Piacing


Próbálok visszaemlékezni serdülő koromra, amikor kezdtem megfigyelni az emberek hogyan élnek. Nekem ez mindig is egy központi érdeklődési köröm volt, hogy az emberek a legapróbb részletekig hogyan élnek, miből élnek. Ez talán abból fakadt, abból a mélységes gyűlöletből, hogy szüleim reggel korán elmentek a munkába és késő délután jöttek haza fáradtan, semmire nem volt már energiájuk. Nagy volt a nincstelenség is, nem lehetett kapni semmit, és nem volt pénz se hozzá. S akkor ha láttam jobban élő családokat, akik nem is dolgoztak reggeltől estig, feszített az érdeklődés bennem, hogy ugyan mit csinálnak másképp?
Volt egy ilyen szójárás akkoriban, hogy mások valószínűleg jobban beosztották a pénzüket. Ezt a sporlós pénzbeosztást sem igazán tudtam megérteni, hogy tudsz kevés pénzt úgy beosztani, hogy mégis mindened megvan? Kaja pia bőven, saját lakás, új perzsaszőnyeg, évente egy két hetes üdültetés, és emellett bizony ott a cigeretta, és biza nem a Marasesti (Ejtsd: marosesti) vagy a Carpati (kárpáci), hanem a finomabbak közül, ezek nevét nem is tudom. És túlóra sem volt, hogy legyen magyarázata a relatív jobb életnek. A tömbházas polgárnak ezt a rétegét sosem tudtam kiolvasni, igazán miből éltek?
Hozzánk hasonló családok, akik “nem tudták” beosztani a jövedelmeiket, rengetegen voltak, azoknál átlátszó volt a büdzsé forgalma, és ugyanúgy átlátszó volt az életük is: nyomor. Igen: Kárpáci és Marosesti szinten.
Ami más fura is volt a sporlós szerkezetű házi gazdaságokban, hogy olyan élelmek kerültek az asztalra, amik a kereskedelemben egyértelműen nem voltak, és akkoriban a csempészet sem volt lehetséges, mert zárt határok közt éltünk. Még a madár sem járt át a kerítéseken.
Feszítették kíváncsiságomat ezek a kérdések. Kérdések, melyekre ma sem kapok válaszokat. Meg akartam érteni csupán, főképpen azért, mert a jól élőknek volt egy valamiféle erkölcsi üzenetük a szegényekre nézve, amolyan magasról lenézés, szánalom és nem utolsó sorban undor. Hogy én abba a táborba születtem, akire szánalommal és undorral néztek mindig, az már csak természetes. Számomra azért is természetes, mert én legalább el tudok magammal számolni.
Megfigyelésem tárgyai nem a villás gazdagok voltak, hanem ezek a pórnép közé vegyült kispolgárok, kiknek valamitől jobban ment az életük. Mert akkor azt mondtam magamban, hogy ha megértem a sikerük titkát, netán én is elsajátíthatnám, és én is “másképp” oszthatnám a jövedelmem, úgy, hogy jusson is és maradjon is. És Isten a tanúm, hogy nagyon szerény elvárásaim voltak az élettel szemben.
Nemrég láttam egy filmet, ahol egy néger srácot ártatlanul elítéltek és amíg kiderült, eltelt húsz év. Mikor szabadult, öreg anyja (mert más mindenki elhagyta) sírva, nevetve a boldogságtól hálálkodott Istennek, Jézusnak és az összes fennvaló garmadának. Valahogy ilyen a szegény kispolgár élete, hogy a nagy nyomorban valami nemremélt kis jó jön, hosszú nélkülözés után, nevetve, sírva hálálkodik Istennek, Jézusnak s a fennvaló mindenféle garmadának.
Próbáltam megérteni a fölényes erkölcsi távolság igazát, a jól élők szűk köre és a tömben élő szegények közt. Olyan ez, mint a Szaturnusz bolygó a plebsz és a köré képződött felhő gyűrűje a jó gazdálkodók.
Az egyetlen átlátható életmintát a piacon keresztül vehettem nagyító alá, a hostátiakon keresztül. Akiket aztán a rezsim, Csauseszku dedikált kívánságára szó szerint kinyírtak. Lebontatta házaikat, elkobozta kertjeiket, kiszúrta szemüket ilyen tömbházas lakással, mint kárpótlás. Ha voltak atrocitások, mi, a plebsz nem tudtunk róla, akkora volt a félelem, hogy tudomást sem akart szerezni róla az ember, mert már az is börtönnel fenyegetett.
Serdülő koromban még megvoltak a hostátiak zöme, néztem a piacokon ahogyan szervezik az életüket. Reggel a lovas szekérrel férj és feleség behozták az eladnivaló zöldségeket, egyéb terményeket. Pár tojás, kis sajt, savanyú uborka, egy két üveg tej, de ezek mindig hamar, legtöbbször rendelésre elkeltek. Nem sok pénzhez, de minden nap valamihez hozzá jutottak. Délig a férfi megcsinált egy két fuvart a városban. Bútort szállított. Onnan is jött valami. Emlékszem, kifizethető árakon szállítottak. A hostáti negyedben, ahol tömbben éltek, nem túl nagy kertes házakban, legtöbb ezer négyzetméteres kertjeikben gazdálkodtak, ahol viszont minden négyzetcentiméter gondosan meg volt művelve. Kertjeiket csodálva, látszott, hogy nagyon régről csinálják, nemcsak tapasztalatuk van, hanem titkaik is. Ide még befért egy disznó, egy tehén és az elengedhetetlen ló.
Ezek a modellek teljesen átláthatók voltak, nem volt életükben semmi hivalkodó, egyszerű emberek voltak, nem osztották az erkölcsöt, viszont sokat dolgoztak. Ami engem főképpen lenyűgözött, és azután központi társadalom megfigyelő témámmá avanzsált, hogy a család tagok együtt voltak egész nap jóformán.
Ha a férj a fuvarral hamarább végzett, benézett a piacra az asszonyhoz, érdemes e még piacolni, vagy inkább menjenek haza? Maradjunk még, mondja az asszony, azt a tálca zöldséget talán még megveszik. S akkor még maradnak egy darabig. Közben beszélgetnek.
Tehát ez nekem olyan volt, mint egy Pálosista jelenés.
Ezen törtem a fejem mindég, hogy ezt a modellt hogyan tudnám életbe léptetni? A szekeres és lovas dolgot átcseréltem asztalos műhelyre, a piacolás helyett is másra gondoltam, a lényeg ez a magán és otthon gazdálkodás. Igen, csak a mi, nemhóstáti népeink körében ez az együttlétes dolog nem annyira népszerű. Ki akar begubózni, bezárkózni egy ezer négyzetméteres világba, míg a világ kint tágasabb?
Beléptünk ebbe a nagy Euró experianszba, tágra nyitván legrejtettebb zúgaink kapuit, s járnak rajta ki s be mindenkik s mindenek. Szétbaszva virágágyást, meghitt szobát s mindent.
S akkor ott állok már jóval a serdülőn túl, és még mindig nem értem a világot, és már ezt a hóstáti jellegű modellt is elvesztettem szem elől.
Mondhatni és ráfoghatni a nyugat gyarmatosító politikájára, de normálisan, ha nekünk volna némi elképzelésünk és fantáziánk, főképpen vágyunk a nagy együttlétre, keresnénk megoldást, de nekem az az érzésem, hogy ez a liberális világ a gyarmatosításával egy kibaszottul jó időben jött alibi, amivel végre felszámolhatjuk (önként, másra kenve) a nyomasztó családi kötelékeinket, cserébe a wizzair fapados világpolgári státusra.


Ebben a szalámi harcomban, mostanság többet járok piacra, így öregedőn is próbálom megérteni, átlátni, hogyan működik a piac, és azt látom, hogy a hetven éves öreg néni ugyanazt a félméteres tormát árulja, ugyanolyan színű zsákból, mint a többi négy tormát áruló egyéb nénik. Minden ugyanakkora és ugyanolyan színű. Legyen szó paprikáról, uborkáról, paradicsomról. Láss csudát, szombat délben bezár a piac, és hétfő reggel ugyanaz a paradicsom virul, se nem romlik meg, meg se pettyesedik, és ha megveszem, otthon is eláll hetekig. A saját kerti paradicsomom, ha ma pirosan leszedem, és legkésőbb holnap estig nem ettem meg, dobhatom el, megpuhul, megromlik.
Ha egy asztalnál nincs hagyma, nincs az egész piacon. Hogyhogy? Mikor egyik asztalnál megjelenik a hagyma, mindenhol van hagyma. Ugyanolyan, ugyanakkora. Hm.
A piaci kasszánál egy piacra nem illő vékony csajocska köteg pénzt fizet, számlát kap. Rájöttem, fővállalkozó. Valószínű övé 30 asztal, mert hamar kiszámoltam, 400 lejt fizetett, egy asztal 15 lej napjára. Ja persze, az eladónak ebben az esetben nem diplomára van szüksége, hanem termelői csertifikátra. Ezt meg seperc alatt kiállítja az önkormányzat. Szóval így árulják a paradicsomot: aradi paradicsom, saját kertemből, de kérdem én mikor termeli meg az az öreg néni, ha ő Aradtól éppen 200 km-re árul, és minden nap, több éven át?
Olyan hazugság mennyiség, hogy megfelel egy szökőárnak, de lelkünk valamivel nyugodtabb, vesszük a piacról, mert legalább hazai. Hát nem, a krumpli fix úgy néz ki, mint a mosott egyiptomi krumpli. Én még nem láttam házi kertből származó krumplit megmosva. Sem félméteres tormákat. Sem öklömnyi fokhagymákat.
De hát ezek már mind részletkérdések, melyek fölött szemet hunytunk. Mint ahogy az együttlét is csak valami ósdi, hagyományos marhaság. De még az sem, mert a család az mindig valami béklyóként jelenik meg a köztudatban. De sebaj, lehet menni tusványosra ingyen koncertre, ingyen berúgni, orrba szájba egymást baszni, jól benemzetelünk, kifingjuk majd a babfőzelékkel, nosztalgiázunk a semmire, oszt hétfőtől mehetünk a jó kurva büdös lófaszba, mert addigra minden kérdés letisztult bennünk, ha egyáltalán felmerült valaha valamilyen kérdés.

Az angyalfejek


Elnézem a faragott angyal fejeket a mittom milyen régi bútoron. Amíg a több réteg festéktől és közéjük telepedett házi kosztól, zsírtól összefolytak az idomok, nemigen lehetett kivenni az angyal arcok vonásait. Az ember is, reggel ha csak egy kis hideg vízzel megborzolja a képét, az éjszakai zsír lemosódik, és mindjárt üdébb arcképet eredményez. Az angyal arcok tisztulásához több réteg festékolvasztó és nitro hígító szükségeltetett. A mélységekből, mint például a szemüregekből, hajfonatukból s ilyenekhez hasonlókból fogpiszkálóval lehetett csak kivájni az odakövesedett koszrétegeket.
Hogy őszinte legyek, a letisztított angyalfejek látványától nem lettem meghatódva. Talán cukibbak voltak úgy tele kátránnyal és több réteg festékkel. Mert most látszik az igazi arca az angyalnak.
Megfigyeltem Puskás Attila faragásain, minden arc tulajdonképpen az ő arca volt. De nem valami Munkácsy elgondolásból festett Jézus önarckép, Attila faragott arcai egyszerűen így alakultak. Kós Károlyos orr, székely bajusz, hatvanas évek stilizált pájszlija. Legyen szó vadászról, Jézusról a keresztfán, arató munkásról, Attila arcai ugyanazok. Ez lehet egy szignáture.
Van itt vagy nyolc angyalfej, azaz csak hét, mert egy hiányzik, azt valamivel pótolni kellene, ha a bútor az enyém lenne, egy diót ragasztanék oda, puszta eredetiségből. De mivel nem az enyém, majd valaki odafarag valami fejet.
Nézem az arcvonásokat és nincs kettő egyforma. Akkoriban nem volt számítógépvezérelt marófej. Kézzel faragtak. Valószínű megvolt, hogy napjában hány fejet kanyarít a moester. És a cirádákat kifaragják a csak nyolc éve faragó inasok, akik arról álmodoznak, hogy majd ők is rátehetik az angyalfejekre a szignójukat valamikor. Nem mintha titokban nem faragtak volna néhány angyalfejet. Még talán az is megeshetett, hogy egy egy elfáradt mester némi titokban tartott dicsőségért átengedett egy egy angyalfejet az inasnak is. Habár veszélyes dolog lehetett akkoriban, mert a hiúság, a becsvágy hamar beköltözött volna az inas szívébe és biza akkor sem lehettek olyan nyúl szívűek az emberek, ugyancsak kitúrták egymást a helyükről. És ugyan melyik műhely tulajdonos nem szeretne már rég megszabadulni az ellustult, elfáradt öreg angyalfej faragójától, kinek nagyon leesett az angyalfej termelése az utóbbi években?
Nézem az angyalfejeket és elmosolyodom rajtuk. A fejek gyermekarcot ábrázolnak, dundi pofákkal, de nem az ártatlan gyermek pofikkal, hanem a felnőtt dagadt pofákkal. A hajzatuk dús, érett, egyértelműen felnőtt haj, és persze ott a pájszli. Most nem tudom, hogy ez mennyire tudatosan volt így faragva, talán egy Attila féle natíve szkillből alakult ez így, vagy volt valami vicces üzenete az egésznek. Mert nekem most azt sugallja az egész, hogy a sznobság és hiúság végterméke ez az angyalfejes biznisz, az ártatlanság aurájából kinéz a dagadt, gazdag ember, aki kultúrát rendelt magának a saját képére, a saját bunkóságára.
Valószínű a faragott, agyon cirádázott bútor sokasága inkább a gazdagság textúrája volt a lakberendezésnek, semmint lenne bármilyen ambientális élménye.
Valamikor én is azt hittem, hogy szép a lakásban a faragott bútor, de ma már úgy érzem letisztultam és nemcsak hivalkodásnak nézem a faragott bútorokat, hanem egyenesen hiábavalóságnak. A lakók meghittsége, kényelme nem ezektől függ.
Más az, amikor az ember ajándékba kap egy saját kezűleg végzett faragást, annak van szellemi és lelki értéke. Valamikor a földön találtam egy kis faragott néger nőt, ilyen afrikai szuvenír félét, na azt megszerettem, csak ezért, mert a földön találtam, és mennyi az esélye az embernek, a földön találnia egy kis faragott afrikai nőt? Meg van két faragott fám, egy volt tanítvány próbálkozása, félkész arcok, azok is emlékek. Egy másik tanítványom is faragott egy Jézust, azt is tartom, mert tehetséges volt a srác, nem tudom mi lett vele, valami ízületes problémái voltak, amik sosem gyógyulnak, hanem csak rosszabbodnak. És van Attilától pár rendelt faragásom, amiket a mentsük meg a bálnákat címen rendeltem tőle. Legtöbbet elajándékoztam, párat megtartottam, melyeket én rajzoltam neki.
De ilyen fityfirittyes angyal gruppeneket biztos nem tennék a házamba.
A hiúságból és sznobságból rendelt faragott cirádáknak egy másik vetületén is gondolkodtam, de ez már valószínű az extrém filó, amit akár hanyagolni is érdemes, de ha már megfordult a fejemben, leírom.
Mennyi felesleges időpocsékolás, energia használat és értelmetlen kiadás az ilyen extra a bútorokon. Megszerezni a hozzávaló pénzt, rászánni az időt, kifaragni, ezek mind olyan idők, amik elveszik az embertől az együttlét örömét. Igen, jön az érv, hogy így kerek a gazdaság: a faragó viszi haza szeretteinek az élelmet, a gazdagnak meg a felesleges pénze forog vissza a nemzetgazdaságba. Van benne logika, de értelem nem sok. Mert a gazdagok feleslege az nem valami égi jutalom, sem túlórában végzett munka eredménye, hanem valamilyen tisztességtelen úton szerzett vagyon, mely valahonnan hiányzik. A faragott tárgy sem hoz vissza semmit a cserben hagyott közösségnek, hanem némi aprópénzt vissza kunyerál a gazdagtól. Mert nehogy valaki azt gondolja, hogy a faragó mesterek marhára meggazdagodnak. Nem, legtöbbször éhbérért hajlonganak egész nap. Egyetlen örömük, hogy faragás közben hallgathatják a Kossuth rádiót.
Ha lenne őszinte vágy és keresés, az ember biztos találna megoldást egy másfajta gazdasági berendezéshez, melyben ne legyenek sem üres járatok, se felesleges dolgok és a fő szempont az együttlét öröme lenne.
De már ott van bennem a rosszmájú visszakérdezés, hogy de vajon van e ígény arra a nagy együttlétre a szerettek között? És nem e éppen alibiként szolgál ez a keserves agyonhajszolós dolog?
Így az angyalfejekről.

Az emberi érték


Halvány jelek azért mutatják, hogy mi emberek nagyon elkorcsosodtunk. Ezeket a jeleket már nem tudjuk fogni. Szépen körbevettük magunkat ilyen fémhálóval és jól a földhöz testeltük, hogy ha bármi jel útjába kerülünk, lesüsse azt. Még a lelkünk legmélyebb rejtekében se merüljön fel némi kételkedés, hogy esetleg el vagyunk korcsosulva.
Egyik nap az utcán egy óvodás forma kislány rámnézett és mosolygott. Akkor mosolyodott el, mikor meglátott. Első szemkontaktusnál nem vettem komolyan, de visszanéztem, hogy miről is van szó? Szemembe nézett és barátságosan mosolygott. Nekem olyan túlviláginak tűnt. Mert ez nem az a mosoly volt, hogy na de akkor most asztalos ez a mosoly neked munkába kerül.
Aztán menet közben fejemben perlekedtem a kislánnyal, hogy mit vigyorogsz, nem látod milyen nagy, dagadt, hajlott és rongyos vagyok? De nem, ennek egyértelműen szimpatikus voltam. Rájöttem, ezek a gyermekek még nem fertőzöttek. Ezek még a mennyei állapotra emlékszenek. Ez számomra a legnagyobb bizonyítéka, hogy kell legyen egy állapot, ahonnan ide leszületünk. Mert ha genetikailag magyarázzuk a létet, akkor már pólyásan mérgesek lennénk, haszonlesők, de ez is egyértelmű, hogy ezt az anyagiasságot tanuljuk, nem hozzuk. Angyalként születünk emberbőrbe, és ahogy növünk, szárnyainkat levagdossuk és rohadékosodunk. Mert az emberi okosság jelenlegi szintje ennyi. Hogy mindent kinyírunk.
Most, hogy a hajlásba, az őszbe vonulok, érzem, hogy semmi sincs rendjén. Valami mellett elment az életünk. És úgy néz ki ez az ember sorsa. Nemcsak ismétlődnek az emberi életciklusok, hanem hanyatlanak is. Azt hiszem ennek a motorja az önhajszolás.
Valamikor aktiválódik bennünk az önhajszolás. De miért hajszoljuk magunkat agyon? Hogy értéket teremtsünk. Mert az emberi szervezett életforma értékrendet állított fel. Azt mondta, kell ez a civilizált életformához. Így van egy GDP, ami fel és lebontja, hogy egy embernek mennyit illene hozni pénzben kifejezve. És hogy a társadalmi ranglétrán hol helyezkedik el, meghatározza az órabére. S akkor a hajsza lezüllik az órabérre. Mennyit keresek itt, vagy mennyit keresek ott? Hol lehet többet keresni? Ez a lényeg.
Kétségkívül, életminőségünket meghatározza az órabér. Ha jóval a minimum fölött keresünk, fizikailag talán jobb az életünk. Az is igaz, hogy az ember gyenge órabéres munkáért is kínlódik, tehát nincs benne egyéb öröm.
Manapság már túl sok idegeskedést vagy szomorúságot sem tapasztalok az emberekben az elmagányosodás miatt, mert megtanultunk az anyagi javakból disztilálni némi örömöt. Tudjuk, hogy ez nem az a nagy öröm, de a nagy örömben már senki sem hisz. A megvásárolhatóban van némi percöröm. Az okosok azt állítják ez is több mint semmi.
Ugye, most egyre másra születnek az élelmiszeres botrányok, hogy már nemcsak egészségtelen az ipari élelem, hanem egyenesen mérgező. Csak az elmúlt napokban ha nézem a fagyasztott zöldségek, permetezett almák botrányát, hogy visszavonták a polcokról a termékeket, sőt a pénzt is visszaígérték, ha visszaviszik az emberek. Viszont, ha házi körülmények közt tartottam fürjeket, undorodtak a tojásaimtól az ismerőseim. Valahogy sterilebbnek tűnik, ha élelmiszert az üzletben vásárolnak. Persze, hisz az üzleti szalámi, sajt, gyakorlatilag sosem romlik meg. Lucsog a sok vegyszertől. És kétes benne a tartalom, mennyi benne a hús vagy az igazi tej? Ezek nem mai felfedezések, évtizedek óta tudjuk ezt, mégsem igényelünk komolyabb változtatást.
Talán ez a belső lázadás alakul bennem, hogy elég volt az értéktermelésből, az órabérből. Ezért keresem ösztönösen az értéktelen cselekvéseket. Kertművelés, anyag újrahasznosítás, zenélés.
Nem tudom számokba foglalni, de valamiért érzem, hogy ha nem pénzben határoznánk meg az értékeket, sokkal gazdagabbak lennénk, és boldogabbak. A pénz olyan mint egy központi szerverre kötött atomóra, melynek az értékét valami szeszélyes manipulátorok határoznak meg, ők döntik el a pulzusát és erejét. Mi bármennyire igyekszünk, az csak hígul és hígul, egyre több időnkbe kerül azt megszerezni, és már attól sem vagyunk letargikusak, hogy ebből is egyre többet vonnak vissza úgymond társadalmi szolidaritás címén, ami nem a méregdrága rákos kezelésekre megy el, hanem az egyre jobban szaporodó, lusta munkakerülőket tartják el belőlük.
Aki igyekszik, attól elvesznek, aki nem csinál semmit, annak adnak.
Elnéztem, hogy ha az állapotok adottak, van az embernek hol tevékenységét kifejtse, egy műhelyben, egy kertben, a konkrét élethez elég lenne egy napi négy-öt óra örömmel végzett munka. Jelenleg ez adott ország szinten, még így is rengeteg a lakatlan ház, rengeteg az üres csarnok, rengeteg a megdolgozatlan föld. De nincs semmi ami összekapcsolja ezeket a dolgokat. Ezért mondtam, hogy nincs gazdasági projektünk. Nem kell örökké valami nemzetközi dologban gondolkodni. A lehetőség itt rejlik körülöttünk.
Az igényeinket is cizellálni kell, de szemléletet is érdemes lenne váltani, mert hiába várjuk, hogy a nyugat feladja gyarmatosító hadjáratát, nem fogja.
Elnéztem, hogy ez a Cézár, a maga együgyűségében, az én vezényletem alatt kikeresi a mindennapi betevőjét. Napi öt óra munkával. Mikor kell gyomlál, aztán csiszol, takarít, szóval mindig akad nekivaló munka. Például a restaurálni való bútorok faragott szarságairól zselés oldóval szépen leecseteli a régi festéket. Műtős precizitással kinyalintja minden kis résből az idők lerakódását. Hatalmas türelem munka, de őt ez nagyon nyugtatja és szereti csinálni. Tegnap szépen lecsiszolta a garázsajtókat, és lekente páccal. Gyomlált egy keveset, meg még restaurált egy kicsit. Mindenből picit. Ezt művelem én is. Több munkát végzek párhuzamosan, mikor melyikhez van erőm s kedvem. Sok időt vesz fel az újra hasznosítás, de széle éri a hosszát, a végén jó minden. Akkor is, ha lúzernek tűnik a dolog.
Nem éri meg uborkát termeszteni. Semmit se érdemes termeszteni, ha pénzben mérjük. De ha egészségben és örömben mérjük, akkor messze nagyobb értéket hozunk létre. És az nem is baj, ha a hatóság ezt nem tudja bemérni.
Nem éri meg zenélni, senki sem fogja hallgatni a zenémet. Viszont a vele eltöltött idő csupa öröm volt. Öröm volt a tanulás, felfedezés útja. És a csillagos ég a határ.
Nincs olyan napi olvasmány, amit olvasni szeretnék? Megírom én azt. Ez a lényeg, az öröm. Nem az érték.
Kétségkívül, a kertműveléshez erőt Cézár adott, mert tudtam, hogy nélküle nem lenne ahhoz is energiám. Pedig nem csinál ő olyan sokat benne, nagyjából egyformán áldozunk benne, amíg én karózok, kötözgetek, nyírok, ő gyomlál. A titok az egészben, hogy ketten alakítjuk. Olyan tevékenységet kell kitaláljak, amit egy együgyű is el tud örömmel végezni. Különbséget tud tenni a paszuly és gyom közt. Ennyi bőven elég. Hajolni meg nem rest. Mert aztán iroda munkát fog végezni a restaurálóban. És ugye mennyire elvannak magukkal a restaurátorok?
Tegnap mondom Cézárnak, ha számíthatok rá, elkezdünk újra fürjet tartani. Mert újra elkezdtem fürjben gondolkodni. Jöttek megint új, korszakalkotó fürjtartási ötleteim. Az igazság az, hogy cukorbajom miatt kerülnöm kellene a tíktojást, a fürj tojásban talán nincs koleszterol s ilyenek. Örvendett neki Cézár.
Kiszedtük volt a több ezer nárcisz hagymát, meg a több száz tulipánt, valaki átvette volna, odaadtam volna olcsón őket, de aztán nem küldte el a címét. Darabra jelentkeztek többen is, de elkezdtem azon is agyalni, hátha ideje lenne egy icipici melegházat létrehozni a virágoknak? Cserépben tartani őket, aztán tavasszal be lehet ültetni egyébbel. Ha március elejére virágoztatni tudnám őket, még el is adhatnám a virágokat. Gondolva ezt Cézárra, ha már az ő léte visszajön belőle, az már nyereség.
Nyereség olyan szempontból, hogy hasznosítani lehetne az ilyen embereket is. Például egy öreg embert, aki még matatna pár órát naponta. Lehet, hogy hülye gondolat, de Cézár nincs egyedül a helyzetével, és családja egyetlen megoldásként a bolondok házába tenné. Ott a normális ember is megbolondul.
Azon sem csodálkoznék, ha az egész amit gondolok és spekulálok, mind hülyeség lenne.

Moesterekből kiábrándulva


Letelt az a bizonyos négy óra kötelező munkám, gondoltam csak kinézek egy picit a kertbe, mielőtt felmegyek a házba. Látom, hogy egyik paradicsom növényem nagyon le van ereszkedve, nemigen vállt be idén ez a kikötőzős futtatás. Igaz, hogy ilyen kidobott gyertyabéllel kötöttem ki idén a dolgokat. Lazulnak. Nem volt elég karóm, mióta ez a fa krízis van, minden szálkára nagy gonddal ügyelek és kétszer, háromszor meggondolom, mire használom.
Gondoltam na annak az egy paradicsomnak teszek egy karót. Eléggé vadul borongott, fenyegető széllökésekkel, még egy erősebb lökés leszakítja a zsineget. De ha már a cirkulán kihegyeztem egy karót, gondoltam hamar még kettőt, kéznél volt. Kicövekeltem három paradicsom palántát. Közben szemlélem, hogy biza jó lenne még legalább kettőt. Kerestem még karófélét, találtam többet is. Aztán olyan hét krajcárosan még találtam párat. S a kikukkintásból lett egy óra. De jobb így karóhoz kötve. A zsineges is jó, de hirtelen megvilágosodtam, valószínű a fedett melegházakban érdemes, ahol nem fúj a szél, és nem lengeti vadul erre, arra.
Abban a készülő, viharszagú szélben, miközben kötözgettem a paradicsomot s itt-ott vadhajtásaitól kozmetikáztam, elgondolkodtam. Alapjában véve arról, hogy az életben kerestem a példaképeket, a követendő mestereket, és nem találtam. Egy adott pillanatban azt hittem megfogtam Isten lábát, aztán elillant ez a hit, mert a saját hangomon túl nem jött istenes válasz. Kiáltottam az Úrhoz: Uram, jól gondolom? Saját visszhangom volt a válasz: gondolom... gondolom...
Sem csipkebokor, sem szellő, sem semmi nem mutatta, hogy az Úrnak lenne e valami hozzáfűzése ahhoz, amit gondolok.
Valamikor, az utolsó földi ember, akiben a moestert véltem felfedezni, megannyi levelemre nem válaszolván, mikor rákérdeztem azt válaszolta, hogy: ha valamire nem válaszolok, azt jelenti, hogy nekem nem jó. Tehát a kilenc gondolatom nem volt jó. És ezt így sok vajúdás után tudom meg. A felismerés annál fájdalmasabb volt, amikor rájöttem, hogy a moesternek vélt embernek nemcsak fogalma nem volt, hogy mi lenne a jó, de nem is törődött azzal, hogy mi lenne a jó.
Mondhatnánk, igen, de az Isten más. Vajon más e? Ha Isten földi helytartói olyan fineszre tudják ki s mi az isten, hogy törvényeket, sőt úgymond kultúrákat tenyésztettek ebből a tudásból, s ennek hatására az isten nem mond semmit, sőt, úgy látszik kedvére való a keresztes hadjárat gondolata? Valami nem stimmel még így mintiai parasztként sem.
Én nem tudtam az isteni kódnyelvet kihekkelni, lehet elment mellettem több istenes csónak is, de nem láttam azokat. Azt tudom, hogy megannyi kétely és sűrű istenkérésbe belefáradva, cselekedtem a legjobb tudásommal. Se földi, se mennyei moester nem inspirált. Önmagamat gerjesztettem, abból a szegényes saját kútfőmből merítve, ami nekem adatott.
Annyit merítettem ebből a kútfőből, hogy megtanultam csökönyös lenni, és nem hinni más igazában, megkérdőjelezni mindent és mindenkit. Minden erre a kis világomra szorítkozik, ami ez a kibaszott csarnok. Negyven beton oszlop, mely hat méterre van egymástól. Olyan mint egy Noé bárkája. Benne én a fő állat.
Elég csak elmennem csavarért, a nagy üzletbe, és tapasztalhatom, mennyire szánalmas ez az én világom. Egy porszem a semmiben. Nálam gyökerebbek sokkal nagyobb önteltséggel és magasabbra emelt fejjel úgy jönnek mennek, mintha isten nekik direktbe küldené a válaszokat, minnyá, minden szar levélre.
Végre léket kapott a puzsérista világkeresés is nálam. Majdnem kerestem a gyenge pontját, hogy meglékelhessem. Kifejtette az abortuszos dologban, hogy a születendő gyermek szempontjából fontos, hogy ne vetessék el, joga van az élethez. Viszont az erőszakból származó terhesség megszakítására talál mentséget. Elgondolkodtam, hogy miért? Abból a gyerekből nem lehetne egy Kossuth Lajos? Vagy Petőfi Sándor? Mi a hibája az erőszakból született gyermeknek? Ha már szörszál hasogatók vagyunk.
De amitől lebomlott bennem a Puzsér mítosz, az az a határozott kijelentése, hogy dugásra nem használ gumit. Mert a gumitól megszentségtelenedik a dugás. Nem viccként mondta, hanem komolyan. Ez viszont egyértelműen azt bizonyítja, hogy Puzsér egy akkora nagypofájú paraszt, mint hét. Mert az természetesen nem érdekli, hogy a dugás tárgya, az miként védekezzen. Nem tudja, hogy legtöbb fogamzásgátló káros a női egészségre, mellékhatásai vannak, de “egyébként” Puzsér úgyis úgy fél a nőktől (lásd feminista hisztériája, egyetlen kánonja), alábecsüli társadalmi szerepét, minek is foglalkozna egészségi dolgaival? Tehát aki Puzsérral dugna, annak a szervezete kell bírja a gyógyszeres fogamzás gátlót.
Na de nekem már az is fura, hogy éppen in this days, éppen a feminizmust, a migrációt emlegeti orrba-szájba, gyakorlatilag semmihez nem tud úgy nyúlni, hogy ezt a problémakört kissé félre tegye, mikor az általános hangulat mesterségesen erre van hangolva.
Nem azt mondom, hogy nincs ezekkel probléma. De ez a szándékos gyülöletkeltés lenne a megoldás a világ problémáira? Hogy lassan tíz milliárd lakója lesz a Földnek? Hogy szétvertük a természetet? Hogy nincs épkézláb gazdasági tervünk?
Erre kanonizálnak a puzsérista szektások, mert ennyire futja az elméleti világképük. Ezek sosem próbáltak paradicsomot termeszteni, azzal kimenni éjjel a piacra és abból megélni. Ezek a filfizonok az országházak közeli kocsmákban gerjesztik a nagy semmit, és az aszfalthoz szokott szektatagok puszta jelenlétükkel támogatják a nagy semmit.
Persze, hogy értelmesek ezek a kocsmafilozófusok, ahhoz is elég sok eszük van, hogy filózófálásból éljenek, hisz fizikai munkára szerintük nemcsak képtelenek, de nem is dukál nekik. Ékesen osszák a semmit, ami nem visz sehova, viszont fura mód, ezek az ideák kedveznek a hatalmon levő kormányoknak, mint egy bénítő szerként hatnak a változtatás vágyára. És ez a macsó gyerek nem használ gumit. Elvből. Na ez fasza.
Ugyanaz a szennyes gondolat és érzelem világ uralkodik keresztény berkekben, mint bármilyen más vallásban, nem csoda, hogy ilyen ingerekben radikalizálódik a világ.
Így hálistennek a Puzsérről is leiratkozhatom, el tudom engedni. Menjen gumi nélkül dugni. Csak amíg ő és szektája a közelgő feminista mozgalom diktatúrájára készül (nem tudom hogyan? Vesznek több ásványvizet?), addig sem történik semmi a reál gazdaságban, a vidéki porták ürülnek, a fiatalok emigrálnak és úgy néz ki nincs visszaút. Kassainak volt egy megjegyzése, hogy elvégre nem kell beszarni, Attila idejében hétszázezer magyar volt, tehát ma jók a mutatók, akkor is, ha pár milla kimegy. Majdnem viccesen fogtam fel, de érzem Kassaiban azt a gúnyt, hogy biza nem viccesen mondta. Ezek szerint legyen kevesebb belőle, de az legalább lovon tudjon ülni és nyilazni tudjon. Érdekes megvilágítása a dolgoknak.

A soul generátor


Hogy miket ki nem spekulálok.
A kolozsvári migráns mintiai radikalizálódása.
Ahogy színekben ki lehet fejezni az évszakokat, egy bites, szűk látókörű verziómban: a tél a fehér, a tavasz a zöld, a nyár a sárga, az ősz a barna, és egy pár szóban ki lehetne fejezni az élet stációimat, akkor ez a mostani állapotom: a halálra berendezkedni állapot. Szürke. Feketébe hajló szürke. (és itt elnyomtam egy szemtelen muslicát a képernyőmön)
Szimpla számtani művelettel, inkább a kábé per sacc pontossági igénnyel, kiszámoltam az élethez való további reményeimet. Kábé negyvenöt voltam, amikor éreztem, hogy valami nincs rendben, de sűrű önlelkesítő bullsittozásokkal tunningoltam magam. Fűszerezve energia italokkal. Naponta kettőt. Három kávé mellé. Na jó, ezt már negyventől űzöm. Mert nem a hajnali kelésekkel volt bajom, sem a lefekvésekkel, hanem a jövőbe tekintő víziókkal, és az egyre reszkető térdekkel. Nem akartam tudomást szerezni arról, hogy minduntig nem lehet napi tizenkétórázni. Húsz évig napi tizenkettő, se vígkend, se szabaccság. Aztán leszűkíteni a napi tízre már némi lélekösmereti zavaraim támadtak, miről beszéljek most, amikor sikeres napnak tartom az ötórás munkamenetet? Olyan hét év alatt lezüllöttem a napi öt, de inkább négy munka órára. Borzasztó. Igaz már nem élek csak két kávéval, cukrot, energiát száműztem jó két éve.
Persze, minden hozzájárult elszomorodásomhoz, de főleg ez, hogy az életemet meghatározó munkámat már nem tudom úgy űzni. Ez a mai tézisem. A legújabb kánon, amivel szembe kell nézzek.
Paradigma (asse tudom mit jelent, de dögösen hangzik) váltást kell végezzek. Sűrű fenghsúj kell hozzá, mert hit kevés van már. Mi a fenét lehet jobban hinni abban, hogy az ember a halál elé néz? Nem obszesszíve, hanem realetice. Nem mondom, vannak még olyan esetek, amikor az ember ötven évesen rém szarul van, aztán jön a paradigma, és hetven évesen jobban érzi magát, mint ötvenen. De az ilyen csodákban mindig ott van, hogy addig kurvázott, ivott, cigizett, amitől tönkre ment, aztán abba hagyta és helyre jött. Na de én se nem kurva, se nem cigi, se nem pia, mégis tönkre mentem. Valószínű éppen ezért rám nem érvényes az amnesztia. Viszont így kell nekem, ha packáztam a nincstelenséggel és dolgoztam mint egy rab. Mert igen, a saját szenvedélyem, a munka tett tönkre. Hisz nemcsak zenészek halnak meg ötvenöt évesen, hanem asztalosok is. Sőt, negyvenkilenc éves medikus is. Meg az ötvenet se elérő Piroska, ki maga volt a Jézus jobb keze és a viruló kertek arany keze.
Így persze, mondhatnám, túl az ötvenkettőn, se medikusként, se arany kezűként, még élek. Mégis csak többre hivatott az asztalos. Na de attól az aggódást nem ér lelankasztani, mert még sok bútor van aprítani való, meg az se szép, ha az ember úgy hal ki, hogy nem elég, hogy Jézusnak sem tud megadni mindent, de még a földi maradványok felé se rendezni az utolsó centig, az mégiscsak embertelen. Habár több ember is magával vitte a sírba a titkait. Mitől lennék én több? Ez is igaz.
Ebben a halálközeli élmény kavalkádban azt találtam ki, mert a nap kelésével és nyugtával rájöttem egy két emberes természetemre, hogy ha néha megterhelem a lelkemet ilyen rövidtávú súlyokkal, valami regenerálódik bennem és munkára serkent. És addig van baj, amíg elindulok. Azt hiszem az öregedésnek ez a nyitja, hogy az ember (öreg) nehezen vagy egyáltalán nem indul el, mert mindene fáj és tudja mivel jár. Ezt az indulást hivatott begerjeszteni a lélek zaja. Viszont a lelket is nehéz gerjeszteni. Rájöttem, hogy a lélek (főleg a jézusi) csak a bűnből ért. El kell juttatni a lelket a bűn felismeréséig. Onnan már könnyebb zengetni. Ehhez mi sem kell több, mint négy-öt órát a stúdióban töltekezni és bitang jól érezni magam. Új tónusokat keresni, és felfedezni. És azokat párosítani, együtt megszólaltatni. Bűn jó.
Aztán egyszer csak felállni és érezni amint a bűn fíling csak úgy átjárja az ember lelkes zónáit. Hogy jó, jó, vasárnap van, de alkut kötöttem lelkes önmagammal, hogy ha napi négy óra, akkor szombaton is, vasárnap is. Jó, hogy vasárnap, lehet, hogy lehetnék engedékenyebb magammal, de azért mégescsak.
És akkor mindenféle lelket nyomorító trükkel este fél hétkor lementem a műhelybe, honnan aztán fél kilenckor, bár féllel, de győzelemmel jöttem fel.
Ez a soul generátor.

Cammogó elefánt


Szóval. Most hiába szaladok cammogó szaladással (határozott, kimért, térdficamlást megelőző tempóban, úgy, hogy a jobb lábomat szabad esésben lengetem előre -30 éve így járok- míg a bal lábamra támaszkodóm, azaz mackós tempóban, mert ez egy oldallibegős járást eredményez, mint a szépség modellek királynőinél. De ugye erre is kell azért oda nézzek, mert legújabban a bal térdemben is érzek néha egy egy balsejtelmes kattogást, mely az agyamig rezonál, és nem elég, hogy a jobb fülemben valami néha serceg, de még ez is. -szerencse, hogy a cintányérok frekvenciája fölött recseg, ezért ki lehet szelektálni melyik recsegés mi- idáig a zárójel) a műhelybe, mert a napi jó kedvvel végezhető munkaórám az legfeljebb öt óra. Ennyi, kész. Ezen felül, ha néha ráhúzok, mert úgy érzem, hogy... aztán három napig hulla vagyok. Felborul a cukor egyenleg, felettébb fájnak az ízületek és akkor kopog a depresszió és fátyol kerül a lélekösmeretre is. De a napi négy óra a dunnyezó (istenes törvény), mely karban tart cukrot, ízületet, lelket és némileg tisztes távolban tartja a szomorúságot. Igaz, a klienseimnek más a véleménye, a határidőkkel már rég hadban állok, de nincs mit tennem, ha a kliens nem ért a szóból, hogy miattam meg fognak őszülni, mikor mondom nekik, nem hiszik. Kicsikarnak tőlem ígéretet, ha rámenős vagyok, megsértődnek, ha pedig fél szájjal azt mondom megpróbálom, onnan nekik az már egy dunnyezósított törvény. Igyekszem, de rájöttem, hiába tunningolom a lelket, a test nem tud többet.
Viszont a napi négy-öt óra az pont az ami kell, és ami elég kell hogy legyen.
Persze ez nem jelenti azt, hogy esténként nem főzögetek, vagy éppen nem teszek el télire valamit. Egy-két óra azzal is eltelik.
Az anyag beszerzés, shoppingolás, az ugyancsak munkaidő felett van, de az az irodamunka kategória.
Cézárt is hasonlóan foglalkoztatom, és ahogy elnézem, rettenetesen boldog tőle. Viszont az a négy-öt óra az maximális mindkettőnk részéről. Elgondolkodtam, hogy mennyire több ideje lenne az embernek a boldogságra, ha kevesebbet dolgozna! Nem?
Beszélgettem a fiammal s egy volt osztálytársával, ki most nálunk van egy pár napra, hogy tulajdonképpen mennyire hamis a szülők hozzáállása a gyermekek felé. A szülők egy képet látnak, ahol felnőtt gyermekük öltönyben van, jól fizető, iroda munkásként, elismert szociális pozícióban, templomban minél előbb ülőként, nem túl altruista, inkább magánakvalóként, központban lakás, legfeljebb két éves autó, meg ilyesmik, és ehhez kalibrálják már az óvodai éveket. Hogy majd az útja egyengetődjön. És erre csavarják az egész gyermek éveit, erre erőltetik a teljes valójukat (test, szellem, lélek), hogy kövessenek egy vezérfonalat, melyet még nem értenek, de majd meg fogják érteni. De már (valószínű tév) eszme futtatásom közben kibukkant a számon a felismeréses megvilágosodás, hogy de mindehhez mi köze egy nyolc éve gyermeknek?
Annak a gyermeknek, akinek most teljesen más fajta megismeréses módszerekre lenne szüksége. S akkor csodálkozunk, ha ezek a gyerekek valahogy a kocka alakú burában kikockul a mindenük, fogják magukat és a helyes profit orientált nevelésükhöz képest választanak életutat, a Hon dolgot teljesen elvetve keresnek maguknak létteret? Hát hogyne tennék? Hisz erre voltak szetálva: légy önmagad, de csak önmagad! Egy zárt rendszerben! Egy rémálomban!
És hogy, hogy nem, ezek a nagy tudatos életbuildingosok azok akik hűségesen egyházolnak (woodoo mantra), nemzetelnek (kokárda, himnusz, táncház) és ezek a fő humán erőforrás exportőrök. S akkor olvasom, hogy a kanadai faszom táncház nemtommije, a losangelesi faszom táncház nemtommije. Hát ha akkora nemzetiek, akkor miért nem táncházalnak itthon? Mi a fasznak van képük onnan leckéztetni engem magyarságra?
De azt is olvasom, hallom, hogy 15 éve kint van, nem igazán lehet életpályáját követni, mert hol Angliában, hol Németben, volt már 15 állása (hotel clean manager, old person forgatésing, dish washing manual otomata) de nincs 100 eurója, haza küldeni a testvérének. A testvére félhülye, félnormából megél boldogan, szabad idejét prédikációk hallgatásával tölti és akkorákat alszik, hogy felkunkorodik a vége. És félhülye. Itthon.
Szóval, értem én, hogy kinnt jobb (nem hiszem), több a zsé, de azt is látom, hogy ez a profit orientált szemlélet nem tesz boldoggá.
Olyan ez a nyugati életforma, mint a szar és jó sajt közti különbség. A szar az 30 lej kilaja, de ehetetlen, egészségtelen, betegségeket gerjeszt, rossz ízű, tiszta gumi, míg a jó házi sajt 35 lej kilaja, nagyon finom, nincsenek benne felesleges kémiai szerek, jobban táplál, kevesebb elég belőle. Szóval, veszed a szart, mert olcsóbb mennyiségre, de szarabb minőségre. Elmész külföldre mert többet kapsz a munkádért. Igaz, hogy rosszabb minőségű az életed (élő tanúbizonyságok: öt éve él egy pakival egy 8 négyzetméteres szobában -család alapítás kizárt- és eddig több mint 30000 font albérletet fizetett, egy vasa sincs félretéve a nagy élet experiansz betöltésére... és rengeteg az ilyen példa szűk ösmerettségi körömben), de olcsóbb bazmeg. Micsa skizofrénikus mánia. Elmegy, ott kinyalja az öregek seggét, de itthon nem adná át a buszban az öregnek a helyét, ott centis minőségben nyírja a füvet és naponta 16000 palántát dug el, de itt egy hagyma ágyást sem képes gondozni. De ott jobb. Hogy úgy nézzen rád a másik (egy angolosított muszlim paki, feka) mint egy szemétre, féregre... na hagyjuk...
Ez a szülők frankenstájnolása. Menj fiam érvényesülni, mert ha nem meghalsz. Ez a hisztérikus mantra. Legyen diplomád, hogy tudj majd segget nyalni. Há micsináljon szegény bitang? Pláne ha mindenféle lelki és testi terror alatt van jó kresztényesen tartva. Csak arra nem gondol a süket majma, hogy odakint a kresztény alázattal a faszra sem mész, legfeljebb a szolgaságot jobban bírja a gyomrod. Majd a táncházba kokárdás könnyekkel kihimnuszolod magad. Hányás. Hagyjuk.
Miért gondolja ez a sok marha szülő, hogy a boldogság egyenlő a karrierrel? (de basszam milyen karrier??? Csicskaság??) Nézzék meg Cézárt, megél napi 30 lejből, napi öt óra munkából! És boldog bazmeg! Úgy jön a műhelybe, vigyorogva, hogy ma mit dolgozunk, mert ugye dolgozunk, nemde? Hát persze, mondom, dolgozunk hát, erre azt mondja: Yes!



Más: vasárnap reggel a stúdiós számítógépemen nem indult a vindóz. Sehogy sem akart. Telepítő cédével sem. Fagyott le állandóan, mielőtt kinyitotta volna a windowst. Pár óra után feladtam, csak abban reménykedtem, hogy a merevlemez nem sérült meg, mert természetesen nem csináltam mentést jó ideje és minden stúdiós munka rajta van, kábé két éves munka.
Fiamtól megbótoltam volt a régi gépét, olyan i3-nak megfelelő nemtommi, de ilyenek, hogy 16 G a ram, mikor megvettük neki az i7-st, ilyen hiperszuper cuccokkal benne, mert szerinte a fűszál zizegése jobb azon, na akkor gondoltam, hogy miután befejezem ezt a cover feldolgozásos albumomat, áttelepítem arra a stúdiót. Hát ez a folyamat előrébb jött. Két napig telepítettem, mert nem egyszerű művelet. Stúdióra szetálni, meg egyáltalán a virtuális stúdiót rendesen feltelepíteni, a mindenféle kódokkal, az egy hajszáltépő, türelmes munka. Megaztán a megannyi plugint újra telepíteni. Rengeteget már nem is tettem fel újra. Hisz rájöttem, hogy nem érdemes túl sok pluginnal terhelni a progit. Meg kell tanulni a meglévőkkel dolgozni, mert jók azok is, csak meg kell tanulni. Bonyolultabb, mert nem kimondottan cél pluginok, és mivel a belépő szintű a virtuális keverőasztal, a pluginok kezdetlegesek és kevés hozzájuk a presetált hangolás. De most ingyen sem örvendenék a pro verziónak, mert úgy érzem, ez a cucc tökéletesen megfelel nekem. Így is amennyi van benne, ha vasban kéne elő teremtenem, azt hiszem a százezer euró sem lenne elég. A stúdió szobám meg legfeljebb ha háromszorosa lenne. Így imára kulcsolt kezekkel nyitom ki mindig a gépet és örvendek egy olyan technológiának, amiről ezelőtt húsz évvel álmodni sem mertem volna. Igen, nagy veszteség a zenei világnak, de egyben a nagy mítosz is porba hullt, valószínű kevesebben fognak meggazdagodni a zenéből, habár ha elnézem ezt az Aviciit, a megboldogult szerencsétlent, kitalált egy szerencsés akkord kombinációt, amitől degeszre szedte magát, de nem tudott neki örvendeni. Ez a befutás peche. Megmenekülsz a ráktól, de belefutsz egy villanyoszlopba gyalog, bevered a fejed és azt se tudod mibe haltál bele.
Nem fenyeget az avicsisság veszélye, de ha netán mégis, asszem el fogok boldogulni a temérdek pénzzel. Minnyá beosztom, nem kell aggódni.
De ennél jobban szeret engem az Isten. Eszet adott beteg lábamhoz, hogy miként lengessem itt jobbra balra, hogy mint a zsinórra kötött ólom darabocska húzza a gyalogló játék elefántot, úgy vonszolódjak én is a műhely s a stúdió közt.