szépségéről hencegni. Attila gyenge térdeket és hajlamot
a cukorbetegségre örökölt. Gyakran lement a cukra, innen eredt az
éhségtől való félelme. Amikor lement a cukra, elkezdett izzadni,
reszketni és elgyengülni, volt, hogy elszédült és a földre
kellett üljön. Senki nem tudta miért. Szégyennek fogta fel, hogy
gyakran elgyengült. Inkább viselte, ahogy tudta, de nem
siránkozott.
Bár
volt oka feszültnek lenni, sosem mutatta ki Jakinak. A
megszokott, proletár stílusban igyekezett eltussolni, mintha nem látná a
mögöttes dolgokat. Néha bárgyú képet vágva hozzá.
A
zsíros lángos papírjával is azért kente tisztára kezét, mert
előre tudta, hogy kezet fog majd Jakival, és ne kelljen poros
kezével szégyenkeznie. Előre látta a jelenetet, amint kocsijából
kiszáll és azzal a pozitív magatartásával erőteljesen megrázza
kezeit.
Meg
is történt köztük a szívélyes üdvözlés, Jaki intett is, hogy
akkor menjenek, mert már várja a Múzeum igazgatója. Attila kicsit
megtorpant, hisz neki nem szólt Béla, hogy dolog is lenne a
múzeumnál, hanem csupán a Hiltit kell átadnia. De sokat nem
teketóriázott, mert életösztöne azt súgta, hogy nem érdemes
ezen fennakadni, ezzel jár a kölcsön szerszám. Sem Béla előtt,
sem Jakival szemben nem akart pitiánernek tűnni, hanem inkább
nagyvonalúnak, segítőkészen ráérősnek.
Két
iroda közt kellett interfont szerelni. Az igazagató és a titkárnője
irodáját kellett összekapcsolni. Jaki utasítóan megmutatta
Attilának, hova fúrjon lyukakat a falba. Fura módon, a titkárnő
irodája három irodával arrébb volt az igazgatójától, így jó
sok lyukra volt kilátás.
Miközben
Attila falat fúrt, Jaki az igazgatóval társalogva készítette elő
az interfonokat. Két fúrás közt hallotta, amint Jaki és az
igazgató Erdély történelméről fecsegtek. Bár a határokat
feszegetve, de betartva az egymásra utalásból fakadó kölcsönös
megértést, majdnem meghitt bizalmasan osztották egymástól eltérő
nézeteiket, mintha valami titkos, tiltott dologról beszélnének.
A
magasröptű, két lyuk közti társalgási filozófálás közt,
Attila magát dicsérte, hogy hamarább megvette a két lángost,
mert eredetileg arra gondolt, hogy előbb átadja a Hiltit és utána
nyugodtan megeszi a lángost, de a terv füstbe ment volna az új
helyzet alakulással. Azóta a cigány házaspár elment, és csak a
forró vas szekrényt találta volna helyükön.
Közben
megjött a takarítónő, mivel ő a folyosón fúrt, előbb őt
üdvözölte, és nagyon közlően előadta, hogy a munkálatra
való tekintettel behívták takarítani.
Attila
szabadkozón védekezett, hogy sajnálja, de a falfúrás piszokkal,
porral jár. A harmincan túli Anka, életvidám megjelenésével
feldobta őt. Hogy cseppet se zavartassa, neki ez a dolga. És kedvesen nevetett. Gömbölyded, de könnyed alkata kellemesebb életérzést
váltott ki belőle, mint a kiszűrődő titkos történelmi
fejtegetés az értelmiségi osztályból.
Anka
azt mondta, hogy amíg be nem fejezik a fúrást, nincs értelme
nekifogni a takarításnak. Már nincs sok hátra, biztatta Attila.
Anka rágyújtott és közben nézte, amint fúrt. És néha izzadt
homlokát ingébe törölte.
A
fúrás végeztével elkezdte a több eres telefonos kábelt
kihúzni, és a lyukakba ütni a kábelszorító tipliket.
Anka
habozás nélkül felajánlotta, hogy adogatja a tipliket, és ő
csak verje be a kifeszített kábelre. Közben mindenféléről
kérdezősködtek egymás felől. Főleg Anka. Ő bátrabban szegezte
Attilára a kérdéseket. Kérdezte, hogy az a másik, aki az
irodában van az igazgatóval, az neki a főnöke? Minden nap ilyen
későig dolgozik? Ilyeneket kérdezett. Attila röviden válaszolt,
hol igennel, hol nemmel. A hallgatag, szerény válaszoktól nem ment
el Anka társalgási kedve. Nem az a fajta volt, aki hamar
eltántorodik valamitől. Szerette ezt Attila, neki jól jött, ha
valaki érdeklődött felőle. Viszont az ilyen alkalom ritka
életében és nem tanulta meg megfogni a pillanatot.
Ahogy
araszolt a lyukak mentén, Anka követte és kezébe adta a tipliket.
Nem jelezte testbeszéde, hogy zavarná piszkos, poros, izzadt
ruhája, noha Anka rendezettnek nézett ki. Nem a fruska, mindenkinek
kitárulkozó, agyonkölnizett stílusban, inkább a praktikus,
szolid, friss illatú megjelenésben. Hátra kötött haja is arról
árulkodott, hogy dolgozni jött, nem divatbemutatóra.
Anka
nem volt szép, de volt valami egyedi az arcvonásaiban, ami
megszépítette. Olyan szépség ez, amit érteni kell.
Elhúzódtak
a bekötések, de arra azt mondta Jaki, hogy az ő dolga. Valami
szálak nem találtak. Attilának volt ötlete, de Jaki leintette,
hogy megoldja.
Inkább
Ankának segített a takarításban. Elmehetett volna, de tudta, hogy
nincs hova sietnie. És jó volt neki Anka közelsége. Messze
humánusabb nőnek tűnt, mint az amerikai érdekházasságában élő
felesége.
Takarítás
végeztével Jaki még mindig az igazgatóval okoskodott, de már úgy
nézett ki, hogy működni fog az interfon. Éppen a használati
utasításnál tartott a dolog.
Anka
míg rágyújtott egy utolsóra, Attilát kávéval kínálta. A
takarító szobácskában ültek le beszélgetni. A nő kérdezte,
hogy vállalna e maszek munkát? Hát hogyne, biztatta Attila, miről
lenne szó? Lambériát kéne falra szerelni. Van egy külső fala a
panelban, ami télen nagyon húz, és nyáron nagyon melegszik. Azt
kellene beburkolni.
Kilenc óra múlt, mire kijöttek a múzeum kapuján, hűvös volt, sötét,
érződött az ősz nyirkos csipkelődése, erre rátett egy
lapáttal a fáradság, Attila elcsigázva köszönt el Jakitól. Ő
más irányba ment autójával, a Grigoreszku negyedbe, nem
ajánlkozott pár kilométeres kerülőre, hogy haza vigye.
Noha, a monostori út tetejéről csak leereszkedett volna. Érthető
volt itt a státus kérdése. Ezért nem is utalt rá Attila.
Megköszönte a lehetőséget és elindult hazafele. Ki a Mócok
útjára, onnan gyalog a Monostorra, négy-öt kilométert. Ebben az
órában a jegyárusok már zárva voltak és nem rizikózott a
buszon jegy nélkül.
De
legalább nyugodtan átgondolta a napját, a miérteket, a
hogyanokat. A kecses, de búval bélelt amerikai feleséget, a
gömbölyded, kedves Ankát. Megropogtatta a zsebében maradt 58
lejét, miután a lángosra fizetett 2 lejt.
És
ott, abban a nyomorult állapotában mégis úgy érezte, hogy sorsa
meg fog változni.
Nem
Buddha, nem Jézus segítségével, hanem saját erejéből.
Ezt
eltökélte magában.
Mert
bárhol felütötte Buddha vagy Jézus a fejét, ott csak
félrebeszélés, képmutatás és átverés történik.
Sehol
sincs az utolsó samaritánus, senki nem osztja meg két ingét
mással.
(Megjegyzés: A beszúrt videó csak utalás a kolozsvári Dónáth útra. Speciel az eredeti felvételt osztottam meg, mely bár tompa és recseg, mint a regényem szereplői és történetei, de legalább valós, a modernebb, csilingelőbb változatokhoz képest.
Ha nem is valós minden mozzanata, vagy minden szereplője, ami meg nem történt, csak oda gondoltam, kitaláltam, az azért van, mert szerettem volna, ha ott lett volna.
Elvégre egy regény akar lenni, amely a valóságot átszűri a remény szivacsán.)