Elmentem
Hunorral a “Panorama Blues festival” első estjére, jó 45
kilométerre fekvő Gyalár faluban. Vajdahunyad után eltévedtem
kétszer is, ez tökéletesen bizonyítja, hogy mennyire nem tudok
tájékozódni, mindegy miről van szó: utazásról életről,
bármiről. Globális helymeghatározó rendszerrel a kezemben is
eltévedek, mert képes vagyok vitába szállni a technológiával
is. A kütyü nem vitatkozik velem, ha hibás útra is térek, elvisz
akár nyolc kilométerre is, ahonnan visszafordít. Mert csak ott
talált visszafordító lehetőséget. Persze hiába néztem még
Vajdahunyadon a táblákat, egy adott pillanatban eltűnnek, mintha
elnyelné a textúra, s az ember vakon bóklászik a nem egyértelmű
útszakaszokon. Az egészben a tragikum, hogy Gyalár előtti
Csincsis tónál többször is jártam. Mindegy, én már ilyen
vagyok, mindent legalább háromszor kell elkezdjek, nem értek
elsőből. Csoda hogy élek. Az viszont elgondolkodtató, hogy
mennyit dolgozhattam potyára a sok újrakezdéstől. Most is
legalább 15 km-t rááldoztam bunkóságomra.
Na
de kiértünk, és nem vesztettünk semmit, a hangolás még két
órát eltartott. Mondjuk ez nekem csemege, amint figyelem mit
csinálnak. A rengeteg zenész beállása, hangolása. Hangszer és
hang orgia. Valószínű a kütyük iránti rajongásom a
bunkóságomban gyökerzik. Megmagyarázhatatlan élvezet. Ilyenkor
figyelem a zenészek, technikusok mimikáit, próbálok belelátni
életükbe. Ez is élvezet. Az egész megjelenésüket az élet
filozófiájuk hatja át. Fura figurák. Főleg a rockos, bluesos
művészek.
Ez
egy három napos rendezvény sorozat, amit már hatodik éve
szerveznek. A hegytetőn, egy kis szálloda mezején. Nagyon szép
a hely, tágas, remek ötlet volt oda képzelni egy ilyen
rendezvényt.
Ami
elszomorított kissé, hogy alig jöttek emberek. Kétszázan ha
voltunk, gyerekestől, mindenestől. Ebből legalább ötven hatvan
csak a művészek, stáb, technikusok. Hatalmas felhozatal volt,
technikailag a minőség kiváló, a zenészek is mind a szakma
nehezei. Szoktam azért nézegetni, de legtöbbjükről nem is
hallottam.
A
jegyvásárlás is olyan volt, hogy láttam egy nénit egy dobozzal a
kezében és megszólítottam, hogy jegyet tetszenek e árulni? Éppen
hogy nem kérleltem, hogy adjon el két jegyet. Hunor szerint simán
megúsztuk volna jegy nélkül is. Lehet, mondtam, de nézz körül,
ki a túró fizeti ki ezt a sok felhozatalt? Mert szerintem így is
veszteséges a vállalkozás. Mert a zenészek sem jöhettek ingyen.
Ilyen látogatottság mellett a zenész pálya nagyon silány.
Megfigyeltem
az embereket, leginkább az én generációm volt jelen, fiatal alíg
jött el. Sokan baráti körökben voltak, magyar hangot vagy arcot
nem hallottam a közönségben. Mondom, alig voltunk cakk pakk
kétszázan. Éjfélre már mindenki jóllakott miccsel, sörrel,
zenével. Kíváncsi lennék hányan vettek jegyet?
A
zene minősége az elvárásaim fölé emelkedtek, a zenészek, a
technika is hihetetlenül csúcs volt. Jó érezni, hogy a rock, a
blues még nem halott. Valahogy úgy látom, hogy erre igény nem
annyira a hallgatóságban van, hanem a művelőiben. A rock, a blues
egy életforma, és lehet jól is van így, mert a rockos vagy
bluesos viselkedéses divat nagyon félreértelmezte a műfajokat.
Ebben az értelmezésben a zenészek mint valami elhivatott papok
vagy örültek, akik nem tudnak mit kezdeni ösztönükkel. Úgy
gitározik egy egy zenész, hogy látszik, az mást se csinál egész
nap.
Egy
ilyen helyen átjön ez az elhivatottsági érzés. Jó tapasztalni,
hogy az őrültség lehet, hogy baj, de jól esik. Ilyenkor valahogy
az ember könnyebben viseli a terhét, hogy ha nem is normális, de
vannak többen.
Vegyük
csak az én életemet. Zenélni szerettem volna fiatal koromban, de a
szegénységem derékba törte minden vágyamat és elképzelésemet.
De amikor megéreztem az idő múlását, beleőszültem a sok
várásba, tettem egy meggondolatlan lépést, megvettem a dobot. És
a ritka szabad időimben elkezdtem püfölgetni. Elgémberedett
tagjaim nem úgy válaszolnak, ahogy a fejemben eldőlnek a dolgok.
Másra tanítottam kezeimet az elmúlt harminc évben. Aztán
belevágtam a virtuális stúdiózásba, és három évre rá,
befejeztem az első coveres albumomat. Olyan amilyen. Nem nagy ügy,
de a semmihez képest óriási. Semmi ahhoz képest, amit a
fesztiválon hallottam. De a semmihez képest egy kész fesztivál.
A
fiam pácolás közben hallgatta a “Remix My Time” című első
albumom béta verzióját, és azt mondta, hogy nem ismeri a számok
eredeti verzióit, de ezek a feldolgozások vidámak. Úgyhogy az
első rewiew pozitív lett. Kíváncsi vagyok majd az asszony
véleményére, mert az utóbbi három évben talán kétszer volt a
stúdiómban, összesen három és fél percre. A stúdióm a kamrán
túl van, úgy kábé négy méterre. Szóval nem kell három busszal
átszállni.
Az
este felírtam az első audio cédét, végre elkészültem vele.
Viszont nem olvassa minden olvasó. Az anyag jó, a verbatim, amit
mindenki ajánlott, többször is megnéztem az író programot, nem
hibáztam semmivel. Nem értem. Ez megint egy dolog, aminek utána
kell nézzek. Semmit sem kapok meg egyértelműen. De nem baj, így
tanulok.
Nem
sietek feltenni a netre az albumot, mert tudom, hogy a natíve
érdeklődés nulla lenne iránta, és még meg akarok bizonyosodni
arról, hogy nem sértek meg holmi szerzői jogokat. Mert hiába csak
egy bemutató, azaz nem kereskedelmi célú alkotás, a mindenféle
keresők ezzel nem törődnek. Mondjuk azt nem értem, hogy miként
oszthatnak meg milliók a jutub csatornáikon híres előadók
számait, több százezres nézettséggel, én egyszer próbáltam
feltenni egy coveres anyagot, amit már a címben részleteztem hogy
ki s mi s miféle cover, de nem is engedte élesíteni a dolgot? Hogy
lehet ez?
Emil
siránkozik, hogy a facebookon megosztott videóikat nem lájkolják
az ismerősök. Vigasztaltam, hogy a facebook egyszerűen nem oszt
meg tartalmat még az ismerősökkel sem, ha nem fizetsz. Igen, az
első körben be kell jelöld az értesítő harangot minden
ismerősödnél, ha akarsz tőle minden bejegyzéséről tudni, de
ezt kevesen tudják, ezért van az, hogy a facebook jelenleg kéretlen
tartalommal rohan le, fizetett hirdetésekkel, olyan posztolásokat
oszt meg, amiért a kont tulajdonosa fizet. Feltűnt, hogy ismerőseim
egy ideje nem írtak semmit. Aztán elmentem az oldalukra, és
ugyancsak írtak. Bejelöltem a harangot, lejött egy két írásuk,
de aztán újra csend. Mindent algoritmusok szabályoznak. Felejtsük
el a faszbukkot. Így semmi értelme. Mert hiába építettem ki egy
baráti kört, csoportos érdeklődéseket, semmi sem jön le egy idő
után. Viszont egy csomó más marhaság igen. De már annyi
marhaság, hogy nincs idő a szelekcióra.
Attól
még Emil (the Stonecrops) szomorúsága érthető, sajnos ennyire
nincs igény semmire ami a mienk. Nincs igény se a saját
termékeinkre, se saját kulturánkra (legyen az akár a majmolt
világzene).
a kép a "Glasul Hunedorean" oldaláról van |
A
Panorama Blues fesztivál is hűen tükrözi a tömeg ízlés
irányát, de talán úgy kell ezt felfogni, hogy csak nem hal ki
teljesen a csináld magad öröme, hisz nincs élvezetesebb mint az,
ha magad hozol össze egy akkordot vagy egy ritmust. Akkor is, ha
nincs se piaci, se eszmei értéke, egy ideig az ember álomban
ringatja magát. Ezt az érzést talán csak az tudja megélni,
akinek sikerül egy adott pillanatban egy jó akkord fogást
sajátilag előállítani. Van olyan, mint bármilyen istenes
katarzis, azzal a különbséggel, hogy ez tőlem függ, nem valami
ismeretlen hatalom szeszélyétől.
(megjegyzés: a csatolt kép a helyi újságból van kiemelve, ahol tucatnyi kép van az eseményről és elég jól körülírva mi volt és mire lehet számítani. A reggeli, ropogós újságban már megjelent, az ami pár órával azelőtt történt. Ehhez képest más magyar eseményekről még maguk a magyar médiák sem emlékeznek meg. Szégyen és gyalázat rájuk! És akkor sírunk, hogy elnyomásban élünk! Az igazság az, hogy az égadta világon senki nem mozgat semmit, ha arra nincs pénz! Ez minősíti még a magyar írókat is! Orbánt dicsőíteni van pénz, de a helyi kultúrára még az se figyel oda, aki erre hivatott! A szomorú az egészben -magyaroszági orbánhívők kiábrándítására- hogy ha nem lenne pénz, orbándicsőítés sem lenne... mert ennyire karakán az erdélyi -legendás- magyar...)