Magentába néző március

a szűk hely miatt a szobából fotóztam

Leadtam már a múlt pénteken a fehér cipős szekrényt. Végül én festettem mégis. Rám hagyták. Igaz, hogy vittem nekik előbb festett fa mintát. Egy fényesebb fehéret és egy mattosabb, selymesebb fehéret. Izgultam, hogy melyiket válasszák, mert az egyik ilyen nitrós festék, fújni kell, büdös, meg utálom, a másik víz alapú és rolóval lehet szépen kenni. Nem büdös és hamar szárad. Szerencsémre a selymes fehéret választották, mert az a víz alapú. De szerintem is az volt a találóbb felület, mert a fényes felületek ma már nem divatok. És borzalmasan igényesek, rögtön kirí rajta bármilyen egyenetlenség, hiba.


ez az előszoba felőli nézet
Decemberben kellett volna leadnom ezt a fehéret, de csak mostanra sikerült. Mindig közbejön valami. Szerencsémre a kliens nem problémázott.
Viszont ezt mindig előre tisztázom, minden munkánál, hogy ne kérjék számon tőlem a határidőt. Ha időre akarják, nem vállalom. Mindig elmondom, hogy napjában öt órát dolgozom, és vannak néha előre nem számított sürgősségeim, amit múltbeli elkötelezettségeim miatt vállalnom kell. Szerencsémre megértőek a klienseim. Vagy mondjam úgy, hogy megértő klienseknek dolgozom csak? Így is érthető.
Azért siettem pénteken átadni a fehéret, mert szombaton mérni mentünk Kolozsvárra. Zoli bizsu boltot nyitna a Napoca utcában. Egy Pici bolthelyiségben.
Pont arra a napra lehűlt az idő. Mínusz hét fokban kellett volna száguldani Kolozsvár fele. És a motromnak a termosztátja be van ragadva valahol félúton, nem is engedi felmelegedni a motort, amikor meleg, nem engedi lehűlni. Így aztán folyton állt le a motor. Abban a hidegben nem bírt felmelegedni a motor. Hiába van karton lap a hűtő előtt. Nagy részét az útnak az országúton mentem, elkerültem a pályát, csak Szászsebes előtt mentem fel pár kilométerre a pályára, ott annyira lehűlt a motor, hogy pont a kijáratnál, ahol két körforgalom is van, nem bírtam lelket verni a motorba.
ez a budiból a nézet, nyitott ajtóval
és fiókkal
Inkább négyesben mentem, valahogy eljutottunk Kolozsvárra. És közben esküdöztem, ha hazaérek, megnézetem egy szerelővel. Mert bonyolult hozzájutni a termosztáthoz. Néztem ezt neten már rég, el is ment tőle a kedvem.
Na mindegy. Estére aztán hazaértünk szerencsésen. Értünk, mert Ildikó is velem volt, hisz ő a projekt dizájn tervezője. Miatta fostam egész úton, ha netán az autóm felmondja a szolgálatot, mit kezdjek vele valami sivatag közepén? Abban a hidegben? Mert én -ez van- megszoktam a viszontagságokat, de amíg bárki kijönne utánunk, ott lefagyva... nem szerettem vona egy hisztérika rohamot megtapasztalni. Mert a nők már ilyenek. Aztán egy életen át hallani, hogy akkor ott és ott, miattam... tönkre ment az élete.
Óh Lord! Hol vannak azok a jó tökös csajok? Aki egy férfinek a morálját fel tudják emelni, ne csak a sárba döngölni a feszt nyafogásukkal? Na jó, ezt nem aggatnám Ildikó nyakába, inkább egy költői sóhaj, egy drámai, keserű gondolatvillanás ez részemről, mint amikor általában sóhajtanak az emberek a mai rossz időkről.
ez a nyáron beszerelt egyik
tolóajtós szekrény
Ildikó az a fajta nő, aki mint a grófnők, különös, zöld bonbonokból élnek, de leginkább levegőből, fényből, meditációkba burkolt imádkozásban, és sűrű migrénjei miatt amilyen kecsesen nőies, olyan hideg deszka, mintha kint tartott, gyalult akác lenne. Egyszer kérdezte, mit gondolok róla, hát most meg tudtam fogalmazni, ha majd egyszer olvassa...
Mint férfi, én úgy szerettem volna a nőt, aki ki tudott volna teljesedni bennem és én is benne. De világos, hogy a mai, atomizált világban, ahol a felek önállóan, mindentől és mindenkitől függetlenül, bizonyos, jól körülírt, közös háztartásban akarnak élni, ez az egymásban való kiteljesülés egyenesen nevetséges.
Én értem ezt a feminista buzdulást, és a láthatatlan, megfoghatatlan Isten látja foltos lelkemet, hogy mindent megteszek, hogy a nő kövesse a saját útját, álmát az önmegvalósítás boldognak tűnő lidércfény országába, de azt is látom, hogy ha a férfi egyedül marad, és nagyon úgy néz ki, én mondom, megbaszta a nő a saját életformáját úgy ahogy van.
Mert még néhol ott van a férfi nyújtó kezének a melege, mely elég sűrűn marad érintetlen, mely dolgot a nő incselkedve élvez, azt hiszi a helyzet magaslatán áll, egy ideológiai, szellemi, lelki fölényben érzi magát a nő, a férfivel szemben... de keserű lesz az ébredés. Én mondom.
Csak az a baj ezekkel az ébredésekkel, mint az elbaszott klímával. Egyszer összeomlik minden, aztán messze, új generációk fogják újra felfedezni a lelkiséget, az egymásban való kiteljesedés csodáját. Addig szívnak és szívnak, és kábulnak és kábulnak és nem tudják miből mibe...
Na de hát ez az evolúció. Ugyebár.
Addig is, míg itt ébredezik itt az emberiség -noha csak most készül bubulni- meg kéne csinálni Zoli bizsu boltját. Sürgősen! A tegnapra!
Valami lila lesz. Zoli is csak pislogott ki a fejéből a lilára, én sehogy nem értem mi a különbség a lila és magenta közt, meg hogy melyik a halott lila és melyik az élő, Ildikó azt mondta a különbség annyi, mint egy normális ember és egy idióta ember közt. Csak néztem, hogy abba a pacifista légfehér fejecskéjébe hogy szorult ennyi rasszizmus, de csak nevettem magamban, valahogy ki kellett fejezze mekkora a különbség a lila és lila közt. Részemről legyen magenta. De hogy ezek a piacok milyen fantáziátlanok, hogy a negyvennyolc árnyalatú lilából egyik se magenta! És nekem már gyomorgörcseim vannak a szín miatt, hátha festéket sem kevernek magentára? Mert se vásznat, se linóleumot nem lehet magentásan venni. Kész őrület!
Úgyhogy magentában utazunk.
Na de hogy milyen lesz az én munkarészem, hogy az a magentisztikusan is futurista legyen? Előre gyomorgörcseim vannak. Kedden be is indult a tisztító, önméregtelenítő folyamat bennem. Kifostam jól magam. Mint derült égből a villámcsapás. Mert hogy máshogy dolgozza fel ezt a lélek?
Aztán becsúsztam a hűlésbe, mely persze sunyin lappangott bennem napokig, irtózatos ízület fájdalmak képében.
Hajnali négy tűz, melegvíz, uzsonna, félóra fészbukk bambulás, kihűlt kávé társaságában, aztán iskola, haza, öt óra munka, aztán megint iskola, és hip hopp lőn este és hétóra és teljes kinyuvadás. A következő hajnali négyig. Se mix. Se blog. Se Muskóczi.
Az este mégis beültem a stúdióba. És elkezdtem szerkeszteni az első saját zenei összeállításomat. Kár, hogy nem értek a zenéhez. Hogy nem tudok már fizikálisan dobolni, mégis van egy előnyöm, hogy legalább a dobban tudok gondolkodni és megszerkesztem a saját dobképletemet. És onnan ki tudom fejleszteni a basszust.
Az első zenei szerkesztésem egyetlen egy akkordból áll, mely fülileg módosul, hogy ne legyen unalmas. Nuanszilag módosul. A basszus egyetlen egy hangon szleppel, néha egy fél hangot leenged. Az effekt kedvéért.
Hiába... az egyszerű, fatalista megoldásoknak vagyok és maradok a híve.