Csengő érc

Csinálom már pár éve ezt a virágos kertemet, ahogy szoktam mondani: játszom a Bálint gazdát. Azért is mondom ezt némi iróniával, mert ahányszor olvasom a Bálint gazda okosságait, sosem értek semmit belőle, mintha mondaná a semmit. De biztos az én értelmi képességemmel van baj, mint már sok mindenben bebizonyosodott, illetve bizonyságot tettem róla.
Kipróbáltam már így is úgy is. Mindenféle trükköt alkalmaztam virágjaimmal szemben, de legtöbbször a tudás hiányában játszottam a frankensteint szegény hagymáimmal. Sajnos a szakirodalom nagyon silány, noha terjedelmes, de fix a konkrétumok mindig elmaradnak. Maradnak csak az univerzális üres beszédek.
Ildikó nyomorúságán nevettem magamban, persze sajnálva is, amint tuti recept szerint akart lámpákat csinálni. De hiába jutub, hiába leírás, mégsem állnak meg magukban a lámpa burák, amint mutatják. Nem, mert van valami amit mindig mellőznek elmondani. Amire magad kell rájönnöd. Aztán ha meg magad fizeted az iskoládat, akkor rájössz, hogy mennyire nem életképes a tuti recept.
Így a virágokkal is. Legtöbbre magam jöttem rá, noha félre voltam vezetve a sok okoskodástól.
Például az egyik tuti receptem a hagymásokkal, hogy szeretik az együvé tartozást. Nem sok cserépben egymás mellett, hanem egy földben együtt. Valószínű van erre fizikai magyarázat is, de nekem az a megfigyelésem, hogy virágzásuk is szebb, a növények is erősebbek, teltebbek, ha egy földben vannak együtt. Szerintem kell nekik a rezonálás, a példakép, a közösség, így alkotnak egy nagyobb pozitív energiát. Hiába jön az éterből a pozitív energia, a virágokra egyénenként csak a depressziós vegetálást gerjeszti. Közösben olyan az érzésem, hogy egy nagy energiafelhőt hoznak létre közösen, s ebből jut nekem is, inspirálódok belőle és jól esik, tetszik, örvendeztet, ezért szeretem virágjaim társaságát. A cserépbe izolált növények kínlódnak, nem szeretik, magányosak, nem rezonálnak, hiába öntözöd őket, előbb utóbb olyanokká válnak mint a csövezett betegek, akiket gépek tartanak életben, mert egyébként már holtak, élettelenek.

A dob stúdióm minden bevitt akusztikai elemmel gazdagszik. Nem elég süketté tenni a helyiséget ahol dobolok, hanem akusztikailag is gazdagítani kell. Hogy a dob hangja mindenféle anyagnak ütközve, hogyan adja vissza, amiből születik a tónus. Ezt lehet fizikai képletekkel is magyarázni, de akkor ez ugyancsak Bálint gazdaféle semmit fecsegésnek tűnne nekem. Megfogom az anyagot és variálok. Képlet nélkül. Odateszem. Ha jól szól, marad, ha nem, nem.
Vettem néhány használt dob kelléket, dob bőrt, meg egy ride-nak nevezett cintányért egy marosi sráctól, aki tanácsokkal is ellátott. Mikor azt megszólaltattam, rájöttem, hogy az én cintányérjaim repedt fazékfedők mellette. Az én tányérjaim made in china, míg a “százéves” ride made in germany. Más a színe, a súlya. Szép a lecsengése. De nem is ez az érdekes része a dolgoknak, hanem az, amikor közösségbe helyeztem a meglévő cintányérjaimmal. Megváltozott a hangjuk a szar tányéroknak. Mintha átvették volna az új ridenak a csillogását, energiáját. Hihetetlen, de bizony így lett.
Hát persze, hisz ha csak egy új elemet is beviszek a stúdióba, már attól változik a hang, hát még ha a cinek istene költözik be? Akkora hatalmas tányér, mint egy esőernyő, hogyne lenne hatással a többi anyagra?
Ha jobban szól a dobcucc, bennem is más energiák szülnek új ritmust, amit sosem hittem volna, hogy valamikor püfölni fogok.

Ha valaki megkérdi tőlem, milyen emlékkel élek az iskolás korszakomból, csak annyit tudok mondani, hogy: Kiss Lajos. Ő az a pozitív energia volt nekem az ötödik osztályban, akire rezonáltam. Egy földbeliek voltunk. A magas, erős, nyugodt ember, aki messziről leszart mindenféle konvenciót, neki az ember volt a fontos. Ezzel maradtam.

Így kéne két ember is egymásközt csak a puszta léttel létrehozni azt a plusz energiát, ami a környezetet szebbé, élhetőbbé teszi.
Ha van éltető energia, az az amit generálunk.
Szerintem nem jön sehonnan más energia mint a Naptól, s nekünk azt kell beosztani, azzal kell gazdálkodni.
Ezért egyedi és csodás lehetőség a Földön az élet.
A természet tudja a lényeget, nekünk embereknek komplikáltnak tűnik az ami egy fűszálnak természetes.
Talán ezen a vonalon kellene újra felfedezzük önmagunkat, emberségünk értelmét és alkotói lehetőségeinket, hogy legalább olyan boldogok lehessünk mint a növények.