Vousz Rendez

Az végek találkozása

Mindennek lejár az ideje. Például egy kosárnak is lejár az ideje és az internet kábelnek is lejár az ideje.
Egyszer megsajnáltam egy embert, ki hajnalok hajnalán hátán cipelt vagy tíz fonott kosarat. Hogy az túl nagy teher neki, adjon nekem abból négyet. Hetvenöt lejbe adott egy kosarat, nem alkudtam, a négyet háromszázba vettem meg. Mert gondoltam akkor, kerti projektjeimhez pont jók lesznek. Időközben rájöttem, hogy rengeteg mi mindenre jók ezek a kosarak. Mikor az első szétfoszlott, rá vagy két évre, mert naponta hordtam fel az emeletre a tűzifát vele, azt mondtam, ennyi volt az ideje, kályhába tettem.
Aztán eltelt még két év, és a második kosár is szétfoszlott, de azt csak félre raktam. A harmadik kosár is szétfoszlott két év után. De igaz, hiába mondtam az embereknek, hogy ne csak hetykén, undorral, bosszúból csapkodjanak azzal a kosárral, mert nem volt kivel. Mintha haragudtak volna ezek az emberek a kosárra. Mint minden szerszámra általában haragusznak az emberek.
Egyszer egy ismerős arra kért, hogy rámoljam ki az üzletét, tönkrement és vannak ott valami polcok, nekem adja. Azokat már nem tudta eladni, de tudja, hogy rámolásban igen megbízható vagyok, rámolásban mindig sterilen hagyom magam után a helyet. Mert én akkor mindent összeszedtem, a temérdek internet, telefonos és riasztó berendezés kábeleit is. Szépen feltekervén eltettem a raktárom villany részlegére, ahova hűségesen szoktam gyűjteni amit más kidob.
Hazajövén pedig Andorrából, ilyen belső lázadásból, mely állapot néha elkap, fogtam a harmadik szétmállott kosarat és fonás által megerősítettem az internet kábellel, ami azóta már elavult, mióta vannak ezek az optikai kábelek.
Ráment a fél napom, azaz az egész munkanapom, azt mondta egyik, annyi fáradsággal csinálhattam volna pénzes munkát s vehetnék egy új kosarat. Persze az ilyennek hiába mondja az ember, hogy van ebben egy kis filozófia meg teológia, meg egy borzasztó adag dac, hogy de nincs még itt a mindenek vége. Az ellentétek kiegészítik egymást, a határok összeolvadnak, az végek újjászületnek. Miért? Mert muszáj. Hogyan? Muszájból. Mert belőlem csak ez van, a cafattá szakadt kosár, s legfeljebb valami összekuporgatott mutyi kábel, amivel ezt a cafat magamat összedrótozhatom.
Mert akkor azt mondtam, hogy ha ebből a lúzer kosárból lesz valami, akkor az én lúzerségemből is lehet még valami.
A kosár meglett. A sorban lennék én......

Karácsonyi torta

Karácsonykor megettem egy szelet tortát. Megettem egy szelet tortát, és arra gondoltam, hogy megírom ezt Fricinek. Meg is írtam. Visszaírt nekem Frici, hogy ő meg a Mamájának gyújtott egy gyertyát. És egy jobb világot kívánt nekem.
És elgondolkoztam ezen, hogy mi a baj ezzel a világgal, hogy egy jobbat kíván? Elkezdtem figyelni ezt a rossz világot, hogy mi is lenne a baj benne? Hogy ebben a világban ő jobbat nem lát, mint gyertyát gyújtani?
Aztán elgondolkoztam, hogy vajon miért nincs kedvem lemenni a műhelybe? Mi a baj a műhellyel? Vagy mi a baj velem? Miért látom én is javíthatónak ezt a világot?
Azt hiszem rájöttem a bajra.
Hogy ebben a fene összekapcsolt világban magunkra vagyunk.
Nagyon egyedül vagyunk.
Borzalmasan magányosak vagyunk.
Lám a tortát is megosztottam volna valakivel.

Krisztmesz álom

A nyugatra szökött néger fegyenc balladája.

És lőn, hogy ezzel a Gáspárral elmentünk nyugatra dolgozni. Kiszálltunk a kocsimból és megnéztük a munkát. De majd csak holnap reggeltől állhatunk be dolgozni. Addig van egy magyar közösség és ott lesz valami vacsora. Egy borzasztóan rendetlen lakásban sokan voltak. Mindenki szivarozott, össze vissza beszélt. Otthoni ruhában volt mindenki. Egy Magdi néni egész éjjel írt valamit egy füzetbe. Hajnal felé rágyújtott egy szivarra és azt mondta, hogy neki feltétlenül haza kell mennie, mert meg kell írjon valamit. Azt mondta jön az írás, és ilyenkor muszáj írni. Nem ettünk semmit, de Magdi néni aggodalmát megértettem. Aztán ez a Gáspár a sarokból egy széken ülve mondta, hogy nincs a szállásunk biztosítva. Egy kicsit sértett a dolog, mert most ez úgy jött ki, hogy szállást könyörögni jöttünk ide a magyar közösségbe. De nem reagálta le senki, mindenki sietett valahova. Magdi néni is. Még szivarozás közben csomagolt és ment is, neki sürgősen le kell írni valamit.
Kimentünk a mezőre, hogy lássuk a munkát, valamit németül beszéltek, nem értettem mit beszél ez a Gáspár velük. Közben nézegettem valami speciális fa ládákat, tele voltak szerkezetekkel, csiki csuki részekkel, azok legtöbbjük meghibásodva, elrepedve, lógtak egy egy szegben. A vezetőség közül előjön egy kulturáltabb emberforma nő, vállamhoz ér és gyanakvón kérdi, ha meg tudnám e ezeket a ládákat javítani? Meg. Mondtam a nőnek. Az visszafordul egy társához és tekintetével azt mondta, hogy megfogtuk az isten lábát. Akkor láttam, hogy a mező tele van ilyen javításra váró ládákkal. Mondom megyek is a kocsimhoz, hozom a szerszámokat.
De nem találom a kocsimat. Nézelődök minden felé, nem találom.
Egy kamion oldalán két orosz barom egy gyermeket akar megerőszakolni. Mondja a gyerek nekem, hogy hívjam hamar a szüleit, addig elcsalja a két oroszt a kamionba. Rohanok a szüleiért, jönnek azok mérgesen, de az volt az érzésem, hogy a gyermekre haragudnak, nem az oroszokra.
A baj megvolt, a mentők már kint voltak, egy házba vitték a gyereket, sokadalom volt már a ház előtt. Kiabálások minden felé. Kintről néztem a dolgot. Közben látom megáradtak a vizek, úszik a város, de zavartalanul élték az életüket, vízben gázolva jöttek mentek az emberek, autók.
A házból eszeveszetten kiabálnak, tiszta magyarsággal kiáltják a nevem, hogy menjek be. Az ajtó előtt egy ember azt mondta, gyere vidd a gyereket, mert ez a te dolgod. De nem az én gyerekem, mondom kiakadva. Ott az apja, anyja, vigyék ők. Nem, azoknak már nem kell, mert meg volt erőszakolva. Barbár nép, kiáltom nekik s bementem a házba. A gyermek hisztérikusan engem akart, megsajnáltam ahogy ott volt összeverve, megpusziltam a homlokát, de éreztem, hogy teljesen idegen számomra a gyerek meg mindent amit képvisel. Odajön egy angol fiatalember és mondja, hogy ennek a gyereknek én vagyok az istene. Nem, mondom neki angolul: this child need a very strong psyhological treatment, I am not his God! Ironikusan mosolyog az angol fiatalember. Mondom az angolnak még, hogy ez a gyerek, ha hazaviszem azon lesz, hogy kitúrja a fiamat mellőlem, mert hogy nincs fogalma az ilyen megmentett gyermekek ha felnőnek mennyi gonoszsággal tudnak kegyetlenek lenni, puszta szeretetből. Átlátva az angol metafizikus gondolatain, mondtam neki, nem kértem az Atyát, hogy miattam áldozza fel a Fiát. Ne jöjjön nekem ilyen dumákkal. Én nem fogom a fiamat feláldozni. Ez a világmegváltás a gyermek szüleinek a terhe, a közösségé, nem az én dolgom a hordák elé tenni azt ami nekem a legszentebb. Értem én a vonatkozást, mondtam az angolnak, de most nem veszem be.
Egy hatalmas csarnokban megyek és keresem Gáspárt. Hogy hol lehet az autóm? Régi épületekhez hasonlóan hatalmas folyosók vezetnek mindenfelé, kétszárnyú nagy ajtók állnak nyitva termek, irodák, szobák felé. Jön egy német katona, hatalmas, magas ember és durván int, hogy menjek vele. Elvezet egy liftes házhoz, több ilyen ipari lift viszi fel az embereket, tolonganak, azt mondja a német katona, hogy innen az én dolgom. Felfelé kell menjek. És el is ment sietve.
Nem tolongok, mondtam magamban. Lépcsők után néztem. Fel is mentem egy lépcsőn, az emeleten látom Gigit és Csabit a vállukra kötött pántokkal deszkákat visznek. Megörvendtem nekik és kiáltottam: Gigi, hol találtad meg az autómat, a kék pántokat onnan vetted ki nem? Visszakiált Gigi: nem, ezek nem azok.
Bosszúsan mondom magamnak, hogy lehet, hogy álmomban sosem találom az autómat?
És ahogy kimondtam a varázs szót, megébredtem.

Az első gondolatom az volt, hogy: Értem én az áldozatodat, de nem kértem. Én nem a keresztre feszített Jézusban hiszek. Nem én vittem a keresztre. A hordáid vitték a keresztre.

Gondoltam felkelek, úgyis minden porcikám recseg, nem jó a sok döglés nekik, látom a földön a fél világ puzzleből kirakva, a karácsonyfa égői égnek, mehetek nyugodtan pisilni...

Ketrecről s gubbasztásról szteppileg

Fürjtekrec step by step II.

Jó, persze azt elfelejtettem, hogy nincs minden fürjketrecről álmodozó embernek egy egy asztalos műhelye a garázs mellett, és túl sok hulladék deszkája sem lehet, amiből csak úgy válogasson. Mikor ez eszembe jutott, rögtön megvolt az ok, hogy nincs is értelme a ketrec step by step akciónak.
De aztán miközben válogattam a maradék fákat, s minden darabnál lelkiismereti pledoáriát tartottam magamnak, bizonyítván, hogy másra nem jó az a fa csak fürjketrecnek, elgondoltam, hogy ne becsüljem alá a jövő fürjketrec építőket, mert valójában egy kézi fűrész is megteszi, meg a szeg is jó az illesztésekhez. Most ha már itt van nekem ez a műhely, gondolom elnézitek nekem ezt, és hogy mégis csavarozok annak oka van, éspedig ha mégsem ama nagy ketrec lesz ebből (az asztalosok híresek abban, hogy képesek gerendából fogpiszkálót faragni tökéletlenségükben és eszement okoskodásból), könnyen szét lehet szedni, az anyagot újra hasznosítani. Persze újabb ketrec projektekbe. Szétszedvén a régit és újat fabrikálván belőle, eltűnik a szégyenteljes, felsült múlt, csak az ujjá született mű ékeskedik.
Az új ketrec elgondolása egyszerű, mint a legtöbb jó dolog az életben. A méreteken alakítottam egy kicsit. A legfontosabb szempont a családos fürjtartás: három tyúkhoz egy kakas. Ehhez méreteztem a ketrecet. Így lett a ketrec 120 cm hosszú, 60 cm széles és kb 50-55 cm magas. Ezek a méretek nem valami szent méretek, lehet rajta igazítani, én most így láttam célszerűnek. Nem ismerem a szabad fürj természetét, de ezek a fogságban élők olyanok mint a jó nagymamák, akik naphosszat kötögetnek egy hintaszékben s onnan pislognak ki nagyokat. Nem izgágák, nem röpködnek csak ha veszélyben érzik életüket. Tartottam őket nagy helyen is, csak gubbasztanak egy egy sarokban. Szeretik ha van saját sarkuk. Ha van mibe, belefészkelik magukat.
Családosan tartom őket, mert látom ez a legjobb nekik. Kísérleteztem velük többféle tartás módban, ezért mindig alakultak a ketrecek. A tömeges tartásmódban azt nem szerettem, hogy örökké civakodtak. Egy valóságos harcteleppé vállt életfelületük, dzsungeltörvények uralkodtak felettük, sosem volt győztes, inkább sok betört fej és megalázott, megtépázott fürj. Amikor még gazdasági szempontból néztem a fürjtartást, akkor gondoltam ezt a gammapoliszos megoldást. De látám pedig, hogy nem jó. Pedig lőn sok este s sok reggel.
A ketrec anyagának majdnem minden megfelel. Ha megfelelően gondoljuk ki az étkeztetést, víz ellátást, és szalmát használunk alomnak, elkerülhetjük a nedvességet, ami a legtöbb madártartás betegsége. A szalma egy fene csodálatos dolog, pár centis vastagságban a ketrecben megteremti a fürjeknek a tökéletes létteret. Tudom, sokan elájulnak attól, hogy nem naponta cserélem az almot, hogy akkor a sittel mi van? Kérem szépen a sitt szépen kiszárad és elporlik, mivel a madár egész nap kapirgál, gyakorlatilag állandóan szántja az almot, mindig szellőztetve ezáltal. Töredelmesen bevallom, hónapokig nem takarítom a ketrecet, mert lelki betegek, ha takarítom a ketrecüket. Inkább néha beszórok egy egy marék szalmát, annak örvendenek.
A ketrec készítésben, mint általában az asztalos munkáimban, modulokban gondolkodom. Egyszer a lábszerkezet, aztán a falak, és így tovább. Nem kell előre kigondolnom az egész struktúrát, rendre adja magát minden munkafázis. Gondolom a képek maguktól beszélnek.
Ha az ember lépésről lépésre csinálja a dolgait, bontakozik a következő lépés, mint a virág. Ha van miből válogatni, jó, de ha nincs hulladék, jó anyagból még élvezetesebb dolgozni. A 4x2 cm-es profilokkal nagyon jó dolgozni. Ha van erre lehetőség, érdemes kivágatni deszkából. A szerkezetnek könnyűnek kell lenni, nem érdemes tömeget bevinni. Én szeretem ezt az osb préselt lemezt használni, könnyű és tartós. Hamar is megy vele a munka.
Arra törekszem, hogy minél világosabb legyen a ketrec. De ne is legyen huzatos. Legyen legalább 15-20 cm elzárt oldalfala, hogy kegyen kuckólehetőséget képező sarok.
A tetejét azért fedtem be osb lappal, mert csinálok még egy emeletet rá. Majd az emelet fedőjére kartont teszek, vagy majd meglátom, lehet ilyen vékony drótú hálót. De annak az a hátul ütője, hogy a madár ha megijed valamitől, repülni szeretne és beveri a fejét a hálóba. Mégis csak a karton lesz a legjobb. Ilyen dobozos csomagolásból maradt nagy kartonokból lehet vágni.
Ott bal oldalt látni lehet két lyukat, ott lesz az itatás, de arra majd külön kitérek.
Egyelőre itt tartok.
Nem volt időm egész nap ezzel foglalkozni, közben elmentem vettem három köbméter vizes deszkát, azzal el is ment a délelőtt. A szárítónak kigondolt hely úgy néz ki beválik. A tölgyfát mikor bevittem, 15%-os víztartalmú volt, egy hónap alatt levittem 10-11%-ra. És a szárító állvány alatt még nem szereltem fel a fűtő csöveket. Ha csak egy köbméter fát szárítok ki egy hónap alatt, a helyet jobban értékesítem, mintha bérbe adnám. De terveim szerint kb 4 köbmétert is kiszárítok majd egy hónap alatt.
Aztán este, mikor ezen a ketrecen dolgoztam, elgondolkoztam ezen a Jézus dolgon is, hogy ez a fene nagy felvilágosodásunk meg jó dolgunkban semmisnek vesszük a jézusi értékeket. Tele jó indulattal van ez a világ, mégsem tudunk boldogulni. Aztán mikor elkezdjük játszani ezt a társadalmizgatást, közösködést, hogy összegyűlvén pedig osszuk a semmit s képmutatást tapsikoló hozsannázásban, kifut a kezeink között a lényeg, mint a nagycsaládi vacsoránál, hogy mindenki mindenkit pletykál, dicsekszik, fényben füröszti magát, s közben sorvadunk a szeretet hiányától és a szeretet gyakorlásának a megtagadásától.
Hogy volt ez a Jézus vagy nem volt, ki tudja. Minden esetre, bennem azért volt. És ha be nem dilizek, el nem megy a szép eszem, szeretném megtartani. Mert semmi más és senki más nem tudott rám így hatni.
És hogy őszinte legyek: nem is akarok semmit és senki mást.
Jó nekem így gubbasztani egy sarokban s kifele nagyokat pislogni, mint béka a csihányból.
Kellemes Karácsonyi estét mindenkinek.

Fürjketrec step by step körüli gondolatok

Én már nagyon megértem egy díj megnyerésre. Kérem szépen adjanak már nekem is egy díjat. Van egy dolog, amiben biztos jobb vagyok bárki másnál. Kitartó munkámért és lelkes szenvedélyemért úgy érzem nagyon megérdemelnék én egy díjat.
Például a fürjketrec csinálók díját nekem nyugodtan átadhatják. Mert nincs fürjtartó a világon, ki több ketrecet csinált, mint én. És nemcsak ennyi, hogy sok fürjketrec, de sok értelmetlen fürjketrec. Van azért különbség egy végleges fürjketrec és egy örökké átalakuló fürjketrec között. Nos, én az örökké átalakuló fürjketrec csinálásáért érdemlek meg egy díjat. Az értelmetlen és örökké alakuló fürjketrecért.
Na de most azt mondtam, ez aztán a ténylegesen végleges, totál abszolút végleges fürjketrec lesz, amit csinálok, hisz már elkészült a fürjszoba, van benne kagyló, igaz víz még nincs, de a kagylóból vezet lefolyó, ki van meszelve a szoba, és árammal is el van látva.
Mindezt azután, hogy azt mondtam vége, a fürjezésnek vége.
Ennyire beszámítható vagyok. Egy komolytalan fráter, aki reggel egyet mond, estére mást csinál. Reggelre meg megint mindent fordítva csinálok. Feleségem is mondta egy párszor ebben az életben, hogy rajtam nem lehet kiigazodni. Ezért nem is veszi komolyan amiket mondok. Csak nézi micsinálok. Már nem is kommentálja. Ennyire nem hisz már nekem. Hogy amit lát sem hisz. Kezemben tarthatnák egy darab égő csillagot, sisteregne a húsom a napdarabtól, akkor sem hinne nekem.
Mert hogy sosem vagyok következetes. Nem vagyok kitartó. Mindig másba fogok. Erre meg rálicitálok a fürjekre. Hogy én ebben sem vagyok már következetes, hogy nem vagyok beszámítható. Mert most vagy számíthatnak rám a fürjek, vagy nem? Döntsem el.
Nem tudtam eldönteni, de megcsináltuk a fürjszobát.
Ingatlan befektetést vittem véghez. Az ablak körül is tettem szegő deszkát, mert az ég madarai kicsipegették az idők folyamán a purhabot. És micsa meglepődésben lehetett részük, hogy beestek az épületbe miután átrágták a purhabot. Na de most a deszka nem engedi őket csipegetni.
Még a macskánkban is több a következetesség mint bennem. Mert csak a beeső verebeket szokta elkapni röptükben, ha egy egy fürj kiszabadult a ketrecéből, nem bántotta őket. Ezt nem értettem meg, innen is látszik, hogy a macska milyen hozzám képest.
A sok kedves fürjes érdeklődőm tiszteletére, kik néha a gúgel megmagyarázhatatlan errorja miatt hozzám is betévednek fürjileg, eldöntöttem, hogy lefényképezem a the best of fürjketrec építésének a step by step fokozatait, és ha meg nem gondolom magam, némi magyarázatot is fűzök hozzájuk.
Mivel az én munkaerőm fabatkát sem ér in this days, azt mondtam, hogy amennyiben tőlem függ, hulladék illetve egyébre használhatatlan fából fogom összebütykölni a ketreceket. Jó fából mindenki tud ketrecet csinálni. De stift fából szerintem kevesen. Mert ahhoz vízió kell. Egy adott meglátás. Mert hogy fogsz neki méreteket betartani, úgy, hogy mindenféle fát felhasználsz, melyeket már nem nagyon lehet szabdalni?
Ígérem, nem lesz benne komoly algebra, sem mértan, az ismeretlenek sem lesznek végül ismeretlenek, semmi ad absurdum nem lesz benne, hacsak az egész prodzsekt nem az.
Ilyen karácsonyok hajnalán mindenki boldog ugye, nem is fáj a feje fürjketreceket csinálni senkinek, legfeljebb töltött káposztát. De azt mondtam, az ember minek lósson fusson itt haptákba állni mindenféle töltött káposztákkal, amikor hulladékból fürjketreceket is csinálhat? Amíg van virsli és mustár a boltban, kit érdekel a töltött káposzta? Úgyis hozzá kell szokni a mű ételhez, hisz erre szakosodik a civilizáció, nem? Kilenc milliárd ember csak nem fog nekiállni kertészkedni és fürjeket tartani, mert akkor kikből lesznek a hordák alakulva, akik majd kifosztják ezeket a kerteseket s fürjeseket?
Hogy én akkor mégis miért fürjezek? Azért, hogy beteljesedjen ama prófécia, miszerint hordák jönnek vala és kifosztják vala a kertészkedőket s fürjeseket. Hogy legyen akit kifosztani.
És akkor ha holnaptól meg nem gondolom magam, bevezetem a kedves 3,5 olvasómat a hologyik fürjketrec step by step titkaiba.

Noah a film

Ez az új Noé film sem lesz benne a vallások vezérfonalában, az biztos. 
Egy borús hangulat nyomaszt végig a filmben, de láss csudát, mintha otthon lennék ebben az örökké borús hangulatban. Az a hárdugia bárka is fix úgy néz ki mint a csarnokom: hatalmas és borzasztó. Meg reménytelen. Eszement emberi alkotás. Túl nagy feladat egy kis embernek.
Hitelességre nem épít a film, sok benne a csuda elem, első látásra az volt a reakcióm, hogy mit is láttam? Aztán dolgozott bennem a film egy pár napig, újranéztem és az volt az érzésem, hogy a film nyitott a párbeszédre. Olyan állapotot generál a film, ahol kérdéseket teszel fel magadnak, melyekre az ember még nem kapott konkrét válaszokat.
A film összesűríti az emberiség mindenféle problémáit és léti kérdéseit.
A mindenható Isten, aki megteremtette magának az embert társnak a végtelen nagy unalomban, ahogy mi is rokonlélekre vágyunk akár az onlájn médiában is, aztán megsértődött, hogy mégis van saját akarata az embernek és esze ágában sincs társként szövetkezni Vele, hanem járja, illetve járná a saját útját, de nem csinál mást, mint a sötétben matatva botorkál és mindent tönkre tesz, amihez nyúlik.
A férfi, aki szereti a családját, megóvná mindentől, éjt nappallá tesz munkálkodva, mást se csinál mint harcol azokkal, akik életükre törnek.
Hogy vannak azért elvegyülve rendes emberek is a tömegben, kiket sodor az ár szele, tehetetlenül elmerülnek a mocsokban, piszokban. Az összegyűlt embercsorda biztonságot mímel a szerencsétlen boldogtalan embernek, nem érti, hogy élete nagyobb veszélyben van a csordában, mint magányosan a pusztában. A horda vadak ezekből a naivakból, örökké reménykedőkből, olcsó vigasz fogyasztókból élnek, csupán a reprodukcióból jön az utánpótlás, de bármennyi jót hoz az élet, mindig van rossz, aki felzabálja.
Végig a filmben úgy éreztem, hogy nem ama bibliai özönvízről beszél, hanem a ma emberéről vetít egy képet. A reménytelenség férfia, aki látja általa elveszejtett világát, hogy magára haragította Teremtőjét, aki pusztulásra ítéli az emberi fajt. A reménység kicsike, sovány nője, aki dacolva Isten haragjával, hatalmas emberét jó szóval csitítgatja. Egy adott pillanatban megjelenik Náámá Noé előtt, mint Éva Ádám előtt, és nem úgy tűnt, hogy a mindenhatóság erejéből harapna mint egy piros almából, hanem csak békét szeretne, a nagy viharos istenes háborgások közepette csak egy kis békét és megnyugvást szeretne Noé összeráncolt homlokára simogatni.
Zseniális pillanatok vannak a filmben. Amikor a vízözön ellepi a Földet és sötétség borul mindenre, a bárkát lezárja Noé, teljesen sötét lesz, és pár pillanat után begyullad a nagy kandalló, bevilágítja a hajó belsejét. Jó érzés. És a film végén, amikor Noé felesége egy szerencsétlen kapával a vizenyős földet túrja, látszik amint jön Noé feléje, aztán együtt válogatják a gyökereket a frissen felkapált földben, és közben kezük összeér.
Ez az a pillanat, amikor Isten megbánta, hogy mindent elpusztított, győzött benne a szeretet és a remény, hogy még Ő is változhat, Rá is fér egy kis nyugalom. Ilyen banálisan fejezi ezt ki, hogy „véletlenül” összeérnek a kezeink.
A film, noha végig borús és borzasztó a hangulata, jön egy olyan pozitív szellővel, ami az önsanyargatásig kereső embernek kéne valamiféle megnyugvást hoznia, hogy a Teremtő nem egy rettenetes gonosz Isten, hanem türelmesen bevárja amíg magunktól rájövünk dolgokra és felfedezzük Őt, mint barátot. Élnünk kell csak az adott körülményekben, a szeretet jegyében, hogy másnak se kívánjak egyebet, mint magamnak kívánok, a részletkérdések nem annyira fontosak, hogy amiatt egymásnak essünk és vallásokba tömörülve az értelmetlen részletkérdések miatt egymást kiirtsuk.
Azt szeretem a filmben, hogy noha mesebeli óriások jönnek mennek körülötte, Noét állandóan dolgozni látjuk. Család tagjai is állandóan dolgoznak. Ha szólnak is egymáshoz, két fejsze csapás között szólnak egymáshoz. Közben kémlelik a láthatárt. Nem mint valami rusnya, bölcs szakállú, lebernyeges papféle, valamiféle szent bottal hadonászó s irtóztató szemekkel szitkokat szóró szent emberként ábrázolja Noét, hanem egy életerős, egészséges munkás emberként, akiben benne van a józanság, az erő és ugyanakkor a jóság is.
Szóval ha arra gondolok, hogy a klíma változás okozta nyomorúságaink elkezdődtek, talán már késő most elkezdeni a bioskodást. Mert mit számított néhány csetlő botló ártatlan szerencsétlen jajveszékelése az özönvíz napjaiban? Semmit. Mit tudtak tenni Banglades lakói, amikor a víz elárasztotta földjeiket? Semmit. És az emberiség sem tett semmit. Inkább elnézzük, amint beszorulnak milliók a víz és a határőrség közé, se ki se be nem tudnak menekülni. Tehát ha valamit tennünk kéne, akkor nem prédikálnunk kellene az emberi gonoszságról, hanem valamit konkrétan tenni.
Valamilyen szempontból ma is özönvizes állapotok és hangulatok vannak. Sok az elfajult gonosz ember. El vagyunk süketülve az öndeklarált szentek, fülünk viszketése szerinti ékes szólók hangjától. El vagyunk kápráztatva a jólét délibábjától. Érzéketlenek vagyunk embertársaink iránt. Isteneknek, kiválasztottaknak, felsőbbrendű fajnak hisszük magunkat. De az élet alapvető dolgait nem ismerjük.
Átgondolva a „Noah” filmet, megszerettem. Nem a 3D effektekbe csomagolt animációk miatt, azokra úgy tekintettem, hogy nincsenek is. A film mondanivalója nem marad el, sőt azt találom jónak, hogy helyet ad a kérdéseknek, feltehet az ember magának néhány kérdést. Válaszokat nem ad a film, de egymással szembehelyez néhány dolgot, amire mi kell megkeressük a választ.
Én azt hiszem leszűrtem a magam részére ami engem érdekelt.

Halálos sikoly

És iszonyú sikítozást hallék az éjszakában. Fél órával a szokásos megébredésem előtt, úgy fél három táján költ a feleség, hogy menjek mert valaki kiált, kétségbeesetten kiabál odakinn. Hallom én is a szokatlan ordítozást és hirtelen erre a tehenészre esett a gyanúm, hogy tegnap disznót vágott és azelőtt már két napja részeg volt, most meg hajnalok hajnalát azzal bontja meg, hogy a családját mészárolja itt, és ki tudja melyik kölyke vagy felesége üvölti ki itt a végóráját.
Nosza fiatalosan kipattanék az ágyból és kitekintek a sötét világba, nem láték semmit meg senkit, viszont az ordítozás meg nem szűnik.
Kimegyek a teraszra, gondolván onnan többet látok, hisz a borzasztó hörgéses sikoly az ablakunk alól jön valahonnan, közben a telefont is magamhoz veszem, ha hirtelen sürgősséget kell hívni. Mert ilyenkor szokatlan hidegvéremmel hamar felmérem a szitut és tudom mit kell tennem.
Mikor égett Nyikulica műhelye, a hírekben láttam, amint a háztetőn szorgoskodtam a tűzoltáson, noha soha nem mászok háztetőkön, mikor előttem bevágott egy autó a mezőbe, rögtön hívtam a mentőket, és közben futottam menteni az embereket, noha nem szoktam futni soha.
A pánik rajtam később ütött ki, abban, hogy mindenben tűzlehetőséget és mindenben baleset lehetőséget látok.
Hirtelen úgy vettem ezt az öldökléses sikolyt, hogy bármi legyen az, egyszer mentőt kell hívni, mert amíg kiszaladok a házból hajnalok hasadása előtt, addig a kapcsolat létrejön, és pontosan tudom mondani mivel és hányszor verték fejbe vagy szúrták agyon az éjszakába üvöltő test tulajdonosát.
Mihelyt kiléptem a teraszra, a sikítás megszűnt. Csak a borzalmas visszhangja csengett. Hallgatóztam, figyeltem, semmi.
Azért lementem az udvarra, szétnéztem, semmi.
Tanakodunk a feleséggel, mi a frász volt ez? Ha nem emberi sikoly, akkor mi? Miféle állat ordítozik ilyen borzasztóan?
A reggeli ködös világosodásban végig járom a mezei bokrokat, hogy hová lett a hulla? Ki akartam deríteni mi a fene volt az?
Mindenféle képletben, mint a nyomozók elkezdtem variálni, patkánytól kezdve bagolyig, kutyanyuvasztás, sárkányféle jelenések, misztikum s ilyenek, de semmiféle corpus delicti nem jött elő mint a furcsa jelenség kézzel fogható tárgya.
De természetem nem nyugszik vala, mert nem szoktam hinni a megmagyarázhatatlan történésekben, ebben és a piszkos ballonkabátban nagyon egyezek ezzel a Columboval, hogy mindenre van magyarázat. Csak utána kell járni.
Eszembe jutott, hogy ha a fiam román és matek meg mindenféle furcsa és futurista leckéit a gúgellel meg tudjuk oldani, vagy legalább elvezet a kérdések megértéséhez, miért ne elucidálnám eme éjszakai incidensünk okát is a gúgelen keresztül?
Be is írtam szépen a mezei állatok hangjait és miután végighallgattam az összes gyanús alakot, kezdve a nyúltól az arany sakálig, csak egy maradt ki, de arra valamiért nem gyanakodtam, mert olyan cuki és ártatlan képe van: a rókának.
De mivel szeretem ebben az ugyan piacgazdasághoz nem illő, de alapos munkát, meghallgattam a róka hangját is, és felfedeztem a corpus delictit. A róka volt az kérem, aki frászban tartotta a De la Mintia csürkelábon forgó vár lepukkant báróját és családját.
Aztán a megnyugvás és borzasztó jelenés misztikum felszámolására jött ama sötét összeesküvés árnyéka, miszerint a róka koma nem e a fürj állományomra feni a fogát? És mérgesen sikoltozott, hogy nem tud hozzájuk jutni? Mert igaz, hogy jól el vannak zárva, de azok is mit mind karattyolnak odafent, ha kell, ha nem?
Na de az már a halálos sikoly kettő lesz, valószínű next week...

Tribute for fürj

Mondták is nekem, meg tudom is, hogy veszélyesen beszámíthatatlan vagyok. Mert miféle az olyan ember, aki reggel azt mondja nem, aztán estére mégis? Komolytalan, akinek nincs egy gerince, egy vezérfonala az életben, amit aztán következetesen betart. Ezért nem lehet rám számítani, gittegyletekben sem vagyok hosszú távú partner, mert mi van, ha valamit kiderítek és eltérek a marketing tervtől?
A következetes, beszámítható és komoly ember amikor valamibe belemászik, végig viszi, akkor is ha hazudni, csalni, ölni kell, mert ez az adott szó.
Meg aztán a komoly ember nem is fecsérel össze vissza, nehogy véletlenül elszólja magát, mást hazudjon, mint előtte hazudott. Hallgat és figyel a komoly ember, esetleg jegyzetel, ha valamit elfelejt meglegyen, de maximum ismeretlen dalfutamokat fütyörészik néma fütyörészéssel, mint amikor egy pánsíp szájába csak leheli az ember a szelet.
Nem mint én bezzeg, aki osztom jobbra meg balra a megváltó gondolatokat, igéket, hogy néha a törött lábú macskám is hegyzi füleit nagyban.
Mert mondtam ezekre a fürjeimre, hogy elég, nincs értelme bohóckodni. Hogy nem éri meg, lúzer dolog. Mert jó hogy itt fent a csarnok emeletén van hely, de hideg van, látom fáznak, reszketnek mint az úri dámák és el vannak kámpicsorodva. Hogy most én itt téli helyet csináljak nekik, sok lesz azoknak a fürjeknek. Túl kinőtte magát a fürjadó, a fürj iskola, az agrikultúra egyik ágazatában való tévelygés. Nincs több aranyfedezet rá.
Mondtam ezt a múlt szerdán reggel.
Csütörtök reggel azt mondtam ennek a Jocónak, mégis kell valami megoldás ezeknek a fürjeknek, mert reszketnek mint az úri dámák és sajnálom őket. A nem úri dámákat is sajnálom, de az úriakat is sajnálom.
Mert úgy okoskodtam, győzködtem magam, hogy túl messze elmentem már ezekkel a fürjekkel, két éve összeszoktam a gondolattal, hogy akkor vannak ezek a fürjek is.
Olvastam egy borzasztó nagy román fürjtartó honlapját és olyan dolgokat olvastam benne, hogy egészen jól kiakadtam. Hogy egy nyolcvanas férőhelyű ketrecben, 120x60cm, ésszerű nem kihasználni teljes létszámban, elég ha hatvan fürjet teszünk bele. És középen célszerű egy válaszfalat tenni, a fürjek kannibalizmusát így könnyebben lehet kezelni, a sérült állatokat könnyebb kinézni, kivenni a közösségből és persze levágni, feláldozni.
Oldalakon keresztül episztolázik a híres fürjtartó, hogy miért rácsosan kell tartani, meg ilyenek, de hogy a hivatalos engedélyeztetés esetében is követelmény.
Na hát ez a része a dekonspiratív része a dolgoknak, amikor beszámíthatatlanul irányt váltok és amire azt mondtam: nem, azt mondom: igen.
Hogy legyen mihez mérni a különbséget. 120X60cmben egy fürj család lakik nálam, három tyúk s egy kakas. Mert többféle tartásmóddal próbálkoztam, s ezek a madarak így szeretik a legjobban. Nem ölik egymást, nincs amiért brutálisak legyenek. Tudom, hogy sok sumérista azt vallja, hogy két testvér közül maradjon az erősebb, amelyiknek nem tetszik valami ott a világ, veheti a nyakába, de otthon az maradjon, akire a marketing tervet rá lehet bízni, akkor is ha hazudni, csalni ölni kell érte.
Mégis én a békét szeretem. A kuckót ami meleg, ami örök és csendes. A fürjek is szeretik.
Mert volt húsz is hat négyzetméteren, de örökös volt a viszály, a stressz, a félelem. Mert három fürj nem fért meg egymástól. Képesek voltak naphosszat egymással verekedni, az egész közösséget sakkban tartani. A csend addig tartott, amíg egy egy betört fej nem gyógyult meg.
Nem tudtam, nem akartam elnézni.
Most jobb. Csend, béke, jólét van a fürjvilágban.
S akkor csináltunk ezzel a Jocóval egy hatszor hármas szobát, mely két faltól kap meleget, a padlón keresztül is feljön a műhely melege és az a szoba lesz a fürjek örökös helye.
Lécmaradékokból, régi gipszkartonokból szépen kilegóztuk a válasz falakat, ajtó van itt hálistennek elég, ablak meg már eleve ott volt.
S akkor hogy a komolytalanságomat tetézzem egy fokkal, még csinálok két új ketrecet is, újabb elgondolásban.
Még van egy oka ennek a nagy pálfordulásomnak, éspedig az, hogy néztem, amíg világmegváltós bejegyzéseimet legtöbb 10 ember olvassa, a fürjes bejegyzéseimnek 700-800 nyitásai vannak.
Hogy a babér koszorút mégsem teszem a csillogó fejemre, azért van, mert szentül meg vagyok arról győződve, hogy ez a sok gugeles nyitás a véletlen műve, és rögtön más rekordra ugrottak, mert senki nem szeret olyanokat olvasni a fürj tartásról, hogy nem éri meg, lúzer dolog, az emberek azokat a honlapokat szeretik, ahol sok profitot és egyéb hasznot kecsegtetnek fürjileg.
Pedig én mondom, a fürjbiznisz addig biznisz valakiknek, amíg a startcsomagokat el tudják adni a balekoknak, mint a struccbizniszt, ahol a tollakat állítólag direkt a Silicon Valley veszi meg, holott a kutyát sem érdekli a strucctoll. Így akár krokodilokat is el lehet adni mint biznisz. De nem azok. Nem bizniszek ezek. A kutyát sem érdekli a fürjtojás, akinek ingyen adtam próbára, szerintem legtöbben undorral eldobták.
Hogy a nyugat. Az veszi. Lógumit. Sehol nem láttam fürj tojást ahol megálltam vásárolni a nagy üzletekben.
Viszont ma ott tartok a fürjekkel, hogy ha madár akkor fürj, és ha tojás, akkor fürj tojás.
Na így a fürjadóról.

Deep czimbálz

Hatalmas ócskapiacon jártam. A csomagmegőrzőben hagytam a csomagom. Később, mikor utána mentem, már nem volt ott. Ellopták. A csomagmegőrző azt mondta, hogy: “sajnálja, nem hagyta itt a buletinjét, hiába hagyta itt a csomagot, el szokták lopni és nem felelünk érte”.
Megértettem. Nem csodálkoztam. Valóban mit is képzeltem?
Nem volt nagy érték a csomag. Ilyen narancsládás lécekből volt egy koffer összeácsolva s benne ilyen olyan lomok. Igaz, azok a lomok voltak a minden, amim volt ezen a Földön. De nem sajnáltam őket. Csak bosszantott a buletines dolog. Miért nem szóltak előbb, hogy kell a buletin is?
Visszamentem az ócskapiacra, mihez is kezdjek, ha már semmim sincs?
A csomagomat is csak azért akartam visszavenni, mert nem volt miért kószáljak az ócskapiacon. És volt egy ilyen sejtésem abban a tumultusban, hogy nincs jó helyen a csomagom.
Visszamentem az ócskapiac kirakódott sorai közé, talán megtalálom az ellopott holmijaimat. Csak éppen nem tudtam mit keresek. Csak bandukoltam a tömegben és bámészkodtam.
Egy csarnokféle épületben egy öreg ember egy ládán ült, olyan narancsládás lécekből összeácsolt koffer félén. Kövér volt és kopaszodó. Hosszú, ősz szakállal. Valami gyerekek ólálkodtak körülötte, néha odadörmögött nekik egy egy rövid, érthetetlen motyogást. Körülnéztem a kirakott cuccai közt, legtöbb fóliába csomagolt lábos félék. Látszik, hogy rég árulja őket, a fene se nézi a portékáját. A fóliákra az idő mocska, pora ráragadt, beleégett. Alig lehetett kibogozni mi van azokban a zsákolt csomagokban.
Valamiért jobban szemügyre vettem a piszkos, lábas formájú fóliás zsákokat.
Dobok voltak benne. Mindenféle nagyságú dobok.
Kérdem az öregtől, hogy mik ezek?
Dobok, mondja az öreg.
Némi irtózattal forgatok egy egy befóliázott dobot, hogy uram atyám, egy lerobbant öreg lúzer rocker árulja itt a tyúkketrectől megmenekült szerkóját.
Megvan mindene, mondja a dörmögő öreg. Valahol itt vannak a többi részei is. Aztán lassú mozdulattal hátranéz, egyszer jobbra, aztán balra, mutatván ezzel, hogy csak széjjel kell nézni és az összevisszaságban meg kell találni.
Bólogatok, hogy akkor szétnézek.
És valóban bomlik ki innen is, onnan is egy egy alkatrész a mocskos fólia alól. Lábpedálok, állványrészek, csavarok, pergődob s ilyenek.
Legnagyobb csodálkozásomra minden újnak tűnik. A fólia alatt a nikkelezett fémrészek csillognak az egészségtől. Megpöccintve kezemmel a membránokat, olyan hangokat hallatnak, amitől rezonanciába lépek és elkezdek izgulni. Hihetetlenül állok és fogdosom, pöccintgettem a dobokat, állványokat, csavarokat, simogatom a csillogó fényes fém kereteket.
Egy másik csomagból előkerülnek a cintányérok. Nézem, fogdosom őket, hogy milyen szép sárgák, vékonyak, némely a kezemben hajladozik ruganyosan. Megcsengetem az egyiket, mint a kristály szól, lefogom, hogy ne csengjen, túl erősen koppintottam rá, a felharmonikusok összezavaródnak, disszonanciába vibrál.
Még a levegőben remeg a cintányér lecsengése, miközben gondolatom támad, hogy az egek megnyíltak és az ellopott holmim ide vezetett vissza, hogy rátaláljak életem dobszerkójára.
A levegőben még a lecsengő kristályhang szállong, amikor egy kellemes gitárhang kíséretében egy füttydal hangzik.
Mint a villám csapott belém, hogy álom csak az egész, és visszaszívott valami egyik dimenzióból a másikba, ahol az ágyban a telefonos ébresztőt nyomom agyon jó mérgesen.
Hogy most sem lesz dobom....Ez a czimbál remegés sokáig csengett még bennem. Talán most elhalkul....

Az elmaradt vacsora

És látomást láték vala.
Az óvilág romjain botladozik két alak: egy női és egy férfiúi alak.
Hidegtől, éhségtől megtépázva, látván az óvilág romjait, sírva fakadának.
Eszükben pedig eszükbe juta, hogy férfivá és nővé teremté őket az Úr.”
(Attila intelmei)

Összeráncolja a nő a homlokát, ökölbe szorítja markát, de én látom, hogy a homloka csak selymes marad, ökle csak puha, mindkettő csókolni való, de nem hagyja csókolni azokat.
Kikéri tékozló jussát a nő, a vadbarom férfia pedig kiadja ráeső részét.
Cseng az acél, csörögnek a láncok, elszállnak a dalos pacsirták, s a finom vacsorák.
Szabadságát élvezi a nő, dolgozhat reggeltől estig, járhatja az utakat, mindig van kifogás, elvégezetlen munka, hogy csak késő este érjen haza.
Elég volt az elnyomásból, a férfiúi uralomból, saját út, saját karrier, saját jövedelem kell, hogy független legyen a férfiak felsőbbrendűségétől.
Rájátszik erre a társadalmi csőd, a közösségi képmutatás, az emberi balfaszság. A hagyományok, a vallás mint ököl a szájban, megmutatja ki az erős. Nem lehet a férfiember gyengéd, szerető, puhánynak nézik, gyávának, ebből kell a nőnek is, hogy erősnek látsszék, hogy könnyet már semmiért sem ejt, emberének hátát nem dögönyözi semmiért, nem köteles rá.
Mindenki vessen magára. A nő útja elválik a családból, külön utat jár mindenki, akkor lesz ez tökéletes, ha már a gyereket lombikban tenyésztik és haza akkor jön, ha be tud szállni a közös kasszába.
Az értelmet, az érzelmet, a gondoskodást felváltja a jog, a törvény: egyiknek se jusson több.
Hiába jött Jézus Jeruzsálem lányának felszabadítására, egyet értett belőle a főpap és mást a lány. Láncra gondolt mindkettő, a főpap a nő szájára, akaratára, a lány pedig testébe vágott láncra, vaskarikára borzalmas tetoválása köré.
Hiába mindenféle izmus, kifolyt a lényeg kezeinkből mint a folyékony iszap. Hiába merjük szakadatlan, minden csupa sár és bűz.

Meddig fog ez fejlődni? Meddig lesz az ember egyedül? Miért is nem teremtett minket az Úr nemtelennek? Hogy csak úgy legyünk, még úgy se mint a növények? Azok is örvendenek a tavasznak, melegnek s az elmúlástól sem félnek úgy mint mi.
Hogy miért nem tudjuk mi ezt a kis jót beosztani erre a pár évre?
Hogy az Úr férfivá és nővé teremtette az embert, az már csak emlék. Titkos vágy, melyet már nem firtatunk, szégyen róla beszélni.
Hogy a férfi gondoskodik a családjáról, a nő pedig bearanyozza az életet, ez egy kitalált állapot. Ilyen nincs. Nem lehet. Mert akkor nincs marketing terv.
Nyugdíjalap van gondoskodás helyett. Üzletház kert és konyha helyett. Adórendszer és független jövedelem a jussunk. Egyaránt: nőnek és férfinak.
Kértük ezt vagy ránk szabták? Minden esetre, elfogadtuk.
Intézmény lett a család. Korlátolt felelősségű társulás. Ki mennyit hoz, annyi a része. Kiébb a gyerek? Ki fektetett többet bele?
Nem, az teljesen elképzelhetetlen, hogy a férfi és nő egymásért éljen. Hogy ezért úgy rendezzék az életet, hogy együtt legyenek. Együtt dolgozzanak, együtt csináljanak mindent. Lehetetlen ezt ma megteremteni, fenntartani.
Tudatban eljutunk majd arra a szintre, hogy noha lelkünk bizsereg a koporsó fölött, de az élet valósága olyan mint a felhizlalt és karácsonyra levágott disznó: mennyi a hús és mennyi a zsír?
A zoráni holdringatta üres bölcső most kurvára üres.
De leszünk még együtt mi sokáig. Majd egyszer.
Mikor csórén magunkra maradunk férfi és nő, és sírva borulunk egymás nyakába, lesz újra meleg a házban s este vacsora, és együtt nézzük majd hogyan szuszog álmában a tele bölcső.

Hogy aztán másnap újra kezdjünk mindent...egyik jobbra s a másik balra.

Lennon stájl

A sok kicsi sokra megy. A gazdasági krízis, mely alapjában egy lelki krízis, felkavarja az emberiséget. Lázba hoz mint egy gripa járvány, taknyot nyálat kiköpünk csúnyán köhögve.
Nem azt mondom, hogy nincs gond, hisz erről papolok itt évek óta. Azt mondom, hogy nagy gond van, de azt is látom, hogy a gondok bennünk is vannak, nem tudjuk feldolgozni és átvészelni a nehéz időket.
Nem azért írok ilyeneket, hogy bárkit is meggyőzzek bármiről, csak elmúlt pár nap, hogy nem írtam, s inkább itt magamnak letisztázom amit látok.
Elvesztettük a talajt a lábunk alatt, úgy látjuk mint nemzet, mint nép, mint országlakók, világpolgárok, hogy jöttek ezek a kurva kapitalisták és kivették alólunk a talajt. Gazdasági cselekkel, megszigorításokkal, trükkökkel, bankokon keresztül leigáztak minket.
Ezt a részt mi nagyon jól látjuk. Jól látja ezt mindenki. A politikusok is nagyon jól látják. Kéz a kézben sétáltunk be a csapdába, mi a nép álmodoztunk, a politikus álmainkat babusgatta, édesgette.
Most, hogy feje tetején van minden, elkezdtünk háborogni és hibásokat keresünk.
Szomorúan olvasgatom az erdélyi magyar mindenféle médiában, hogy a magyarság is ott szakad, ahol éri. Egyre csúcsosodik az a nézet, miszerint a székely autonómia oldaná meg az erdélyi magyarság sorsát, és áruló az a magyar aki nem így látja, nem így érez. Ez a bomlasztásra ítélt felszaladó szál elvezet egészen a nagyhatalmak háborújáig, szépen végigfutva országunk és a szomszédos országok uralkodó hangjain keresztül.
Azt hallom, hogy ez a hang egyértelműen a gyűlölet hangja. Ezek volnánk? Ez az a krisztusi kenyér visszadobás, amiről beszélünk egész nap?
A mi problémánk nézetemben nem az autonómiák kiharcolása. Már azért sem, mert halvány lila fogalma sincs senkinek, mi lesz az autonómiát kikiáltó nap után. A problémák, a gazdasági krízisek, a lelki krízisek ugyanúgy tovább fognak élni bennünk. Legfeljebb annyi lesz, hogy loboghatnak a zászlók, és az adókkal más gazdálkodik. De nem oldódik meg a mi gazdasági életünk, nem szabadulunk meg a lelki gondjainktól. Újabb hamis álmokat fogunk dédelgetni, melyeket a politikusok fognak édesgetni.
Eddig sem gátolt minket semmi abban, hogy felismerjük és használatba hozzuk értékeinket. Hogy a világválság okozta értékinflációt mi egy más, emberibb rendszerbe rázva saját értékeinket megvédjük.
Sírunk, hogy a famunkát nem fizetik meg, de a jó kolbászt sem fizetik meg. Sírunk, hogy lever minket az olcsón behozott bóvli, műanyag, mű kolbász.
De ki akadályozott meg minket abban, hogy értékeinket más módon értékesítsük egymás közt?
Hogy csak egy földhözragadt példával jöjjek: ha egy silány üzleti fa ajtó 350 lej, nekem 800 lejért éri meg a fa ajtót csinálni, a műkolbász ha 20 lej kilója, a székely magyar házi kolbász 50 lejbe jönne ki nyereséggel, akkor cseréljünk értéket. A kolbászos kap egy ajtót, én kapok 16 kiló kolbászt.
A különbség nem is abban van, hogy mindketten jó minőségű dolgokhoz jutottunk, hanem abban van, hogy egyáltalán valamihez jutottunk. Mert sem én nem tudok 350 lejért faajtót csinálni, a kolbászos sem tud 20 lejért házikolbászt kihozni, s akkor mindketten gazdasági s lelki krízisbe feneklünk.
Ezt sajnos semmiféle autonómia nem tudja helyettünk összehozni.
Mikor arról van szó, hogy valamit előteremteni és kifizetni, a hatóság apróra pontosan kiszámítja mennyi az adónk, a késedelmeinkkel, kamatokkal együtt. Amikor arról van szó, hogy a mi élet színvonalunkról beszéljünk, a hatóság azt mondja, hogy ennek oka a meg nem élt nemzeti katarzisban keresendő.
Én meg azt merem állítani, hogy a gazdasági összefogásban mérhető le a megélt magyarságunk, nem népcsarnokos megtérésekben.
A nagyhatalmak kezében mi ürügy vagyunk, hogy fellázítván minket egymás ellen, könnyen háborúkba vigyenek minket. Nincs jó és gonosz nagyhatalom. Mind gonosz, aki az erőszakban látja a megoldást.
Megoldás pedig mindig lenne. Ha az agyak el nem lennének borulva.
Manapság pedig az agyak el vannak borulva. Háborúra készül minden nemzet. Boldogság szagot áraszt ez a háborús hangulat. Magánkívül őrjöng a háború nyújtotta szabadság lehetősége. Csak éppen azt hagyja ki ez a delír állapot, hogy a háborúk nem holmi asztalveregetésekkel szoktak végbemenni.
Mondhatnám, hogy a kocka el van vetve. Visszafordíthatatlan állapotok uralkodnak fölöttünk.
Hacsak világszerte nem hallatja meg egyik napról a másikra az új generáció a hangját, hacsak ők nem teszik be valahogy a küszöbbe a lábukat. Hacsak nem állunk mi is a pártjukra, ha már a küszöbbe tették a lábukat.
Én mondom, egy Lennon dal elég lenne, nem kellenek ide arkangyalok s ördögi játszmák.

Hülyék s marhák

Ezek a támogatás rendszerek fix arra vannak, hogy ellehetetlenítsék a valódi gazdaságot. Olyan ez, mint amikor egy teljesen korrupt országban jön egy pár hülye, mert másképpen nem nevezhetem őket, és azt mondják, hogy fő dolog az optimizmus, és ez a nagy optimizmus éppen elég arra, hogy ne csináljanak semmit a korrupció ellen, még legalább nem is lázadnak. Mert az ilyenek azt mondják, hogy nem e világból valók, hanem valahol Gammapolisz vár rájuk.
De ugyanezen hülyék aztán jönnek és hozzák fel a csodapéldákat, hogy lám itt is, ott is, ezek is, azok is csináltak valamit, létrehoztak valamit.
S akkor mint akit nem vertek át eleget az életben, megnézem én is miről van szó. Hogy végre jöjjek rá, mit nem csinálok jól, mit kell nekem jobban csinálni, hol van az én mentorom, akitől tanulhatnék, hol van az én mesterem, akit lekopírozhatnék? Hol a titok? Hol a kapu, amely kitárja a világ titkait? Hol az igazság?
És olvasom, hogy iksz faluban európai támogatásból létrehoztak pár fólia sátrat és mily fasza, bio termékeket állítanak elő a kisember jövedelméhez is igazodva. És fellelkesedve ide is, oda is pályázgatnak, hogy örömükben már csak rovásban írnak egymásnak, lovagolnak naphosszat és kurjongatva ostorokat pattogtatnak.
Hogy megcsinálták. Milyen ügyesek.
Ülök itt, mert megint rám jött ez a reuma hullám, mert hogy egész életemet marhára dolgoztam, s gondolkodom, hogy nem lehet az, hogy mindenki balfasz ebben az életben és csak én lehetek az egyetlen normális. Biztos fordítva van. Én vagyok a balfasz és mindenki normális. Mert mindenki érti azt amit én nem.
Mert például nem értem, mitől dicsőség vissza nem térítendő euró milliókból bármit is alkotni és előhozakodni vele, mint valami szuper emberi tevékenység, melyhez valami mennyei leleményesség kellett, interszteláris bölcsesség és évezredes tapasztalat?
És mindehhez képest mitől öröm és elégedettség a kisember élete munkájába rúgva azt mondani, hogy íme a balfasz emberi kínlódás? Egy támogatott rendszer ma isteni csoda. Ha egy kisvállalkozó, bocsánat pikovállalkozó hisz az ereiben, a meglátásaiban és egy túllelkesedett pillanatban gazdasági hitelből, mindent kockáztatva műhelybe, gépekbe fektet, lenézik, hogy lám a kurva kapitalista szellem.
És akkor én mint balfasz pikovállalkozó azt merem mondani, hogy a reális gazdaság, az egészséges gazdaság egyik rákfenéje a hamis dolgokba vetett optimizmus és olyan pénzek elherdálása, amikért soha senki nem dolgozott meg és nem fog megdolgozni.
A hamis dolgokba vetett optimizmus pediglen az, amikor jön a marhája és azt mondja, hogy a munkát helyettünk elvégzi a sors, a fennvaló. Aki igaz, hogy ránk szabadított egy velőkig korrupt társadalmat. És az is igaz, hogy a korrupt társadalom is hisz ebben az optimizmusban. Naná. Egy bolond százat csinál, ősrégi büntetés ez.
Az is hamis optimizmus, amikor jönnek a mennyeiek által kiválasztott földi helytartók és azt mondják nekem, hogy a te boldogulásod nem a kurva kapitalista munka, hanem a nemzeti katarzis megélése.
A meg nem dolgozott pénzek elköltésére pedig azt mondja az ilyen hülyéje, hogy egy kiérdemelt juss, egy isteni lehetőség, egy emberi pozitív leleményesség, talpraesettség jutalma.
Meg sem fordul a marhának az eszében, hogy ez ama ajándék piros alma, melynek az a fele mérgezett, amelybe mi kéne harapjunk.
Azok akik ezt a szellemi, lelki és anyagi rendszert kitalálták, azok nem marhák. Mi vagyunk a marhák.
Mert mitől rossz ez a rendszer? Attól, hogy hamis értékrendszer épült be a köz tudatba, ne kínlódj, hanem pályázz, ha nem tudsz pályázni, halj meg, méltó vagy hozzá. Attól rossz ez a rendszer, hogy a tej és a tojás előállítási feltétele nincs piachoz igazítva, azaz a kezdő, a kis vállalkozónak esélye sincs labdába rúgni, ezennel nemcsak vállalkozásilag, hanem lelkileg, szellemileg is a porba döntve.
De persze ez a reláció megváltozik abban a pillanatban, amikor megváltoztatom az előjelet és én vagyok a marha egyedül és mindenki más nem marha. Így már értelmet kap minden.
Sokszor eszembe jut a tékozló fiú példája. Hogy az emberiség sosem volt kíváncsi a tékozló fiú véleményére. Az emberiségnek sosincs ilyen vágya, hogy meghallgassa a másikat. Szereti, ha minden készen jön valahonnan. Ha ingyen jön, annál jobb és annál igazabb.
Elvégre pattint egyet az élet ura s mindjárt előteremt egy új Jeruzsálemet...s mi meg hozsannázva bemegyünk az aranykapun.
(már a gondolatától is hányingerem van)
Így a hülyékről s marhákról.