A megoldás bennem


A tegnap eszembe jutott, hogy miért is hagytam el Kolozsvárt.
Az egyik oka az volt, hogy hirtelen elmentek szüleim, öt hónap differenciával. Anyám 58 évesen, apám 66. Mindketten magukon hordozták a társadalmi betegségek tömkelegét: szív, cukor, melyhez életformájuk teljesen rásegített: proli táplálkozás, szivar dögivel, anyám a depresszióját csendes alkoholizmussal enyhítette, mely az öröklött cukor betegségre fix olaj a tűzre volt. Szerető és jó emberek voltak, ezek szoktak hamar elmenni. Részben azért, mert sebezhetők, érzékenyek, másrészt belefáradnak az emberek gonoszságaiba.
A sírjuk ott van a Monostor tetején. Haláluk után, nem számoltam mennyi időre, lényegtelen, felmentem a sírjukhoz és lenéztem a monostori részére ennek a Kolozsvárnak és úgy éreztem, hogy semmi sem köt engem ehhez a városhoz többé. Húsz év távlatból is így érzek.
A másik oka, hogy elhagytam Kolozsvárt, az a munkám volt.
Amikor a tejfelt kezdte megszokni a szájam széle, bejáratos kezdtem lenni gazdagék házaiba, ott mértem és csináltam a beépített szekrényeket, fura polcokat, asztalokat, konyhákat, lépcsőket. Minden épeszű szakember ilyenkor úgy érzi, hogy megfogta Isten lábát és innentől továbbra az útja egyenesen ível felfelé. Ebben valójában nem tévedtem. Egyre több megbízást kaptam, egyre több befolyásos ismerősöm kezdett lenni. Ha elvették jogsimat, csak egy telefonomba került. Persze ennek megvolt ám az ára. De ez így működik gazdagéknál.
Csak egy dologgal nem volt mit kezdenem. Az érzéssel bennem. Pedig Isten látja füstös lelkem, mennyit harcoltam és harcolok, hogy kivessem magamból ezt a Jézus vírust, mely minden sikerem ellenére nem voltam sem elégedett, sem kiteljesedett, sem boldog, sőt minden amit csináltam, idegesített, undorodtam tőle.
Teljes szívből undorodtam a méregdrága szekrényektől, s ilyenektől, noha a megélhetésemet jelentette. Ritka alkalom volt egyszerű embereknek létfontos bútorokat javítani, mert a rohanás és a rentabilitás nem volt kompatibilis ezzel, de ha néha időt szakítottam rá, kifejezetten jól éreztem magam. Ilyenkor hasznosnak éreztem magam. Fene tudja miért voltak ilyen különc érzéseim.
Aztán a Kolozsvárról való elköltözésemmel átestem a ló másik oldalára, ahol azt hittem, hogy a tartalmas élet kialakul majd a dévai árvaház mellett, nem arra vártam, hogy egy darázsfészekbe nyúlok, ahol a sok ideges darázs miliőjére talált a kasban. De ez más téma. A kezdeti évek, míg feleszmélt a sok repkedő méreglándzsás, hogy veszélyt jelentek számukra, sikeresek voltak, először az életben éreztem, hogy hasznos dolgot művelek, és látok benne fantáziát. Szerettek a gyerekek és a fiatalok, csináltuk a hobby műhelyt, mígnem aztán betiltották. Erről csupán annyit, hogy a hobby műhely nem volt azonos a szakiskolával. A hobby műhely a kisebb gyerekeknek szólt, egy két órás délutáni tevékenység volt. Ezt nem európai támogatásokból kell elképzelni, hanem kizárólag az én beteges mániám volt.
Nagyon érdekesen voltam félretéve, lejárattatások közepette, pletykás, koholt vádakkal voltam terhelve, melyeket a mai napig sem tudok, sosem akarta senki tisztázni, sem mással, sem velem. Nem értettem sem akkor, sem ma, immár tizenöt éve, hogy mi is történt akkor?
Hatalmas csalódás volt ez részemről, mert ezennel elszállt minden reményem a „normális” világtól. Ráeszméltem, hogy minden felépített ideálom az emberiségről, a szellemiségről és lelkiségről, teljesen romba dőlt és nem látom kiútját.
Mondja ezt egy olyan ember, aki erre tette életét, egy szerzetes aki nem kéregetésből, hanem munkából él.
Azt én értem, hogy az élet harc. De minek? És tényleg csak harc az élet?

A tegnap, ugye, megint gazdagéknál szereltem. És az egész nyaram ezzel fog telni. És a tegnap, ahogy a falak egyenességeit elemezték, a festők munkáit, hogy felháborítóak azok a nemtommilyen csíkok, amiket esküszöm szemüveggel sem láttam, és az a hibát találni minden tökéletességben, eszembe juttatta, hogy mennyire megundorodtam az életnek eme oldalától. Az örökös elégedetlenség, az örökös nyafogás, a telhetetlenség, és mire? Egy tartalmatlan, képmutató életformára.

Amikor hallom ezeket az idióta, fiatal vállalkozókat, hogy mennyire sóvárognak a gazdagékhoz bejutni, jön hogy hányjak. De hiába, mert sokuknak nincsenek azok a problémáik, mint nekem. Nincs közelharcuk ezzel a Jézussal.
Mikor hallom ezeket a csíkos falakra hisztizni, hányik belőlem a Jézus. És hányok már minden munkámtól, mi a gazdagék hiábavalóságát és egoját növeli.

Ezen elkeseregtem egy kicsit és újból elkezdtem idegeskedni. Hogy ezt így nem viszem tovább. Jó, hogy ezt hajtogatom már egy ideje, de a tegnap megjött az étvágyam a változtatáshoz. Kész. Ez a munka lejárta után bezárom a boltot. Legyen ami lesz.
Nem tudom mihez kezdjek, de ezt nem viszem tovább.
Nem lehet undorral és dühvel dolgozni. Nem nézek csillogó szemekkel munkáimra, hanem minden munkámra azt mondom, tiszta hiábavalóság. Az emberi gőg és fuvalkodottság dicsőítése minden munkám.
Az ilyenek, hogy de kell a pénz, persze, kell... de a méltóságnak is lenne egy két véleménye.

Már csak magammal kell ezt letisztázzam, hogy mi az amit méltónak találok és netán meg is élhetek belőle. Úgyhogy megint magamba kell forduljak, a változást magamból alakítsam ki.
Talán itt az ideje még egy szánalmas húszas listát megírni, ami eszembe jut a változtatásról.
Például:
asztalosság, újrahasznosítás, nem rendelésre, ami eszembe jut, haszontalan díszítő elemek, furcsa, fiókos szekreterek, retro, saját dizájn, nem utánzás, humor, színes, vidám, könnyen szállítható, nem széria, nem olcsó, művészi vonalak, nem művészi alkotás, vegyes anyagok, honlap, üzlet sarok kialakítása.