Dicsőség vagy gyönyörűség?

Lehet, hogy nincs jelentősége, de a napokban egy levél elgondolkodtatott. Valahogy úgy volt elküldve, mintha az Atya írt volna a két fiának, valahogy így: „levél a nem tékozlónak, és másolatban elküldve a tékozlónak...” Lehet, hogy nincs jelentősége a dolognak, de elgondolkodtam, mert egyszerűbb lett volna az istennek csak úgy küldeni a levelet, hogy: „fiaimnak”. De valamiért fontos volt neki ezt kifejezni, hogy a két fiú nem ugyanazon jogokkal él.
Aztán elgondolkodtam ezen az elsőszülöttségi dolgon. Hogy az, aki hamarább jött, annak több jár. Az aki valamilyen teremtési logika szerint hamarább jött, több jár neki törvényileg.
Kezdetben Isten azzal a gondolattal teremtette az embert, hogy legyen a Földön hozzá hasonló lakó. „Teremtsünk embert a mi képünkre és hasonlatosságunkra „ így mondja Isten. És itt jön egy érdekes fordulat. Hogy tetszik neki, ha az ember tornyos templomot épít a dicsőségére, de a krumpligulyásból kidobigálja a kolbászt. És igen komolyan elkezdtem ezen gondolkodni, hogy Isten a dicsőségére teremtett minket, vagy a gyönyörűségére?
Lehet, hogy egyik nem mond ellent a másiknak, de nekem e levél óta mind ez jár a fejemben. Mert ha mi hasonlók vagyunk Istenhez, és mi szeretjük a tornyokat építeni és a kolbászokat kidobigálni a krumpligulyásból, akkor a gyönyörűségünk az a dicsőíttetésünk. Tehát akkor dicsőségre születtünk, hogy legyen aki dicsőítse Istent. Ha ez igaz, akkor Istent nincs más ki dicsőítse, hacsak az ember nem csinálja. Viszont abba belegondolni, hogy én létrehozzak egy családot, aki engem dicsőítsen, hogy csak azért legyen az én fiam, hogy engem dicsőítsen és engem igazoljon, hát szerintem valami bajom lehet ott fent az emeleten.
Hogy legyen akit szeressek és esetleg viszont szeressenek, ennek látnám értelmét. Viszont akkor hol itt a félelem? Az állandó gyötrődés, hogy vajon mit és hol rontottam el a teremtőmmel szemben? Hogy akkor is hibás voltam, amikor meg sem születtem, mert valamikor megszülethetek és biztos bűnbe fogok esni. Sőt, bűnösnek születünk, ezért van a megváltás műve.

Hát kurvára belefáradtam ebbe. Miért érzem úgy, hogy ez a keresztény vallás egy nagy átverés? Jézusostól együtt gonoszak az emberek, sőt, néha az az érzésem, hogy a bibliai versekben megtalálták ezek a pimasz gonoszok az alibijüket. Mert látom, hogy nem stimmel valami.
Mert mint Istenhez hasonló lény, elgondolkodtam, hogy akkor az én életemet eddig mi határozta meg? A dicsőségre törekvés, vagy a gyönyörűség? A hívők azt mondják, hogy dicsőség csak Istennek jár, az embernek ebben gondolkodni bűn. De ettől függetlenül úgy érzem, ha voltak is pillanataim az életben, hogy szerettem volna, ha elismernek, de alapjában lelkileg, „költőileg” a gyönyörűséget kerestem, emberileg a méltó életet. A túlélést, a kolbászt a krumpligulyásba. És mi is lenne más célom az életben, mint másnak is ilyen kézzel fogható gyönyörűséget szerezni? Dicsőíteni bárkit, önmagadat, vagy mást, akár Istent, szerintem bűn.
Szerintem az emberiségnek könnyebb dicsőségben gondolkodni, semmint harcolni a gyönyörért. Van ott fenn valahol egy idegbajos, morcos isten, aki kikéri magának és ezért képes halomra ölni, bajokat hozni az emberiségre, móresre gyötörni betegségek, éhinségek, szűkölködés által. Ő tudja, hozzá hasonló nincs, rá kell hallgatni és akkor a bajok -ha kedve szottyan- csökkenhetnek.
Szerintem Isten gyönyörűségre teremthetett minket. Hogy legyen akit szeressen és legyen aki viszont szeresse. A betegség s a nyomor az mind a mi találmányunk s az emberi dicsőség hajhászásnak a káros következménye.
Elnézem itt a galambokat, amelyek megöregszenek, és nem tudnak már repülni, beletörődve kerülnek ezeknek a hülye örökölt kutyáknak a szájába. A kutyák érzik, hogy az élet véges, másképp nem menekülnének, ha botot látnak a kezemben. Olvastam egy ilyet, hogy a kínaiak kivégezték az összes nagy gondolkodóikat, hogy vesszen az a genetikai ágazat, mely új gondolkodókat teremt. Láttam egy borzalmas filmet, ahol a japánok lefoglalták és gyötörték a tajván törzseket, elvették mindenüket, semmiért dolgoztatták, züllesztették őket, erdeiket, földjeiket bitorolták, a sárba alázták őket, az öreg, bölcs vezérek pedig mindig mérsékelték a lázadó fiatalokat, míg aztán elszakadt a cérna, jöttek a fiatalok és azt mondták, inkább meghalnak, semmint alázatban éljenek. Borzalmas végig nézni, milyen hősiesen mentek a halálba, háromszáz „vad” bennszülött hogyan mészárol le kétezer japánt, míg azok aztán kémiai bombákkal szétverték a törzseket.
Borzalmas dolgokat művel az emberiség, hivatkozik istenre, a haladásra, a mittom mire, sosem értettem, ha valakinek van egy millió dollárja, vehet rá több házat, három kurvát, mire kell neki több, ha nem az önnön dicsőségére?
S akkor dicsőség vagy gyönyörűség?
Én azt mondom, hogy akkor inkább gyönyörűség.

Szeptember morning

Vettem egy gagyi cirkulát a praktikerből,
decemberre árengedményt adtak,
ha netán visszamegyek vásárolni,
és vettem mellé egy mandrinás furótgépet, azt is kézit.

Jött a Sanyi, hívott Csabi, lesz e még egy csapat,
motyogok az orrom alatt, kéne csapat,
de nem úgy mint régen, ezért inkább
maradunk így ahogy vagyunk, sehogy.

Kitaláltam egy szorító gépet, hisz minden mi ék
az már gép, és láss csudát valamit elnéztem,
szorítani szorít, de elcsavarodik egyfelé,
tudom miért, de a megoldás még kérdéses.

De megoldom én, csak az a gondolat bánt engemet,
hogy elszartam egy fél napot rá, holott időhiányban
szűkölködöm, de Isten lássa füstös lelkem,
nem akartam mást, csakhogy időt nyerjek.

Fiam mondja, soknak nincs agya,
iskolába mennek agyért, nem fejleszteni,
hanem egyet csinálni, mert akinek nincs agya
annak agy kell először, aztán fejlesztés.

Nikodémusi ujjászületés

Az élet egy előszoba, ahonnan tizenhat ajtó nyílik. Rendre kinyitom mindegyiket, próbálom megérteni amit látok. Amit megértettem, megtanultam az egyik ajtón keresztül, a másik ajtót kinyitva az előbbinek mindent ellent mond. Mire annak is az igazságait megértem, a harmadik ajtót kinyitva, az előbbi kettőnek is ellent mond. És így tovább, amíg annyira összezavaródok a sok igazságtól, hogy visszakívánkozom kulturált asztalos módon: az anyám méhébe...

No plesztiksz

Nem lesz lélekplasztika,
jó ez a gazmatyika.
Nem leszek besúgó,
kapja be kinek nem jó.

Van itt egy szomszédom,
lelke mint a sodom,
nem kell neki plasztika,
egy született bandita.

Arca kíntól ráncos,
bankszámlája fáintos,
nem tud neki örülni,
gyomorfekélye újult ki.

Szidják mint a bokrot,
hogy mennyit össze lopkod,
kezére jár minden,
mintha nincsen Isten.

Nem őz ő, nem éhenhaló,
csak egy kártieres mindenható.
Üdvözlik őt, hogy ő a farkas,
nem más, mint a sok balfasz.

Felébredtem pedig máma,
hogy nincs szánalmasabb nála,
és ha valakire hasonlanék,
legyen Jézus, de ne ez a nyuvadék.

Pápárizs

Pápárizs

Sanszelizé. Meg ilyenek.
Olyan büszkén mondta be a bemondó csaj, hogy jönnek a niggerek hozzánk orvosnak onnan a bantuságból, minha most aztán mi vagyunk az új gazdag világ, ahogy mi mentünk mint a férgek a „szigetekre” meg egyebekre dolgozni, megpróbálni élni, mintha az angolok nyámcok vagy egyebek nem tudnának nélkülünk élni. Fix a mi tudásunkra, munkaerőnkre van ott szükség.
Ez a gondolat így fasza, hogy megyünk a balkánból, a bantuságból a kultúrába, fejlődésbe. De belegondolva, hogy ezentúl nem egy román fogja a veséinket kivágni, hanem egy vigyorgó nigger, akivel negyed annyit sem fogok tudni kommunikálni, mint a bocskorosnak nevezett román paraszttal, az engem elkeserít.
Mert nehéz volt megszokni, elfogadni a románt s mentalitását, mert az ember szorult helyzetben alkalmazkodik, de hogy most új népeknek fog kelleni elfogadni a hülyeségeit, méghozzá nem felfelé, hanem lefelé, ez ugyancsak elkeserít engem.
Úgy látszik, még jobban ügyelnünk kell a könyveinkre ezentúl, mert ha a velöntájn déjzre még rájönnek valami ilyen rituális afrikai vagy indiai figurák, hát a szabadkőművesség az kutya fasza kell hogy legyen a mi szervezkedésünk mellett.
Én csak mostanában kezdtem el gondolkodni az angolon, a francián, a svéden, hogy mit érzett, amikor elment a dokihoz és nem egy nemzetbeli kezdte el a tökét babrálni, hanem egy paki, vagy arab, vagy nigger? Szóval hol volt az eszük ezeknek? Ha olyan jó létben élnek, minek kellett befogadni mindenféle népeket?
Ilyen elgondolásból, elgondolkodtató annak a mukinak a tette, aki szétlőtt valami hetven embert, pontosan ilyen elkeseredésből. Messze ne gondolja senki, hogy ezt mint megoldást támogatom. Nem. Nem így kell ezeket a problémákat kezelni. De az viszont elgondolkodtató, hogy a pasas azt mondhatta, hogy uraim, itt a duma ideje lejárt, és sajnos semmi esély nincs a tárgyalásos módszerre, mert vagy elévült, vagy egyszerűen a mindenki egyfora címe alatt mindenki be van zsongva. És van egy pár ember, akinek ez így nem jó.
Elgondoltam annak a franciának az esze járását, aki árajánlatot kért tőlem valami tölgyfa panókra. Kiszámoltam és mondtam, hogy a rajzok s méretek szerint, elvíve, beszerelve három és fél ezer juró. Sokallta. Hogy kapott háromezerért máshol. Igaz bükköt, és nem felvágva és nem beszerelve. Ötszáz eurón lógott a dolog. Nem vállaltam. Mert felbaszott a dolog. Elgondoltam, hogy mi is lehet a dolgok mögött? Hát az, hogy van egy ember típus, aki ötszáz euróért megeszi a szarát is. Ha keres rajta ötszáz eurót, beengedi a pakit, az arabot, a románt, a cigányt. Ez van a dolgok mögött. Nem a világ egyformasága van a dolgok mögött. Nem valami istenes szent cél, hanem az, hogy ezek az egyformaság alatti népek olcsóbban dolgoznak.
Veszít az a sanszelizés nagy kultúra, sötétül és kerekedik az a sápadt és megnyúlt arcú angol, barnul a szőke nyámc, és mindez azért, mert ez a fejlett nyugat megenné a szarát is ötszáz euróért.
Ilyen elgondolásból szánalmas a nyugat.
És mit nyer niggéria, ha elmennek a jobb emberei? Mit nyer a svéd, ha megtelik niggerekkel?
Elgondoltam, néztem és számoltam, hogy a fiam osztályában legalább nyolcan jönnek mennek autóval. Az iskolának meg van busza. Egy nagyon jó kis busz viszi a környék falvaiba a magyar gyerekeket. Miért nem teszünk össze mi szülők, és mondjuk azt, hogy azt a napi nyolc út üzemanyagát odaadjuk az iskolának, ezért reggel és délben tegyen egy kört és szedje össze a mi gyermekeinket is? Támogatnánk az iskolát is, a környezetet is, és több időnk marad másra. De hát nincs az a fórum ahol ezeket a dolgokat egyáltalán fel lehetne tenni. Ha lenne is, senki nem fogadná el. Ennél egyszerűbb dolgokat sem lehetett feltálalni.
Jó volt azért ez a párizsi űrutazás, mert ezt át gondolhattam. Fontos nekem az, hogy a megrendelő legyen megelégedve, ha olcsóbban is dolgozok, azt végképp nem akarom, hogy görbén nézzen rám az angol, a francia, hogy rontom a piacát. Nekem se tetszene, ha egy kínai vagy pakisztán itt elkezdené osztani az ajtóit olcsóbban afrikai fából. Elég a lengyel papír ajtó. Elég rosszat csinált az is.
Most nem azt mondom, hogy vegyünk székely magyar vagy magyar székely aranyárban mért szilvalekvárt csak azért mert magyar, de vannak szerényebb, itthoni termékek, amik néha jobbak és olcsóbbak.
Például, most, hogy újra dolgozom, fel fogom keresni a mokányt, aki maga vágja a rönköt otthon, és tőle fogok deszkát vásárolni, nem a szászsebesi multi cégnek a hulladékait fogom a raktárakból vásárolni. Mert minden exportra nem jó anyagot tolják a környék raktáraiba, és minden megvett hulladék deszkával tulajdonképpen támogatom a külföldre lopott deszkát.
Merem remélni, hogy nem kell majd nekünk is hetven embereket szétlőni, hogy valaki tegyen egy megfelelő felkiáltó jelet.
Nincs rá esély, de elkerülendő a szélsőséges megoldás, nekünk, kis közösségekben kellene megtalálnunk a hangot. Például abban is, hogy ha valamelyikünk munkanélküli, lakástalan, akkor próbáljunk segíteni a magunk módján és lehetőségeinkhez mérten.
Persze, a nagy világpolgárságot ellenezve jönnek ezek, akik aztán mindenhová rovásírást faragnak, mintha az valami szent nemzeti védelem lenne, holott csak a képmutatást, a félrebeszélést támogatják, mint a keresztény egyházak, kiknek túlzott hatalma miatt jutottunk ide a világ hülyéi mind egyformák lebilincselt fogjaiként. Ezek ugyanazok, mint a franciáknál az ötszáz euróért a szarukat is megevők, csak magyar kiadásban.
Bele lengettem magam egy kicsit ebbe a párizsi dologba, de örvendek, hogy nem lett belőle semmi. Nem szeretem az erőltetett dolgokat. Megalázva itthon is lehet dolgozni, nem kell exportra menjek érte.

Szárad a fa

Aranyban mérik a deszkát,
gyémántban a szárazát.
apró lejben a manoperát.

Veszek majd zöld fát a padlásra,
hadd száradjon rakásra,
több pénz marad a lakásra.

Ami a műhelyből kihallatszik

Az egyik ember a piától,
a másik ember a dicsőségtől,
mindketten kómába estek.

Az asztalos örvend,
ha fűrészpor, forgács
vagy fahulladék gyűl,

Kazánjával így, talán
novemberig is kibírja,
hogy tüzelőre ne költsön.

Gábor csalódott,
Kornélia bepicsult,
hol itt az igazság?

Felvitte az Isten a dolgom,
munkám szarásig van,
attól pénzem mégis kevés.

Csabit várom Párizsból,
tölgyfamunkát színházba
kellene készíteni.

Lesz újra autó,
asszonykámnak decemberre,
mert nem ment sztrájkolni,...jó kislány lett.

Nem tudok a rendszerrel kikezdeni,
magyarok írták a román könyvet
harmadikos fiamnak, se nem Funeriu se nem Andronescu...tessék megnézni!

Győz az asztalos bennem,
veszít lassan a blogger,
régi hibákat újra előveszek...innék egy kibaszott kávét...valakivel.

Újra szól a nóta, kell egy festő,
se pálinkást, se tekergőt, hol lel az ember
manapság, tegnap és soha?

Mert ha újból nekivágok,
megint abba nem hagyom, pláne ha Párizs hív,
De ha nem, akkor sem...csak pálinkás ne legyen.

Hol itt az igazság? Megmondom én.
Pénzben az igazság. Másban semmiben.
Előleg-elszámolás...ez az igazság.

Megy még a fészbukk, de nem soká,
lassan befejezem a kantrylájfot, mire mondám:
ha befejezem, vagyok valaki.

Sorsom a fa, nem a hírdetés,
talán jobb is, megnyugodnék, ki tudja?
A világ nélkülem is boldogul.

Van itt egy pár egér s légy, kit el kell fogni,
három kutya, kik mindig éhesek,
s családom, ki számít rám.

Ha másra nem, begyújtok, számtanban segítek,
szenyót megkenem, dupla parizerrel,
s ha kell, a kútban csövet cserélek.

A fogadalom

Avagy a „lélekplasztika2”.

A tegnap megfogadtam, hogy többet nem vállalok olcsó munkát.
Persze, most ez a fogadalom olyan mint a többi, hogy holnap ha megint jön valaki és rendel olcsó munkát, elvállalom. Inkább mondjam úgy, hogy megfogadtam, mindent belevetek abba, hogy rendre lemondok az olcsó munkáról. Így helyesebb.
Fura dolog ez az olcsó munka vállalás.
Rendeltek tőlem egy vitrines könyves szekrényt, hogy hozzák a fát, hozzák a vasalatot, az üveget, mindent, én csak a manoperát mondjam meg mennyi. És járt hozzá az a szerencsétlen tekintet, adekvált szájlegörbüléssel, hogy de tudod, nincs rá keret.
Hozták a szuvas tölgyfa deszkát, hogy felét sem tudtam felhasználni, éppen hogy az ajtók keretei jöttek ki belőle, mondom kell még fa. Há de annyi deszkából csak egy ölnyi volt jó? Jó, kiegyeztünk, hogy adok én még fát, és akkor ennyi s ennyi lesz a szerencsétlen tekintetes és szájlegörbüléses ára annak a vitrines könyves szekrénynek.
Persze, aztán kiderült, hogy hát a vasalatra se nagyon van keret, meg még nem biztos, hogy nem e kovácsolt vas vasalat kéne arra a vitrinre. És üveg gyanánt egy füstös üveget hoztak, mely legfeljebb egy ajtóra jutna a hatból, ha valaki azt elvágná, mert tízes vastag üveg volt az.
Előre látván a hónapokig tartó hercehurcát a hétfőre sürgős vitrines szekrény átadását, azt mondtam, jó, adok én ugyanabba az árba üveget is, és ilyen ikeás sarkokat, gondolván, hogy nem jó nekem itt hónapokig reszelgetni a ki tudja milyen vasalatokat és várni amíg valaki leflekszolja a vastag üvegeket, amit úgysem lehet betenni egy vitrines szekrény ajtó keretébe.
Viszem én hűségesen a jövő üzenetét abban a vitrines szekrényben, senki másnak, mint Bethlen Gábor házába. És magamban ismételgettem sűrűn azt azt az üzenetet. Felszerelem, miegymás, persze nem marad el a nyafi, hogy ez miért így, azt nem lehetett volna másképp, nem volt más színű fád ide ésatöbbi kifogás. Én meg lehajtott fővel csendben válaszolgattam, hogy mi miért úgy és olyan amilyen. Annyit azért lélekplasztikából elmondtam, hogy hát elvégre egy kinyögött, low buget munka ez, ennyit el lehetne nézni egy asztalostól, ha már olcsón dolgozik. Na jó, azért nagy átlagban jó, és megveregette a vállamat.
És mikor kijöttünk a mini kastélyból, kérdem én, hogy ahhoz az arhitektúrához, hogyan illik az az ultramodern fa lépcső, mely úgy néz ki mint egy befejezetlen pajta? Jaj, mit beszélek, hisz nem tudom, hogy most ez a divat, hogy a régit kombinálják az újjal és ettől „ART” a dolog? És mennyi volt ez a lépcső, kérdem én. Egy olyan árat mondott, amitől majd lefordultam abban a helyben. Hogy azt a kurva hétszemszilvalógafánját mondtam, és engem szopatnak itt egy vitrines szekrénnyel, túloldalt meg lapáttal dobják ki a pénzt.
Jött egy másik, hogy ablak kéne, de nincs rá pénz. Mikor elmegyek mérni, hát tulajdonképpen három kéne, de egyelőre kettő is elég. Én marha csinálom, elmegyek beszerelem, az úgynevezett ingyen ablakot, mert megsajnáltam a gyereket, erre elkezdi fogdosni, hogy nem lehetett volna egy profilt bemarni ide s ide? Azt hittem bebaszok egyet neki, de azt mondtam, nyugi pajtás, neked kellett az ilyen, hát basszad. Úgy kérdezte mennyi, mintha azt mondta volna, ma esős időnek néz ki. Mondtam neki, alapjáratban ennyi. Nem volt annyi a bukszájába, mondom annyi is elég lesz.
Hányszor, de hányszor és hányszor megjártam amikor bedőlök ennek a síros szükségnek? És mindig megsajnálom őket. Mikor átléptük a sajnálat küszöbét, onnan már a rendelő fölényével tologatja a pracliját a profilokon. Mert ő nem azt látja, hogy ez az ember csinál nekem egy jót, hogy semmiért egy funkcionális ablakot csinál, kurva gyors határidővel, nem, ő azt látja, hogy lealkudott egy rendelést.
Lassan körvonalazódik a lélekplasztika iskolája. A gyógyulást is csak akkor lehet várni, ha az ember felismeri a betegséget és az okát. Hogy tudja, hova kell hatni. Persze, mint a fogyás esetében, az ember ha túlsúlyos, muszáj lefogynia valahogy, ha nem akar elpatkolni hamarább. De nincs csoda pirula, ami a zsírból kocka hasat varázsol, így muszáj életmódot változtatni és következetesen betartani, hogy idővel hatásos legyen. Na így vagyok én ezzel a lélekplasztikával, hogy egészségtelen életet élek és változtatni kell rajta.
És erre a változásra tettem fogadalmat.

Füstbement jövő

És lőn, hogy két ember beszélget vala az esti tűz mellett, az udvaron, a valamikori Bethlen Gábor szülőházának a romjai mellett. És nem maradt vala más eltüzelni való, mint egy vitrines könyves szekrény, melyet a szuvak s ezekhez hasonlók szitává rágtak már, s az idő sem kímélé, s mivel már minden ajtó s ablak rég elfogya a tüzelőbe, lőn, hogy ez a két ember feszegeték a szekrény oldalait, hogy felaprítván melegedjenek vele.
Lőn ez az eset a naptárak szerint kétezer negyvenhatban, mikorra amaz czigány kisebbség elszaporoda és hatalmat vevének az románokon és magyarokon, kik a valamikori Erdélyt lakták. Lőn, hogy először mint olcsó munkaerőt szerették a magyar főurak, aztán lett a nagy egyenlőség mint a kresztönység záloga, minekutána mindenki egyenlő jogon, munka nélkül is kaptak vala segélyeket, ami igen kedvezett a szaporulatnak s amaz őslakosok elkergetésének. Jöve ehhez azért még az európai parlament lebutulása, elvakulása és lőn, hogy a nemzeti gondolkodás elfajula vala és a velág összes semmirevalója s dologtalanja elkezdé a maga esze szerint alkalmazni a nemzeti érzületet, és lőn nagy összezavarodás, polgárok közti nem egyetértés és lőn, hogy a nemzet a sajátját nyíra vala, amíg öngyilkos vala minden magyar, s aztán minden román, maradt vala csak a czigány, kinek igen kedveztek vala ezek a sáskajárásos idők.
És vala nevük emez két embernek, kik éppen a vitrines könyves szekrényt feszegették vala, az egyiknek Joská, a másiknak meg Kölin. Ez a Kölin pedig rugás által feszegeté a szekrényt szerteszét, míg ez a Joská a felaprított fát a tűzre veté.
És lőn, hogy előkerül vala a szekrénynek egyik rejtett oldala, pontosabban a háta felől, ahol az egyik kötő deszka le vala fedve egy plakázzsal, és a plakázs alatt egy írás vala ceruzával. Joská betüzni probálá az írást és szóla pedig Kölinnak, hogy érdekes, mert mi értelme lenne egy rejtett írásnak a vitrines könyves szekrény hátán?
Mivel más komolyabb foglalkozás elé nem néztek a tűznél melegedő emberek, elkezdék találgatni, hogy mi vala ráírva arra a deszka darabra, melyet a plakázs takart el eddig?
Joská meg merne esküdni, hogy az egyik szót valahol látta már, valószínű fiatalabb korában látta már valahol, de hirtelen nem emlékszik hol. Arra sem, hogy mikor. És lőn, hogy Kölin is figyelmesen betűze a ceruzás írást, és elkezde ő is esküdni, hogy az egyik szót talán ismeri is. Arra mindketten rájöttek, hogy magyar vala az az írás.
Lőn pedig abban az időben, hogy nem vala már áram, mert mivel az országot ellepék a czigányok, senki nem fizetvén semmit, pár év alatt leálltak a generátorok és az őslakosság iszonyatos menekülésre valának kényszerítve szépszerivel. És lőn, hogy a papok s a politikusok igen példálozának a felebaráti szeretet jegyében, minekutána a fehér lakosság megundoroda a sötétségtől s büdösségtől elhagyák hitüket s lakhelyüket, melyet már amúgyis ellepének a többségiek, melyek minden évben megduplázák a számukat per négyzetméter.
És lőn, hogy ez a két ember, akik melegedének vala a vitrines könyves szekrényből, felhagyának a rejtett szöveg megértésén és a tűzre dobták vala az írásos deszkadarabot.
Amint a tűz elkezdé harapni a deszkadarabot, a láng megvilágítá a rejtett szöveget, mely írás emígyen vala:
üzenem a jövőnek: basszátok meg! (száradafa)”
És lassan beolvada a szöveg mindenestől s lőn hamu belőle, mint minden alkotásból, melyet addig kifáradtak a nemzedékek kitartó szorgalommal s munkával, hittel s reménnyel.

A szabadság szaga

A szabadság szaga. A szabadság szagát hamar megszerettem. Az mindig egy tavaszi délelőtt jelenik meg nekem, amikor azt csinálok, amit akarok.
Talán negyedikes lehettem, amikor legelőször lógtam meg a suliból. Emlékszem, elindultam egy tavaszi gyönyörű reggel iskolába, és ahogy mentem a Brassai Sámuel iskola bejárati kapuja felé, az a bazi nagy bestelen, faragott kapuja felé, amit sosem értettem meg, miért kell olyan nagyok, magasak legyenek, olyan érzéssel közeledtem a kitárt félkapu felé, amilyen érzésre másnak rögtön másra terelődik a figyelme, hogy nehogy kísértésbe essen, mert ez az érzés egy olyan kísértés, ami sosem vezet jóra, se társadalmilag, se szociális szempontból. Mégis, azon a reggelen én kísértésbe estem és úgy mentem el az iskola kapuja mellett, mintha soha ebben az életben arra felé sem jártam volna, nem is tudnám mi az az épület. Betértem jobbra azon a kis utcán, ahol két boltív köti össze a templomot és az épületet, annak a templomnak az udvara mellett mentem el, ahol laktunk egy pár évet, az alagsorban. Illetve a pincében. Onnan meg balra mentem az üvegbegyűjtő felé, a Sora üzletház háta mögött. Emlékszem arra az érzésre, amikor láttam a tejes embert a szekerével vitte a tejet és letette a tejes üvegeket a kapu elé, senkinek eszébe nem jutott volna azokat elvenni, az üres üvegesnél már volt egy kis sor, várták, hogy bevegyék az üres üvegeket, a Sora üzletbe meg árut pakoltak le, úgy éreztem, hogy az az élet, a munkás élet. Egy ember létrával ment valahova. Sütött az a reggeli tavaszi nap, zajlott az élet, az emberek dolgoztak, én meg lógtam az iskolából.
Egész délelőtt sétáltam az utcákon. Elmentem egyik nagymamámhoz a Párizs utcába, de nem mentem be hozzá. Tudtam, hogy rögtön megijedne, hogy mit keresek én ott? Elmentem a másik nagytatámhoz, de oda sem mentem be, mert mit mondanának, mit keresek ott? Lézengtem a sétatéren. Apámnak sosem mondtam el, hogy én szabadságot szagoltam és lógtam a suliból.
Ma mikor nézem a fiamat, látom rajta, hogy orrlyukjai tágulnak a szabadság szagára. Elgondoltam, hogy jó lett volna megbeszélni a nagymamákkal, nagytatákkal a szabadságot, apámmal is jó lett volna. De nem mertem, mert mit mondtak volna? Tudom, hogy rossz úton vagyok. Azt mondták volna. És mivel tudtam, hogy mit mondtak volna, nem hozakodtam elő ezekkel a dolgokkal.
Ma látom a fiamon, hogy ő is szabadságra született. Repülhet mellette a sok törvény, a rend, a rendszer, nem is pislog, úgy elrepülnek mellette.
De meg szeretném vele beszélni a szabadság lógásait. És elgondoltam, hogy azért mennyire előnyösebb helyzetben vagyok, mint apám volt, mert saját házam, saját műhelyem van, ha akarnék, most hajnali kettőkor akár dolgozhatnék, de írni van kedvem és írok. Mert szabad vagyok. Szabad vagyok a korlátaimat bevállalni. És ezzel vagyok előnyben apámmal szemben. Hogy a fiamnak meg tudom alapítani a szabad élethez való feltételeket.

Hát elmentünk cserkész táborba. A fiam és én. Nem akart egyedül ott maradni. Igaz, nem voltak kicsi gyerekek, ő volt a legkisebb, és volt egy pár idétlen gyermek, akik azon élvezkedtek, hogy a fiam nem mer egyedül aludni éjjel, hogy fél a darazsaktól és mindenért könnyen sír.
Első és utolsó hajnalban ilyen katonaság fílingben indult a nap, hogy reggel hét előtt sorakozó, mert valami elfek meg manók rohanták le a gyűrűk nemzettségét, a fiam mellettem az ágyban elkezdett pityeregni, hogy mi van itt, harcra edzenek ezek? Nevetni akartam, de elkapott az az érzés, mint a katonaság első napjaiban, amikor nem láttam semmilyen értelmét az egész katonásdinak, az egész arra ment ki, hogy megalázzanak, betörjenek. Taktikából megjátszottam a katonát, de egy szempillantásig sem gondoltam komolyan a dolgot, nem hittem benne. Ma sem hiszem a kötelező katonaságot. Ellenzem.
Hazajöttünk este a tábortűz után. Itthon aludtunk. Hiába, még kicsi az én fiam, de hova is gondoltam, mire fel szerettem volna, hogy egyedül ott maradjon? Legyek komoly és őszinte. Idegen ágyban, szúnyogok, legyek, ilyen szar vaságyakban, mosdás lavórban, már ha van az embernek kedve hozzá, a budi ilyen pottyantós, a lyukja teljesen rosszul kivágva, büdös, nincs villany, vízért messze kell menni, és sorolhatnám. Egy adott pillanatban feltettem magamban a kérdést, hogy mi ebben a menő, a frankó, a tuti? Mi benne az egzotikus? Értem én, hogy egy fajta nevelés ez, hogy ha majd egyszer egyedül maradsz, mert hálistennek egyszer csak beáll a világvége és akkor mi lesz egyedül az erdőben? Elgondolkoztam ezen egy sort. Mert szép és romantikus az a gondolat, hogy őseink a tábortűz mellett énekeltek és a múltakról regéket regéltek a tátott szájú lurkóknak, akik majdnem el is hitték, de egyik nagyanyám sem igyekezett nemcsak megérteni engem, de azt a lakást is veszni hagyták, ami menthető lett volna. Így a múlt dicsőségére és az eljövendő reményében. De mindig aggódtak miattam, hogy jaj Atika, ugye nem csinálsz te semmi rosszat? Sosem értettem, miféle rosszra gondoltak? Később rájöttem, hogy csak blöff volt az egész, mert mit mondhattak mást, ha éppen lelkiismeretük zenélgetett, ha unokát láttak? Csak az érdekelte őket, az egyik, hogy ne menjünk a nyakára egy percig se, a másik, hogy de eléggé jól kiporoltam a szőnyegét? Innen is? Onnan is?
Úgyhogy az eleinkről nem hinnék el semmiféle regét, sem tábortűz romantikája hatása alatt, sem máskor. Sehol.
Meg aztán ha jön a világvéges energiahiány, meg vagyok győződve, hogy nem leszünk egyedül az erdőben. Mert okos emberek mindig akadnak. Nekem inkább az a meggyőződésem, hogy egy nap előjön a napenergia hasznosítás, amit majd mindenki házilag fog tudni alakítani, mint valamikor az összeszerelhetős tranzisztoros rádiókat.
Biztos jó foglalkozás a cserkészet azoknak akik szeretik. De én úgy éreztem a fiam lelkében, hogy sok ez neki. Barátra van szüksége, nem cserkészetre. Van néha egy egy beköpése, hogy kiakadok tőle. Mondta egy két gyerekre, hogy olyan bunkók, hogy aranyérmet nyernének a bunkóság olimpián. És megfigyeltem, a mosolygó cserkészből tényleg kiéreztem én is az aranyéremre jelőlt bunkóságát.
Finomra hangolt lelkünk nem tűr meg semmiféle falcsot. Bírjuk a viszontagságokat, de harcolunk.
Elnéztem, a feleségemet letörte, hogy elvették az autót a cégtől. Most levágtak a fizetéséből is. Mert járt a szája. Pedig a cég érdekében járt a szája. Mert mit mondjak? Nemcsak a papok s politikusok mocskosak. Nemcsak az asztalosok hazugok és részegesek és gájnerek. A gyógyszerészek is tudnak alantasak lenni. De nem gyűrték igába a feleségemet. Nem szaladt kegyelemért. Nem kért bocsánatot. Mint én sem, amikor Csaba előtt bemocskoltak a fekete földig engem, nem mentem tisztázni semmit.
Mit tisztázzon az ember annyit? Hogy igazán nincs mégis szükséged rám? Nem. Ha nincs, nincs.
A fontos szerintem az, hogy holnaptól hogy mész tovább.
És ha belegondolok ezekbe a dolgokba, veszek egy friss szippantást abból a szabadság szagból és megpróbálom a dolgok jobb oldalát látni. És eljutni oda, hogy ezeket a dolgokat feltétlenül meg tudjam beszélni a fiammal, és nemcsak a vállát veregessem, hanem házat, műhelyt s valamennyi készpénzt is hagyjak rá, ha a csontok útjára lépek...mert a többi az csak duma, mese, hanta.

A Dumitru hitel

És lejöve a hegyekből egy Dumitru nevezetü mokány, pontosabban Horea faluból, deszkát hozván a magyarigeni vásárba eladás végett, honnan hazatérve gyermekeinek szív alakú mézes pogácsákat vásárola, feleségének pedig illatos kölnit, anyósának pedig laskanyújtót.
Ez a Dumitru, ki Horeából jöve vala, megismerkedett egy Etele nevű asztalossal, ki újonnan jöve pár napja Kolozsvárról, hogy lám szerencsét próbáljon román lakta vidéken, hol magyar már csak a sírkertekben vala, ha amazok sírkövét el nem hányták volna a vandál hordák házalap gyanánt.
Szó szót hozván vala, miszerint mindkettőnek köze vala a deszkához, annak is inkább a fenyőfa fajtájából, hogy amíg Dumitrunak lenne jó száraz deszkája eladnivaló, meg Etelének kellene jó száraz deszka, csak éppen pénze nem vala hozzá. Nosza méne Etele a magyar paphoz, kérvén kölcsönbe kétszáz márkát, pont amennyibe kerülne két köbméter száraz deszka. Tetőtől talpig megnézé a pap Etelét és azt mondá, hogy adna ő szívesen neki kétszáz márkát deszkára, de mivel kereskedelmi célra vala az a száraz deszka, szóval nem valami probléma végett kéré azt a kétszáz márkát, úgy találja zsusztifikálónak, hogy azért a kétszáz márkáért valamennyi kamatot is felszámoland havonta, amit egy napi munkabér gyanánt megegyezék. Hogy Etele minden hónapban ledolgozik a papnak egy napot, amíg megadná azt a kétszáz márkát. Egyezségből tett is lőn és a pap lecsengeté a kétszáz márkát, és Etele egy teljes évig minden hónapban dolgoza egy napot a papnak kamat fejében, minekutána megadá a tartózást neki, és lőn, hogy a pap irtó ideges vala, hogy Etele megadá a tartózást neki, mivelhogy akkor nem dolgozik neki többet kamat fejében.
Akkoriba megvevé Dumitrutól Etele azt a két köbméter száraz deszkát, de lön, hogy mivel sok kiadása lévén, mivel frissen jött vala Magyarigenbe, nem marada több pénze újabb deszkát venni.
Lőn, hogy újból jöve Dumitru és új száraz deszkát ajánla Etelének. Szó szót hoz vala, elmesélé Etele Dumitrunak, hogy né hogy jártam a pénz elment és nincs száraz deszkám és nem tudok most újat venni.
Monda pedig Dumitru: sebaj, nem futsz el innen, adok most neked tíz köbméter deszkát hitelbe, majd rendre kifizeted, ahogy tudod. Nosza jó volt Etelének az a tíz köbméter deszka, igaz kicsit félt a lelkében, hogy de vajon nem e fog nagy kamatot felszámolni a román mokány?
Telt múlt az idő, úgy alakultak a dolgok, hogy nem tudá megadni Etele azt a tíz köbméter deszka árát a mokánynak és igen szégyellte magát előtte, hogy akkor most mit is mondjon neki? És titokban vásárola más mokánytól deszkát, mikor mennyire volt pénze, hol tíz deszkát, hol húszat.
És jöve egyszer Dumitru Etele műhelyébe és mondá neki, hogy hallod, jer hozzám, hoztam új száraz deszkát. Mondá pedig Etele szégyenkezve, hogy hova menjen, hisz a régit sem fizette ki. Azért elméne Etele Dumitruhoz haza, az pedig megeteté, megitatá és elbeszélgetének az dolgokról, a világról s effélékről, mígnem Etele agyon nem izgulá magát. Lőn aztán, hogy a beszéd a tartózásra terelődött és mondá Dumitru, hogy tudja, hogy nincsen meg a tíz köbméter pénze, mert ha meglenne, már régen elhozta volna. És mondá, hogy ő is mikor kezdte nagyon szegény volt és ha nem álltak volna mellé mások, ma nem lenne deszkás saját cirkulával s gáterrel. S ilyen megfontolásból ő ajánlott Etelének egy üzletet, miszerint ahányszor szüksége van tíz vagy húsz deszkára, ne menjen máshoz titokban, hanem jöjjön hozzá, ott a sztíva, válogasson kedvére és azt amit elvisz azt fizesse ki és ha az Isten nevében tud még hozni pár lejt a régi tartózásba, akkor valamikor csak elfogy az is.
És lőn, hogy megegyezének, és lőn, hogy Dumitru nem számolt fel soha egy fitying kamatot sem, pedig vala két év is míg Etele megadá aztán az egész tartózást.
Így vala pedig ez a történet a Dumitru hitellel.

Karóba húzott válaszok

És vala, hogy a jobbágyok írának levelet a királynak, a püspök kegyetlenségéről, hogy hadsereggel és erővel veszi el mindenüket, nem vetik meg az ütlegeslést s a karóba húzást sem, ha a szegény paraszt nem csengeti le aranyban az adóját, mely hallatlanul magas. Ezért kéretik, hogy a király hadsereget küldjön a püspökre, hogy tanítsa móresre.
Vala pedig, hogy még a jobbágyok levele előtt a püspök ira levelet a királynak, hogy a jobbágyok lázadának vala, s nem tudják behajtani a királynak járó adókat ezért. Ezért kéretik, hogy a király hadsereget küldjön a jobbágyokra, hogy tanítsa móresre őket.
A király olvasá mindkét levelet és röhöge magában, gondolván, ha a jobbágyoknak segít, magára haragítja a püspököt s annak embereit, ha pedig a püspöknek segít, akkor magára haragítja a jobbágyokat.
A bölcs király meg hagya őket vitatkozgatni, egymást karóba huzigáltatni, mert a király messzebb látott, mint a csengő arany (ezen javak már ládaszám valának a palotájában), látá a közelgő nagy ellenséget, akihez kell a püspök is meg a jobbágy is, megverekedni vele.
És hiába várá a jobbágy és hiába a püspök a segítséget, az nem jöve vala, még bújj seggembe válasz sem jött a királytól.
És jöve a nagy ellenség, a püspök parancsára menének a jobbágyok harcolni és nagyon sokan fogukat a fűbe harapva hagyák, elkergeték a nagy ellenséget, hogy aztán a maradék öregek, s asszonyok s gyerekek a püspöknek újra gyűjthessék az aranyat, ha nem, igazságképpen karóba huzaték.
És így vala ez, mióta a világ Világ, hogy a szegény ember sosem kapott választ a királytól, hogy valamivel vigasztalja, enyhítse a bánatát, igaz a püspök sem kapott választ a királytól, hogy ejnyebejnye, miszerint felhatalmazást érze a további gondtalan arany gyűjtésre.
Mert ugye, a király gondjaival se törődik vala senki, hogy az miként őrzi az Országot, hogy csendben és békében lehessen követelni, illetve behajtani, ha hazafiassággal nem megy.
És talán így vala ama nagy istennel is, akinek a válaszát várja a Föld megannyi lakossága, szegény és gazdag egyaránt, és az a válasz nem jön, talán azért mert vagynak nagyobb ellenségek, akikkel meg kell majd verekedni, hogy aztán a Földön békében éljenek az emberek, hogy a gazdagok továbbra is békésen gazdagodjanak és a szegények pedig békében szegényedjenek.

Lélekplasztika 1

Nehéz manapság rendes embernek lenni, hallom innen is, onnan is. Hogy mekkora áldozatot követel a rendesség. Csakis gyakorlattal lehet rendes lenni, egyenes és emberséges. Tisztességes, meg ilyenek. Vagyis nevezzük nevén a dolgokat: jó szívű adakozó. A jó szívű adakozó, hogy mekkora egy lélek, mert mekkora lelke kell legyen egy jó szívű adakozónak, öcsém. Hatalmas lelke kell legyen. Mert megvan neki az otthoni hét éve, ahogy szokták mondani. Számítani lehet bármikor egy jószívű adakozóra.
Bármire megkértem, mindig segített. Így szoktak rólam beszélni egyesek. Egyszer mondta valaki nekem, hogy te ha hallottad volna hogy mostak téged itt s itt, na én aztán megmondtam nekik. És mit mondtál meg nekik? Hát azt, hogy mit akarnak tőled, mert akárhányszor szükségem volt valamire és hozzád fordultam, mindig segítettél. Aha. Szóval ez.
Egy régi kliensem új munkát adott és nagyvonalúan előleget adott, mondván, hogy megbízik bennem, holott meg sem mondtam a végárat. Mert hogy mindig korrekt voltam és olcsón meg jól dolgoztam. Aha. Szóval ez. Viszont láttam az új konyhabútorját, az a harmincmillás fajta, amit én húszért is megcsinálnék. De azt megcsinálja más harmincért. Hozzám csakis akkor jönnek, ha más nincs. De akkor meg kurva rendes vagyok.
Találkoztam egy fehérnéppel, sokat dolgoztam neki, teraszokat s miegymásokat készítettem, elkezdett dicsérni s miegymás. Mert jó áron jól dolgoztam. És vigyorgott. Emlékszem, amikor mondtam neki a harminc millát, nem vigyorgott, azt sem mondta, hogy Attila úr. Hanem azt mondta, hogy maga. És mikor adta a lóvét, akkor sem vigyorgott, hanem kereste a hibát és rossz kedvű volt, hogy le kellett csengesse a lovettát.
És így tovább.
Na de aki azt hiszi, hogy rendesnek lenni nagy dolog, az téved. A rendességhez csak egy dolog kell: a balfaszság. Mert szemébe nézni az ilyen embereknek és pislogás nélkül azt mondani, hogy önnek asszonyom csak hatvan milla, na ahhoz kell ám nagy lélek és erő. És kell ám a nagy lélek és erő, mert ha pislogok amikor kiejtem a csak hatvan millát, esnek a tíz millák, és a családom szája elől esnek a tízmillák. És mindezek után én nem tanultam meg pislogás nélkül árat mondani, minekutána a családom sínyli meg címeres balfaszságomat.
No de eljöve a nagy nap, amikor is eldöntöttem, hogy elkezdem az új világot alapjaiból ujjá építeni és lőn, mint első megpróbáltatás, kitűztem magam elé egy feladatot, minekután nincs ilyen, hogy a nempislogás iskolája.
Van itt ez a román asztalos, ki be-be jár dolgozgatni, ügyes srác, adtam neki egy termopán üveget, ajtót csinált magának haza, megegyeztünk, hogy harminc lej. Közben azon a címen, hogy nincs elég pénze a ragasztót kifizetni, kért egy tízest fizetésig, hogy akkor majd megadja. Telt múlt az idő, már két fizetésnyi idő is elment, és nagyon úgy nézett ki, hogy az a negyven lej elúszottnak vala tekintve, mert a srác nem szóla semmit róla. Nem mintha nem úszott volna el az életemben ennek az ezerszerese egyebekben, de ennek az volt a nagy tétje, hogy ím a lélekplasztika első műtétje hogyan sikerül? Hogyha én fasza, kemény gyerek akarok lenni, akkor első leckeként ezt a negyven lejt be kell hajtsam. Valahogy.
Történt, hogy a srác munkája közben ide-oda rakosgatott anyagokat, amik már szemmel láthatóan nem kellenek neki, mert minden munkájához új anyagból dolgozik. „Hologyik”-okat nem használ fel. Amik viszont még jó anyagok voltak. Kiválogattam a javát, számoltam egyet, és a köbméter árának a felében számoltam, mondván, hogy anyag anyag, de hulladék méretek, viszont valahogy jelezzem a srácnak, hogy az a negyven lej, szégyen vagy sem, de visszajár. És már felkészültem, hogy mit mondok neki. És már előre láttam, hogy a srác megszeppen és egyben meg is utál, hogy nem voltam képes elfeledni azt a kurva negyven lejt. De azt mondtam magamban, úgyis utálnak, akkor legalább legyen haszna.
Jön a nagy reggel, jön a srác, megköszörülöm a torkom, a srác köszön: jó reggelt Attila bá, kiszedi a zsebéből a negyven lejt, ide adja és sűrű bocsánatot kér, hogy elkésett vele, de nehezen jön ki a lóvéval. Én reszelem a torkom és jaj igazán nem kellett volna, nézd, megegyezünk, mondtam a srácnak, nézd, kiválogattam valami hologyikot, ha neked nem kell én megveszem, bla-bla. Ó, Attila bá, azokat elveheti nyugodtan, én nem kurkálom magam velük, mondta a srác.
Nos leforrázva az első lélekplasztikai műtéttől megyek az irodámba (valamivel tágasabb a rejtői útlevél hivatalnál...), és igen vakarózék, hogy na ez a lecke rosszul sült el, és ha így sülnek el a többi leckék, akkor sosem lesz belőlem rendes ember s ezekhez hasonlók.
S akkor míg így morfondírozék magamban irodámban, jön egy másik srác, ez már magyar, adott egy két kis munkát, igaz ilyen nem mosolygós áron kisírva mindig és most azzal jöve, igen bánatos arcot vágva, hogy nem e segítenék rajta? Ó, de kedves, gondoltam magamban, lám-lám nem ördög ez a világ, milyen tisztességesen beszélnek az emberrel, hogy nem e segítenék rajta...na így jöhetnek otthonról a kliensek. Hogyne, szívesen mondtam. Miben, kérdem nagyvonalúan. Hát izé, kéne egy ablak, de nem tudok fizetni érte...izé, hoztam anyagot is hozzá...ööö...igaz tele szegekkel...
Aha. Szóval ez. Értem én a szép beszéd titkát.
És én, mint bukott diák keménységből és lélekplasztikából mint a mennyei atya mikor megteremté az embert, kitártam karom és elvállaltam az ingyen ablakot.
És lőn keserűség lelkemben három napig mígnem feltámada újból jókedvem, hisz mégis van remény! Három napig keseregtem ezen. Yessz! Apró, de lépés ez is.