Morse Endeavour


A „Dr House” sorozat óta megnőttek a filmek iránti igényeim.
Az „Endeavour” , magyar címe: „Oxfordi gyilkosságok” sorozat benne van a jó filmek kategóriájában.
Ez is egy olyan film, ahol a történés mellékes, viszont annál érdekesebb a karakterek kibontakozása. Ez teszi izgalmassá a filmet.
Számomra azért is érdekes a film, mert bemutatja az 1963-69 es évek Angliáját, melyből legtöbb elem a mi világunkban is fellelhető volt, persze leszámítva a szabad vállalkozási formát, hisz akkor javában zajlott felénk a kommunista törekvés, viszont a film nem feltétlenül a történelem adataira teszi a hangsúly, hanem arra világít rá, hogy milyen hangulatban, meglátásban élt az akkori ember.
Azzal is sokat elmond a film, amit bemutat, de azzal is amit nem mutat be.
Az árnyalt angol humor is tetten érhető lépten-nyomon, de most nem abban a cinikus formában, ahogy megszoktuk. Például, a szivarozásról, végig mindenki, mindenhol hanyagul szivarozik, nem számít, hogy iskola, színház, étterem. A csikkeket eldobják. A sorozat vége felé van egy jelenet, ahol több hulla fekszik egy hatalmas csarnokfélében, egy tömbház összeomlása miatt rengeteg a halott áldozat, egy rendőr rágyújt. Erre a boncoló orvos rárivall: „az Isten szerelmére, ne itt gyújtson rá!”
Talán semmiség a jelenet, de mióta úgymond a hangmesterségben kontárkodom, rájöttem, hogy a hangos mondanivalónak, poénnak helyet kell hagyni, hogy kiemelkedjen. Nos ennek a jelenetnek ugyancsak meg volt hagyva a hely. Végig a filmben mindenki gondtalanul szivarozik, erre hívja fel a figyelmet ez a csendes rész a sok hulla társaságában.
Rengeteg ilyen szociális, társadalmi kép bontakozik ki a film folyamán, miközben minden karakternek megvan a saját morális harca.
Én ma, alig látom az emberekben ezt a morális harcot. Legtöbb ember magával öntelt, nem keres semmit.
A film főszereplőjén keresztül, Morse Endeavourban hozza a meg nem alkuvást, az egyenes gerincű ember prototípusát, aki egyértelműen örökké sikertelen, a létrafok alján és csórón marad. Valahogy a nők sem szeretik, ha egy ember egyenes, finom lelkű, kitartó, ezért csak futó kalandokra telik neki, viszont azokhoz is mindig hűséges.
Egy ritka jó angol film.

Az angol filmekben azt is imádom, hogy a karakterek nem örökké csillogó-villogó szuper alkatok, tökéletes testtel, arccal, sziporkázó feleselésekkel, hanem életszerűek. Csúnyák, soványak, kövérek, balfaszok... Hollywoodi filmekben a boncoló is egy sztár alkat, míg itt egy alacsony, icipicit tömött, kerekarcú, szemüveges, morcos ember, ki visszafogja cinizmusát, néha vers vagy egyéb regény részlet idézésével, mire a rendőrök csak értetlenül néznek.

Számomra legalábbis, a film hoz egy olyan hangulatot, ahol egy munka csoportban található némi intimitás, valahova tartózás, barátság, ami igaz nem ömlengős, de annál meghittebb. Ahogy elmennek egy hosszú nap után inni egyet, és csupán pár szóban a személyes életükről beszélnek egymásnak. Nem sokat, de elég az hozzá, hogy feloldódjon az ember. Azért érdekes ez a hangulat, mert én ma ezt nem tudom tetten érni. Még ez a balfasz Cézár is eléggé öntelt ahhoz, hogy velem egyenes legyen. Mindenféle idiótától elfogad mindenféle guruságot, az én egyszerű téziseimet nem fogja a gyomra, mert túl egyszerűek. Az embernek, tanult vagy se, kellenek a misztikus tudások, történések. A csak simán legyünk, az nem elég.

Az új úton a tegnap találkoztam a fácán családdal. Még sosem láttam fácán tyúkot. Csak kakast. Azok az úgymond szépek és pöffeszkedők, repedt fazékszerű kukorékolásaikkal.
Messziről látom a szürke tyúkot, aztán közelebb érve látom a sok megannyi aprót. Olyan cukik voltak. Megálltam és megvártam, amíg befutottak a kukoricásba. Lehetett vagy nyolc kis fácán madár. Az anyuka fél szemmel nézett engem, míg a csibéi biztonságba kerültek. Szemein láttam, hogy „akkor ma meghalunk?” Nem, miattam nem fognak meghalni. Viszont az út túloldalán a csarnokban, hol százezer számban neveli az ember a csirkéket, azok bizony még ma meghalnak.

Éppen elgondolkodtam. Miért akarunk mi annyit élni?
Olvasom, hogy emberi gént akarnak oltani állatba, hogy legyen miből szerveket kölcsönözni majd. Borzasztó!
És akkor engem sajnálnak és cáfolnak, amikor azt mondom, hogy az ember reménytelen?
Mindezek után az ember miben reménykedjen?
Nemhogy megkeresnénk a kevesebb áldozattal járó életformát, hanem erkölcstelen és becstelen élősködésünkre keressük a filozófiai és morális igazolásokat.

Miért nem merünk szembe nézni azzal, hogy még ma meghalhatunk?


Miután végig néztük a „Dr House”-t, eldöntöttük, hogy újra nézzük az egészet, hogy jobban oda tudjunk figyelni a részletekre. A film sokkoló a Houseon keresztül. Ahogy befejeződik, az a csúcs. A végére kiderül, hogy a kibírhatatlan, pokróc, arrogáns ember a legkeresztényebb figura, aki életét áldozta fel a barátjáért.

Ceruza kapu


Elgondolkodtató, hogy egy ember mitől nevezhető sikeresnek.
Ezzel a Ceruza kapuval valahogy úgy érzem magam, mint Rowan Atkinson a Mr. Bean szerepében. Előbb van a Mr. Bean és mögötte van a Rowan Atkinson, de amire az emberek oda figyelnek, az a Mr. Bean.
Azt még visszahallottam, hogy ez a Muzsiúr jó asztalos, meg rendes, meg minden, de így élőben még sosem aratott ekkora sikert egyik munkám sem, mint ez a Ceruza prazsekt.
Az emberek jöttek mentek az utcán és alig akadt ember, aki ne jegyzett volna meg valami vicceset a készülő kapu átalakításról, de ha csak csendben is elmentek, minimum elmosolyodtak.
Volt aki kérdezte, hogy csináltam, volt aki nevetett, volt aki szelfizett a ceruzákkal, még két teljesen bebugyolált arab csaj is kuncogott a látványon.
Mondhatni rivalda fényben csillogtam, noha értelmi szerzője nem én voltam, ez a megrendelő teljes felelőssége, érdeme, sőt amikor ezzel előállt, konzervatív énem azt mondta, nem fognak ezen kiakadni az emberek? Akkor azt mondta, nem baj, majd visszaakadnak.
Egyelőre senki nem akadt ki.
Hirtelen megnőtt a rollerező gyerekek száma, egy lány feltűnően többször sétált el előttünk, a turista autók is lelassítottak a látványtól.

Ilyen dicséretek hangzottak el, mint: ez igen szakma, nincs ennél jobb asztalos egész Hunyad megye körzetében... csalódottan részegedtem Mr. Bean sikerével, hogy a helyzet komikáján keresztül látnak és valóban meghasadhat bennem a Rowan Atkinson, a kutyát nem érdekli.

Hasonló élményben volt részem, amikor egyszer úgy alakult, hogy több éves fa asztalosság után sorozatban ilyen színes pozdorja bútorokat készítettem. Való igaz, sokkal látványosabbak voltak azok a dobozok, színeivel, csilivili aggalékaival sokkoló hatást értek el. Na akkor több régi kliensemtől megkaptam, hogy óriásit fejlődtem szakmailag. Pedig dehogy, az egész felért egy szakmai paráználkodással, de mindenki másképp értelmezte ezt.

Félretéve azt, hogy én mit gondolok magamról, hiába lett amiatt alkoholista Takács Tamás, mert minden koncerten kérték tőle a „volt egy fiú és volt egy lányt” és már annyira utálta, hogy egy üveg vodka kellett annak elénekléséhez, vagy hiába keseredett el mindannyiszor Varga Miki, ahányszor csak kérték tőle, őt a „Vén Európa” számmal ismeri mindenki, úgy néz ki, hogy nekem is meg kellene kapnom az én „Kölyköd voltam” dalomat.

Ez a ceruza kerítés valamit feltárt bennem. De hogy mit? Még én sem tudom.
Persze, ez nem jelenti azt, hogy nosza essek neki a ceruzáknak holnaptól, mert ezt a szerelést, noha jól megkértem az árát, nem szívesen ismételném meg minden héten.
Egy nap csak flexoltam a sok vasat a tűző napon. Másik két nap fúrtam és csavaroztam egész nap. A tűző napon. Fele időt térdepelve, hajolva.
Célok lebegtek előttem: a Tordai lépcsője, a Ceruza kapu, Kati pincéje... utána irány a CNC gyártás. Ezek hajtottak. Ezek elvégzése után remélem megalkotni a saját megváltásomat. (Hacsak nem ez is egy bullsittba folyó projekt lesz).

Az utóbbi események amik engemet érintőleg zajlottak, rávilágítottak arra, hogy tetszik, nem tetszik, fel kell tárjam a magam Mr. Beanjét.
Lehet, hogy igaza van a kiadónak? Kozmetizálva, a Muskóczi jobban eladná magát?

Nagyon fontos előfúráskor, hogy merőleges legyen a csőre,
mert ha csak picit is ferde, nehezen fúrja, nem tud bekapni
a fúrószár és könnyen törik. Vettem márkás fúrószárat is,
meg olcsó gagyit is. Az olcsó gagyi többet tartott.
Csak szólok...

Az utca végén a dévai vár.
Jobbra két ceruza közt a finánc smasszerek.
Nincs mitől félnem, mégis megkorgult a gyomrom
mikor előttem lelassítottak és leparkoltak.

Belülről a kapu. Vigyáztam, hogy a vas szerkezet
lehetőleg a ceruzák mögé kerüljön.
Emiatt a lécek közti távolság nem egyforma,
de szemmel nem érzékelhető.
Az átlós kötéseket fából tettem. Arra jók, hogy
kifeszítik a szerkezetet. A régi vasak, noha súlyosak voltak,
de egyben tartották a lapokat.


Levizsga


Azt már ugye leszögeztem, ilyen megvilágosodás forma, hogy iparias életünk nem vezet jóra. Hiszékeny, naiv lévén, azt hittem valamiféle kultúrcsavarral megtalálhatom az arany középutat, de ezzel az igyekezettel is csak a ketyere, műszer és szerszám arzenált bővítettem. Ezek sem segítettek megtalálnom az arany középutat.

Feri rávilágított arra, hogy azt amit én zeneként bütykölök itt, az nem zenélés. Nem így mondta, de azzal, hogy ő minden hangszersávot bár villanyos billentyűn, de maga játszik fel, utalt erre.
Pár keverésemet mesterelte és számomra borzalmasan szólt, nem az ő hibájából, hanem az enyémből. Rájöttem, pár hangszert rosszul használtam fel. Ahhoz, hogy valami jól szóljon, azt előre ki kell gondolni. Viszont, egy dolog erről tudni és más dolog ehhez érteni is.
És egyáltalán, mit keresek én itt a retro lájtos rock shymphony home version stílusban? Erre kérdeztem rá magamban. Mert amikor elkezdtem a stúdiózást, nem erre gondoltam. De rácsodálkoztam a virtuális keverőre és élveztem, hogy mire képes az elme, ha lebomlanak a kifejező gátak.
Egy darabig azt hittem a gépek teszik jóvá a hangzást. Azok is, de inkább a hangos meglátás, vízió az ami létrehoz egy jó hangzást.
Amit csináltam, az nekem itthon jó volt. De mióta rávilágított Feri, hogy mitől jó a jó, a sajátomat is szarnak hallom. Megfertőződtem a jóra.
Erre az volt a reakcióm, hogy lebénultam és majd egy hónapja kétszer ha bementem a stúdióba, akkor is szégyenteljesen kisomfordáltam onnan, megállapítván, hogy nem érdemlem én meg azt.
Visszatértem a mindenkori függőségemhez, a munkához. Ez az én piám, alkoholom, ha valami nincs rendben lelkes állat mivoltomban.

A Muskóczi projekt is adott egy pofont nekem. Azt mondták a helyén van a dolog, még nem tudják hova tenni, lenne rajta egy két dolog, amit változtatni kellene. Marketing címen ezzel is ugyan oda jutottam, mint a stúdiós projektjeimmel, hogy feje tetejére kellene állítsam, hogy valamire valóvá lehessen tenni.
Még tiszta szerencse, hogy rögtön nem reagáltam le, fejemben nehezebben processzálódik az információ, mert abbeli csalódásomat félretéve, hogy mégsem vagyok úgy jó, ahogy vagyok, mondtam, adjanak egy két támpontot a változtatásra és megpróbálom.

A kertes projektem is csúfosan bozótba ment az idén. A palántáimnak spéci földet vettem, erre miután kibújtak, leégtek mind. Piacról vettem 40 paradicsom palántát, azzal grimaszkodom itt. Kötözgetem, pucolgatom. Ilyen undorító növényem nem volt sosem. Dupla vadhajtások eszement életerővel robbannak ki, a tövéből is hármasával és jó kövéren hajtanak új hajtások, mintha szabotálni akarnák az anya növényt. Néhol kandikál egy egy kisebb paradicsom, meglátom ezután hogy lesz, mert most virágzott el a nagyja. De idegesít, hogy olyan alacsony a növény. Az én palántáim ilyenkor már másfél méteresek voltak.
A Cézárhoz kötött kert projekt remény dugába dőlt. Egyszerűen nem érti a lényegét, elpiszmogja az időt, az viszont nekem sokba jön. Próbáltam sokféleképpen elmagyarázni neki, megmutatni, de mikor nekifog látom, semmit sem értett meg. Pedig csupán gyomlálásról van szó. Néha nagyon elkeseredek. Mit bajlódom én született ostobákkal? De bármilyen ostoba ez a Cézár, mindig pontosan tudja mennyit kell kapjon, és tudja kire kell szavazni.

A tegnap is. Ez a Daniel, az üzletes ablakmosó kéregető srác, mikor megpakolt autómat látta, azt mondta vigyem őt is dolgozni. Mondom neki, nézd, van két óra meló, lefesteni egy vas szerkezetet. Nosza nagy volt az öröm, hajrá. Mutatom neki, szépen bemártod az ecsetet, nem több, egy centire, a doboz száján kicsit visszaveszel a festékből, hogy ne folyjon és nyugodtan, inkább lassan de jól elkenegeted a felületen, hogy mindent takarjon. Erre folyik mindenhol a festék, a seggében voltam egy órát a kettőből és nemhogy maradt volna a festékből, de nem is volt elég és jól sem volt lefestve.
Megint szidtam magam mint a bokrot, hogy mi a franc akarok én mindenkit megmenteni?
Nem csoda, hogy ezeket soha senki nem dolgoztatja. Balfaszok.

Mindenki mondja, miért nem alkalmazok valakiket? Hát de kiket? Kinek van ma türelme tíz év alatt megtanulni egy szakmát? Sajnos már nekem sincs ahhoz türelmem, hogy valakit megtanítsak tíz év alatt az asztalosságra. Egy kibaszott ecsetet sem tud ma tartani senki a kezében. Mit várjak el olyat, hogy valamit méretre gyalulni, vágni? Netán szögbe, ívbe?

Igen, más világ van. A réginek annyi. Hiába nosztalgiázok itt.
Ennyi embert etetni, foglalkoztatni csak iparilag lehet.
A csináld magad illúziója az Ikea, ahol csavarhúzóval behúzol egy csavart és azt hiszed ezermester vagy.
A jó doki” sorozatfilmben van egy jelenet, behoznak egy állapotos nőt, feltépte a kezét egy csavarhúzóval, éppen Ikeás kiságyat szerelt össze, mert a férje nem ért rá. Bekötözik a kezét, közben behoznak két vírusos beteget, kik hirtelen meghalnak, erre karanténba teszik a kórházat. A férj kint őrjöng, a feleség bent. Az izgalmaktól elindul a korai szülés. Komplikációk merülnek fel, császárolni kell, de előbb a gyerek pozícióját kellett átmasszírozni. Erre a jó doki (Murphy) egy neonlámpa zúgása miatt, autista lévén, összeomlik és a földön fetreng. Tiszta pánik. Az újszülött nem szuszog, az anya vérzik, egy asztmás fiút tesznek oda éleszteni, amíg Murphy kómásan elköti a vérzést.

Erre a férj elkezdi vádolni magát, hogy nem szerelte össze időben azt a kibaszott Ikeás kiságyat és emiatt került bajba a felesége.
Én meg azt mondtam, mi a fenének kell két hónappal a szülés előtt idegeskedni az ágy össze szerelésével? A nőknek ez a folytonos hajtatása. Ez a folytonos bizalmatlanság, Miért jó neki arra célozni, hogy a férfi tehetetlen, nemtörődöm idióta? Holott egyszerűen nem volt rá ideje?

Én amit látok, az az ember civilizációs betegsége. Őrjöng, hogy élete minél civilizáltabb legyen, ha nincs nyolc nájlonba csomagolva a rohadt zsemléje össze van omolva és emberi jogaira hivatkozik, ha viszont nyolc nájlonba kapja a kurva zsömléjét, őrjöng, hogy mi lesz a teknős békákkal. És elkezd alapítványt létrehozni a pungás (zacskós) zsemlék ellen, és ereket vágat a kétségbeesett klímaőrülteken.
És amíg engem tanítanak, hogy vigyek magammal otthonról szatyrot vásárláskor, olvasom, hogy Marosvásárhelyen a heti két alkalommal, Budapestre felszálló repülők járatát minden naposra tették. Azaz hetente öt darab repülővel több.
Akkor mi a lófaszról beszélünk?
Vágjam itt az ereimet, hogy pungán spóroljam a Föld egészségét, viszont túlfelől 250 %-kal megugrott a repülő használat? Mi ez, ha nem cinizmus az emberi faj részéről?

De mondok én mást. A Földet én nem féltem. Mikor túl sokan leszünk mi patkányok, megrázza ő magát és lehullunk mi patkányok. Mind meghalunk. A Föld nem. Ő ráér regenerálódni.
Viszont mi újra és újra levizsgázunk.

Legalább egy hozzám hasonló basszusgitáros ha lenne, jó lenne néha elmuzsikálgatni itt ezt a sok nihilista bajt. Mondjuk blues formába.

Úton a lépcső és ceruza

Lépcső burkolás

Ceruza kerítés

Színes ceruza kerítés

Színezedő ceruza kerítés

Kitépett kábel taknyolása ideiglenesen 30 évre

A kijáratot biztosító telek csatolása

A csürkés kerítésépítése

Ennyivel megnőtt az elhanyagolt gyümölcsösöm

Táltos napszúrás


Most már harmadik hete, hogy úgymond megtáltosodtam. Napi 8-9 óra munka, tegnap rekordot döntöttem, 11 órát dolgoztam.
Az is biztos, hogy ebben az iramban úgy lemerülök, hogy eszembe sem jut egyéb, holmi kispolgári álmodozós tevékenység, mint stúdiózás, s ilyenek.
Radikalizálódásom kirobbantójának, amint pszichanalizáltam a helyzetet, szerintem a CNC-s megvilágosodásom az oka. Mert amióta szentlelkes látomásom volt a céencésíétés irányában, az egész eljövendőmnek új kerete lett.
Mivel lett egy cél, hirtelen motivációt éreztem leszámolni az eddigi munkáimmal.

Meg akarom építeni az első CNC gépemet.
Nem lehet nagyobb falat, mint a stúdióm.

Első körben mindjárt egy 3 tengelyes marófejet kezdtem kigondolni. Csapágy rendszerek, meghajtó csavarok, motrok, meghajtó drájverek, programok után nézegettem és igen drágának találtattam őket, viszont egy kész gépet megvenni kész borzalom. Egy valamire való gép tízezer eurón felül van. Viszont nekem célgépek kellenek, nem univerzálisak. Ezért akarom a saját gépeimet.

Kutakodó fázisomban rájöttem, hogy elsőre az eszterga gépemet kéne automatizálnom egy két tengelyes marófejjel. Ez is bőven kihívás és kiadás. Ha ez sikerülne, akár részben el is indíthatom a bútor kellékes bizniszt. Bútor fogantyúk, lábak, oszlopok s ilyenek.
Az amatőr CNC csoportban kaptam pár eligazítást, de nem vesznek komolyan... sokan nekifogtak ennek annak s abbahagyták, valószínű ezért. Mikor mondtam, hogy a szerkezetet fából akarom, legyintettek és elcsendesültek mellőlem. De hát ők nem tudják elképzelni, hogy fából milyen masszív szerkezeteket lehet csinálni és sokkal kreatívabb lehetőségeket nyújt, mint a vas. A fa szerkezet, ha jól van kigondolva és megépítve, elnyűhetetlen és megbízható.
Rájöttem, ha valamit meg akarok tudni a profiktól, cél kérdéseket kell nekik szegezni. Például nem azt kérdezni, hogy milyen csapágyat nézzek, hanem úgy tegyem fel a kérdést, hogy „szerintetek ez a csapágy jó?” Mert hirtelen hárman egymásnak esnek, 38 kommentben mindegyik elmondja miért nem jó vagy jó, és bezzeg az amit ő használ az a tuti. És én szépen levonom a tanulságot. Rájövök, hogy ahhoz, ami nekem kell, melyik a jó.
Az elképzelés megvan, már tervezgetek, de előbb a hozzávalókat kell össze szedjem. Kb 2-3 ezer euróra számíthatok, amit rendre akarok összeszedni.

Úgyhogy jön a CNC korszak!

A csürkefarm hirtelen kerítést épít maga köré. Nagy dérrel-dúrral.
Összejöttem a kerítést építő vállalkozóval, ő takarítja el a régi kerítést és ássa ki az újnak a helyet, a munkásai építik a kerítést. Megbótoltam vele, hogy bontsa le nekem is a kijáratomat képező új telkem közt is a régi kerítést, mert ha nem, oda ragad örökre. Kézzel biztos nem fogom kicibálni a hatalmas beton tömböket a földből. Ötven méteres szakaszon szépen kitakarította a helyet. Egy irdatlan kamion törmelék és vegyes föld. Két óra alatt eltakarította. Cserébe fából csináltam neki kilenc beton oszlopnak való öntvény sablont. Annyira lelkesedett, hogy fizetni is akar még. Pedig a takarítás, meg a törmelék elhordatása messze többe jönne.
Szóval, az út még ki sincs fizetve (mert a hitel keretek telibe le vannak töltve) újabb befektetésekbe mászok. Eszemben nem volt ez a kerítés dolog, de rájöttem, ha ezt most nem lépem meg, többet oda gép nem fog férni, hacsak le nem vágom a gyümölcs fáimat, de azokat sajnálom. Én ültettem őket oda, 15 évvel ezelőtt. Három almafa, egy dió és egy fenyő.

Elgondolkodtam, hogy milyen fura ez a Sors dolog. Hogy nem is annyira véletlenszerű.
Most jött a közvetítő, akivel eljutottam a csirkefarm tulajdonosához, és rá tudta bírni, hogy eladjon nekem 115 négyzetmétert a telkéből, hogy legyen legális kijáratom a mezőre (ez eleve örült gondolat volt...). Megemelték a kijárat díjakat ettől az évtől, erre a szomszédom is begurult, hogy csináljunk közös utat a mezőn. Egy időre elástuk a csatabárdot, igaz a béke pipát még nem füstöltük el. Ezek szerint a csatabárd zsíros papírba elcsomagolva helyes gondolat volt. Megcsináltuk a közös utat.
Erre a csirkefarmos elkezdett kerítést építeni, teljesen le akar választani minket magáról.

A kérdés, hogy mi volt előbb? A tojás, vagy a tyúk? Én indítottam el egy lavinát a telek vásárlási trükkel? Kispolgár Elemérnek könnyen születnek ilyen messianisztikus gondolatai, melyek aztán a prófétálás lelkéhez nyúl, de Hál'Istennek a valóság sokkal egyszerűbb, mint kiderítettem a kerítés vállalkozótól, a csürkefarm már minden más helyen lévő farmját új kerítésekkel keríttette be magát, egy projekt ami már két éve zajlik, tehát nem esik egybe az én ügyemmel.
Viszont, ami mégis hoz egy Istenes beavatkozást a dologba, hogy az utolsó percben jött ez össze nekem, mert ha most bekerítődik a csirkés, én többet soha nem tudtam volna kikérni egy vékonyka szeletet.

Tehát, néha hitetlenül állok az események előtt. Mi ez, ha nem valamiféle csipkebokor lángolás?
Nem, dehogy indítottam én lavinát, de ha sokat bambulok itt, elmegy az életet mentő helikopter is mellettem.
Ennyire fontos, hogy az ember nyitva tartsa a szemét és amikor kell, ne habozzon, hanem cselekedjen. Néha akkor is, ha nem látja a kiutat, az értelmét.

Az exkavátoros srác kitépte a fő áram kábelemet a földből. Pedig mondtam neki, vigyázzon rá. Mert valóban hatvan centire volt beásva, de ő azelőtt húsz centit letakarított a vegetációból és úgy ásott ötven centit a kerítés alapnak. A kábelem ott fityegett tíz centire a gödör aljától. Hogy hívja az erőműveket.. Mondtam neki ne hívjon senkit, megoldom én. Kiástam a kábel körül, előtte lezártam a fő biztosítékot (olyan szépen kitépte a kábelt, hogy rövid zárlatra sem volt ideje) és alátétes csavaros illesztésekkel meghosszabbítottam a kábeleket. Mivel három fázisom van, a nullal együtt 8 csavarral oldottam meg. Úgy csináltam a kötéseket, hogy ne kerüljenek egymásra, mert noha le is vannak szigetelve, sosem lehet tudni. Szépen sorba rendeztem őket. Minden csavaros illesztést leszigeteltem. Aztán egy fóliával jól körbe tekertem, azt minden milliméterében újra leszigeteltem szalaggal. Majd az egészet egy előre behúzott 110 mm-es lefolyócsőbe zártam, a végekbe pur habot nyomtam, mely gyakorlatilag az egész csövet feltömte, így gondoltam elejét venni a nedvesség beszivárgásnak.
Három óra alatt meg is voltam vele. Csak a tűző napon egy gödörben térdepelve... komoly megpróbáltatás volt.

Közben elgondolkodtam. Az iskolás éveimnek egyetlen értelme volt a 9-10-edikes praktika óráimnak, ahol a háromfázisú motor bekötését tanultuk. Egy egész panót kellett készítsünk, felfogva rá mindent, biztosítékokat, relés kapcsolókat, fázis cserélő reléket, gombokat, és a bekötéseket is meg kellett csináljuk. Emlékszem, minden más tantárgyból rosszul álltam, ebben első voltam. Imádtam. És az életben sokszor hasznomra vált. Olyan volt ez, mint az áramba való beavatás.
Azóta is én rendezem az áramos dolgaimat. A csarnokban, lakásban én húztam ki minden kábelt, a gépeket én kötöttem be, az olasz hikimiki lapszabász gépemből is kirámoltam az elektronikus relérendszert, miután az majdnem felgyúlt, és beszereltem ilyen hagyományos kattogós relét, ami sokat nem tud, de azt biztosan.
A gondolat folyamat az volt, hogy ez a praktikai tanulás mennyire volt predestináció kérdése, mennyire a véletlen műve? Van egy sorskönyv és ez ennek egy kikerülhetetlen állomása volt, vagy ez a felvett tudás húzta maga után a sorsot?

Számít az, hogy mit tanul az ember? Alakítja sorsát?
Vagy a sorsa viszi azokhoz a tudásokhoz, amire majd szüksége lesz?
Az emberi sorsnak lenne egy másvilági súgója a lelkén keresztül és az nem hagyja nyugodni? Miért van az, hogy bizonyos tudást hajlandó elfogadni, másokat nem? Tud valamit a tudata alatt?
Ezekhez a kérdésekhez az intézményes iskola egyáltalán nem keres válaszokat. Az iskola egy rendszert szolgál ki, a saját rendszerét építi. Nem foglalkozik a sors kérdésekkel, nem törődik az egyéni emberrel.
Viszont minden ember egyéni. A borzalom az egészben, hogy az iskola ezt tagadja, sőt azon van, hogy kiölje ezt az egyéniséget, egy kaptafára akarja erőltetni az embert.
Így születnek aztán a szomorú, elégedetlen, sikertelen sorsok.
A tragédia ott folytatódik, amikor az embert annyira legyengítik, hogy elveszti tudat alattiját, nem hisz önmagában, így nem hisz Istenben sem, viszont elfogadja, hogy lúzer és semmire sem jó. Hisz nem tud beilleszkedni de megjátssza a beilleszkedősdit, úgy, hogy felvesz egy minta polgár pofát: dolgozik (de utálja), vezetteti magát (de utálja) és így szépen utálja az egész életét.

És mindezek után, hogy mondjam azt másnak, hogy kövesd a saját utad? Légy önálló! Legyél saját magad ura! Vállalkozzál! Hogy mondjam?
Mert ha elmész a butyilovgyárba, noha boldogtalan és frusztrált leszel egész életedben, viszont van biztosítás illúziód, nyugdíj illúziód, mely humbugság akkor derül ki, amikor egy MR-t kell végeztess vagy egy vese műtétet, vagy akár egy banális vérelemzést, hogy abszolúte semmit, de semmit nem ér a biztosításod, ha valósan meg akarod ezeket kapni, ki kell fizetned kápéban.
És ki a franc éri meg a 65 évet, amikor állítólag nyugdíjba mehetnél? Hogyha meg is éred, annyit kapsz, hogy kitörölheted vele a hátsód.

Na mindegy. Valószínű napszúrást kaptam ahogy ott gubbasztottam a gödörben három órát, valamin kellett elmélkedjek...

Érettségi hiszti

Alábbi hozzászólásommal a Transindexben megjelent érettségivel kapcsolatos cikkre reagáltam:

"Élő példája vagyok annak, hogy az iskola több kárt tett bennem, mint jót. Nem tudom, az ember már fiatalon honnan tudja, érzi, de én már első osztálytól mind mondtam, hogy dolgozni szeretnék. Persze senki nem vett számba. Lehúztam iszonyatos kínok közt a tíz osztályt, és úgy adódott, hogy 16 évesen végre elmehettem dolgozni. Társadalmi nyomásra én marha, iszonyatos erőfeszítésekkel elvégeztem az estibe járni, valahogy elvégeztem a 13-ik osztályt is. Kétszer érettségiztem, mert mindenki úgy állította be, hogy nem lehet érettségi nélkül meglenni. Átpréseltek azon is. Mindeközben mindenki úgy nézett rám melósra, mint egy társadalmi söpredékre. Ez nagyban segített abban, hogy kisebbségi érzésem támadjon, viszont a lázadás is beindult bennem. Senki nem támogatott abban, hogy a munka nem szégyen!
Jött egy amerikai cégkoncepció, a multi level marketing, ami nem tárgya hozzászólásomnak, a lényeg, hogy jött egy motivációs csomaggal, amit életemben először hallottam. Hogy a sorsodért csak te vagy felelős és ehhez kapcsolódó lelkesítő dumák. Bennem akkor indult be valami és a munka iránti szeretetemet egy magasabb szintre emeltem: elkezdtem a saját vállalkozásomat.
Vésőről kalapácsra, fúrógépről gyalugépre fejlesztettem asztalos vállalkozásomat és immár 30 éve tartom a vonalat, saját műhelyem van, komoly praxissal és klientúrával.
Tanító nénim azt mondta: egy rohadt lusta dög vagyok, utcaseprő lesz belőlem. A tanáraim dettó: élhetetlen, lusta, bunkó. Az iskola jegyeim azt mutatták, hogy egy senki leszek, folyton a bukás szélén álltam.
Senkinek nem volt igaza! Nekem volt igazam! Dolgozni akartam és dolgoztam is. Soha egy percet sem bántam meg életemből, nem tudtam magam elképzelni egy irodában, egy akta tologatós íróasztal mögött csinálni a nagy semmit és sunnyogni a főnökök jóakarata után!
Ha az iskola megtanított valamire, az az volt, hogy mekkora képmutatás zajlik az úgynevezett értelmiség hajsza mögött.
Viszont! Mekkora segítség lett volna nekem (és a hozzám hasonlóknak), ha komolyan vettek volna első perctől és a munka iránti érdeklődésemben segítettek volna előre úgy tudás, hozzáállás, mint eszközileg!
Az iskola rendszer nem más, mint az elitet szelektáló szita, hogy nyilvánvalóvá váljék: ki a rendszerbarát, hűséges szolgalélek, aki által tovább éltetni lehet a rendszert. A többi az a salak, selejt, évente jól kisajnáljuk őket, lelustázzuk, lebunkózzuk őket és nagy képmutatón ajnározunk.
Naná, hogy az állami szerveknek eszük ágában sincs a fertő melegágyát reformálni, és eszük ágában sincs a benne dolgozók nagy részének sem, hisz minden a marketing része."


A Jézusos: Üres palacsinta (01 02)


A Jézusos
01 02



Üres palacsinta



... mert jobb az élő eb, hogynem a megholt oroszlán.” (Prédikátor 9:6)


Nem hemzsegtek a márkás betonfúrók, aki beszerezte, az külföldről hozta, és akinek fő szerszáma volt, azaz egész nap fúrt vele, annak a Hilti márkanevű volt az egyetlen megoldás. Elnyűhetetlen, vagyont érő szerszámnak tartották. A használók csak úgy mondták egymásközt: a Hilti.

A Dónáth úti tömbházsorok mögül, a Szamos partját követve, a Magyar Színház melletti fa padlójú vashídon át gyalogolva, a Malomárok utcán az Építészeti egyetem sarkához jutott.  Onnan egy saroknyi a Történelmi Múzeum épülete, ahol találkozna kellett Jakival.  Bőven volt ideje a gesztenyét sütő cigány házaspárnál olajban sült palacsintát venni és azt elmajszolni. Kettőt vett.
Rögtön a sütő asztaluk mellett egy padon ülve elfogyasztotta a lángosokat.
A forró,  csöpögő olajtól rögtön átitatódott a lángosokat összefogó vékony papír, mellyel a beton port némileg eltávolítva kiszáradt kezeiről. Az olajat elkente kezein, mintha valami finom kézkenőccsel kente volna be. A zsíros papírt bedobta a szatyrába. Nem volt hova máshova. Azaz lett volna, mindjárt a háta mögött lustán és büdösen hömpölygő malom árokba, ahonnan az utca is kaphatta a nevét régen, de inkább nem szemetelt.
Amíg eszegette a lángosokat, az öreg szóba hozta, látja jó éhes, ritkán látni embert ilyen jóízűen enni ebben az órában. Attila elmondta, hogy egész nap nem evett semmit. A felesége, ki közben a gesztenye alatt legyezte egy újsággal a parazsat, csak annyit fűzött hozzá románul, hogy „la toți ni-e greu”, azaz: mindannyiunknak nehéz.
Az öreg cigány azt mondta, lassan sötét lesz, menjenek ők is haza, elég volt reggeltől a hidegben állni.
Attila elnézte, amint szedelőzködnek és csodálta őket, mióta tudja magát, ezek ketten sütöttek, hol gesztenyét, hol lángost, vagy ha nem volt szezonja a gesztenyének, pattogtatott kukoricát. A kommunista elvek mögé bújt világ idejében is, télen-nyáron kint voltak a sütő szekrényükkel.
Már abban az időben is kérdéses volt, hogyan kapott valaki engedélyt egy saját vállalkozásra... sokan úgy vélték, hogy valószínű a megfigyelés volt az ára. 1989 előtt a házaspár a Mihály Vitéz tér sarkán, a legforgalmasabb helyen sütöttek, egy hatalmas, henger alakú hirdető oszlop mellett. De most, - tűnődött a dolgon Attila, - milyen álca alatt sütnek a forgalmas helytől jóval messzebb?
Apja szerint, ezek a legjobban jövedelmező vállalkozások, mert sokkal több vagyon van a kis vas asztal mögött, mint az látszik. Az tény, hogy ha az ember megfigyeli, mennyit árulnak ketten egy nap, rájön, hogy nem kevés az a pénz. Viszont kint állni, melegben, fagyban... felér egy megszállott életformával. De meglehet, csupán egy olyan munkahely, amibe az ember belevág és csak csinálja, csinálja, aztán egyszer csak megöregedik.

Kissé csillapítva éhségét, elindult a Történelmi Múzeumhoz,  nem szeretett várakoztatni senkit. Inkább ő ment hamarabb, ha találkozni kellett.

Fél hétkor behajtott Jaki, valami nem túl öreg, ezüst színű Fordból szált ki akta táskájával, mely valójában szerszámos táska és ultra pozitív szemléletével, melyet valami joga gyakorlásával ért el. Jaki szokásos modorával, enyhe magasabb rendű, szerzetesi alázatba burkolt felülről nézéssel üdvözölte Attilát.
Együtt voltak osztálytársak Bélával az egy-nyolc osztályban, de amíg Béla a szendvicsét osztotta meg, Jaki csúfolkodott vele, hogy na mi van kövér hájas, megint zabálunk?
Eltelt azóta az idő, de Attila nem felejtette el ezeket a dolgokat. És Jaki sem nőtte ki a felülről alánéző stílusát. Noha sok okosságot tanult valami Buddhától, ilyen steril felhőben lebegő életbölcsességeket, holmi mezítlábas filozófiát, a távolságot ember és ember közt, mérnöki precizitással tudta tartani.

Attila sosem ellenkezett Jakival, nem zavarta arisztokratikusan ezoterikus hozzáállása, mert nem tudta komolyan venni egy percig sem. Már onnan kezdve, hogy nem tudta megérteni őt, hogy igen, folyton éhes volt. Egyrészt azért, mert borzalmasan idegesítette az iskola, másrészt azért, mert szegények voltak. Úgy érezte, ha bárkivel ilyen irányban vitába száll, tulajdonképpen szüleit kérdőjelezi meg, hogy netán szegénységüknek ők az okozói, akár élhetetlenségük folytán, vagy egyéb sorscsapta ürügy kapcsán.
Attila tudta, hogy szülei becsületes, jámbor emberek, akiknél letargiába menekülő hajlamuk csupán a kitartó, makacs tehetetlenséggel szembeni védekezés. Esetükben a nyomor, a szegénység főleg abban nyilvánul meg, hogy rosszak az élet feltételek. És ebben a miliőben Jézus eszméi nagyon hamar meggyökereznek.
Attilában is megfogant Jézus lényege, de amikor megtörtént a 89-es váltás, látván, hogy aki addig Istentagadó volt, hirtelen vallásos lett, sőt úgy adták be, mintha ők örökké keresztények voltak, és nem történt semmi Isten részéről: se egy villám nem csapódott ezekbe, mélyen csalódott a jézusi tanokban. Rájött, hogy sem ebben a világban, sem a másvilágban nem lesz igazság, mert ha azok a trógerek azok, akik a mennyország kulcsait tartják, akik eddig tagadták a Jézust, akkor az a másvilág sem lehet jobb ennél. Tehát, köszöni szépen, nem kér sem ebből, sem abból.

Amikor Jaki újságolta volt neki a buddhista okosságait, Attila oda sem figyelt. Nem akarta megérteni, mi a lényege. Rájött, hogy minden mögött valamilyen vallásos szervezet lapul meg, aminek a végcélja a templomba hívogató, fizetőképes tagok toborzása. Egy rejtett vállalkozás, mely igen sok hülyét és pénzt kaszál. És ennek a sok hülyének morális felhatalmazást is ad a magasabbrendűségi érzésre és a templomban megtanulják a magasról leszólást.

Jaki egyből két lakást örökölt már fiatalon, könnyű volt neki élet szépségéről hencegni. Attila gyenge térdeket és hajlamot a cukorbetegségre örökölt. Gyakran lement a cukra, innen eredt az éhségtől való félelme. Amikor lement a cukra, elkezdett izzadni, reszketni és elgyengülni, volt, hogy elszédült és a földre kellett üljön. Senki nem tudta miért. Szégyennek fogta fel, hogy gyakran elgyengült. Inkább viselte, ahogy tudta, de nem siránkozott.

Bár volt oka feszültnek lenni, sosem mutatta ki Jakinak. A megszokott, proletár stílusban igyekezett eltussolni, mintha nem látná a mögöttes dolgokat. Néha bárgyú képet vágva hozzá.
A zsíros lángos papírjával is azért kente tisztára kezét, mert előre tudta, hogy kezet fog majd Jakival, és ne kelljen poros kezével szégyenkeznie. Előre látta a jelenetet, amint kocsijából kiszáll és azzal a pozitív magatartásával erőteljesen megrázza kezeit.

Meg is történt köztük a szívélyes üdvözlés, Jaki intett is, hogy akkor menjenek, mert már várja a Múzeum igazgatója. Attila kicsit megtorpant, hisz neki nem szólt Béla, hogy dolog is lenne a múzeumnál, hanem csupán a Hiltit kell átadnia. De sokat nem teketóriázott, mert életösztöne azt súgta, hogy nem érdemes ezen fennakadni, ezzel jár a kölcsön szerszám. Sem Béla előtt, sem Jakival szemben nem akart pitiánernek tűnni, hanem inkább nagyvonalúnak, segítőkészen ráérősnek.

Két iroda közt kellett interfont szerelni. Az igazagató és a titkárnője irodáját kellett összekapcsolni. Jaki utasítóan megmutatta Attilának, hova fúrjon lyukakat a falba. Fura módon, a titkárnő irodája három irodával arrébb volt az igazgatójától, így jó sok lyukra volt kilátás.
Miközben Attila falat fúrt, Jaki az igazgatóval társalogva készítette elő az interfonokat. Két fúrás közt hallotta, amint Jaki és az igazgató Erdély történelméről fecsegtek. Bár a határokat feszegetve, de betartva az egymásra utalásból fakadó kölcsönös megértést, majdnem meghitt bizalmasan osztották egymástól eltérő nézeteiket, mintha valami titkos, tiltott dologról beszélnének.
A magasröptű, két lyuk közti társalgási filozófálás közt, Attila magát dicsérte, hogy hamarább megvette a két lángost, mert eredetileg arra gondolt, hogy előbb átadja a Hiltit és utána nyugodtan megeszi a lángost, de a terv füstbe ment volna az új helyzet alakulással. Azóta a cigány házaspár elment, és csak a forró vas szekrényt találta volna helyükön.

Közben megjött a takarítónő, mivel ő a folyosón fúrt, előbb őt üdvözölte, és nagyon közlően előadta, hogy a munkálatra való tekintettel behívták takarítani.
Attila szabadkozón védekezett, hogy sajnálja, de a falfúrás piszokkal, porral jár. A harmincan túli Anka, életvidám megjelenésével feldobta őt. Hogy cseppet se zavartassa, neki ez a dolga. És kedvesen nevetett. Gömbölyded, de könnyed alkata kellemesebb életérzést váltott ki belőle, mint a kiszűrődő titkos történelmi fejtegetés az értelmiségi osztályból.

Anka azt mondta, hogy amíg be nem fejezik a fúrást, nincs értelme nekifogni a takarításnak. Már nincs sok hátra, biztatta Attila. Anka rágyújtott és közben nézte, amint fúrt. És néha izzadt homlokát ingébe törölte.
A fúrás végeztével elkezdte a több eres telefonos kábelt kihúzni, és a lyukakba ütni a kábelszorító tipliket.
Anka habozás nélkül felajánlotta, hogy adogatja a tipliket, és ő csak verje be a kifeszített kábelre. Közben mindenféléről kérdezősködtek egymás felől. Főleg Anka. Ő bátrabban szegezte Attilára a kérdéseket. Kérdezte, hogy az a másik, aki az irodában van az igazgatóval, az neki a főnöke? Minden nap ilyen későig dolgozik? Ilyeneket kérdezett. Attila röviden válaszolt, hol igennel, hol nemmel. A hallgatag, szerény válaszoktól nem ment el Anka társalgási kedve. Nem az a fajta volt, aki hamar eltántorodik valamitől. Szerette ezt Attila, neki jól jött, ha valaki érdeklődött felőle. Viszont az ilyen alkalom ritka életében és nem tanulta meg megfogni a pillanatot.
Ahogy araszolt a lyukak mentén, Anka követte és kezébe adta a tipliket. Nem jelezte testbeszéde, hogy zavarná piszkos, poros, izzadt ruhája, noha Anka rendezettnek nézett ki. Nem a fruska, mindenkinek kitárulkozó, agyonkölnizett stílusban, inkább a praktikus, szolid, friss illatú megjelenésben. Hátra kötött haja is arról árulkodott, hogy dolgozni jött, nem divatbemutatóra.
Anka nem volt szép, de volt valami egyedi az arcvonásaiban, ami megszépítette. Olyan szépség ez, amit érteni kell.

Elhúzódtak a bekötések, de arra azt mondta Jaki, hogy az ő dolga. Valami szálak nem találtak. Attilának volt ötlete, de Jaki leintette, hogy megoldja.
Inkább Ankának segített a takarításban. Elmehetett volna, de tudta, hogy nincs hova sietnie. És jó volt neki Anka közelsége. Messze humánusabb nőnek tűnt, mint az amerikai érdekházasságában élő felesége.
Takarítás végeztével Jaki még mindig az igazgatóval okoskodott, de már úgy nézett ki, hogy működni fog az interfon. Éppen a használati utasításnál tartott a dolog.
Anka míg rágyújtott egy utolsóra, Attilát kávéval kínálta. A takarító szobácskában ültek le beszélgetni. A nő kérdezte, hogy vállalna e maszek munkát? Hát hogyne, biztatta Attila, miről lenne szó? Lambériát kéne falra szerelni. Van egy külső fala a panelban, ami télen nagyon húz, és nyáron nagyon melegszik. Azt kellene beburkolni.
Megegyeztek, másnap délután elmegy méretezni Ankához.

Kilenc óra múlt, mire kijöttek a múzeum kapuján, hűvös volt, sötét, érződött az ősz nyirkos csipkelődése, erre rátett egy lapáttal a fáradság, Attila elcsigázva köszönt el Jakitól. Ő más irányba ment autójával, a Grigoreszku negyedbe, nem ajánlkozott pár kilométeres kerülőre, hogy haza vigye. Noha, a monostori út tetejéről csak leereszkedett volna. Érthető volt itt a státus kérdése. Ezért nem is utalt rá Attila.
Megköszönte a lehetőséget és elindult hazafele. Ki a Mócok útjára, onnan gyalog a Monostorra, négy-öt kilométert. Ebben az órában a jegyárusok már zárva voltak és nem rizikózott a buszon jegy nélkül.
De legalább nyugodtan átgondolta a napját, a miérteket, a hogyanokat. A kecses, de búval bélelt amerikai feleséget, a gömbölyded, kedves Ankát. Megropogtatta a zsebében maradt 58 lejét, miután a lángosra fizetett 2 lejt.
És ott, abban a nyomorult állapotában mégis úgy érezte, hogy sorsa meg fog változni.
Nem Buddha, nem Jézus segítségével, hanem saját erejéből.
Ezt eltökélte magában.
Mert bárhol felütötte Buddha vagy Jézus a fejét, ott csak félrebeszélés, képmutatás és átverés történik.
Sehol sincs az utolsó samaritánus, senki nem osztja meg két ingét mással.


(Megjegyzés: A beszúrt videó csak utalás a kolozsvári Dónáth útra. Speciel az eredeti felvételt osztottam meg, mely bár tompa és recseg, mint a regényem szereplői és történetei, de legalább valós, a modernebb, csilingelőbb változatokhoz képest.
Ha nem is valós minden mozzanata, vagy minden szereplője, ami meg nem történt, csak oda gondoltam, kitaláltam, az azért van, mert szerettem volna, ha ott lett volna.
Elvégre egy regény akar lenni, amely a valóságot átszűri a remény szivacsán.)