A cselekvés mint kultúra

 Azaz az élő kultúra

Időátállás. Amikor visszaviszik vagy előreviszik az órát, erre mondjuk, hogy időátállunk. Elgondolkodtam, hogy mi a baj ezzel? Hát az, hogy ez nem időátállás, nem egy konszenzusos valami, hanem “ezek” visszaviszik, vagy előreviszik az órát, és nekünk, tetszik, nem tetszik hozzá kell igazítsuk mind a nyolc óránkat, az okostelefonosokon kívül.

Különös hóbortnak tűnik a nagy könyvespolc tervem a stúdióm nemistudom milyen szobájába, még nem neveztem el azt a szobát, ami összeköti majd a dobbunkert és a stúdió szobát. Az egyik falon, ami maga lesz a fal, egy 3,5 x 2,5 méteres kombinált könyvesszekrény lesz. Azért kombinált, mert ilyen retro elképzelésben beépíteni tervezek egy hatalmas sztereó hangfal rendszert is. Azért lesz érdekes, mert a subbas, a mély, a közép és magas tartományokat aktívan fogom megszólaltatni, azaz a végerősítőket aktív frekvencia elosztók fogják meghajtani. Vettem volt tényleg semmipénzért egy okos kis crossovert, melyen nemcsak a frekvencia tartományok hangerejét tudom állítani, hanem a szűrési frekvencia sávokat is. Így a banán fejemmel azt remélem, hogy oda majd beülök, és azzal fognak eltelni öreg napjaim, ha megérem persze, hogy ezeket a frekvenciákat fogom kalibrálni. Nem ugrom a frekvenciában mint a spirik, hanem kalibrálom.

Mivel az embernek kell a mindenféle hajtóerő, én azt tűztem ki, semmint egy sima gipszkarton fal legyen ott elválasztónak, legyen egy úgynevezett kultúra tároló szekrény. Ami szóljon is még hozzá. És természetesen szétszedett régi nagymama szekrényekből. Amik igaz, hogy naftalin szagúak, de attól lesz igazán retrós a megközelítés. És talán a molyok is kétszer meggondolják, hogy kulturálódnak e vagy sem.

A kulturális drájvom pedig a következő.

Apám azt mondta, hogy az amit ő kultúrának élt meg, az a mi életünkben pisvásszer. Én azt mondom a fiamnak, hogy amit én kultúrának éltem meg, az az ő életében pisvásszer. Tehát a kultúra az mindig generációkként pisvásszereződik. És tényleg. Én mindig is mondtam, például Kornéliának is, de írtam is a blogomba, hogy hiába pattogunk, hogy a G5 meg a digit, meg a virtuális, mert mi is egész nap fészbukkozunk és szidjuk a teknikát. Lépjünk ki! Miért nem lépünk ki? És ingujjunkat felgyűrve, alkossunk valamit a fizikális térben. Nem írunk könyvet, mert senki nem olvas. Nem zenélünk, mert senki nem hallgat zenét. Puzsér szidja a bulvárt, de reklámozza a bulvár celebeit, akikről addigalé semmit nem hallottam és most jövök rá, hogy de genere milyen szerencsés voltam mindaddig. Keresem, de nem találom a mikorunkbeli pisvásszer kultúrát, mert rájöttem, hogy először is nem tudom mit keresek. Mi a franc a kultúra? A wiki azt mondja, hogy valamit művelni (paraszt logikával leegyszerűsítve a bonyolult megfogalmazás). És mit műveltem én, hogy az pisvásszer volt az apám műveletével szemben, és mit művel másképpen a fiam, hogy az én pisvásszeremnél is pisvásszerebb az? Tehát művelni, azaz cselekedni valamit.

Nagyapám kelme kereskedő volt a szocialista rablás előtt, saját üzlettel Kolozsvár szívében. Gondolom, hogy ő megszállottja volt a kelméknek. Ismerhette minden anyagát, méterre pontosan. Mikor elvették üzletét a csőcselék (mert kommunistákról nem beszélhetünk), felakasztotta magát, de éppen arra járt apám és megmentette. Gondolom, hogy mindene volt az üzlet.

Emlékszem egy régi üvegvágó műhelyre a központi Sora üzlet mellett, a Három nyulacska cukrászda udvarában, egész hátra kiterjedtek a műhelyeik, ott még ólom üveget is szerkesztettek, gyönyörű mintákkal. Pedig az már a kommunizmus volt, de a műhely az a régi világból ragadt oda, valahogy megmaradt, az állam azt működtette úgy, ahogy volt. A hejehuja forradalom 89 utáni szabadrablásos gazdaságkor megszüntette azt a az üvegvágó műhelyt. Ma csak számítógéppel vágnak üveget. Ólomüveg nyemá. A művelés akkor és a művelés ma.

A család fogalma más volt nagyapám idején, más volt apám idején, más volt az én időmben és más ma. A Jókai regények tele voltak érzelmekkel, álmokkal, ideálokkal, tisztességgel. Az én időmben volt a Szilvási féle megközelítés, naponta kétszer tussolni és lesz ahogy lesz családi fogalom, de fő a rendszeres és változatos dugás. A mai filmek a szingliségről szólnak. Csak semmi elérzékenyülés. Egy fajta műveltség akkor és egy más fajta műveltség ma.

Természetesen a képmutatás is nagyobb volt akkor, és ma sem lett őszintébb az ember. Ezt minden generáció szépen tudta művelni.

Viszont, azt amit mi művelünk, úgymond valamennyire tisztán látók (legalábbis ezt tartjuk magunkról), semmivel sem jobb, mint a semmit művelés, sőt néha az az érzésem, hogy a cselekvésnek mi vagyunk az anti cselekvői. Mert csak jól odamondunk, de nem teszünk le semmi konkrétat az asztalra.

Az élő kultúra alatt azt szeretném kifejezni, hogy élő cselekvéssel járjunk elő. Alkossuk meg azt a valamit, ami elmegy a G5 mellett, a digit mellett, és a celeb világ mellett. Vegyük úgy, mintha ez csak légyzümmögés nekünk. És ahelyett, hogy örökké sipákolnánk, hogy de kibaszott kurva egy világ ez, inkább fogjunk neki valami konkrétumnak.

A kultúra=művelés=cselekvés, tehát én egészen gyakorlatias, konkrét dolgokra értem.

Például minden félspiritualista Hamvassal kezdi és végzi. És áradoznak róla, hogy kétkezi munkás volt. Szegény. De mi lett volna, ha bevették volna a pályára a többi lóval szaladni? Ma senki nem ismerné Hamvast, mert valószínű nagy laposakat írt volna megrendelőinek. Tehát, Hamvas megmutatta, hogy kétkezi munka mellett is hatalmasakat lehet alkotni. Miért nem követjük példáját, ahelyett, hogy folyton idézzük őt? Csináljunk basszam valamit.

Nem csinálunk, azaz nem művelünk, mert csak nézzük a világot, mint egy varázsszemen keresztül, a fészbukkon keresztül, csak gördítünk és gördítünk, semmi sem jó nekünk, mindig újra és újra várunk. (Írom ezt, mintegy megvilágosodás, másfél hónapos fészbukk tiszta állapotból).

Kínomban, egyértelműen kínomban csinálom ezt a könyvespolcot (többek közt), mintegy szimbóluma annak, hogy nehezen adom fel. A könyveknek fő helyet akarok fizikálisan létrehozni. Hogy ott legyenek, megérinthetők, elolvashatók. Mert azokban a könyvekben olyan cselekvések vannak leírva, amiket lassan az emberiség elfeled és ha mindent kidob az ember, nem lesz ami emlékeztesse egy régi kultúrára.

Azt mondtam fiamnak, hogy eljöhet az idő, amikor a könyv egy keresett ritkaság lesz. Mert eljöhet az idő, hogy egy CD-vel nem lesz mit kezdjenek. Nem lesz hova bedugják. Úgy felgyorsul az információcsere, hogy nem lesz értelme rögzíteni. Sokan felhőkbe mentik dolgaikat. De mi lesz, ha elszállnak azok a szerverek? Eljöhet az idő, hogy az ember elfelejt mindent, a fogyasztói életmódja annyira lebutítja, mint egy barom.

Az érthető, hogy apám sem tudta átadni nekem azt a művelést, aminek hígabb verzióját én sem tudom átadni fiamnak, tehát öregségemre tapasztalom, hogy van egy kézzel tapintható, ésszel felfogható és lélekkel érezhető romlás a cselekvés minőségében, de hogy meg sem próbáljuk normalizálni az ideálisra törekvő cselekvést, az szerintem bűn.

Isten is azt mondja, hogy kezdetben volt a Cselekvés, és ennek a cselekvésnek isteni rangja vala. Minden a cselekvés által lett. Semmi sem lett nélküle.

Hogy nem tudjuk mit cselekedjünk? Nosza, ha mint az aranyat, úgy keresnénk a cselekvést, valószínű találnánk megoldást. De jelen pillanatban minden bele van gabalyodva a szocializálós hálókba. És hiába minden lehetőség, amit nyújtana, csak a butaság terjed általuk.

Elmentem kifliért...

 

Megnéztem, mielőtt hülyeséget írok, hogy mifélék is igazán ezek a mindenféle fekete madarak, akik itt uralják a mezőt. Sejtésem bevált, ezek itt mindenféle fekete madarak. Van itt holló, varjú, kevés szarka is. Nem csak egy fajta fekete madár van itt. Ők tűnnek ki első látszatra, ahányszor a mezőt kémlelem az ablakból. Minden növényzet áll, de ezek a fekete madarak jönnek-mennek repdesnek össze vissza, úgy tekintenek a földre, mint valami gazdák, kiknek kizárólagos szerzői joguk lenne a természet kincsei felett. Mivel fényesen feketék, még szürkületkor is látni őket.

Önkéntelenül a szomszédból gyülemlő pöcevízet nézem, mely már egy kis önálló ökomocsarat képez, algákkal, maholnap megjelennek az első nádszálak. Nézem, hogy a természetes zsilipet mikor szakíthatja át, ha még sokáig nem ürítik ki a gödrüket. A hátsó kertemet túlfelől a tehenektől átfolyó szarlé már lucsogásig áztatta. De az nem látszik. Viszont ez a humán szarlé, mely egy új habitátumra kér lassan szerzői jogot, maholnap áttöri az út domborodás okozta természetes zsilipet, és valószínű nekem fog kelleni új gátat képezni homokból, illetve valami klórral leönteni, a szaga miatt. Egy nevetségesen olcsó kerti pumpával ki lehetne nyomni a mezőre a pöcegödör híg tartalmát, mondjuk rendszeresen havonta, ahol a föld rögtön mohón felissza és még jó is neki. Inkább gumicsizmával kerülik azt a részt. Tanulmány tárgya is lehetne, hogy meddig? Itt nem feltétlenül bosszúságról van szó, hanem egészen őszinte kíváncsiság részemről, hogy mi az elgondolás? Volna e benne valami spirituális fogantatás, amit én újból nem értek?

Egy délután nézem, hogy a román fordítású Hrabal könyvemnek lassan a végére járok, és adtak nekem egy Umberto Eco könyvet, hogy akkor talán abba is belekóstolnék. Közben hallom, hogy a tehenész gyerekei megint hangoskodnak. Mindig civakodnak. Ezek ugye a mező gyerekei, akikről a betonfilozófusok égbenézéssel áradoznak, hogy egész nap szaladgálnak mezteláb és tüske sem bántja őket, se eső, se hideg, mert ezeket a természet anya nevelte irtó erősre és teherbíróra, ezek az igazi életképes egyedek, akikre a hazának szüksége van. És ebben van valami. Főleg a számukban. Ha valamitől kinyuvad három, van még öt. Isten lássa lelkem, cinizmusomból nem a megkülönböztetés szól, hacsak az önkívületi állapotban lévő szülők és infantilis társadalom megbélyegzése nem az.

Kinézek mi ez a lárma, de csak a szokásos öregember kíváncsisággal teszem, mint aki éppen magányos morfondírozásából kieszmél, hát látom, hogy gyülekező van a kukoricásban, mintha a kukoricás gazda kiadta volna a svédasztalos önkiszolgálás lehetőségét, a tehenész apraja nagyja egy fekete tömeget alkot a kukoricásban és zsibonganak. Meglepően veszem tudomásul, hogy a két bozontos kutya a kukoricás széléről nézik a dolgot, és látám, hogy farkuk nem illeg-billeg, hanem le van konyulva. Szokatlan. Ilyenkor a kutyák félnek vagy búsulnak. Viszont a kukoricásban zsivaj és lárma van. Ilyenkor a kutyák is be szoktak szállni. De most nem. Látom, hogy egy nagy bot emelkedik a kukoricás felé és többször lesuhintanak valamire. Nézem, hogy mire is jó az? Verik a kukoricát? A bot csak innen-onnan lesuhog valamire. Aztán kikandikál egy tehénfej a kukoricásból, ingatja fejét erre-arra, nagyon csökönyösnek tűnik. Az apraja nagyja körülötte ácsorog, a tehenész a bottal üti a tehenet, meg néha gyomorba böki. A tehénnek mintha ez nem számítana, nem mozdul, csak fejét ingatja erre-arra.

A két legkisebb gyerek megunja a látványt, int egyik a másiknak, és elindulnak a lucernásban hagyott bicikli felé, valószínű egy új civakodás csetepatéra, hogy ki fog hamarabb legurulni a garázs ajtóm előtt, melyet alólról is le kellett zárnom egy riglivel, mert a biciklivel egészen neki mentek az ajtónak, hogy azt benyomták amíg a felső rigli engedte, és a sok benyomástól néha úgy maradt, alól nyitva pár ujjnyira, ami az egereknek éppen elég volt, hogy ki s bé járjanak. Közben a tehén kikecmergett a kukoricából, de a farka még bent maradt, az ide-oda lengett. A fejét csak ide-oda ingatta és úgy tűnt a botok zuhataga nem érdekelte. A többiek tisztes távolból körülvették, a kutyák meg lehajtott fővel mintegy vallásos megrökönyödéssel nézték a jelenetet. Nekem kezdett gyanús lenni a dolog, eszembe jutott a szomjazó paci, aki a hátsó kertem kerítéséhez volt kötve legelés végett, és délután fele meglátott a kertben és sűrűn nyerített nekem, én meg nem tudtam mit akar nekem mondani azokkal a nyerítésekkel, hisz sosem volt lovam, nem értek lóul. Amikor egy jót kortyoltam izzadságos állapotomban egy üvegből, szemem sarkából a lovat néztem és látom megnyalja száját és nyerít nekem. Rájöttem, hogy talán szomjas. Rájöttem, hogy az a ló nem ivott egész nap semmi vizet. És annyit azért tudok, hogy ezek a nagy állatok sok vizet megisznak egy nap. Nosza vittem neki két veder vizet és azt hálás szemekkel kiitta. Annyi szomorúságot és szenvedést láttam a ló szemeiben, hogy majd elbőgtem magam. És lebasszakurvaanyáztam minden létező állat tartó idióta, lelketlen kétlábú barmot, kiket a világon Isten egyik tévedéséből megteremtett. Most is mikor látom, hogy a tehén nem reagál az erőteljes bot ütésekre, rájöttem, hogy valami baj van. Mire kigondoltam, a tehén eldől, párat még rúgkapálózik, de pár perc alatt mozdulatlanná dermedt. Mindeközben a botok suhogtak, mintha a halált valami különös barbár szertartással akarnák kiverni a tehénből. A tehenész rúg párat a tehén fejébe. Nem fogom fel, hogy miért? Mit segít az neki? A kutyák csak a levegőbe szimatolnak, mintha érezni vélik a tehénördög lelkületét, aki most ítél a tehén lelke fölött? Ki tudja? Én biztos nem értem az egészet. Azt sem értettem meg sosem, hogy az állattartók zöme miért oly goromba, durva és kegyetlen az őt eltartó állatokkal szemben? Ezzel a wallstreet jellegű hajszálelemző élesésszel kiokoskodott abszolút minimál befektetéssel szemben maximálisan kisajtolt haszonnal tartott állatokkal szemben?

Hogy mitől dőlt el a tehén, nem tudom, talán kiszabadulván az elkerített részről telezabálta magát lucernával és kukoricával? Nem tudom. Nem a bot ütésektől, hisz azzal csak vissza akarták terelni csórót, de már nem tudott menni. A botok suhogása inkább amolyan megalázó jellegűek voltak, mintha egy haldokló embert vesszővel gondolod cselekvésre serkenteni.

A kurva életbe, értem én, hogy Istennek szubjektív okai vannak, de a Természet meddig visel minket a hátán?

Az eset nem tudott a bagatellig csillapodni lelkemben pár nap után sem. És még mennyi minden van, amit klimatizált lelkecskénk még csak nem is sejt, hogy mi minden történik az ember irányítása alatt a Nap alatt.

Folytatván Sanyi lépcsőjét, a korlátot tartó oszlopokhoz jutottam, amiket gondoltam, hogy megveszek készen. De mivel nincs rá fedezetem, inkább nekifogtam esztergálni. Unok esztergálni. 13 lábat kéne esztergáljak. Esztergálok, esztergálok, aztán keresem a kifogásokat, hogy ezt is most kell megcsinálni, meg azt is. Éppen eszembe jutott esztergálás közepette, hogy a kardvirág hagymákat ki kéne ásni és a jácint hagymákat meg eldugni. Nosza ideát cselekedet követte, és kimentem a kertbe. Miután a bozótban utat vágtam a kardvirágok felé, előbb a vietnámi tökök eldőlt futó állványát kellett szétcsavaroznom, a befutott növényektől megpucolni a karókat és eltenni őket jövőre. Ha lesz kert jövőre. Aztán térdre ereszkedve kiásogattam, kapirgáltam a kardvirág hagymákat. Megállapítottam, hogy jövőre feltétlenül homokot is kell keverjek a földbe, mert a hagymák nem szeretik a nagyon vizes talajt. A vietnámi tökök, azok igen. Lett is jó hetven formás tök, amit Mariann az ékszer töklámpásokhoz használ majd. Utoljára eldugtam a harmincvalahány jácint hagymát, amit sajnos nem tudok szaporítani. Komolyan át kell gondolnom, hogy akarok e valamit a kerttel? De hiába akarom, nem tudok ingázni az esztergálás és kert között, mert energiám vészesen a hordó alját nézegeti. Ez is meg az is jó lenne, de nem engedi a putyerám (erőm).

Úgy jártam, mint aki elmegy papucsban egy kifliért a szomszéd pékségbe, és visszajön három év múlva üres kézzel. A jelenlegi számítógépem kezd bekrepálni (kinyuvadni). Kapcsol ki és be, mikor neki úgy jön. Kifújtam a port erőteljesen kompresszorral, kicsit helyrejött, de attól még megbízhatatlan maradt. Eszembe jutott a régi stúdiós gépem, aminek a windowsa nem akart beindulni. Akkoriban nem sokat foglalkoztam vele, mivel már úgyis terítéken volt a fiamtól örökölt gépe, ami sokkal erősebb volt, mint az enyém, így egy kettő beiktattam azt a stúdió láncba, a vacakoló gép merevlemezét betettem az új gépbe, hogy hátha az nem sérült meg és a stúdió anyagokhoz hozzájutok. Szerencsém volt, a merev lemez nem sérült. Hogy miért nem indult a windows azon a gépen mostanában remélem kideríteni, mert újra elővettem, hogy nosza most ideje ránézni. De ahhoz vissza kell szereznem a merev lemezét. Ahhoz, hogy kivehessem és formatálhassam, hogy új lappal szereljem rá a windowst, előbb le kell mentsem róla a régi stúdiós dolgaimat. De az egyben hatalmas méretű, közel 70 GB. Éppen nincs mire letöltsem. Ezért gondoltam átnézem, hogy szükség van e minden sávra? Mert egy egy feldolgozáshoz sokkal több sávot alkottam, mint utólag szükség volt. Elkezdtem számonként tisztítani a projekteket. Egy számnál elakadtam, mert valami feltűnt nekem. És ez volt az a pillanat, amikor elfelejtettem, hogy csak kifliért mentem papucsban a közeli pékhez. Elkalandoztam. És már harmadik napja renderelem az új trombita és kürt sávokat. Megvilágosodtam, hogy a három évvel ezelőtt készített keveréseimet jobbá tehetném az új szemléletemmel. Úgyhogy új kihívások elé kényszerít a helyzet. Ha ki akarom venni onnan a merev lemezt, de mégis aktívvá akarom hagyni a projekteket, akkor egy tároló lemezre kéne felmásoljam a stúdiós gép azon tartalmait, amik nem kellenek néha aktívaknak lenniük. Hatalmas átrendezési kombináció kellős közepében ébredtem fel, amit nagyon okosan ki kell menedzseljek, mert a lényeg az, felesküdtem úgy magam, mint a család előtt, hogy nem vetemedek több kütyüvásárlásra sem irodailag, sem stúdióilag, amíg a hitel kártyáink nem zöldülnek ki egy picit. Meg aztán itt van a Lexmark nyomtató, ami akadozik valahol, az ki kell kerüljön a fő asztalomról a konyhai bütykölő asztalra, ami nem ugyanaz mint a stúdiós elektro asztalom, hogy majd ezzel a krepáló géppel lássam hol akadozik, ami azt jelenti, hogy valószínű hetekig fog lebegni a lelkem a kibelezett Lexmark nyomtató fölött, gyakorlat, melyet a mindennapos irodaasztalom nem bír el. Persze, ez csak akkor, ha a régi stúdiós gépem beindul. Ha ez meg beindul, akkor az asztalt is átt kell alakítsam, egy azért mert ez a gép toronyszerű, amíg a krepáló ilyen lapos, illetve a Lexmark nyomtató mérete is más, mint ennek az Epson színes nyomtatónak, amit a múlt év tavaszán vettem, amikor azt hittem blockbusterszerűen bedurrantok a showbizniszbe a karikatúráimmal Kolozsváron, ahol aztán egy év leforgása alatt egy nem sok, de annyit sem adtam el. És közben vannak a trombiták meg a kürtök.

Ildikó élettársával megalkottuk az első, helyi, román nyelvű alkalmi újságot “Revolta coltorala din baraca” címen, ami azt jelenti, hogy: “Kulturális lázadás a barakkból”. Ez exkluzív fizikai formátumban lesz terjesztve és annak a függvényében fejlesztve, hogy hányan szállnak be, mint egy “open source” cuccba. Konkrétan azt akarjuk ledemózni, hogy van e élet az offlájnban? Az újságunk pár példányát bevette egy rendhagyó kávézó, állítólag hajlik a tulaj az ilyen földalatti megmozdulásokra. Meglátjuk mennyire mozdul más is.

A Barakk rádióhoz is lehet, hogy lesznek helyi érdeklődők, akik foghatók a marhaságra. Csak ezennel valószínű “Radio Baraca” lesz és román nyelven fog sugározni, illetve magyarul is, ha lesz rá igény. Hogy miért románul kezdek el működni? Azért, mert a való élet itt gyakorlatilag románul zajlik. Az a közösség, aki hajlandó túlnézni a templom és párt alkotta nézeteken túl is, román nyelven szocializál, mely közösséghez az elszórt, rémesen kevés, másképpen gondolkodó magyarság is románul közelít.

A Muskóczis projektem, mivel egyik kiadótól sem jött semmiféle visszajelzés, egyelőre jegelem, de nem mondok le róla. Valószínű lassan egy underground kiadón is kell gondolkodjunk, ami exkluzív fizikálisan terjesszen. Nem az a lényeg, hogy sok emberhez eljusson a világban, hanem hogy a helyi közösséget mozgassa.

Ha van bármilyen jövője a bármiféle kultúra megmentésének, azok a helyi történetek megalkotásain keresztül lesznek életképesek. Én azt látom, hogy ezek a határokat átívelő kapcsolatok nem valóságosak, nem vesznek részt a minden napokban, ott vannak mint eszmék egy felhőben. Hiába profik, hiába nagyok és szépek, mert megérinthetetlenek, nem személyesek, és a mi életünkre nem jelentenek semmit.

Te és az Ég

 

Félórát bírtam hallgatni Géczy Gábor előadását egy 2019-es Magfalvás videón. Aztán azzal az ígérettel magammal szemben, hogy majd a műhelyben munka közben meghallgatom a több mint két órás előadását, lefeküdtem.

Majd kíváncsi vagyok milyen megoldásokat ajánl arra, ami volt régen, és ami nincs ma. Mert mondja, hogy ezek a neo spiri cuccok marhaságok, amint ezeket a dolgokat én is többször kifejtettem, valószínű spiri irányban boldogulók megrökönyödésére, de ugyanakkor ezeket a hagyományos, kresztény alapú vallásokat is össze tudnám tömöríteni egy pohár vízbe és megöntöznék vele egy csípő csalánt, hadd száradjon ki tőle, mélyfelekezeti gyökerekbe ragaszkodók megbotránkozására.

Rájöttem, hogy nem járható egyetlen út sem, mert bármit talál ki az ember, legyen az hagyományos, vagy futurista, minden találmányt felülír az emberi önzés.

Többször nekifutottam ezeknek az Anasztázia jellegű öngyilkos merényleteknek az életemben, és radikális önrobbantásomtól mindig a párom türelmes kitartása és esze, meg nem utolsó sorban a pénze mentett meg. A Magyarigen projekt, a Katona projekt, aztán a Déva projekt, ezek számomra olyan közösségi próbálkozások voltak, ahol a régi és a messzetávol megteremti a mát, ami fejben, papíron, elbeszélve szép volt, mindaddig, amíg bele nem ütköztem a konkrét ÖN-ZŐbe.

Rám egyetlen dolgot lehetett mondani, hogy maximalista talibán voltam ezekben a projektekben, de hogy önző, azt nem. Azt sem lehet mondani, hogy nem tartottam ki valamiben. Ezt meredeken elutasítom. Mindig elmentem a végletekig. Addig elmentem, amíg még senki nem merészelt.

Itt van példám az asztalos műhelyemmel, amit vittünk és vittünk, hol szatyorban, hol kamionnal, válságokon, adósságokon át, megragadva minden szelet, minden napsütést, főleg olyan helyzeteket, amivel más már nem akart semmit kezdeni, amit lúzernek látott, megvetett, legyen az régi bútor, bontásból keletkezett anyag, omladozó csarnok, hálátlan piac.

Öregedésemre magamra maradok, mert elfogytak azok az energiaforrásaim, amivel állandóan táplálni tudom az önzést másokban. És mindahányszor elzártam egy csapot, ami a véremet szállította, hirtelen én lettem a geci. Úgyhogy ezekből az anasztáziáskodásokból nekem az jön le, hogy én folyton egy geci vagyok. És ebből a közösségesdiből nekem aztán kurvára elegem lett. Mert minden projektpénzt magam termeltem elő, nem pályázós milliókat baszhattam el. Amikor Géczy Gábor azt mondta, hogy valamikor egy öreget még akkor is tartottak, amég csak egy kukorica csutkát be tudott dobni egy kályhába, vagy csak odaszólni valakinek, megdorgálni, meg ilyesmi, ekkor elnevettem magam keserűen, hogy na ezt rakd be te egy futurista magfalvi anasztáziába. Ahahaaaa!

A családi portáknak, melynek díszes kapu bejárata mögött rendszerint a patakig lenyúlóan, vagy a domb tetején kezdődő erdőkig volt ama egy hektárnyi telek, ami a család életének megteremtette a feltételeit, ez elég volt mindaddig, amíg a nyolc purdé legkisebb járni bíró egyede is arrébb tudott rakni egy cső kukoricát, de mihelyt az tanulni járt az önkéntes tanárhoz, aki akkor pap is volt, az a felcserepedő fiatal a kitagadással kellett szembenézzen. Mert a család idejét önzően csak magába fektette. És végül, a porta új családfeje az lett, miután a csutka dobáló öreg elaludt, amelyik ki tudta túrni a testvéreit az udvarról, illetve az maradhatott közösségi, családtagként, aki alávetette magát az új fejnek. Így történt aztán, hogy ha a nyolc purdéból megmaradt öt, mert hármat elvitt valami kór, az az ötből, különböző természettel, ki maradt, ki elment szerencsét próbálni a városokba, ahol szolgaként más területeken is elkezdhették inaskodásukat. A felmorzsolódásokról nem beszél a nosztalgia statisztika. A háborúban elesett katonákról gyakran ismeretlenként emlékeznek meg, míg az otthon ülő pispekekről név szerint.

Tulajdonképpen ez jelenti a szimbiotikus természetes életmódot, hogy az amelyik erősebben tud kapaszkodni, az fog élni. Ezt tanulja a gazda a természettől, az állatok viselkedéséből, az uborka kapaszkodó technikájától.

Ugyanez az életmód zajlik városon is, csak rafináltabb módon. Mert itt már színház és mozi mutatja a kapaszkodási trükköket, egy magasabb szinten űzött képmutatás és trógerség szimbiotikában.

Az önzés az ősi eleme az embernek, egyik létfeltétele, ez dönti el, hogy bamba őzként fog táplálékul szolgálni a talpraesett farkas komának e vagy sem. Csak az önző embernek hegyesednek a fogai és élesedik az esze. A bamba őz csak álmodozva neszel a fák közt.

A közösségi eszme csak egy filozófiai altétel. Erről ábrándozik az ember, hogy hasznossá válhat egy közösségben, megéli azt az emberi nirvánát testileg is, ami kiteljesíti, egésszé teszi és értelmet ad életének. És ugyanakkor megkapja benne számítását, hogy ha majd kukorica csutkákkal zsonglőrködik, akkor is lesz neki egy barackfa alatt hely hűsölni és méltóan várhatja a frekvenciaugrást.

Mára megtörtént a nagy szellemi ugrás, a fejséget öröklő otthonülő fiú, aki eddig még nem követte a vagyontalan tékozló testvéreit idegen világtájakra, még öregsége előtt ő is fogta hamuba sült pogácsáját és elment északra halpikkelyeket súrolni, otthon hagyván az árverezés előtt álló öreg otthonát, benne csutkákat zabáló öregeivel. És abban reménykedik, hogy legalább lesz miből eltemetnie szüleit. De kétszer meggondolja még, hogy temetésre haza menjen e, mert nem tudni, hogy előtte e vagy utána kell neki 14 napig karanténba zárkózni valahova, ami időszakra nincs kitartása, hisz amit megkeres, azt rendszerint fel is éli. Mert adósságba fogant a múltja, a jelene és valószínű a jövője is. Ugye, még mielőtt bárki blaszfémiát üvölt itt rám, gondolom eddig felfogta, hogy itt önmagamat irónizálom. Az írói képek, azok csak kifejező formák.

Megoldást én nem találok. Talán én is egy sosemvolt ideát követtem az életemben.

Jézus sosem segített konkrétan senkin. Hogy ide-oda szórt egy egy gyógyulást, arra neki nem kellett uzsorásoktól hitelt felvenni, nyolc éven át fizetni kamatait, mert életében egy szakaszában hülye volt és azt hitte közösséget tud teremteni. Nem állt le pozitívkodni a főpappal, hogy mentsék meg a szegényeket, hozzanak létre közösségeket. Jézus egyvonalú megváltást hozott, rémesen hasonlatos a spirituálisok megváltásához: Te és az ÉG. A többieknek adakozz, amint Én: egy kézrátétel ide, egy kézrátétel oda. Helyébe aztán téged drága olajokkal fogják a kurvák hajukkal lábadat mosni, meg úton útfélen etetni majd a fanok. És a kurva pásztorok meg csak ne legeltessenek hatalmas nyájakat, szórják szét őket, és legyenek földönfutók és keresztre feszítettek mint Ő életük legszebb pillanatában. Jézus szerint ez a tökéletesség.

Ez lenne a Jézusos tanítás, ha farizeus szemmel okoskodnánk.

De én mindig azt a következtetést vontam le ezekből, ami nekem feküdt. Ezért, azt reméltem, hogy ahol ketten vagy hárman összegyűlnek a nevében, ott Ő is jelen van és Fejként fogja azt a parányi közösséget vezetni. Ma is nehezen értem meg és fogom fel azt a misztikumot, hogy miként van jelen köztünk, ahol ketten-hárman gyűlünk a nevében, de be kell látnom, hogy mindenikünkkel sajátos és egyedi a kapcsolata, így nem marad más hátra, mint csupán arról számot vetni egymással, amit ma megtehetünk, illetve megteszünk és ki-ki a méltó a munkás a maga bérére alapon megkapja számítását. Aztán holnap kivel, mivel ülünk megint össze a közös asztalhoz, az a holnapi probléma.

Így jutunk a kvantikus szocializációs elméletemhez, ami az adok-kapok alapra épít, elkerülendő a hosszabb távú félreértéseket, elvárásokat, amit az ember egy nagyvonalú percében asztalra tett.

Valószínű Jézus már odaátról tudta, hogy a Te és az Ég kapcsolata hozza meg azt a sajátos és kiegyensúlyozott önmegvalósítást, amivel még földi létedben megéled a szellem és lélek nirvánáját, a szentlélek által, anélkül, hogy felebarátaid irányába bármivel elköteleződj, mert mindenik bassza meg a saját életét, ki mint veti ágyát, úgy aludja álmát.

Ha mindenki puritán életet él, nincs semmije, tehát nem is kell neki osztozkodni. Aztán ha akad egy egy barom birkapásztor, akit fejni lehet, hát istenuccse, minek vót a olyan marha? Ossza szét birkáit és legyen ő is mennyei cérnaszálon függő puritán élősködő. De amint több az új 18 évet betöltő fiatal, mint amennyi a multilevelmarketinges felcsatlakozó, úgy a marha birkapásztorokból sem fogy ki a világ, akiket aztán fejni lehet a sok naplopónak. És tele a Föld égbe néző szellemi atyaságra ráérő puritánnal.

Fogalmam sincs, hogy mi elé néz az ember. Főleg ma, amikor minden arra mutat, hogy függő hídon egyensúlyozunk, a ködtől nem látjuk se a végét, se a szakadék mélységét, azt sem tudjuk ez a híd hová vezet!? Beszélek itt erről a Világjárvány kovid hisztériáról. Egyértelmű, hogy nem a koronavírus itt a vírus és járvány, hanem az amit ez eltakar. Nemcsak a szellemi közösség szűnt meg (ha volt is egyáltalán olyan), hanem a fizikális közösség is megszűnőben van.

Szerintem, ami megbeszélhető, ami vitatható volt, annak az ideje lejárt. Szerintem egy olyan korszakba lépünk, mint egy fajta újjászületésbe. Ez lehet egy laboratóriumi szörny újjászületés, vagy lehet egy új szellemi és lelki műhelyes újjászületés.

Abban a világban élünk, ahol egy Bill Gates, egy Elon Musk egyben maga az ördög, de egyben maga a megváltó. A szilicium völgy szektások megváltóként, a birkapásztorok ördögként nézik. Így van ez a papokkal is, egyesek trógereket látnak bennük, mások a szentatyát. A lesújtó valóság meg annak fog igazat adni, aki a hegyen kiossza az ötezer kenyeret. Haltól eltekinthetünk.

Összekeveredtünk

 

Minden okunk megvolt a szomorkodásra, s talán éppen azért apámmal sokat szoktunk álmodozni arról, hogy milyen is lesz az a Mennyország. Anyám hallgatta beletörődéssel, hogy mi miket hordunk össze, aztán ha megelégelte, annyit mondott, hogy na persze, mert az úgy is lesz, ahogy ti gondoljátok.

Tudtuk, hogy valószínű nem úgy lesz, ahogy összehordtuk, talán másképpen lesz, még annál is jobb, hogy mi azt el nem képzelhetjük, csak tükör által homályosan értelmezzük, hisz korlátoltságunkban el nem tudjuk képzelni a korlátlan állapotot.

Nézem a tehenész valahányadik lányát, amint egyik nemrég született pólyás testvérét altatva keblén sétálgat az udvaron és nézegeti a köves utat, amit a múlt évben építettünk, az egyetlen hozzánk vezető utat, mintha valami reményfélét várna jönni onnan. Talán sóvárogva néz a messzibe és reménykedik valamiben. Nem a lábán száradt kukoricás felé tekintget és onnan várná bármily reményt, hanem az utat kémleli.

A nagy, bozontos kutya is az utat kémleli és úgy tesz, mintha reménykedne ő is. Egyszercsak meglibben a farka ide-oda, elfordul és elindul a csarnokok felé. Pár lépés távlatban megjelent a másik nagy, bozontos kutya is és követi az előbbit. Valamiben ezek is reménykednek. Nem tudom, hogy tükör által homályos dologban e, vagy valami konkrétabb, kézzelfoghatóbb dologban reménykednek?

Hallgattam én itt mindenféle elméletet a koronavírusos világállapot kapcsán, de megmondom őszintén, túlontúl rafinált az összeesküvős világképem ahhoz, hogy egy Bill Gates vakcínabizniszénél, vagy Illuminatés állítólagos interjúnál leragadjak. Voltam Rotary klubosokkal egy ovális asztalnál, ahol meghallgatták a műhelyes terveimet és sűrűn bólogattak, tetszett nekik amit mondtam. Azután sokat leveleztem velük és esküszöm, soha nem küldtek nekem semmiféle szektás brossurát az általuk megvizionált világégésről. Lehet azért sem küldtek nekem szektás brossurákat, mint ahogy más szektások sem próbáltak megkörnyékezni, látván egy posta távolságról is, hogy keményfejű vagyok, azaz meggyőzhetetlen. Konok. De talán csak azért nem küldtek nekem semmiféle brossurát, mert túl szegény voltam hozzá, vagy lehet, hogy nincs is nekik ilyen.

Nem találván elfogadható magyarázatot erre a koronavírusos világproblémára, mely egyértelműen arra utazik, hogy engedelmes és bárgyú társadalmat készítsen elő valamire, kitaláltam én is egy történetet, ami belefér az én saját összeesküvős világképembe.

Parasztosan megmagyarázva, lehet, hogy minden rémség ellenére egy jobb és egy szebb, de mindenképp élhetőbb világot készítenek nekünk.

Hogy kik? Hát lehet történetesen a Bill Gates is, vagy Elon Musk, vagy a Nike, vagy bárki is, akik frekventálják azokat az adott klubokat, ahol a világot meghatározó emberek szoktak összegyűlni.

A híveknek van klubjuk a papjaikkal, a papoknak van külön klubjuk, oda pispek csak felszólalni megy, mert a pispekeknek is van külön klubjuk, ami nem keverendő össze a pápával való beklubolással.

Így van minden rétegnek saját klubja. A milliárdosoknak is külön klubjuk van. Más pezsgőt isznak itt, meg más pezsgőt isznak ott. Minden klubnak megvan a maga problémája és minden klubban más- más szinten találnak megoldásokat a maguk felmerülő problémáira.

Szó volt róla, hogy megújuló energiaforrások. Napenergia, szél, s ilyenek. Ezekről általában úgy beszéltek, mint valami jó dolgok. Mintha ezek a dolgok nem valami gonosz cégemberek felől jöttek volna, hisz a gonoszok csakis olajban gondolkodnak, hanem ezek a dolgok azoktól a normális emberektől jön, akik a jók, a pozitívak, a Föld megmentésén dolgoznak. Ezt már az Ewing családban láttuk, hogy pont az olajmágnás tért át napenergiás cuccokra, mert ő megtehette, hisz a kőolaj már akkor fogyóban volt és a kútfúrók is elöregedtek. Meg az üzletembereknek is kell az adrenalin, amit a teremtéstől remél az ember.

Azóta egy egészen új termékskála jelent meg a piacon, amelyek igaz, itt-ott már megjelentek, de még nem jelentek meg a legalsóbb fogyasztói rétegeknél. Ki vehet magának ma egy villanyautót?

Mi van, ha eljött az ideje annak, hogy a kommunizmushoz, a kapitalizmushoz hasonló forradalom történjen meg a Világban? Egy technikai forradalom, mely felszámolja a vadnyugat rémségeit és rendet teremt a Világban?

Ehhez kéne az elcsigázott társadalom, mely mondjuk ki végre, hogy megfeneklett a növekedésben, zsákutcába jutott minden szinten, magyarán elérte a korlátait, nem tud tovább fejlődni, csak depressziósan szenved, boldogtalan.

Én úgy gondolom, hogy megvan már az új forradalom, amit mi még nem tudunk megfogalmazni, de amelynek a forgató könyve már él.

Emlékszem a műhús videóra, amikor a feltaláló szószólója azt mondta, hogy mind amellett, hogy kisebb az ökológiai lábnyoma, mint az állati húsnak, sokkal egészségesebb és olcsóbban elő lehet állítani, elterjesztésében a legnagyobb akadályát a marketingben találják, túl sok időt és energiát igényel bevinni a létező árú infrastruktúrába. Mivel ismeretlen a termékcsalád, fenntartással fogadnák az üzletláncok, illetve a fogyasztók is.

Mi van, ha már megvan mindenre az új termékskála és egy új marketingen dolgoznak a legfelsőbb klubtagok? Ebbe a képbe belefér a meggyötört fogyasztók, a csendben cseppet sem háborgó vállalkozók tönkre ment cégeikkel, a blazírt társadalmi szónokok a politikusaikkal egyetemben, akik szinte örvendve adják elő a drasztikusabb intézkedéseket az állítólagos fertőzöttes számokat lobogtatva.

Olyan a hangulat, mintha világszerte egy csendes konszenzus lenne: senki sem fél komolyan, de senki nem is idegeskedik komolyan, mintha mindenki azt mondaná: Jöjjön el a Te országod, legyen meg a Te akaratod. Persze nem az Istené.

Tulajdonképpen, ha holnaptól kijön az oltás a koronavírusra, ki tudna ellenállni a népharaggal szemben? Ha jön egy globális megoldás csomag, s benne pár megszorító intézkedés, kit fog érdekelni? Most sem hajítja ki simogatós telefonját senki amiatt, mert követhető minden szava, minden cselekedete.

Apám azon kevés emberek egyike volt, aki nemcsak duzzogott egy kocsmában a rendszer ellen, hanem meggyőződései és cselekedetei miatt többször is elítélték és börtönben ült. Egy jobb világ reményében. Hogy a gyerekei egy szebb, igazságosabb világban éljenek. És nesze neked szebb és igazságosabb világ. Senkit nem hatott meg áldozata. Sőt, a kollégái bemártották, a barátai elhagyták. Lúzernek nézték. Azok is, akik a rendszer miatt szenvedtek. Egyébként.

Mit remélünk mi az életünktől? Hogy Bill Gates, meg Elon Musk feladja ambícióit? Megtagadják a találmányaikat? Hogy majd az oltást megtagadva jobbá változik a Világ?

Még ma cselekedhetünk olyan dolgokat, amitől változhatna minden nap a világ, de nem tesz senki semmit. Mindenki csak a saját ambíciója mentén éldegéli életét, anélkül, hogy másra is oda figyelne. Mindenki úgy vesz le a polcról, hogy oda vissza semmit nem tenne vissza, szíve szerint.

Tudja, hogy minden zacskó egy potenciálisan megfulladt teknős béka, de ezt majd Elon Musk megoldja majd.

Nem. Társadalmilag nincs már mit tenni. Ez egy régi főzet receptje, ami mostanság megvalósul. A kocka el van vetve. A kártyák ki vannak osztva. A szerepek ki vannak adva. Csupán a darab még nem jutott oda a megfelelő részhez. De eljut. Hamarosan. A mi balgaságunk is hozzájárult ehhez a forgatókönyvhöz. Itt nem a “mások” a hibásak, hanem mi is hibásak vagyunk. A trógerek csak azokat a kártyalapokat keverik, amik hozzájuk kerültek. És ki a balfasz, ha mi azt hittük a trógerrel érdemes leállni pókerezni?

És mivel az eljövendő sosem tanult az elmúltakból, szinte azt mondom, hogy nincs értelme ezekről írni, blogolni, videoblogolni azon a címen, hogy legalább követhessük majd vissza, mit és hol szartunk el.

Annyit azért fejlődtünk, hogy ma itt vagyok apaként, és senkit nem érdekel a Mennyország milyen léte, senki nem jön, hogy összehordjunk hetet-havat egy lehetséges mennyország skiccen (piszkozat), és senki nem szörnyülködik, hogy mik vannak. Az Istenben való hit karöltve a spiritualizmussal motivációs tréningezik a sikerről, az egészséges (anorexia) életmódról és a minél kevesebbet való dolgozásról. Ez nem Illuminátti, nem Bill Gates, nem Elon Musk és nem Nike miatt van, hanem amiatt, hogy egyszerűen csak balfaszok vagyunk.

Apámnak egyik szójárása volt: “Nem érdemes összekeveredni...”

Nos, mi jól összekeveredtünk.

Felejtős kor

 

Szombat este lévén, gondoltam legalább két órára lemennék a műhelybe. Nem más, de a lelkem nyugtassam meg. Így érveltem a feleségemnek. Nem mintha érveléseimre kíváncsi lenne. Már ismer engem úgy is, ha nem mondok semmit.

Le is mentem. Átköltöztettem Sanyi lépcső és homlok lapjait. Most már Sanyi lépcsője lesz terítéken az elkövetkező bármennyi időben. Azt hiszem három éve is ott hever a a műhelyben az ablak alatt. Miközben laponként hordtam őket a lapszabász gép közeli falhoz, hogy onnan majd rendre méretre vágom majd, eszembe jutott, hogy talán a másik körfűrész géphez kellett volna vinnem, mert annak jobban vág a lapja. A 45 milliméteres anyagot jobban vágja az. De akkor az megint plusz munka. És már lelkiztem magamban, hogy miért is nem vittem oda egyből? Hogy milyen hülye vagyok.

Amint így önmarcangolás közben átvittem az utolsó lapokat is, lelkembe csapott a felismerés, hogy tulajdonképpen könnyebb a fűrészlapot levenni és átrakni a lapszabász gépre. Mekkora korszakalkotó felismerés! Gondoltam magamban. S így történt, hogy újra rájöttem, milyen hülye vagyok. Hogy is felejtettem én ezt el?

Közben itt ahogy írok izzadságos és rémálmos éjszaka után, pedig esküszöm semmit sem vacsoráztam, mert miután feljöttem a lépcsőhordásos akció után, úgy kimerültem, hogy zuhany után majdnem sírva nyúltam el, és reszkető testtel merültem álomba, hallgatom Julio Iglesiast, és nincs hogy ne vegyem fülre, azt a nevetséges hangmérnöki trükköt, miszerint a doboknál a tamokat térbe helyezik el. Úgy szól, mintha az egyik tam dob valahol balra, a csarnokom északi irányában, úgy ötven méterre, a másik tam pedig a csarnokom keleti irányában, jobbra úgy ötven méterre szólna. Mert ugye a hang egy képet is alkot. Az ember úgy érzi az énekes elől van, a háttér énekesek valahol hátul a térben, kettőjük közt a hangszeresek, de hogy a dobokból a tamok összevissza pingpongoznak, olyan mintha valami óriások a zenekar fölött pingpongoznának és az szól. Ezek ilyen dinamizáló trükkök. Mint a kozmetikában a színek és vonások: egy kedves nőből harciast produkál.

Pár napja azon tűnődöm, hogy ezek a régi emlékek miféle véletlenszerű memória játék folytán jönnek képbe a jelenem képzelet világába? Például lelki látásom van, amint egy kerítés mellett haladok, még Kolozsváron. Valamikor, amikor még húsz sem lehettem. Nem történt semmi akkor, mégis, most eszembe jutott. Csak simán elmentem egy kerítés mellett.

Aztán látásom volt, amint egy esős alkonyatkor elmentem egy vendéglő előtt. Ott se semmi trauma jellegű. Lehettem 23 éves.

Aztán a napokban nemcsak látás, hanem érzés memóriám is támadt, amint első olyan szerelmemmel, aki megfogta kezem és csókolóztam is vele sétáltunk a fellegvár azon részén, ahol a város látszik. Mert én folyton szerelmes vagyok, kilencven kilenc százalékban költőien, plátóian, de itt egy nagyon komoly szerelemről volt szó, amiről akkor azt hittem egy életre szól. Már akkor reménytelenek voltak az álmaim.

A yutub valószínű telepatikusan kigondolta mit gondolok és adott egy algoritmus videót, ahol Tamás Gábor éppen azon a részen sétált és énekelt a fellegváron, ahol mi is sétáltunk első komoly szerelmemmel. Gondoltam, ezt az emléket érdemes megosztani azzal akivel ott sétáltunk, czirka (kb) 37 (ehhez már számológépet használtam) éve. Jól esett, hogy emlékezett az eseményre, sőt ő több alkalomra is emlékszik. Ez is jól esett. Bizsergést éreztem lelkemben, mint egy bios-t fenntartó kis elembizsergés.

Elgondoltam, hogy milyen lesz, ha majd beindul a rendszer, úgy rendesen? A kifogyhatatlan áramforrással? Beszélek itt a másvilágról. Amiről egyre inkább úgy érzem, hogy létezőbb valóság, mint azt mi gondolnánk.

Aztán eszembe jutott egy régi álmom. Itt sem lehettem nagyon messze a húsztól. Azt álmodtam (még teljesen élnek bennem azok a képek), hogy egy sötét barlangszerű alagúton megyek át, rengeteg borzalommal, de senki és semmi nem bánt engem, de attól rendesen félek álmomban és megborzadok. Amint kijutottam a barlangból, egy mesés tisztásra értem ki, ahol a természet elevenebb volt mint a valóságban, és egy csoport ember jött elém üdvözölve. Volt köztük mindenféle ember, akik őszintén örvendtek nekem. Olyan érzés vett hatalmába, amit sem addig, sem azóta nem éltem meg, amit elmondani sem lehet, mert nincs még rá sem magyarázatunk, sem szavunk. Előjött egy fiatal cigányember és kézenrázva üdvözölt. Látván, hogy nem értem az egészet, ez a fiatal cigány mosolyogva bizonygatta, hogy igen én vagyok az, akin segítettél.

Az álom után sokáig törtem a fejem, hogy kik lehettek azok a nekem örvendő emberek, mert egyiket sem ismertem az életben. Főleg a cigány emberen gondolkodtam, hogy ki a fene lehet? Mégsem jöhet álmomba olyan személy, akit egyszer sem láttam életemben, mert akkor az álmok nem a dillóság kivetülései, hanem esetleg lehet más, mint a puszta megélt valóságunk? Na de aztán napok fejtörései meghozták a választ, mert egyszercsak eszembe jutott a cigány gyerek. Igen, valóban segítettem neki, de ott nem ilyen jól nézett ki, nem dicsőséges testben volt, hanem a magunkfajta meggyötört testben. Azért nem ismertem meg. De a felismerést aztán csalódás követte, mert eszembe jutott, hogy nem volt az éppen akkora segítség, hogy érdemes lenne belőle mennyei aktust rendezni. Már én is elfelejtettem, rég.

Na ilyen élmények érnek mostanság. Ami szerintem jelzi, hogy öregszem. Mondjuk erre vannak sokkal egyértelműbb megéléseim. Esetleg keringethet valami ilyen feledős kor? Netán Alzheimer?

Aztán, hogy ezt megírtam, annak az eredménye, hogy elgondolkodtam, az ember manapság elvesztette érzés világát, mert túlontúl megtanult beszédben, írásban kifejezni azon gondolatait, amit nem emésztett meg magában, nem dolgozta fel magában, mint a gyomor a kaját, mielőtt kiszarja magából, hanem csak kiposztolja azt ami éppen kipattan a fejéből, mint a híg fosás, mely a most megivott vizet tolja ki ezerrel.

Hol vannak azok a csendes tekintetek, amik az emberi kapcsolatokban egy életet tartanak ki? Ma mindjárt mindenre felkapjuk a vizet, hirtelen szóvá tesszük, még fel sem ocsúdunk és már lépünk tovább. Hol vannak azok a kapcsolatok, ahol napokig, hetekig, évekig rágnak egy dolgot és végül kiderül, hogy eleve okafogyott volt?

Hogy liberalizmus? Vagy fészbukk? Ezek lennének az események megteremtői? Nem hinném. Inkább ezek az eszközök hozták el az ősi kitörési vágy megfogalmazását. Mert jól esik az embernek ragadozónak lenni. A lelki ösztön végre levetheti fehér ruháját és felveheti a testi ösztön vadász gúnyáját.

Van e visszaút? Szerintem nincs. Mint ahogy a biotermesztésre sincs már lehetőség. Génmódosított magok nélkül már nem lehet gazdaságosan kertészkedni.

Az ember eljutott egy olyan fizikai és lelki állapotba, ami eltávolítja a másvilág érzékelésétől. Már romantikából sem álmodozik egy másvilágról. Azt tartja magáról az ember, hogy az az egyetlen valóság, amit megél.

Az első szerelmem, aki megfogta kezemet és elfogadta csókomat, olyan volt mint egy kulcs a mennyországba. Egy kulcs, ami aztán nem lett az enyém, mert túlságosan zöldfülű szegénylegény voltam, aki azt hitte elég álmodni jó nagy lelkeseket.

Csak aztán az a baj szerintem, hogy azóta sem nőtt be a fejem lágya.

Megsúgom azért töredelmesen, hogy eszemben sincs benöveszteni a fejem lágyát. Mert tudom, hogy a mennyek országába kulcs nélkül is be lehet jutni. Mert a mennyek országában minden más lesz. Nem fogunk magyarázkodni, hanem csak érezni fogunk.

Koncert

 Gyönyörű hangszerelés. Mesteri video és hang keverés. Tartalmas számok.

Utólag biztos meg volt keverve stúdióban. Főleg a hangon hallani, a számok közti átmenetnél. Egyértelmű. Akkora a különbség a bemondó és az ének hang közt, hogy kísért a gondolat, miszerint Tamás Gábor az éneket a stúdióban külön felénekelte. De lehet csak egy jól kidolgozott utómunka.

Mindenképpen etalonnak tekintem.

Kiélveztem minden percét... Ajánlom nektek is!

Mit csinálnak jól a fecskék?

 

Nem az otthon, hanem a világ mind bizonygatta nekem, hogy a korral haladni kell.

Az iskola, a munkahely, a baráti társaság mind mind arra ösztökélt, hogy a korral haladni kell. Most a techvilág is orrba-szájba adja, hogy a korral haladni kell, nap mint nap, percről percre. Innen ez a kétségbeesett kapkodás, hogy nehogy lemaradjunk valamiről.

Csak tudnám miről maradunk le, hogy így rohanunk? Lélekszakadva?

A rohanásból vissza kell fogjak.

Igaz, hogy már inkább csak lélekben rohanok, de már abból is vissza kell fognom.

Felteszem magamban, hogy nem rohanok. Még lelkileg sem.

A fészbukk függőségemmel harcolva (immár negyedik hete) belemerültem a „Rejtjelek” sorozatba. Összeesküvések, terrorizmus, szervezett bűnözés, korrupció garmada tölti ki a sorozat minden részét. Nagyon úgy éreztem, hogy hiábavaló narkózás a sorozat nézése, amíg meg nem szoktam a szereplőket. Aztán már érdekelt az irány.

A film bemutatja, hogy mennyire nehéz jót csinálni, és milyen könnyű gonoszat. Hogy a csapat működik, mert van egy lelkes eleme. Ha az a lelkes eleme kiesik egy betegség miatt, seperc alatt szétszéled a társaság és milyen nehéz újra összeállni. Mert hiába a sok tehetség, ha nem szimbiotikus a társaság, mindig újra és újra meg kell fogalmazni a miérteket, a célokat, a módszereket. Bele lehet fáradni.

A koronavírus jellegű világterrort nagyon szépen megrajzolja a film, egy sima 45 perces filmben. Amikor ezt megírták és leforgatták, még nem volt covid 19. De a lehetséges forgatókönyvet már megalkották. A film szerint az akció megszervezőjének megvannak az érdekeltjei, a nevei, az eszközei és a lecsengés utáni cél is. Sőt nemcsak a cél, hanem a konkrét emberekből álló új hatalom.

Csak mi ezt nem látjuk. Mint ahogy nem fogjuk látni a hatalmat sem.

A fecskék már elmentek rég. Vajon mennyit él egy fecske? Mert szerintem a purdék jönnek vissza a régi fészkükbe. Mit csinálnak jól ezek a madarak, hogy a saját genetikai kódjukra tökéletesen oda tudnak figyelni?

Mi emberek, miért nem tudunk ösztöneinkre hallgatni?

Ha ösztönömre gondolok, akkor nekem valamiért az otthon jut eszembe. A gyermekkor, amikor még pislákolt bennem az ösztön. Mivel rossz óvodás és iskolás voltam, ösztönömben túl sok kárt nem tettek. Viszont az élet földhöz vágott rendesen. Időm sem volt taknyom-nyálam feltörölni a rohanástól, a nehogy lekéssek valamiről.

A lelkiismeret néha jelzett, de csak szólt, mint egy messzi, halk sípolás a ködben.

Most, hogy az erő és szellemi tartalékaimnak a végére járok, a rohanásnak sem igen kellek. A rohanáshoz izom kell. Az nekem már nincs.

De már nem is akarok rohanni többet.

Az egész átállásban van azért valami gyógyuló jelleg is. Érzem, ahogy napról napra leválnak rólam az idegen cselekvésekre hangolódásaim. Keresem a saját kútfőmet. A saját bódémban kutakodok és veszem elő a régi, elfeledett szerszámaimat, készségeimet, álmaimat.

Azon vettem észre magam, hogy rajzolok. Fiókos komódocskákat rajzolok.

Mert kis dolgok. Pepecs munka. Szeretek pepecselni. Szeretem a fiókokat. Ideje lenne felszámolni a szekrénymozgatásokat. S ilyeneket. Kis dolgokat kéne csinálni. Kedvem szerint.

Vissza az alaphoz, a kútfőhöz.

Ezt fogom csinálni a stúdióval is. Vissza az alapokhoz.

A rohanás folytatásához hatalmas befektetések kellenének.

Az alapokhoz visszalépni, több van mint szükséges.

Ha a rohanás már nem opció, az újrafogalmazás a szempont.

A léces ajtó karrier futása

 

Elnéztem a kis léces betétű ajtókat, hogy még esetleg futhatnának egy kört.

S akkor mint a filmekben, menjünk vissza az időben: 17 évvel ezelőtt.

Egy apáca megrendelt az ajtó háta mögé egy sor cipős szekrényt, de legyen keskeny, ők majd elrendezik a cipőket fordítva. Ő mutatta, hogy milyen mély lehet a bútor. Kinyitotta az ajtót és mutatta, eddig lehessen nyitni az ajtót. Legyen szép natúr fából a szekrény. Olyan léces.

Meglett a szekrénysor, elvittem.

Fél év múlva, hogy mégsem jó. Csinálnék helyébe másikat? De úgy, hogy ne fizessen többletet. És legyen nagyobb. Mert végül is, nem muszáj az ajtót annyira kinyitni.

Hozván az általam szokásos áldozatot, holott nem volt szamaritánus szituáció, azt mondtam rendben, de akkor nem fából lesz, hanem ilyen préselt lemezből. Oh, hogy az szuper lesz.

Meglett, elvittem, jobban örültek neki mint a fának. Mert hogy milyen szép. És praktikus. Érdekes, hogy az ipari szemhez szokott fogyasztó (még radikális apáca esetében is) a gépiesen egyforma mintákat, felületeket jobban szereti, mint a fa szánalmas erezetvilágát, sutaságát, néha naivitását.

A megmaradt fa cipős szekrény meg sokáig könyves szekrény volt lakásunkban, aztán lett belőle cipős szekrény. Fiam kiskorában meg szépen telefirkálta mindenféle színes filctollal az ajtókat.

Történt, hogy megmaradt fiókokból szekrényt csináltam, ami végül is nem került a házba, hanem az lett a cipős szekrény. Kényelmesebb és több fér. Így a léces ajtajú szekrénysorocska a műhelyben kötött ki.

Pár hónap alatt jött is egy kis szekrényke rendelés, ilyen kis költségvetésű projekt, és mikor megláttam az ajtókat, megvilágosodtam, hogy az pont jó lesz oda.

A régi lakkot már hiába csiszoltam volna fáig, az anyag az elmúlt 17 évben megsárgult. De nem is volt ez baj, mert ahova kellett, beleillett a régi fenyőbútor. Kiegészítésként szolgált más fenyőbútorok társaságában.

Így csak a filctoll nyomokat csiszoltam le egészen finom szivacs csiszolóval. Aztán újra lakkoztam mindet. Meg ugyancsak régi fából fiókokkal bővítettem, hogy a szekrény elérje a kért magasságot. Az oldalakat régi, furnérozott bútorlapokból vágtam ki, a felső lapra meg vékony, mintás fa szegélyt ragasztottam, hogy ne legyen ilyen műanyag élzárásos széle.

Így kapott még egy esélyt a léces ajtó. Sőt, fő helyre került, mert sok díszes vendég fog szemezni velük.

És még megmaradt három ajtó. Azokra vajon milyen sors vár?

Bútor pásztorálás

 

Hát, hogy az embernek mi is lenne a hivatása.

Fiammal ízlelgetni szoktuk a mindenféle gondolatokat arról, hogy mi is lehetne az ember, ha megnő. Miből élhetne tisztességesen? Mit is szeretne csinálni?

Voltunk informatikusok, programozók, aztán ügyvédek, majd menedzserek. Közben tőzsdén spekulálók is. Ékszerkészítők, majd angol tanárok. Közben megalkottuk a „workface” üzleti oldalt, ahol pár év alatt milliomosokká lettünk.

Mily csodás világban élünk.

Átmenetként adósságokat rovok le. Szekrény javításokat is kell vállalnom, amíg rovom az adósságom. Melyet valószínű a sírba viszek. Végül is, egy alázat gyakorlat. Egy penitencia. Letérdelni, izzadni mint a víz lecsapódás az ablakon, és szétesett, rothadt Ikeás szekrényt újra csavarozni. Azaz szekrényeket. Közben belátom, fontos dolgot végzek. Nincs senki a helyi adatbázisban, aki ezeket meg tudná és merné javítani. Ki gondolná, hogy az infantilis Ikea bútorok javításához szükséges szakértelem? Az a fajta szakértelem, mely lelki mélységben ismeri a szar préselt lemez természetét és a modern látványtervezők észjárását. A kitört buta illesztők helyébe okos csavarokat fúrni, hogy még egy annyit, sőt, még annál is többet tartsanak a szekrények.

Ezeknél a javításoknál a nagybetűs szakma elvész. A nagybetűs szakma aszongya: eldobandó. A tákoló, falusi szakma aszongya: csavarozva még ellesz egy darabig. A tizenvalahány gyermeket nevelő asszony csendben, magában mosolyog, hogy végre megpakolhatja a polcokat. És ha arrébb is tolom a szekrényeket, a sarokba belefér még egyéb kacat is.

Közben a kiizzadt só a trikómról levakarható kiskanállal.

Már rég nem szégyenlem állapotomat. Hogy rendkívül lihegek és izzadok. Csinálják utánam és jobban. Oh Yeah!

Mondtam a fiamnak, meggondolandó, hogy tehetségesként az embernek hol a helye? Tud egy ötösre a tízes skálán, és gyúr egy hatosra? Vagy tud egy ötösre, és a négyeseket emeli ötösre? Elmehetünk Szegedre beépülni és settenkedni a ranglétrán felfele mint szegénylegények. Vagy pásztoroljuk a széledő nyájakat itthon? Hol van ránk nagyobb szükség? Mert elvégre az életben a fontosság, minden önmegvalósításos tan ellenére arra fog szorítkozni, hogy kiknek vagyunk fontosak?

A szekrényekre nézve, én nekik maga az Isteni helytartó vagyok. Ha azt mondom: kuka, akkor elviszik a kukába. Ha azt mondom: javítható, akkor megjavíthatom. Hatalmamban áll, mint a méltó a munkás a maga bérére, különösebb ellenszolgáltatás hiányában, pásztorkodni, az elveszett bútorokat terelni.