Csinálom már pár éve
ezt a virágos kertemet, ahogy szoktam mondani: játszom a Bálint
gazdát. Azért is mondom ezt némi iróniával, mert ahányszor
olvasom a Bálint gazda okosságait, sosem értek semmit belőle,
mintha mondaná a semmit. De biztos az én értelmi képességemmel
van baj, mint már sok mindenben bebizonyosodott, illetve bizonyságot
tettem róla.
Kipróbáltam már így is
úgy is. Mindenféle trükköt alkalmaztam virágjaimmal szemben, de
legtöbbször a tudás hiányában játszottam a frankensteint
szegény hagymáimmal. Sajnos a szakirodalom nagyon silány, noha
terjedelmes, de fix a konkrétumok mindig elmaradnak. Maradnak csak
az univerzális üres beszédek.
Ildikó nyomorúságán
nevettem magamban, persze sajnálva is, amint tuti recept szerint
akart lámpákat csinálni. De hiába jutub, hiába leírás, mégsem
állnak meg magukban a lámpa burák, amint mutatják. Nem, mert van
valami amit mindig mellőznek elmondani. Amire magad kell rájönnöd.
Aztán ha meg magad fizeted az iskoládat, akkor rájössz, hogy
mennyire nem életképes a tuti recept.
Így a virágokkal is.
Legtöbbre magam jöttem rá, noha félre voltam vezetve a sok
okoskodástól.
Például az egyik tuti
receptem a hagymásokkal, hogy szeretik az együvé tartozást. Nem
sok cserépben egymás mellett, hanem egy földben együtt. Valószínű
van erre fizikai magyarázat is, de nekem az a megfigyelésem, hogy
virágzásuk is szebb, a növények is erősebbek, teltebbek, ha egy
földben vannak együtt. Szerintem kell nekik a rezonálás, a
példakép, a közösség, így alkotnak egy nagyobb pozitív
energiát. Hiába jön az éterből a pozitív energia, a virágokra
egyénenként csak a depressziós vegetálást gerjeszti. Közösben
olyan az érzésem, hogy egy nagy energiafelhőt hoznak létre
közösen, s ebből jut nekem is, inspirálódok belőle és jól
esik, tetszik, örvendeztet, ezért szeretem virágjaim társaságát.
A cserépbe izolált növények kínlódnak, nem szeretik, magányosak,
nem rezonálnak, hiába öntözöd őket, előbb utóbb olyanokká
válnak mint a csövezett betegek, akiket gépek tartanak életben,
mert egyébként már holtak, élettelenek.
A dob stúdióm minden
bevitt akusztikai elemmel gazdagszik. Nem elég süketté tenni a
helyiséget ahol dobolok, hanem akusztikailag is gazdagítani kell.
Hogy a dob hangja mindenféle anyagnak ütközve, hogyan adja vissza,
amiből születik a tónus. Ezt lehet fizikai képletekkel is
magyarázni, de akkor ez ugyancsak Bálint gazdaféle semmit
fecsegésnek tűnne nekem. Megfogom az anyagot és variálok. Képlet
nélkül. Odateszem. Ha jól szól, marad, ha nem, nem.
Vettem néhány használt
dob kelléket, dob bőrt, meg egy ride-nak nevezett cintányért egy
marosi sráctól, aki tanácsokkal is ellátott. Mikor azt
megszólaltattam, rájöttem, hogy az én cintányérjaim repedt
fazékfedők mellette. Az én tányérjaim made in china, míg a
“százéves” ride made in germany. Más a színe, a súlya. Szép
a lecsengése. De nem is ez az érdekes része a dolgoknak, hanem az,
amikor közösségbe helyeztem a meglévő cintányérjaimmal.
Megváltozott a hangjuk a szar tányéroknak. Mintha átvették volna
az új ridenak a csillogását, energiáját. Hihetetlen, de bizony
így lett.
Hát persze, hisz ha csak
egy új elemet is beviszek a stúdióba, már attól változik a hang,
hát még ha a cinek istene költözik be? Akkora hatalmas tányér,
mint egy esőernyő, hogyne lenne hatással a többi anyagra?
Ha jobban szól a dobcucc,
bennem is más energiák szülnek új ritmust, amit sosem hittem
volna, hogy valamikor püfölni fogok.
Ha valaki megkérdi tőlem,
milyen emlékkel élek az iskolás korszakomból, csak annyit tudok
mondani, hogy: Kiss Lajos. Ő az a pozitív energia volt nekem az
ötödik osztályban, akire rezonáltam. Egy földbeliek voltunk. A
magas, erős, nyugodt ember, aki messziről leszart mindenféle
konvenciót, neki az ember volt a fontos. Ezzel maradtam.
Így kéne két ember is
egymásközt csak a puszta léttel létrehozni azt a plusz energiát,
ami a környezetet szebbé, élhetőbbé teszi.
Ha van éltető energia,
az az amit generálunk.
Szerintem nem jön
sehonnan más energia mint a Naptól, s nekünk azt kell beosztani,
azzal kell gazdálkodni.
Ezért egyedi és csodás
lehetőség a Földön az élet.
A természet tudja a
lényeget, nekünk embereknek komplikáltnak tűnik az ami egy
fűszálnak természetes.
Talán ezen a vonalon
kellene újra felfedezzük önmagunkat, emberségünk értelmét és
alkotói lehetőségeinket, hogy legalább olyan boldogok lehessünk
mint a növények.