Lehet,
hogy nincs jelentősége, de a napokban egy levél elgondolkodtatott.
Valahogy úgy volt elküldve, mintha az Atya írt volna a két
fiának, valahogy így: „levél a nem tékozlónak, és másolatban
elküldve a tékozlónak...” Lehet, hogy nincs jelentősége a
dolognak, de elgondolkodtam, mert egyszerűbb lett volna az istennek
csak úgy küldeni a levelet, hogy: „fiaimnak”. De valamiért
fontos volt neki ezt kifejezni, hogy a két fiú nem ugyanazon
jogokkal él.
Aztán
elgondolkodtam ezen az elsőszülöttségi dolgon. Hogy az, aki
hamarább jött, annak több jár. Az aki valamilyen teremtési
logika szerint hamarább jött, több jár neki törvényileg.
Kezdetben
Isten azzal a gondolattal teremtette az embert, hogy legyen a Földön
hozzá hasonló lakó. „Teremtsünk embert a mi
képünkre és hasonlatosságunkra „
így mondja Isten. És itt jön egy érdekes fordulat. Hogy tetszik
neki, ha az ember tornyos templomot épít a dicsőségére, de a
krumpligulyásból kidobigálja a kolbászt. És igen komolyan
elkezdtem ezen gondolkodni, hogy Isten a dicsőségére teremtett
minket, vagy a gyönyörűségére?
Lehet,
hogy egyik nem mond ellent a másiknak, de nekem e levél óta mind
ez jár a fejemben. Mert ha mi hasonlók vagyunk Istenhez, és mi
szeretjük a tornyokat építeni és a kolbászokat kidobigálni a
krumpligulyásból, akkor a gyönyörűségünk az a dicsőíttetésünk.
Tehát akkor dicsőségre születtünk, hogy legyen aki dicsőítse
Istent. Ha ez igaz, akkor Istent nincs más ki dicsőítse, hacsak az
ember nem csinálja. Viszont abba belegondolni, hogy én létrehozzak
egy családot, aki engem dicsőítsen, hogy csak azért legyen az én
fiam, hogy engem dicsőítsen és engem igazoljon, hát szerintem
valami bajom lehet ott fent az emeleten.
Hogy
legyen akit szeressek és esetleg viszont szeressenek, ennek látnám
értelmét. Viszont akkor hol itt a félelem? Az állandó gyötrődés,
hogy vajon mit és hol rontottam el a teremtőmmel szemben? Hogy
akkor is hibás voltam, amikor meg sem születtem, mert valamikor
megszülethetek és biztos bűnbe fogok esni. Sőt, bűnösnek
születünk, ezért van a megváltás műve.
Hát
kurvára belefáradtam ebbe. Miért érzem úgy, hogy ez a keresztény
vallás egy nagy átverés? Jézusostól együtt gonoszak az emberek,
sőt, néha az az érzésem, hogy a bibliai versekben megtalálták
ezek a pimasz gonoszok az alibijüket. Mert látom, hogy nem stimmel
valami.
Mert
mint Istenhez hasonló lény, elgondolkodtam, hogy akkor az én
életemet eddig mi határozta meg? A dicsőségre törekvés, vagy a
gyönyörűség? A hívők azt mondják, hogy dicsőség csak
Istennek jár, az embernek ebben gondolkodni bűn. De ettől
függetlenül úgy érzem, ha voltak is pillanataim az életben, hogy
szerettem volna, ha elismernek, de alapjában lelkileg, „költőileg”
a gyönyörűséget kerestem, emberileg a méltó életet. A
túlélést, a kolbászt a krumpligulyásba. És mi is lenne más
célom az életben, mint másnak is ilyen kézzel fogható
gyönyörűséget szerezni? Dicsőíteni bárkit, önmagadat, vagy
mást, akár Istent, szerintem bűn.
Szerintem
az emberiségnek könnyebb dicsőségben gondolkodni, semmint
harcolni a gyönyörért. Van ott fenn valahol egy idegbajos, morcos
isten, aki kikéri magának és ezért képes halomra ölni, bajokat
hozni az emberiségre, móresre gyötörni betegségek, éhinségek,
szűkölködés által. Ő tudja, hozzá hasonló nincs, rá kell
hallgatni és akkor a bajok -ha kedve szottyan- csökkenhetnek.
Szerintem
Isten gyönyörűségre teremthetett minket. Hogy legyen akit
szeressen és legyen aki viszont szeresse. A betegség s a nyomor az
mind a mi találmányunk s az emberi dicsőség hajhászásnak a
káros következménye.
Elnézem
itt a galambokat, amelyek megöregszenek, és nem tudnak már
repülni, beletörődve kerülnek ezeknek a hülye örökölt
kutyáknak a szájába. A kutyák érzik, hogy az élet véges,
másképp nem menekülnének, ha botot látnak a kezemben. Olvastam
egy ilyet, hogy a kínaiak kivégezték az összes nagy
gondolkodóikat, hogy vesszen az a genetikai ágazat, mely új
gondolkodókat teremt. Láttam egy borzalmas filmet, ahol a japánok
lefoglalták és gyötörték a tajván törzseket, elvették
mindenüket, semmiért dolgoztatták, züllesztették őket,
erdeiket, földjeiket bitorolták, a sárba alázták őket, az öreg,
bölcs vezérek pedig mindig mérsékelték a lázadó fiatalokat,
míg aztán elszakadt a cérna, jöttek a fiatalok és azt mondták,
inkább meghalnak, semmint alázatban éljenek. Borzalmas végig
nézni, milyen hősiesen mentek a halálba, háromszáz „vad”
bennszülött hogyan mészárol le kétezer japánt, míg azok aztán
kémiai bombákkal szétverték a törzseket.
Borzalmas
dolgokat művel az emberiség, hivatkozik istenre, a haladásra, a
mittom mire, sosem értettem, ha valakinek van egy millió dollárja,
vehet rá több házat, három kurvát, mire kell neki több, ha nem
az önnön dicsőségére?
S
akkor dicsőség vagy gyönyörűség?
Én
azt mondom, hogy akkor inkább gyönyörűség.