“Fiúk, van ez a
tizenkét lej, meg kéne nyiratkoznotok, meg kéne fürödjetek,
anyám vár ebéddel, mit szóltok ehhez a projekthez”?
De nem így volt. Hanem
így: “itt van tizenkét lej, elmentek megnyiratkoztok a
Zburliciban, utána pedig elmentek anyámhoz ebédeltek és
lefürödtök.”
Csűrtem, csavartam a
tizenkét lejt a kezemben és a fantáziám pörgött. Az kizárt
volt, hogy leüljünk apámmal és megbeszéljük ezt a dolgot. A
mega projektemet azzal a 12 lejjel. A hegyi beszédekről bármikor
le tudtunk volna ülni, hosszasan beszélni, de hogy megint milyen
emeletes ökörségen töröm a fejem, kizárt. Úgyhogy a
disznóságokra volt időm elég, délután négyig, amíg hazajön a
munkából. Noha az öcsém előre megmondta, baj lesz ebből, a
vállalkozási kedv nagyobb volt bennem a közelgő bajnál,
legalábbis az volt az érzésem, hogy délután négyig örökre
enyém a világ. Hamar elintéztem a dolgokat, vettünk egy egy rég
kinézett parittyát a játék üzletből, elmentünk Géza tatához,
ki megnyírt minket ingyen, a nagymamának nem volt ínyére, hogy
ugyanott lefürödjünk, de végül belement, igaz végig duzzogott,
ebédet nem adott, de erre számítottam is, ezért a megmaradt négy
lejből vajas kifliket vettünk, amiben sosem láttam a vajat, de ha
éhesek voltunk, megettük.
Jön haza apám, minden
rendben, kérdezte. Igen, mondtam, minden rendben. Tudtam, hogy
magyarázatokra úgysincs értelme.
Nem telik el pár perc,
hív a Párisz utcai nagymama, hogy nem voltunk nála, pedig ebéddel
is várt.
Apám ennyit mondott
nekem: hazudtál.
Én meg neki: igen.
Odarendelte az összes
játékainkat, hogy mindet törjünk össze, tépjünk szét, ollóval
vágjuk el. Bélyeg gyűjteményt is. Mindent. Sírtunk. De akkora
volt bennem a dac, hogy nem kértem bocsánatot. Anyám nem szólt
bele. Abban az időben a nőknek nem volt beleszólásuk. Akkor még
eszükben sem volt beleszólni, de láttam neki is könnyesek voltak a
szemei.
Estefele még eszembe
jutottak valami dolgaim, azokat is eszébe juttattam apámnak, hogy
azokat is fel lehet vágni. Azokat is felvágtuk.
Nem tagadom, rengeteg
pozitív dolgot kaptunk apámtól, de ezt a leckéjét sem akkor, sem
most nem tudom megérteni. Vagyis értem, én akkor is értettem, de
nem látom át a nevelő hatását.
Mert hogy szokta mondani,
az Atya és a Fiú egyek, ezt már gyerekként letisztáztuk, hogy
miként egyek. S akkor gondoltam, filóztam, hogy én ezzel a külön
vállalkozással ezt az egységet szentségtelenítettem meg.
Dacolásommal tulajdonképpen kimutattam, hogy engem nem a játékaim
határoznak meg, le tudtam mondani róluk.
Valószínű apám sem
értette meg az én üzenetemet, talán sokáig aztán azért
kesereghetett magában, hogy engedetlen fiú voltam. És ha ez a
szent egység megbomlik, mi lesz akkor ezzel az egész váltságművel?
Mert az évek során aztán ugyanez a sztori majdnem többször
megismétlődött, de annyira megtanultam a leckét, hogy ha valamit
kigondolt, abban nem sokat segíthet véleményem.
Hiába, az akkori felnőtt
embernek volt egy státusa, ha ő valamit kigondolt, az szent és
sérthetetlen volt. Ilyen világ volt akkor. Ezt a világot még
fellelni egyes konzervatív körökben, ahol ezek a hordozók még
élnek.
Amiben tévedhetett apám,
hogy nem kellett volna barátaival esténként sűrű cigifelhőben a
szabadságokról, meg ezen elvekről filózni, mert gyermek fülem és
szívem minden szót elkapott és rágott, mint korunk menői az
orbit gumit.
Úgy éreztem, hogy ez a
Jézus valami iszonyatosan nagy szabadságot hozott el nekünk, és
majd valamikor ez én szavam is érni fog valamit, meg az én
gondolataimról is beszélhetünk majd, viszont ebből a realitás
főképpen a “majd” volt mindig.
Nincs sok ilyen képem a
gyermek koromról, nem kell kétségbe esni, hogy most akkor itt
sorra fogom írni a “hogyan lettem én neoliberális nemzetáruló”
sorozatomat. Mostanában vagyok ugyanabban a helyzetben, amikor apám
helyében vagyok a fiammal szemben, emlékszem ezekre a dolgokra és
megpróbálom másképp felfogni a dolgokat. Lemondtam az egység
kényszerűségéről, nem vagyunk egyek senki senkivel, mindegyikünk
külön élet, saját akarattal, saját meglátással, céllal,
úttal, és ezt fontos támogatni, nem valamiféle nemlétező
tradicionális titulust.
Valószínű itt értettem
én félre ezt a Jézust, amikor ő az egész múltra azt mondta,
hogy három nap alatt egyenlővé teszi a porral, és ezentúl nincs
szükség közvetítőre, bárki mehet az Istenhez direktbe, hogy én
ezt szó szerint értettem.
Aztán később olvastam a
tálentomos történetet és akkor is szembesültem borzasztó
tettemmel, hogy ha rám volt bízva az a 12 lej, mint tálentom és
azt rendesen megforgattam, hogy lett belőle parittya is, ebéd is,
meg nyiratkozás, meg fürdés is, mi volt rossz benne?
Mi lett volna, ha akkor
apám azt mondja, meséljem el a 12 lej történetét és
meghallgatta volna gondolat futásomat és motivációmat? Elmondtam
volna, hogy nagytata szívesen megnyírt minket, nagymama noha
kommentált, de lefürödtünk nála, de ő úgyis mindig kommentál,
a másik nagymama viszont mindenért aggódik, ha szarunk is a
vécéjébe, mindig elmondja hogyan szarjunk, hogy előbb papírt
tegyünk arra a részre, ahova potyog a szarunk, és egyáltalán mi
nyűg vagyunk neki, meg sokkal messzébb van tőlünk az a Párizs
utca, mint a Mócok útja, és nem mellesleg útba esik a játék
üzlet is. Tehát a haszon a két parittya. Ahogy apám szerette
volna, úgy nem lett volna parittya, de ahogy én kitaláltam, úgy
lett két parittya. Persze, nem gondoltam, hogy ez akkora baj, hogy
mindenemet elvesztem estére. És nemcsak én, hanem az öcsém is.
Noha ő előre meglátta, hogy baj lesz.
Miért fontos ez nekem ma?
Beléptem az ötvenegybe.
Éppen befejezek egy kis szoba padlózást valakinek, és valószínű
ez az utolsó padlózásom ebben az életben. Mert túlsúlyos
vagyok, igaz sosem szerettem térdelni, megnyúlt térdszalagokkal
élek gyermekkorom óta, derekam szörnyen fáj, karjaim fájnak, és
lelkileg is némileg összetört vagyok, hogy rájöttem, ez sem megy
már.. Ha visszatekintek a lehúzott 25 év vállalkozására, azt
vélem felfedezni, hogy nem a szárnyalás jellemezte ezt az
időszakot, hanem a megfelelés. A nehogy megsérteni a drága
megrendelőt. Kiszolgálni gondolatai legmélyebb bugyrait is,
anélkül, hogy bármit is megtartsak jutalomként. És láss csudát,
sosem mondta egyik kliensem sem, hogy bocs, de nem várok el ingyen
munkát. Igaz én sem ecseteltem, hogy mi az amit kifizetett és mi
az amit nem. Mert alázatosnak neveltek engem. Örvendjek, hogy
élhetek. És így is lett, alázatosan örvendek, hogy élhetek. És
megannyi kliensem tudtán kívül élvezi az életemet. És talán ez
az ama elpocsékolt tálentom, amiből semmi hasznot nem húztam, de
legalább el sem ástam, hanem csendes társként elsikkasztottam
magamtól alázatos mivoltomba.
Ott is volt végig
mögöttem az árny, hogy vállalkozni bűn. Nyomorogni dicsőség.
Ha jobb munkám adódott s netán vehettem egy jobb szerszámot,
rögtön szólt a lélek drágalátos csilingelő hangja, hogy
valóban szükséged van a harmadik csiszoló gépre? S akkor
bűnvallóan magamnak bemesélem, hogy igen, mert ez így, a másik
meg úgy, a harmadik meg amúgy csiszol. És bocsi, kímélem a kezem.
De természetesen ha kell, kézzel is felforrósítom a csiszoló
vásznat.
A minap én is délután
ötre értem haza a padlózásból. De egész héten így volt. A
fiam egyedül volt egész nap. Kérdem tőle beesve az ajtón, te
gyerek, ettél valamit? Rám néz megrökönyödve, azt mondja:
“ettem hát, te apa, ne félj, feltalálom magam...” és
elmosolyodik.
Beugrott nekem ez ezzel a
12 lejjel. Mi lett volna, ha fültől fülig érő mosollyal
mondhattam volna el apámnak, hogy feltaláltam magam a rám bízott
tálentommal?