A tálentom

Fiúk, van ez a tizenkét lej, meg kéne nyiratkoznotok, meg kéne fürödjetek, anyám vár ebéddel, mit szóltok ehhez a projekthez”?
De nem így volt. Hanem így: “itt van tizenkét lej, elmentek megnyiratkoztok a Zburliciban, utána pedig elmentek anyámhoz ebédeltek és lefürödtök.”

Csűrtem, csavartam a tizenkét lejt a kezemben és a fantáziám pörgött. Az kizárt volt, hogy leüljünk apámmal és megbeszéljük ezt a dolgot. A mega projektemet azzal a 12 lejjel. A hegyi beszédekről bármikor le tudtunk volna ülni, hosszasan beszélni, de hogy megint milyen emeletes ökörségen töröm a fejem, kizárt. Úgyhogy a disznóságokra volt időm elég, délután négyig, amíg hazajön a munkából. Noha az öcsém előre megmondta, baj lesz ebből, a vállalkozási kedv nagyobb volt bennem a közelgő bajnál, legalábbis az volt az érzésem, hogy délután négyig örökre enyém a világ. Hamar elintéztem a dolgokat, vettünk egy egy rég kinézett parittyát a játék üzletből, elmentünk Géza tatához, ki megnyírt minket ingyen, a nagymamának nem volt ínyére, hogy ugyanott lefürödjünk, de végül belement, igaz végig duzzogott, ebédet nem adott, de erre számítottam is, ezért a megmaradt négy lejből vajas kifliket vettünk, amiben sosem láttam a vajat, de ha éhesek voltunk, megettük.
Jön haza apám, minden rendben, kérdezte. Igen, mondtam, minden rendben. Tudtam, hogy magyarázatokra úgysincs értelme.
Nem telik el pár perc, hív a Párisz utcai nagymama, hogy nem voltunk nála, pedig ebéddel is várt.
Apám ennyit mondott nekem: hazudtál.
Én meg neki: igen.
Odarendelte az összes játékainkat, hogy mindet törjünk össze, tépjünk szét, ollóval vágjuk el. Bélyeg gyűjteményt is. Mindent. Sírtunk. De akkora volt bennem a dac, hogy nem kértem bocsánatot. Anyám nem szólt bele. Abban az időben a nőknek nem volt beleszólásuk. Akkor még eszükben sem volt beleszólni, de láttam neki is könnyesek voltak a szemei.
Estefele még eszembe jutottak valami dolgaim, azokat is eszébe juttattam apámnak, hogy azokat is fel lehet vágni. Azokat is felvágtuk.

Nem tagadom, rengeteg pozitív dolgot kaptunk apámtól, de ezt a leckéjét sem akkor, sem most nem tudom megérteni. Vagyis értem, én akkor is értettem, de nem látom át a nevelő hatását.
Mert hogy szokta mondani, az Atya és a Fiú egyek, ezt már gyerekként letisztáztuk, hogy miként egyek. S akkor gondoltam, filóztam, hogy én ezzel a külön vállalkozással ezt az egységet szentségtelenítettem meg. Dacolásommal tulajdonképpen kimutattam, hogy engem nem a játékaim határoznak meg, le tudtam mondani róluk.
Valószínű apám sem értette meg az én üzenetemet, talán sokáig aztán azért kesereghetett magában, hogy engedetlen fiú voltam. És ha ez a szent egység megbomlik, mi lesz akkor ezzel az egész váltságművel? Mert az évek során aztán ugyanez a sztori majdnem többször megismétlődött, de annyira megtanultam a leckét, hogy ha valamit kigondolt, abban nem sokat segíthet véleményem.
Hiába, az akkori felnőtt embernek volt egy státusa, ha ő valamit kigondolt, az szent és sérthetetlen volt. Ilyen világ volt akkor. Ezt a világot még fellelni egyes konzervatív körökben, ahol ezek a hordozók még élnek.
Amiben tévedhetett apám, hogy nem kellett volna barátaival esténként sűrű cigifelhőben a szabadságokról, meg ezen elvekről filózni, mert gyermek fülem és szívem minden szót elkapott és rágott, mint korunk menői az orbit gumit.
Úgy éreztem, hogy ez a Jézus valami iszonyatosan nagy szabadságot hozott el nekünk, és majd valamikor ez én szavam is érni fog valamit, meg az én gondolataimról is beszélhetünk majd, viszont ebből a realitás főképpen a “majd” volt mindig.
Nincs sok ilyen képem a gyermek koromról, nem kell kétségbe esni, hogy most akkor itt sorra fogom írni a “hogyan lettem én neoliberális nemzetáruló” sorozatomat. Mostanában vagyok ugyanabban a helyzetben, amikor apám helyében vagyok a fiammal szemben, emlékszem ezekre a dolgokra és megpróbálom másképp felfogni a dolgokat. Lemondtam az egység kényszerűségéről, nem vagyunk egyek senki senkivel, mindegyikünk külön élet, saját akarattal, saját meglátással, céllal, úttal, és ezt fontos támogatni, nem valamiféle nemlétező tradicionális titulust.
Valószínű itt értettem én félre ezt a Jézust, amikor ő az egész múltra azt mondta, hogy három nap alatt egyenlővé teszi a porral, és ezentúl nincs szükség közvetítőre, bárki mehet az Istenhez direktbe, hogy én ezt szó szerint értettem.
Aztán később olvastam a tálentomos történetet és akkor is szembesültem borzasztó tettemmel, hogy ha rám volt bízva az a 12 lej, mint tálentom és azt rendesen megforgattam, hogy lett belőle parittya is, ebéd is, meg nyiratkozás, meg fürdés is, mi volt rossz benne?

Mi lett volna, ha akkor apám azt mondja, meséljem el a 12 lej történetét és meghallgatta volna gondolat futásomat és motivációmat? Elmondtam volna, hogy nagytata szívesen megnyírt minket, nagymama noha kommentált, de lefürödtünk nála, de ő úgyis mindig kommentál, a másik nagymama viszont mindenért aggódik, ha szarunk is a vécéjébe, mindig elmondja hogyan szarjunk, hogy előbb papírt tegyünk arra a részre, ahova potyog a szarunk, és egyáltalán mi nyűg vagyunk neki, meg sokkal messzébb van tőlünk az a Párizs utca, mint a Mócok útja, és nem mellesleg útba esik a játék üzlet is. Tehát a haszon a két parittya. Ahogy apám szerette volna, úgy nem lett volna parittya, de ahogy én kitaláltam, úgy lett két parittya. Persze, nem gondoltam, hogy ez akkora baj, hogy mindenemet elvesztem estére. És nemcsak én, hanem az öcsém is. Noha ő előre meglátta, hogy baj lesz.

Miért fontos ez nekem ma?
Beléptem az ötvenegybe. Éppen befejezek egy kis szoba padlózást valakinek, és valószínű ez az utolsó padlózásom ebben az életben. Mert túlsúlyos vagyok, igaz sosem szerettem térdelni, megnyúlt térdszalagokkal élek gyermekkorom óta, derekam szörnyen fáj, karjaim fájnak, és lelkileg is némileg összetört vagyok, hogy rájöttem, ez sem megy már.. Ha visszatekintek a lehúzott 25 év vállalkozására, azt vélem felfedezni, hogy nem a szárnyalás jellemezte ezt az időszakot, hanem a megfelelés. A nehogy megsérteni a drága megrendelőt. Kiszolgálni gondolatai legmélyebb bugyrait is, anélkül, hogy bármit is megtartsak jutalomként. És láss csudát, sosem mondta egyik kliensem sem, hogy bocs, de nem várok el ingyen munkát. Igaz én sem ecseteltem, hogy mi az amit kifizetett és mi az amit nem. Mert alázatosnak neveltek engem. Örvendjek, hogy élhetek. És így is lett, alázatosan örvendek, hogy élhetek. És megannyi kliensem tudtán kívül élvezi az életemet. És talán ez az ama elpocsékolt tálentom, amiből semmi hasznot nem húztam, de legalább el sem ástam, hanem csendes társként elsikkasztottam magamtól alázatos mivoltomba.
Ott is volt végig mögöttem az árny, hogy vállalkozni bűn. Nyomorogni dicsőség. Ha jobb munkám adódott s netán vehettem egy jobb szerszámot, rögtön szólt a lélek drágalátos csilingelő hangja, hogy valóban szükséged van a harmadik csiszoló gépre? S akkor bűnvallóan magamnak bemesélem, hogy igen, mert ez így, a másik meg úgy, a harmadik meg amúgy csiszol. És bocsi, kímélem a kezem. De természetesen ha kell, kézzel is felforrósítom a csiszoló vásznat.

A minap én is délután ötre értem haza a padlózásból. De egész héten így volt. A fiam egyedül volt egész nap. Kérdem tőle beesve az ajtón, te gyerek, ettél valamit? Rám néz megrökönyödve, azt mondja: “ettem hát, te apa, ne félj, feltalálom magam...” és elmosolyodik.

Beugrott nekem ez ezzel a 12 lejjel. Mi lett volna, ha fültől fülig érő mosollyal mondhattam volna el apámnak, hogy feltaláltam magam a rám bízott tálentommal?

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése