Vettem
ilyen vékony kolbászfélét, amit virsliként megfőztem, hogy
nosza reggelizzek egyet. Ilyen multimédia forma. A számítógép
előtt.
Erre,
mikor viszem a tányért az asztalomhoz, kiesik a villa a földre, jó
adag mustárral rajta. Plaszk! És persze szétterül a mustár a
fiam régi mokettáján, amin utcák és házak vannak mintaként.
Ezt a mokettát én örököltem, hogy a fiam kinőtte. Apának jó,
úgyis második gyerekkorába hajlik.
Természetesen
pánikszerűen súroltam fel a mokettáról a mustárt, gondosan
eltüntetve idétlenkedésem nyomát. Mindig, mikor leejtek ilyen
pasztás dolgokat szőnyegre, mokettára, eszembe jut egy eset, ami a
vállalkozásom korai időszakában történt meg.
Erre,
ezo-mazo spiritualisztikába fulladt elmélkedéseimtől
kétségbeesett olvasóim újabb megbotránkoztatására gondoltam
elmesélem a történetet.
Sosem
gondoltam volna, hogy a munkám révén (majdnem szakmát írtam, de
ez nem lenne igaz, mert munkáim során a túlélés vezérelt, nem
valamiféle szakmai hóbort..) emberek életébe nemcsak belelátni
fogok, hanem az adott idő szeletben mondhatni az életük részévé
is válok. Sosem gondoltam arra, de genere empatikus lévén, hogy
ezt a relációt anyagilag a magam javára tudtam volna használni.
A
de genere marketinges, az bemegy a házba, mint a farkas koma,
illegeti- billegeti magát, hogy ő az, aki a megoldásokat
birtokolja és senki más. Erre én a balfasz malac, azon vakarom
fülem tövét, hogy miként lehetne jót tenni a másiknak. Húsz év
praktice után sem tudtam elvonatkoztatni az empatikus énemet az
adott szituációkban, holott már sokszor a klienseket is
idegesítette, hogy miként lehetek olyan élhetetlen, és láttam
rajtuk, hogy sokszor azért nem rendeltek, mert már nem bírták
lelkiismeretileg, hogy nem kérem meg az árát. De fura mód, ez a
lelkiismerettség sosem ösztönözte őket arra, hogy viszont
empátiájukat főniciai találmányban fejezzék ki.
Nos.
Talán második, vagy harmadik ajtómat készítettem asztalos
khárrierem elején, mikor Kolozsváron a Monostor negyedben egy
fiatal házaspár lecseréltette a tömbház lakás bejárati
ajtóját. Olaszba jártak dolgozni, akkoriban az nagy dolog volt.
Nehéz volt külföldre kijutni. Komoly pénzeket fizettek a
vízumokért. De akkora volt a nyomor, mindjárt a forradalom után,
hogy akinek sikerült kijutni Olaszba ilyen alja munkára, az itthon
maga volt az establishment. Ez a fiatal pár is időnként hazajöttek
és csinosítgatták a lakásukat. Emlékszem, ilyen tipikus horror
lakás volt, amilyenek a kommunista blokkok csak tudtak lenni. Ott
találkoztam azzal, hogy az ajtó tokokat fémből csinálták, és
azokat beöntötték a panóba előre gyárilag. Ezt nem volt honnan
tudjam, és mikor vittem az ajtót, szembesültem azzal, hogy le kell
törnöm a beton tokot vésővel, mert akkoriban Hilti még térképen
sem volt, nemhogy bárkinek lett volna. Egy teljes nap törtem a
betont kézzel, mindenkinek a teljes megrökönyödésére és
kiakadásra. Az egész lépcsőház tiszta ideg volt. Rólam fojt a
verejték patakokban, aztán folyókban, és minden ütés a lelkembe
hatolt.
Ez
még az az időszak volt, amikor nem volt purhab, az ajtó szerelése
után gipsszel dolgoztam el az üres részt.
A
házaspár sajnált engem, a pali részvétből eleresztett pár
káromkodást, hogy kinek volt ez az állat ötlete, hogy betonból
csinálják a tokot. Viszont a részvét nem nyúlt mélyebben a
zsebbe. Igaz, én sem mondtam, hogy bocs, de nem erre számítottam.
Fogaim közt a betont csikorgatva este hálát adtam az Úrnak, hogy
sikerült betennem az ajtót.
Eltelt
pár év, és összefutottam a csajjal, és oda volt, hogy a sors
hozott minket össze. Mert ugye akkor sem használtam névjegykártyát,
mobil meg nem létezett.
Mondja,
hogy a lakásban szeretne ezt azt csináltatni, hogy bevállalom e,
mert azóta már jó néhány mesteremberrel volt dolga, és
emlékszik a spártai türelmemre meg ilyenek.
Persze,
mondom.
Elmentem,
megnéztem miről lenne szó. Hát konyhabútor, meg ilyenek, de
előbb szeretné kijavítani a lakást, konyhába boltíves
lófaszokat meg álplafont, lámpákkal benne. Nosza én sem voltam
rest, mert akkoriban már voltunk négyen-öten a csoportban, belső
lakásrendezési munkákat is bevállaltunk. Ez valahogy mindig úgy
alakult, hogy a mi munkánk függött attól, hogy a festők mikor
fejezik be a munkát. Az rendszerint húzódott, így elkezdtünk mi
is vállalni festő munkákat. Ez valahogy úgy működött akkor,
hogy volt Feri a festő, ő kartonozott, glettolt, festett, én a
mindenes, víz, villany, szerkezetes, minden apró munkában
kiegyeztünk, irtó olcsón futott minden, csurrant cseppent
mindenhonnan, túléltük a heteket, hónapokat... Akkor a profit
mint olyan, ismeretlen volt. (Ezért voltam kiakadva most, mikor Gigi
felesége -ki életében egy napot nem dolgozott- felhányta nekem
azokat az időszakokat, hogy Giginek nem volt munkakönyve, most az
özvegy nyugdíja emiatt kevés... Hát babám, azok az idők háborús
idők voltak, amikor az ember azért volt hálás, hogy minden nap
evett valamit. Egyébként, amikor Gigi akkor dolgozott, a felesége
még óvodába járhatott, és Gigi nagyanyja minden pénzét
legombolta Giginek, úgy történt, hogy én adtam olyan pénzt
Giginek pluszba, amiről a nagyanyja nem tudott... ez a valóság..)
Na.
Megcsináltuk a konyhát cakkumpakk. Akkor a nappalit, aztán a
szobákat, bebútoroztuk az egész házat. Utoljára a háló
szobában a beépített szekrényre szereltük az ajtókat, a csaj
már letette a hófehér mokettát.
Én
meg nagy ügyesen elejtettem valamit, amiből kiesett valami kék
folyadék és mint egy nagy paca éktelenkedett az új, hófehér,
bolyhos mokettán. A csaj nem volt otthon, gondoltam ha meglátja
összeomlik idegileg, mert már amúgy is nagyon a határán volt.
Mert
az évek alatt közben elváltak, lett egy aranyos kislányuk, ő
maga nevelte, a férje elment más csajjal, de közben ő is
összeállt egy gazdag olasz pasassal, aki részben finanszírozta a
lakás felújítást.
Elkezdtem
mosni azt a pacát a mokettán, de az csak terjedt és terjedt.
Kezdtem bepánikolni. Minden létező szert kipróbáltam, ami a csaj
fürdőjében található volt, de a paca csak nőttön nőtt. Végül
fehér fogpasztával keféltem fehérre. De ezt úgy kell elképzelni,
hogy több órán át próbálkoztam, és már teljesen ki voltam.
Amúgy is
már szét voltam esve a hajtástól, karácsony előtt voltunk,
ilyenkor mindenki feszültebb és felettébb ideges, ha nem jönnek
össze a dolgok.
Mellesleg
a khárrierem teljesen erről szólt, hogy rendszerint karácsonyra
nem a megnyugvás adventes sorozata volt jellemző, hanem minden
kibaszott gyertyagyújtással közelebb álltam az
idegösszeroppanáshoz, mint akár a pár napja elmúlt karácsony
alkalmával.
A
csajnak voltak egyéb bajai is, én átéreztem, hogy a gazdag olaszt
nem szereti, de a lánya miatt állt le vele. Januárban mindjárt
kellett menjen olaszba dolgozni, és a lányát valami nagynénje
nevelte míg ő ott dolgozott. Hazajött húsvétra és karácsonyra.
A bánat ölte, de a lehetőség hívogatta.
Hazajött
a csaj, mi már a végére jártunk a munkánkkal, másnap már
karácsony volt.
Az
a jelenet teljesen beleégett az emlékezetembe. Ha lerajzolnám,
akkor egy Shrek forma csávót rajzolnék, ki szégyenlősen nézi a
cipője orrát, míg csurom sár a feje, meg latyakokban folyik róla
a mocsárlé, a csaj meg a hétszépességes hétszép nádszál
királykisasszony, kinek kecses vállain az egész Világ terhe és
mikor meglátja a gazmatyizott kékes pacát a hófehér makulátlan
bolyhos mokettáján, mentem összeroskad és szörnyethal.
És
majdnem így is történt a valójában, csupán egy két részlet
változik benne, ami viszont teljesen más értelmet ad a
bonyodalomnak.
Amint
meglátja a csaj a pacát, nem szól semmit, bemegy a fürdőbe, hoz
egy flakont onnan, amit nem tudom honnan rántott elő, mert
kerestemben azt nem láttam, azzal befújta a pacát és egy
szivaccsal seperc alatt hófehérre súrolta a mokettát.
Ezután
leüllt az ágy szélére és csendes zokogásnak eredt. Kiborult.
Én
meg álltam ott, mint a megszeppent Shrek, kiről a mocsárlé
csatakokban folyik, és majdnem én is elpityeregtem magam, a
helyzettől meghatottan, rekedt hangon bocsánatot kértem. Erre a
csaj rámnéz nedves szemekkel, kitágulnak a szemei és azt mondja,
hogy de ugyan minek? Mert hát hogy te voltál mellettem ezekben a
napokban, mindent annyira jól és olcsón csináltál meg, teljesen
újjá varázsoltad a lakásomat, ugyan mire kérsz bocsánatot?
Hát
a pacáért... így a Shrekforma.
Mi?...
és nézett értetlenül a csaj. A paca? Ja? Hát ez direkt olyan
moketta, hogy könnyen tisztítható.
Aztán
dióhéjban elmondta, mi nyomja lelkét. Én azt kihámoztam már a
sorok közt, mert lehet, hogy a moketta pacákhoz nem értek, de a
lelki pacákat azokat valahogy átérzem. Mondjuk a lelki pacákat
sem tudom kifehéríteni, ezért csak hallgatok nagyokat és
legfeljebb energetikailag áraszthatok magamból valamit, amiből
talán a munkámban is lecsapódik. Nem a cicomában, pompában,
hanem csak úgy...
Aztán
évekre rá megint felhívott, akkor már mobil világ volt, hogy egy
ismerősének kéne ugyanúgy a teljes lakást berendezni,
felújítani, de akkor én már csak az asztalosságra szakosodtam,
és nem éltem Kolozsváron. Mondjuk érdekelt volna, hogy mi lett
aztán a lányával, az olasszal. Nem más, de azokban a hónapokban,
mintha én is családtag lettem volna, és akarva akaratlanul be
voltam vonva a családi dolgokba. Hogy a kislány szobája milyen
legyen, hogy legyen, a részletesség teljes igényével. De ez az
ideiglenes családtagság megszűnik, mihelyt kilépek az életükből,
onnan tovább már nem tartózik rám a sztori folytatása.
Mikor
elgondoltam, hogy regénybe foglalnám ezeket a sztorikat, azt is
elgondoltam, hogy a fogyaszthatóságának érdekében -mivel a
puszta és szánalmas valóság a kutyát sem érdekli- megtoldanám
pikánsabb jelenetekkel a történeteket. Mert nemcsak a bútorok
formáiban lelem a szépet, noha lehet szexi egy asztalláb, de semmi
nem pótolja egy igazi, szép formájú női lábat. Ott, abban a
pacás félreértésben egy hatalmas lehetőség alakulhatott volna
egy összeborulásos, vadszexes részvétnyilvánításba, amit a
regény szereplői utána természetesen egy életre szégyelltek
volna maguk előtt, de a megváltáshoz szükséges a bűn, és a bűn
az mindig olyan, ami jó.
A
tisztaság fényében a bűnjó elmaradt, így a megváltás is
másodhelyre került, és regény sem született belőle.
Így
a lelki pacáról.
Megkerestettem a gugli fordítójával, mi az a moketta.
VálaszTörlésA nyelvfelismerés megmutatta, hogy japánul azt jelenti "szintén rúg" .
Tippem szerint kilépő lehet. Olyasmi, amire a kádból, ágyból kelve még mezítláb lép az ember gyermeke.
Aztán átállítottam románra az első ablakot, de az nem ismerte sem 1, sem 2 kával. Viszont felajánlotta a ch-t. S lőn világosság.
Szőnyeg.
Megint bővült a szókincsem.
De szerintem a Shrek ott akkor átölelte volna Fionát még azon melegiben, hát lett volna visítozás.
Mi itt Erdélyben simán átvettünk szavakat a románból, mocheta = moketta. Vannak elrománosodott falvak, ahonnan kihaltak a magyarok, de valamikor magyar lakta vidék volt, ott a bolt = bolta, a gyufa = gyufé (mert az "a" betüt a román verve nem mondja ki. Attilának azt mondja, hogy Otilo, de inkább Uotilo...
Törlésrendesen a moketta az padlószőnyeg. Ez amit méterre árulnak, nem a hagyományos szőnyeg.
Ez a Shrek féle szereplő már korán megtanulta, hogy a nők kétféle férfit ismernek: egy lelki társat, akinek vállát áztatni lehet és egy állatot, amely őket vadul dugja, kis erőszak belefér. A lelki társától az érintés legkisebb gondolatától is visítófrászt kap.
Shrek csak regényben zsákolhat nőt.
Valószínű azért nem is írom a regényt, hogy Shreknek ne kelljen giccsessé válnia...
A román kiejtésről nincs sok fogalmam, de a lengyelt megpróbáltuk táborban tizenévesen. Kitört bele a nyelvünk, és akitől tanultam, Marek Pjacseknek hívták, vagy valami hasonló, mert ő mindre rázta a fejét, aki megpróbálta kimondani.
TörlésHa nem anyánktól tanuljuk, ezek nem lesznek tökéletesek. Gondolom a románok nem is akarják magyarosan ejteni a szavainkat.
A könyvet azért megírhatnád, mert a következő lúzer nemzedék reménykedhetne. :-)
De nem gonoszkodom. Én a sorozatban gyártott rózsaszín regényeket nem tudom olvasni.
Anyu kapott valakitől egyszer, és unatkoztam. Beleolvastam egybe. Aztán egy másikba, majd a harmadikba. Romána. Azt hiszem, ez volt a sorozat címe.
Ott is valami mengmentő ölére hullott a szépség, amikor mástól megcsalatott.
Legalább volna valami életszagú bevezetés, valami érdekes felvezetés is Muskóci módra.
Te, meg Hanczur hozzászólása együtt egy jó nagy kacagást hoztatok ki belőlem.
VálaszTörlésAttila! Az biztos, hogy vevő lennék a könyvedre.
Pláne a meg nem írottra... (hihihi, értsd: nevetés)
Törlés