Artizán Blues Rádió

Loading ...
Winamp, iTunes Windows Media Player Real Player QuickTime Stream Proxy
A fenti kis ikonok egyikére kattintva lejátszó lista tölthető le. A blog további böngészéséhez új ablak nyitását ajánlom, hogy a rádió zavartalanul tovább működhessen. Köszönöm.

Beach Safari.6

Röfi, Mackó és Delfin otthon maradt az idén.
Hajnalban mikor megébredtem, nézem Röfit és Mackót, mindketten bánatosan néztek rám a fiam ágyából. Röfi mintha lefogyott volna egy kicsit.
A lélek hangján mondtam nekik, hogy ne búsuljanak, mert mindig itt maradnak majd a házban, nem lesznek kidobva. Egy rozsdás szöget is többre becsülök néha, mint minden egyéb értékes dolognak vélt dolgot, eszmét vagy ilyesmit. Szeretem a tárgyakat, pláne ha lelkesek is. Nem vagyok ilyen buddhás, de hiszem, hogy a tárgyaknak is van lelkük.
Úgy érzem néha, hogy nem szolgáltam meg az immár hatodik tengeri üdülésért, amit családostól megkaptunk az élettől. Akkor is, ha fapados -féle üdülésről van szó. Fapadosnak más, de nekem ha már van egy tiszta ágy és meleg étel az asztalon, az maga a meg nem érdemelt dőzsölés. Hogy a tengerparton jár egy ernyő és műanyag ágy matraccal, az maga a high life. Hogy nem kell az ember egy pokrócot kettőbe hajtva bekérezkedni egy négyzetméterbe a tömegben, ez már tiszta mocskos kapitalista beütés.
Persze a konzum társadalom ebben is talál kifogni valót. Mindenkinek van valami ami nem tetszik. Ha nem eléggé süt a nap, vagy túl süt a nap. Ha éppen elfogy a konyhán valami. Ha nincs mindjárt tiszta pohár az ingyen sörhöz.
Nekem viszont mindig túlcsordul a hálaérzetem az Élettel szemben. Annyira, hogy öt napnál nem bírom tovább a dőzsölést. Betegszem le. Meghűlök, derekam belenyillal, vállaim szakadnak le.
Mondja is a feleségem szemrehányóan, hogy én nem tudok kikapcsolni rendesen. Sajnos nem. Nem tudok kikapcsolni. Én mindig bekapcsolva maradok. És bekapcsolva nézem a boldog emberiséget, amint halomra gyülekezve röhögnek semmiségeken, isszák folyton a sört, s szivart szivarra hegesztenek, s folyton röhögnek. Fojt a lelkiismeret, hogy nem tudok ilyen boldog lenni. Hogy nekem tér kel, nekem mindig valamit csinálni kell. Nem tudok önfeledten órákig nyálazni egy ernyő alatt a tengerparton.
Elnézem ezt a román család prototípust. A mélymagyarok mintát vehetnek róla. A férfi a domináns a román családban, a nő arra van, hogy állandóan körbe forogjon a család feje körül mint egy ékes korona, közben rendezze a kölykek állandó zsörtölődéseit, és látom, tisztán látom, hogy a nőnek ez felettébb tetszik. Sőt mintha azt mondaná, hogy milyen puhányak a mai férfiak, nincs bennük elég erőszak, néha elférne egy kisebb verekedés, hogy az élet színesebb legyen.
Az egyik évben egy bolgár csoportot vettem szemügyre, egy több családos csoport, ahol a férfiak hatalmasak voltak, irtózatos nagy hasakkal, de annál agresszívabb volt a képük, egyértelműen virították hatalmukat, a nők csak csendben sustorogtak elkülönülve, rekcúmozva nyavalygó porontyaikat. Tetszett nekik. Mint a bőrébe nem férő suhancnak a Ferrari.
Na gondoltam, ezek ama hagyományos család. Ahol a férfi tudja mi a dolga s a nő meg mi a kötelessége.
Ezt a világot én rég magam mögött tudom. Én már rég a szabadság ösvényén járok. Hiszem, hogy jár a szabadság mindenkinek.
A buzinak is. Mindenkinek.
Látom a keresztények ájulnak mindenfelé. Hirtelen meghalt isten. A kősziklára épített ház is beleremeg a földrengésbe. Hogy Amerika gyakorlatilag ezzel a buzi törvénnyel felszámolta a kereszténységet. Európa kétségbe van esve, hogy jönnek a niggerek. Kétségkívül jönnek a niggerek. Ez csak idő kérdése volt. Csak az nem látta, aki nem akarta.
De mi köze ennek Jézushoz? Az Istenhez? Nem egy ég alatt vagyunk ugyanazon teremtmények, ugyanazon feltételekkel?
Törvények kell megvédjék a keresztény értékeket? Ezt nem értem.
Vagy netán mégsem olyan hatalmas ez az isten? Ez az embercsinálta isten? Az emberiség modern bálványa? Nem e alattomos, beteges hatalmak bújnak meg a vallások mögött? Egy kis emberséges bódulás az önfeledt napozóknak?
Olvadnak a román újságok Orbán politikájáért, hogy gittelik az idegent, hogy a románok mintát vehetnek Orbán nemzetmentő politikájáról, Aki visszaviszi a magyar népet a pacifista jólétbe. Nem igazán értem ez a pacifista jólét mikor volt a magyarok életében, hacsak nem a Kádár rezsimre gondolnak? Mindegy.
Nem más, de ha a román elkezdi az idegeneket kipakolni az országból, akkor az egyik díszpéldánya én volnék, mint magyar. Azért annyira nem steril magyar, hogy mondjuk Magyarország tárt karokkal fogadjon engem, aki valószínű ott is idegenként lennék elkönyvelve.
Azzal a gondolattal mentem a tengerre, hogy na majd ott összeolvadok az anyatermészettel, a tudatos állapot nemtomhányadik tételében leírt állapota szerint, miszerint amikor az ember képes összeolvadni a természettel, amint mindenben ott van isten s isten mindenben, valahogy így. Elképzeltem amint a tenger vizébe lépve egy leszek a hatalmas vízzel, s boldogság érzelemmel fogunk egymás felé lenni, mint az Avatárban mikor a két farok összekapcsolódik akár egy usb dugasszal.
Nem lett ilyen konnekció. A víz hideg volt első érintésre, míg megszoktam, kiment belőlem a romantika. Elmaradt a katarzis.
A kedvenc kávézóm bezárt. Ott állt majdnem romokban. Ezt sajnáltam.
Egyébként döngött mindenfelé a happy zene, az emberek fogcsikorgatva mosolyogtak, rengeteg gyerek. Esténként sétáltunk az egyetlen útvonalon az üzletekig és vissza. Ezt az útvonalat neveztem el Beach Safarinak. Eljutottunk a Safari.4-ig. Azért safari, mert napközben a víz kiszívta minden energiámat, elkezdett minden reumatikus porcikám fájni, plusz lelkemre tört az emberek önfeledt, beletörődött unatkozása, ahogy a zsúfolt, hangos teraszokon az abszolút semmit művelték, legalábbis háromféle kútfőjű zeneanyag forrás keveredésében, ahol a dub, a techno és a mánele egy megfelelően csodás hangzavart generált, amihez képest a fehér zaj az maga a lélek szanatóriuma.
S akkor minden méter egy nehéz kihívás elé kényszerített az esti séta címén művelt safari.
De kellenek az embernek ezek a kulturális sokkok, mert teljesen boldogan és feltöltődve száguld haza, hogy az átélt élmények szerint mégsem olyan elveszett az állapota, s otthon mennyi feladat s munka vár rá. Akkor is ha nincs sok értelme, de a sajátja.
Meg aztán az úti élmények is sokat nyomnak a mérlegre tett súlyon, hogy lát az ember egy két halálos balesetet, hacsak egy pár percre, de átértékeli ilyenkor az ember az élet törékenységét, s újra bizonyságot szerez a túlzottnak vélt óvatosságára, miszerint az ember mikor kimegy az útra, gyakorlatilag a mészárszékre megy, ezért úgy kell közlekedni, mintha minden sarkon a kaszás lengetné pengéjét.
De mitől lennék én egy negatív fickó, ha nem ettől, hogy sehol sem a pozitív dolgokat részesítem előnyben?
Pedig nem vagyok egy negatív fickó. Csak a sok rózsaszínbe öltözött balfasz lát engem negatívnak. Mert mi van abban negatív, ha rögtön kiszúrom a negatív elemeket, hogy azt miként lehetne kivetni?
A negatív pozitív kapcsolatát én úgy látom, mint amikor annó az agrikultúra disznólkodásba vittem ezt a korpát. Gigi és felesége rendezte akkor az agrikultúrát hét közben, miközben én az asztalosságból csináltam a pénzt, hogy legyen mire kidobjam hétvégén. Sosem néztem a korpás zsákokat miként tárolták. Egy idő után betévedtem a raktárba s látom a régi korpás zsákokra van téve az új. Volt már vagy nyolc emelt. Alól a félig elhasznált zsákok penészedtek. Fent a zsírúj zsák kibontva. Kérdem ez meg mi volna ez, erre tiszta pozitív mosollyal, hogy a friss korpa jobb a cugáknak, nem e?
Na így a pozitívizmussal. Hogy a sok negatív zsákra tesszük előtérbe a friss pozitív dolgokat, hogy eltakarja a sok penészes dolgot.
Tudom, lehet erre előhozni nyolc buddhás ellenpéldát miért jó és bölcs dolog a penészes zsákokat vallásos lelkesedéssel őrizgetni s nem venni róla tudomást, de nekem egy dologkerülő kocsmabölcs filozófiája nem érdekel, aki a gazdagságától megcsömörölve átugorja biztonsága falát s elmegy filózni a semmit tevésről s a dolgok értelmetlenségéről. De annak kurva nagy értelme van, hogy semmittevőket templomba tömörít s azokat mint isten fancsikákat lobogtatja a sok hülye előtt. Annyi esze buddhának sem volt, hogy gazdagságával a szegény emberek munkáján segítsen. Persze, mert ezek mindig egy más világról beszélnek. Ahol összeolvadnak a dolgok. Nem olvad semmi össze. Én mondom. A víz az víz, az ember az ember.
Tudom, hogy gondolataim nem népszerűek. Veszélyesek adott rezsimekben. Halálra üldöznének bizonyos országokban. Talán ez is egy pozitív megélésem, hogy leszek minnyá ötven s még nem voltam börtönben gondolataimért. Apám eddig már háromszor ült összesen nyolc évet elveiért.
Én remélem megúszom. De sosem lehet tudni. Mert nekem ez a pacifista jólétbe való visszamenés fogalma egy nagy ismeretlen, hogy mire is gondolnak ilyenkor ezek a vezetők?
Jó lenne ezt mielőbb megérteni.
Egyébként szép idő volt, pénteken délelőtt esett az eső, de szombaton már kellemesen ugrándoztunk a hullámokban.
És vasárnap már vígan jöttünk haza.
Mindenhol jó, de a legjobb otthon.
Kár ezt akkor megérteni, amikor az ember elmegy valahová.

Development Mom

Láttam a tegnap egy kilencven fokba hajolt öreg nénit, egy kis szekeret tolt, benne gondosan rendezett virágokat szállított. A piacra igyekezett. Mindjárt be is indult bennem a fekete humor, hogy akkor ez lenne a vállalkozás anyja kettő, de ez már egy „development mum” aki a gyalogosan hordott szatyrokról áttért a szekerezésre. A Mom 1 úgy hordott magával nyolc szatyrot, hogy elkinlódott kettővel tíz métert, majd visszament újabb kettőért, s mind így. De a Mom 2 befektetett egy ilyen tolható kétkerekű szekérbe, így egyszerre elvihet nyolc szatyornyi árut a piacra. Ez a development Mom.
Valószínű ez az első néninek is eszébe juthatott, de neki más a státusa, ő messziről jön vonattal nyolc szatyorral, nem tud szekeret hozni magával, míg a kilencven fokba görnyedt Mom valahol a város szélén lakhat, biztos van hol tartsa a járművet.
Úgy vagyunk mi egy ég alatt, hogy nem ugyanazok a létfeltételeink, a lehetőségeink, adottságaink, mégis élni szeretnénk. Akinek jól megy egy kicsit, elfelejti honnan indult, viszont az is igaz, hogy előre kell nézni, ha haladni akarunk, a sok visszanézés visszahúz minket.
Így világok közé szorulva tekintgetek jobbra meg balra, le meg fel, s talán e bambulásért cserébe büntetésként egy helyben tipegve topogva döngölöm magam alatt a földet majdnem értelmetlenül. Viszem a szatyrokat kettesével tíz métert, visszatérek a többiért, s közben belefáradok a szatyorhordásba, mire a piacra érnék, elszáradnak virágaim, telítődik a piac, sőt addigra ki is ürül a piac, az emberek közben bevásárolnak. S állok ott mint egy balfasz, kiizzadva, út pora rámragadva. S kínomba innék valakivel egy kávét, de aztán rögtön elhessegtetem a gondolatot, mert mindig mikor valakivel kávézok, ingyen munkát csikarnak ki belőlem, de minimum olyat, hogy építkezésben használt cementes fából csináljak nekik stílbútort.
Elgondolkoztam ezen az uniós dolgon is, hogy jó, nem tetszik nekünk ez a dirigálás, hogy ott Brüsszelben megmondják nekünk mit csináljunk s mit ne, bosszantja a csőrünket. Mert ha valakiét igen, az enyémet nagyon bosszantotta. Mert ezzel a globalizációval jutott oda a szakmám, hogy már semmit sem tudok termelni, mert egyszerűen elözönlötte a piacunkat az olcsóbb, gagyi termék, amivel nem tudok versenyezni, mert ugye technológia: tőke, gépezet, modern marketing, nem áll úgy rendelkezésemre, nem lehet összeszedni évről évre mint egy szerszámot, gépet, ahogy összegyűjtöttem az elmúlt húsz évben.
De kész vagyok újra tanulni, újra elkezdeni. Hajlandó vagyok megkeresni azt a piaci szeletet, ahol még szükség van rám, amihez én is hozzá tudok szólni. Nehéz, de belátom nincs más út.
A menekült hullám, ez a görög dráma és egyáltalán ez a neo nemzeti hirtelen fellángolásos hangulat úgy néz ki átalakítja az unió határait.
Nagyon sajnálom ezeket a menekülteket, nehéz lesz nekik befogadtatni magukat Európába, annyi ellenük az előítélet, hogy borzalom. Viszont az is igaz, hogy előbb utóbb követelni fogják a mecsetek építését s a déli hangos óbégatásokat a tereken. S a munkához sincs valami kifinomult érzelem világuk. Ezért lesz nehéz nekik, s talán nekünk is elviselni, mint ahogy az osztráknak is megkeserítette a mindennapját a kéregető, mosdatlan román. Hiába megy az erdélyi magyar hófehér, makulátlan lelkével Amerikába, mert román útlevele miatt mint gyanúst levetkőztetik s kereszt kérdések elé állítják. Na ilyen lesz a becsületes nigger európai harca, s néha bele fog fáradni újra és újra bizonyítani, mert lesz más tíz nem annyira lelkes nigger, aki visszahúzza.
Az meg egy másik fejezet, hogy leszakítván az brüsszeli béklyókat, mi mihez is fogunk kezdeni? Mert ha eddig sem csináltunk semmit, mint segélyeket költöttünk el vállalkozás címén, de arra sem voltunk képesek, hogy rendesen kitöltsük azokat a kérdőíveket s az irodások korrupciója miatt legtöbb kérelem nem is jutott célba, mit fogunk csinálni, ha nem lesz több segély, nem lesz kitől kérni, lopni, sikkasztani?
Mert a kiskirályok nem fognak Brüsszellel együtt tova állni. Azok szépen itt maradnak a nyakunkon s egyéb szorongató praktikákat fognak űzni, s immár nem lesz kinek sírjunk. Lesz egy ilyen orosz hangulatú világ felettünk, a kötelező nemzeti munkálatok, s faszául fogunk visszamenni a múltba babusgatni ősapáink marhaságait, de pár napig szabadok leszünk. Magyarán a sötét korba megyünk vissza. Nem azért, mert nem lehetne máshova menni, de a mai politikusok látnoki képessége nem fog megváltozni, sőt, ha nincs ki megfedje őket néha, azt fognak csinálni amit éppen akarnak. Mi meg a pór azt csináljuk amihez már gyakorlatunk van: szopunk.
Lett volna esélyünk a nyugati kultúrához, életszínvonalhoz, de tálcán nyújtva sem tudtunk enni róla. Ez lesz emlékeinkben róla. Nem tetszett a rend nekünk, lesz itt olyan paraszt uralom, hogy a kommunista diktátort is visszasírjuk.
Eddig sem igyekeztek az emberek virágokkal beültetni a ház előtti gyommal benőtt földrészt, pedig aki egyszer volt a határon túl az látta milyen szép és civilizált dolog, nos ezután sem lesz. Mert néha az az érzésem, hogy mi fatalizmusra születtünk. Noha őskeresztények vagyunk, mégsincs bennünk semmiféle előrelátás, remény se hit, se szeretet, csak a mennyei magasságú bunkóság.
Ilyen s ezekhez hasonló gondolatok miatt neolibsinek, ballibsinek neveztek engem. Én nem tudom ezeket mivel eszik. Nem tartózom semmiféle ilyen párthoz vagy csoportosuláshoz. Egy jóérzésű, jóhiszemű szabad embernek tartom magam, aki néha megkérdőjelez szent értékeknek szajkózott képmutatásokat, s keresem rá a válaszokat. Hogy némely olvasó csak ellenzővel tudja szemlélni a világot, nem tehetek róla, viszont én a magam részéről annyit igen, hogy sehol nem hagyok kommentet többet, ami ezen meglátásaimat illeti.
Viszont az is igaz, hogy soha egy neoliberális vagy balliberális nem szólt oda nekem, hogy jól látod haver.
Az meg nekem egy másik bűnöm, hogy nem tudok csak a saját dolgaimra koncentrálni mint a Mom.1 vagy a Mom.2, érdekel a Világ sorsa....

Megérinteni

Hasonlatos az én dobolási vágyam a gyermekkori biciklizési vágyamhoz. Egy dolog mást látni profi biciklin profiúl biciklizni, nagy köröket írva, nagy sebességgel száguldani, szlalomozni az emberek közt, s más dolog saját biciklin gondfeletten kerekezni egyet jó nyugodtan, nem sietve sehova, nem szlalomozni eszeveszetten, hisz nem akartam mást, mint két kereken gurulni s így gurulva boldogan érezni a gurulás örömét. Sosem volt profi biciklim, sosem versenyeztem senkivel, beértem azzal, ha ideig óráig volt is egy „Tohan” biciklim vagy emlékszem Gyuszi szokta kölcsön adni az orosz félverseny bicikliét s azzal gurulásztam jobbra balra. Élveztem. Úgy voltam ezzel is, hogy de én akarok biciklizni, nem nézni mást ahogy biciklizik.
Ezért alakult ki bennem egy olyan, hogy amit nem tudok megérinteni, felfogni, művelni, nem is érdekelt. Viszont sok mindent én akartam kipróbálni és csinálni. Így voltam a bútor készítéssel, ház építéssel, kerttel, elektronikával, számítógépes tervezéssel, rajzolással s ki tudja mi mindennel voltam így. Eszembe nem jutott versengeni a szakmákkal, hogy na majd én jobb leszek, nem, csupán az a vágy hajtott és hajt mindenben, hogy én magam csináljam.
Mint egy gyermek, amikor lelkesedve kiáltja: „én, én, én...!”
Még azt sem mondhatom magamról, hogy valamiféle istennek akartam bármit is csinálni, bizonyítani. Nem, csak annyit, hogy én csináljam meg azt a valamit. Akkor is, ha olcsóbban és jobbat lehet venni üzletből.
Az alkotás öröme, láza, szerintem az Élet legnemesebb adománya és lehetősége.
Mert persze, nézni lehet ahogy más dobol, micsa tehetség, micsa virtuóz, micsa technika, de ez mind semmi, ahhoz képest, hogy egy egyszerű ritmust én magam is el tudok sajátítani s azt dobolgatni. Kit érdekel a hírneves megadobos? Meg a kvintuplet? Engem nem. S nincsenek is ilyen ambícióim. Igaz se tehetségem, se technikám, de szerencsére, mert hiába lenne, nem tudnám élvezni és kihasználni. De egy most múlik pontosant el fogok tudni dobolni. Nincs más ambícióm, sem vágyam, mint egy sima könnyűzenét lekísérni, egy laza ősrockot lehúzni. Amint írtam már, egy James Last lenni a komoly zenében.
A csináld magad házi zenésznek megvan az a kiváltsága, hogy nem tartózik senkinek művészi bizonyítékokkal. De ennél nagyobb az élvezet benne, hogy ha sikerül megérteni és begyakorolni egy jó ritmust, vagy fillt, kísérni egy jó számot.
Mikor elkezdtem ezzel a Jézussal foglalkozni, nem kürtöltem világgá, de nem érdekelt, hogy milyen pakkban jön az emberiség felé: feltámadás, örök élet s mennyország, de ma már letisztult az én házi istenkeresésemben, hogy tulajdonképpen Jézus az a mentorom volt, aki megmutatta nekem az embert. Azt az embert, akire azt mondhattam, hogy íme, ezt érdemes lenne követni. Igyekeztem is követni s elsajátítani emberségét. Csak ezek a vallások azt nem értették meg bennem, hogy engem nem érdekelt a Jézus köré épített körítés: a szertartások, dogmák, remények, hitek s közösség címen épített érdekközösségek.
Így volt nekem a kolozsvári Nagy István zenész a világ legjobb dobosa, mert le tudott nyűgözni emberségével, szeretetével s azzal, hogy minden létező zeneszámot le tudott dobolni. A háta tele volt már a „besamme mucho”-tól, de én halálra élveztem hallgatni, ahogy kíséri a vendéglőben. Megérinteni egy élő dobost, társalogni vele, elbeszélni a világ dolgait, elég volt nekem...kit érdekelt Billy Cobham? Kit érdekelnek olyan istenek, akiket nem lehet megérinteni csak messziről imádgatni?
Megérinteni a zenét. Egy fejezet a bakancslistán. Mint a szirupos történetekben, hogy egy vágya volt, megsimogatni nemtom mit, s mikor megsimogatta, boldogan halt meg.
Na így az én dobolásomról.

Man at work

Kilenc év minden hajnalán esküt fogadtam....

My home kert

Ez a házi kertészet dolga nekem nem jött be. Nem azért, mert balfasz lennék, hanem egyszerűen abban amiben én vagyok, a házi kertészkedés nem visz semerre.
Annak aki árva seggel indul az életnek vagy egy szakaszát folytatja valahonnan, nulla hitellel, esetleg három négy gyermek után járó segélyeket beosztva, minimálra húzott háztáji periférikus költségekkel, azaz nincs villany, nincs autó, se tv se semmi, budi is szottyantós, nincs az Ariel adta spring fílin szagilag, színileg, hanem a specifikus szürkévé mosott ruha (ami engem speciel nem zavarna), ideje bőven van, hisz nem rabja semmiféle gépnek, nos ennek a házi kert bejöhet. Van ideje csalánfőzeteket kotyvolni a bogarak, s mindenféle férgeknek, csúszómászóknak elűzésére, vagy akár sámánilag valamit ráénekelni a természetre, hogy hagyják békén három uborka tövét.
Ehhez nekem nincs időm sajnos. Sem energiám. És most már türelmem sincs.
Ez az egyik vetülete a my home kertészetemnek.
A másik vetülete, ismétlem: az én háztáji kertészetemnek, hogy valamennyire az önellátásomra törekszem, gyakorlatilag másnak veszem el a lehetőségét, hogy megéljen valamiből, aki esetleg nagyobb tételben, gazdaságosabban kertészkedik. Egy: elveszem az időmet az asztalosságomtól, kettő: Elveszem az esélyt a hivatásos kertésztől. Ezt akkor érzem a legjobban, amikor a piacon egy a termeléshez közelebb álló személytől vásárolok zöldséget s ilyesmit, hogy milyen hálásan köszöni meg ha több mindent vásároltam tőle. És nem alkudtam semmit.
Az én háztáji kertészetem kétszer, ha nem háromszor drágább, mint a piaci termék. Mert mondja az ember, hogy nem gépezik, de mikor a harmadik orosz vízpompa ég le öt év alatt, az ember vesz egy profi német pompát. Aztán mikor a permetező pumpa is már a második évben tönkre megy a műanyag mütyürjei miatt, vesz az ember rézből permetező pumpát. S fűnyírót, s istennyilát, mindenféle szerszámot. Hosszú metsző ollót, hogy a felső vízágakat le lehessen nyesni a gyümölcsfákról. Amit a ragya nem visz el, gondoskodnak róla az emberek. Úgyhogy a my kertészet egy olyan hobby, ami már a szánalmas kínlódás dizájnját adja.
A harmadik vetülete ennek a tökéletlenkedésnek itt, hogy a természet pont olyan, mint az ember, hisz mi is a természet egyik élősködője vagyunk. Amikor szarul megy nekünk otthon, fogjuk magunkat s elvándorolunk oda, ahol tejjel mézzel folyik minden s kolbászból van a kerítés. Rátelepszünk népekre, civilizációkra, élvezzük segélyrendszerüket, vagy éppen fordítva, eljönnek hozzánk s kiaknázzák a seggünk alól azt, amire mi képtelenek vagyunk kiaknázni.
Mert elképzelem a szépen rendezett kertem milyen svédasztalos feltálalás a mindenféle férgeknek, csúszómászó állatoknak, gyomoknak s mindenféle cuki élősködőnek. Nincs is miért hibáztassam őket, hisz itt van, se vegyszer se semmi, néha egy lelkiismeret furdalásos kapálás, műöntözés az egész beavatkozás.
Rászokik a természet az én szép kertemre. Mint léhűtő a gyermek segélyre. Beossza s jól is tud élni.
A negyedik dimenziója ennek a dolognak filozofikus. Mert ha mi emberek eszes s lelki lények vagyunk, meg kéne tudjuk találni azokat a megélhetési módokat, ahol mindenki megkapja a számítását. A kertész is, meg az asztalos is.
Viszont itt van egy társadalmi rákfene még a legspirituálisabb emberben is, ami miatt sosem lesz ebben összhang, és ez a rákfene a shoping nyújtotta élvezet. És a shopingolás nyújtotta álszabadság érzet.
Én ezt nagyon jól megértettem ezelőtt húsz évvel is, hogy mindaddig amíg a hazai kistermelőnek nincs a modern normák s igényekhez felnőtt értékesítési lehetősége, mint például a nagy bevásárló központok, minden igyekezete, s iránta való elvárás teljesen hiábavaló. Nem mindenki képes Bach zenére jól alvó oroszkék macskának eledelt készíteni s azt a méregdrága belépőket követelő üzletekben feltálalni. Hogy a modern marketing idiótaságait ironizáljam egy picit.
Hogy az európai únió s az amerika gyarmata vagyunk, ezek számomra már rég elkopott vinil lemezek, mert senki nem gátolta volna ha lakosságilag összefogunk, a polgármesterek nyakát szorongatva s részvénytársaságokba tömörülve a Metro, az Auchan üzletházakkal versengve építenénk saját üzletházakat, itthoni anyagokból, itthoni emberekkel, a saját termelőinknek, korrekt áron.
Nem, ezekről még beszélni is tabu, hogyne lenne tabu, hisz a legkisebb nemzeti szar projekt is azzal kezdődik, hogy pályázatírás az európai pénzekért. Hát mi a faszomat gondolja bárki is, hogy ad valaki csak úgy pár millát egy semmi játszótérre, amit aztán nagy pánglikavágással átadnak...tehát velejéig korrupt az egész világ, és ez a korrupció lefut a szürke közember agyáig is, hogy már se nem gondolkodik, se nem mond semmit, sőt nem is akar semmit.
Na így a my home gárdenemről.

Felettem a természet

 Imre blogján hagytam az alábbi megjegyzést, elvégre rólam szól ez is....
A krumplit első évben még nem rohanják le a kolorádo bogarak (nálunk így híják) de az elkövetkezőkben nincs az az irtószer, amivel földedről ki tudod irtani.
A murokra azt mondták, egy rezisztens gyökér, semmi se bántja, az első két évben valóban nem, de harmadik, negyedik évben mindenféle féreg átlyuggatta, kicsi, nagy, és a zöld részét lerohanta az aranka, egy undorító muroksárga indaféle, ami kipusztíthatatlan.
Sajnos legtöbb zöldséggel így jártam. Azt hiszem, hogy a kezdő biokertészek első sikerélményei ebből fakadnak, hogy általában kipihent földben kezdenek el kertészkedni, aztán mikor rájön a természet, hogy tálcán van minden, kegyetlenül rátelepszik apástól, anyástól, mint egy büntetés féle. Ne is mondjam, hogy három hete ültettem el uborkát, eddig mindig minden mag kikelt, az első három évben, most az egyik kezemen megszámlálhattam, s három hét alatt a földet nyolcvan centis sűrű gyom lepte el. Az uborka magok mentén vakondtúrások emelkedtek szépen, menedékesen...győzött felettem a természet....

A bunker építése

Hogy találkoztam egy régi barátommal, kit harminc éve nem láttam, eszembe jutott egy epizód. Reflektorok készítésén agyaltunk, hogyan s miből. Eszünkbe jutott a csatorna cső. Nosza elmentünk csatorna csövet venni. Nem tudom hányat vettünk, de arra tisztán emlékszem, hogy az eladó azt mondta tegyük a mérlegre, mert akkoriban kilóban mérték a vasneműt. Feltettem az egyiket, nem mertem az összeset feltenni, mert hogy legurulnak. Tegye csak fel az összest mondja az eladó, ha nem akar többet fizetni értük. Azt hittem viccelődik velem a vasas. Látja kételkedem, bebizonyítja nekem. Egyben a vas pár grammal kevesebbet nyomott, mint külön lemérve mindegyiket s összeadva.
Nem értettem sem akkor, sem ma, hogyan lehetséges?
Ilyen s ezekhez hasonló dolgok kísérték aztán az elmúlt harminc évet.
A barátom kiment aztán Kanadába, tehát nem lehetett tanúja további rácsodálkozásaimra s az élet egyéb rejtett titkain való töprengésem szemlélője.
Én sem tudtam róla semmit. Se csodálkozásairól, se semmiről.
Aztán egy röpke órában tea s kávé s reklámtól csöpögő rádió kíséretében hirtelen így harminc év után megállapítottuk, hogy a világ nem jó úton halad.
Tönkre fog menni. Legalábbis törvényszerűen tönkre kéne mennie. De bár menne tönkre. Erre jutottunk valahogy.
Mondani akartam valamit, de egy nagybácsi -féle közbeszólt, hogy egy kicsit mindennap élni kéne. Bólintottam rá, hogy igen, élni kéne mindennap egy kicsit. Örvendtem, hogy közbeszólt, mert az én közbeszólásaim egyébként sosem ilyen reménytkeltőek, így jól jött az a közbeszólás.
Habár, amit mondani szerettem volna valahogy így hangzott volna: ha öröklök egy romos házat, nem azt nézem, hogy elődeim nem láttak benne fantáziát már, mert azt mondták nem érdemes olyan helyen befektetni, ahol nincs kilátás, és hagyták tönkre menni a házat, hanem azt néztem volna, hogy miből és honnan vehetnék cementet, meszet, s hozzá hitelt, hogy lakhatóvá tegyem azt. Hogy akkor ezzel azt akartam volna mondani, hogy bízok az eljövendő generációkban, hogy megkapják a cementhez s mészhez s hitelhez való utat s a világ nem fog törvényszerűen tönkre menni, mert a hit és remény nem törvényszerű, bármennyire szeretnék azt kaptafára húzni. Az élet törvényszerű. Az élni akarás. Hogy minek? Ki tudja? De ha nem tudjuk, akkor legalább azokért, akik hiszik, remélik, ha nem is tudják ők sem.
Tudom, nehéz elképzelni azt a reménykedő embert, akinek törvényszerűen nincs oka reménykedni, de az ilyennek talán pont ez ad erőt, hogy nincs mit veszíteni. Egy életem, egy halálom.
Ilyenkor látja az ember, hogy jó lett volna ebben a harminc évben is egyet egyet társalogni, ha nem más. De ki tudja mit hoz a jövő. Ha nem más majd az örökéletben. A Solarison, vagy a Gammapoliszon. Vagy brekegni fogunk egymásnak a sás tövében szúnyogra vadászva. Legalább megbosszulom majd azt a sok csípős szúnyogot.
A bunker megépítése sem történt másképpen mint az a csatorna cső vásárlás. Szarból aranyat mosni alapelven.
Mert jó, hogy kedves feleseggem s kisfiam türelmesen végig hallgatták amint egy egy alkalommal idétlenkedtem a doboknál, de jó ember lévén, nem akartam hosszútávon gyötörni őket. Így megszületett a bunker fogalma, de persze mint valami rémesen távlati tervként. Így engem kezdett gyötörni a türelmetlenség, s a relatíve kevés hátralevő idő, nincs már az a luxusom, hogy majd kéthetente egy negyed órára benézek a dobhoz, nem, minden nap, ha csak tíz percre is, hogy egy pár löketet betanuljak még. A hátralevőben.
Így alakult, hogy fantáziámmal mozgósítottam az Univerzumot, szánjon már meg valami ötletekkel. S lőn csoda. Jött az ihlet. S az alkalom.
Az alkalom egyszerűen adódott, nem volt éppen munkám. S megint ólálkodott a pesszimista, csődbevezető depresszió körülöttem, fogait vicsorítva. Nosza elhessegtettem a fenevadat s szétszedtem a régi nagy fürj ketreceket. A kicsik még megvannak, azokat tartom a világégés utáni napra. Mint aranyrögöt őrizgettem valami padló maradékokat s most azt mondtam, itt az ideje az aranyból lereszelni. Úgysem kliensképesek azok a padlók, mert repedtek, göcsösek, s ilyenek, azok elájulnak úgyis, meg egyhamar padlót sem fogok letenni. S néhány keresztbe tett fára szépen rádolgoztam a padlót. Mondván ha az ember tesz egy lépést, utána a következő már csak azért is fog jönni, mert nem hagyja előző befektetését.
Nagy heuréka volt a bunker szigetelését képező anyaga is, az a rengeteg rámszáradt, divatja múlt farmer nadrág. Őszintén semmiért sem adtam volna oda, csakhogy vigyék, habár ajánlottam, hogy csak vigyék, de nem vitték. Itt a Sors, az Isten keze. Így szépen, dobozostól beépítettem a falszerkezetbe. Eszement dolog, tudom, de így lett meg a bunker fala.
A facsavarok zöme is mind újrahasznált. A vége felé eladtam egy pár tabló rámát, s vettem mégis pár doboz zsír új facsavart. De nagyobb része megmaradt.
A gipszkarton története pedig az, hogy az iskolának felújítottam valami ajtókat, s mivel nem tudok számlázni, anyagban fizettek. Gipszkartont vettek nekem. Így lett bekartonozva a bunker.
Az ajtó az már kiszolgált pár helyen. De mivel az ilyesmit mindig gondosan elrakom, most újra előszedtem, egy kicsit kipofoztam, miegymás, új régi zárat, kilincset tettem rá, jó lett. Az ablakokat képező üvegek is rég megvannak nekem. Egyébként az ablakokat azért tettem, mert gondolok a jövendőre, ha stúdió lesz, valahogy meg kell legyen a szemkontaktus a többi zenésszel. Ha meg nem lesz stúdió, akkor is jól fog majd az ablak. Mondtam is a feleségemnek, ne dugjanak majd öreg otthonba, hanem oda dugjanak be, ha már nem leszek jó semmire, onnan majd tárgával is ki tudnak a gyászvitézek hordani. Röhögtek rajtam ,megszokták már feleim, hogy humorom fekete szokott lenni, ezért cuki. De komolyan elgondoltam, hogy nem rossz kis hely az, ha az embernek nem lesz már kedve hektáros szobákat porszívózni.
Meg a sok kartondoboz benne a farmerekkel olyan szigetelést képez, hogy a saját leheletemtől is kifűtöm a helyet. Hisz egy bunker.
Kapcsolók s drótok meg innen onnan megmaradtak. A két neont is régóta őrzöm, talán tíz éve is. Végre beszerelhettem valahová, mert már kezdtem aggódni gyűjtő mániám káros szenvedélye miatt, hogy betegesen gyűjtök használatlan dolgokat. Jó az ilyen elengedés azért néha, hogy nem hiába méges...
Na de mi jöjjön a falra? Mert jó, hogy kicsi a hely, de attól a visszhang még köszöni otthon van. Tudtam, hogy ebben most érdemlegest nem tudok produkálni, de azért agyaltam. Így aztán felfedeztem a régi mokettát a régi bútorüzletből. Nosza szegény Jocó két napig mokettát súrolt. Végül azt szegeztem fel a falra s a padlóra, már amennyim volt. Meg mindenféle polisztirén lapokkal tunningoltam a falat, amik a visszhangot valamennyire leverték, de a végleges megoldás még várat magára. Arra is van pár ötlet, de az már egy másik bejegyzés témája.
Két hétig dolgoztam a bunkeren. Napi négy öt órát. Lassan haladtam, úgy éreztem nehezen haladok. De visszanézve a két hétre, jónak tartom magam. Azért tűnik néha lassúnak a tempóm, mert sokat latolom a részleteket, amíg cselekvésre adom magam. De ha megvan a know how, pörgök.
Most már két hete rendszeresebben járok a bunkerbe. Majdnem minden nap bejárok. Volt alkalom, hogy egy teljes órát doboltam. Olyan mint egy agymasszázs. Érzem, ahogy a fejemben tisztul a világ. Lemosódik a gané, marad a tiszta rész. Jó érzés.
A dobiskolámban nem kaptam magamnak mentort a jutubon. Követem a saját érzéseimet. Előszedem azt a hangot s ritmust amit a Világmindenség mond nekem.
A dobolásról annyit szeretnék hozzáfűzni most, hogy semmivel sem vált bennem gyermeteg betegséggé a dolog. A lehető legkomolyabb dolognak tartom. Az élet úgy hozta, hogy el voltam tiltva tőle, de most úgy érzem az élet vissza adja amit tőlem elvett.
Nem igaz, hogy az ember már túl öreg hozzá.
Én mondom, egy pár groove azért még belefér...

Abe, a Big Bro és az özvegyasszony...

Sára: Ábrahám, megint rosszat álmodtál?
Big Bro Team
"És egy szegény özvegy asszony is odajövén, két fillért, azaz egy negyed pénzt vete bele."

Polgári engedetlenség

Apropó polgári engedetlenség: „És felelvén Jézus, monda nékik: Adjátok meg ami a Császáré, a Császárnak, és ami az Istené, az Istennek.”