Artizán Blues Rádió

Loading ...
Winamp, iTunes Windows Media Player Real Player QuickTime Stream Proxy
A fenti kis ikonok egyikére kattintva lejátszó lista tölthető le. A blog további böngészéséhez új ablak nyitását ajánlom, hogy a rádió zavartalanul tovább működhessen. Köszönöm.

A lelki paca


Vettem ilyen vékony kolbászfélét, amit virsliként megfőztem, hogy nosza reggelizzek egyet. Ilyen multimédia forma. A számítógép előtt.
Erre, mikor viszem a tányért az asztalomhoz, kiesik a villa a földre, jó adag mustárral rajta. Plaszk! És persze szétterül a mustár a fiam régi mokettáján, amin utcák és házak vannak mintaként. Ezt a mokettát én örököltem, hogy a fiam kinőtte. Apának jó, úgyis második gyerekkorába hajlik.
Természetesen pánikszerűen súroltam fel a mokettáról a mustárt, gondosan eltüntetve idétlenkedésem nyomát. Mindig, mikor leejtek ilyen pasztás dolgokat szőnyegre, mokettára, eszembe jut egy eset, ami a vállalkozásom korai időszakában történt meg.
Erre, ezo-mazo spiritualisztikába fulladt elmélkedéseimtől kétségbeesett olvasóim újabb megbotránkoztatására gondoltam elmesélem a történetet.

Sosem gondoltam volna, hogy a munkám révén (majdnem szakmát írtam, de ez nem lenne igaz, mert munkáim során a túlélés vezérelt, nem valamiféle szakmai hóbort..) emberek életébe nemcsak belelátni fogok, hanem az adott idő szeletben mondhatni az életük részévé is válok. Sosem gondoltam arra, de genere empatikus lévén, hogy ezt a relációt anyagilag a magam javára tudtam volna használni.
A de genere marketinges, az bemegy a házba, mint a farkas koma, illegeti- billegeti magát, hogy ő az, aki a megoldásokat birtokolja és senki más. Erre én a balfasz malac, azon vakarom fülem tövét, hogy miként lehetne jót tenni a másiknak. Húsz év praktice után sem tudtam elvonatkoztatni az empatikus énemet az adott szituációkban, holott már sokszor a klienseket is idegesítette, hogy miként lehetek olyan élhetetlen, és láttam rajtuk, hogy sokszor azért nem rendeltek, mert már nem bírták lelkiismeretileg, hogy nem kérem meg az árát. De fura mód, ez a lelkiismerettség sosem ösztönözte őket arra, hogy viszont empátiájukat főniciai találmányban fejezzék ki.

Nos. Talán második, vagy harmadik ajtómat készítettem asztalos khárrierem elején, mikor Kolozsváron a Monostor negyedben egy fiatal házaspár lecseréltette a tömbház lakás bejárati ajtóját. Olaszba jártak dolgozni, akkoriban az nagy dolog volt. Nehéz volt külföldre kijutni. Komoly pénzeket fizettek a vízumokért. De akkora volt a nyomor, mindjárt a forradalom után, hogy akinek sikerült kijutni Olaszba ilyen alja munkára, az itthon maga volt az establishment. Ez a fiatal pár is időnként hazajöttek és csinosítgatták a lakásukat. Emlékszem, ilyen tipikus horror lakás volt, amilyenek a kommunista blokkok csak tudtak lenni. Ott találkoztam azzal, hogy az ajtó tokokat fémből csinálták, és azokat beöntötték a panóba előre gyárilag. Ezt nem volt honnan tudjam, és mikor vittem az ajtót, szembesültem azzal, hogy le kell törnöm a beton tokot vésővel, mert akkoriban Hilti még térképen sem volt, nemhogy bárkinek lett volna. Egy teljes nap törtem a betont kézzel, mindenkinek a teljes megrökönyödésére és kiakadásra. Az egész lépcsőház tiszta ideg volt. Rólam fojt a verejték patakokban, aztán folyókban, és minden ütés a lelkembe hatolt.
Ez még az az időszak volt, amikor nem volt purhab, az ajtó szerelése után gipsszel dolgoztam el az üres részt.
A házaspár sajnált engem, a pali részvétből eleresztett pár káromkodást, hogy kinek volt ez az állat ötlete, hogy betonból csinálják a tokot. Viszont a részvét nem nyúlt mélyebben a zsebbe. Igaz, én sem mondtam, hogy bocs, de nem erre számítottam. Fogaim közt a betont csikorgatva este hálát adtam az Úrnak, hogy sikerült betennem az ajtót.
Eltelt pár év, és összefutottam a csajjal, és oda volt, hogy a sors hozott minket össze. Mert ugye akkor sem használtam névjegykártyát, mobil meg nem létezett.
Mondja, hogy a lakásban szeretne ezt azt csináltatni, hogy bevállalom e, mert azóta már jó néhány mesteremberrel volt dolga, és emlékszik a spártai türelmemre meg ilyenek.
Persze, mondom.
Elmentem, megnéztem miről lenne szó. Hát konyhabútor, meg ilyenek, de előbb szeretné kijavítani a lakást, konyhába boltíves lófaszokat meg álplafont, lámpákkal benne. Nosza én sem voltam rest, mert akkoriban már voltunk négyen-öten a csoportban, belső lakásrendezési munkákat is bevállaltunk. Ez valahogy mindig úgy alakult, hogy a mi munkánk függött attól, hogy a festők mikor fejezik be a munkát. Az rendszerint húzódott, így elkezdtünk mi is vállalni festő munkákat. Ez valahogy úgy működött akkor, hogy volt Feri a festő, ő kartonozott, glettolt, festett, én a mindenes, víz, villany, szerkezetes, minden apró munkában kiegyeztünk, irtó olcsón futott minden, csurrant cseppent mindenhonnan, túléltük a heteket, hónapokat... Akkor a profit mint olyan, ismeretlen volt. (Ezért voltam kiakadva most, mikor Gigi felesége -ki életében egy napot nem dolgozott- felhányta nekem azokat az időszakokat, hogy Giginek nem volt munkakönyve, most az özvegy nyugdíja emiatt kevés... Hát babám, azok az idők háborús idők voltak, amikor az ember azért volt hálás, hogy minden nap evett valamit. Egyébként, amikor Gigi akkor dolgozott, a felesége még óvodába járhatott, és Gigi nagyanyja minden pénzét legombolta Giginek, úgy történt, hogy én adtam olyan pénzt Giginek pluszba, amiről a nagyanyja nem tudott... ez a valóság..)

Na. Megcsináltuk a konyhát cakkumpakk. Akkor a nappalit, aztán a szobákat, bebútoroztuk az egész házat. Utoljára a háló szobában a beépített szekrényre szereltük az ajtókat, a csaj már letette a hófehér mokettát.
Én meg nagy ügyesen elejtettem valamit, amiből kiesett valami kék folyadék és mint egy nagy paca éktelenkedett az új, hófehér, bolyhos mokettán. A csaj nem volt otthon, gondoltam ha meglátja összeomlik idegileg, mert már amúgy is nagyon a határán volt.
Mert az évek alatt közben elváltak, lett egy aranyos kislányuk, ő maga nevelte, a férje elment más csajjal, de közben ő is összeállt egy gazdag olasz pasassal, aki részben finanszírozta a lakás felújítást.
Elkezdtem mosni azt a pacát a mokettán, de az csak terjedt és terjedt. Kezdtem bepánikolni. Minden létező szert kipróbáltam, ami a csaj fürdőjében található volt, de a paca csak nőttön nőtt. Végül fehér fogpasztával keféltem fehérre. De ezt úgy kell elképzelni, hogy több órán át próbálkoztam, és már teljesen ki voltam.
Amúgy is már szét voltam esve a hajtástól, karácsony előtt voltunk, ilyenkor mindenki feszültebb és felettébb ideges, ha nem jönnek össze a dolgok.
Mellesleg a khárrierem teljesen erről szólt, hogy rendszerint karácsonyra nem a megnyugvás adventes sorozata volt jellemző, hanem minden kibaszott gyertyagyújtással közelebb álltam az idegösszeroppanáshoz, mint akár a pár napja elmúlt karácsony alkalmával.
A csajnak voltak egyéb bajai is, én átéreztem, hogy a gazdag olaszt nem szereti, de a lánya miatt állt le vele. Januárban mindjárt kellett menjen olaszba dolgozni, és a lányát valami nagynénje nevelte míg ő ott dolgozott. Hazajött húsvétra és karácsonyra. A bánat ölte, de a lehetőség hívogatta.
Hazajött a csaj, mi már a végére jártunk a munkánkkal, másnap már karácsony volt.
Az a jelenet teljesen beleégett az emlékezetembe. Ha lerajzolnám, akkor egy Shrek forma csávót rajzolnék, ki szégyenlősen nézi a cipője orrát, míg csurom sár a feje, meg latyakokban folyik róla a mocsárlé, a csaj meg a hétszépességes hétszép nádszál királykisasszony, kinek kecses vállain az egész Világ terhe és mikor meglátja a gazmatyizott kékes pacát a hófehér makulátlan bolyhos mokettáján, mentem összeroskad és szörnyethal.
És majdnem így is történt a valójában, csupán egy két részlet változik benne, ami viszont teljesen más értelmet ad a bonyodalomnak.
Amint meglátja a csaj a pacát, nem szól semmit, bemegy a fürdőbe, hoz egy flakont onnan, amit nem tudom honnan rántott elő, mert kerestemben azt nem láttam, azzal befújta a pacát és egy szivaccsal seperc alatt hófehérre súrolta a mokettát.
Ezután leüllt az ágy szélére és csendes zokogásnak eredt. Kiborult.
Én meg álltam ott, mint a megszeppent Shrek, kiről a mocsárlé csatakokban folyik, és majdnem én is elpityeregtem magam, a helyzettől meghatottan, rekedt hangon bocsánatot kértem. Erre a csaj rámnéz nedves szemekkel, kitágulnak a szemei és azt mondja, hogy de ugyan minek? Mert hát hogy te voltál mellettem ezekben a napokban, mindent annyira jól és olcsón csináltál meg, teljesen újjá varázsoltad a lakásomat, ugyan mire kérsz bocsánatot?
Hát a pacáért... így a Shrekforma.
Mi?... és nézett értetlenül a csaj. A paca? Ja? Hát ez direkt olyan moketta, hogy könnyen tisztítható.
Aztán dióhéjban elmondta, mi nyomja lelkét. Én azt kihámoztam már a sorok közt, mert lehet, hogy a moketta pacákhoz nem értek, de a lelki pacákat azokat valahogy átérzem. Mondjuk a lelki pacákat sem tudom kifehéríteni, ezért csak hallgatok nagyokat és legfeljebb energetikailag áraszthatok magamból valamit, amiből talán a munkámban is lecsapódik. Nem a cicomában, pompában, hanem csak úgy...

Aztán évekre rá megint felhívott, akkor már mobil világ volt, hogy egy ismerősének kéne ugyanúgy a teljes lakást berendezni, felújítani, de akkor én már csak az asztalosságra szakosodtam, és nem éltem Kolozsváron. Mondjuk érdekelt volna, hogy mi lett aztán a lányával, az olasszal. Nem más, de azokban a hónapokban, mintha én is családtag lettem volna, és akarva akaratlanul be voltam vonva a családi dolgokba. Hogy a kislány szobája milyen legyen, hogy legyen, a részletesség teljes igényével. De ez az ideiglenes családtagság megszűnik, mihelyt kilépek az életükből, onnan tovább már nem tartózik rám a sztori folytatása.

Mikor elgondoltam, hogy regénybe foglalnám ezeket a sztorikat, azt is elgondoltam, hogy a fogyaszthatóságának érdekében -mivel a puszta és szánalmas valóság a kutyát sem érdekli- megtoldanám pikánsabb jelenetekkel a történeteket. Mert nemcsak a bútorok formáiban lelem a szépet, noha lehet szexi egy asztalláb, de semmi nem pótolja egy igazi, szép formájú női lábat. Ott, abban a pacás félreértésben egy hatalmas lehetőség alakulhatott volna egy összeborulásos, vadszexes részvétnyilvánításba, amit a regény szereplői utána természetesen egy életre szégyelltek volna maguk előtt, de a megváltáshoz szükséges a bűn, és a bűn az mindig olyan, ami jó.
A tisztaság fényében a bűnjó elmaradt, így a megváltás is másodhelyre került, és regény sem született belőle.

Így a lelki pacáról.