Panorama Blues


Elmentem Hunorral a “Panorama Blues festival” első estjére, jó 45 kilométerre fekvő Gyalár faluban. Vajdahunyad után eltévedtem kétszer is, ez tökéletesen bizonyítja, hogy mennyire nem tudok tájékozódni, mindegy miről van szó: utazásról életről, bármiről. Globális helymeghatározó rendszerrel a kezemben is eltévedek, mert képes vagyok vitába szállni a technológiával is. A kütyü nem vitatkozik velem, ha hibás útra is térek, elvisz akár nyolc kilométerre is, ahonnan visszafordít. Mert csak ott talált visszafordító lehetőséget. Persze hiába néztem még Vajdahunyadon a táblákat, egy adott pillanatban eltűnnek, mintha elnyelné a textúra, s az ember vakon bóklászik a nem egyértelmű útszakaszokon. Az egészben a tragikum, hogy Gyalár előtti Csincsis tónál többször is jártam. Mindegy, én már ilyen vagyok, mindent legalább háromszor kell elkezdjek, nem értek elsőből. Csoda hogy élek. Az viszont elgondolkodtató, hogy mennyit dolgozhattam potyára a sok újrakezdéstől. Most is legalább 15 km-t rááldoztam bunkóságomra.
Na de kiértünk, és nem vesztettünk semmit, a hangolás még két órát eltartott. Mondjuk ez nekem csemege, amint figyelem mit csinálnak. A rengeteg zenész beállása, hangolása. Hangszer és hang orgia. Valószínű a kütyük iránti rajongásom a bunkóságomban gyökerzik. Megmagyarázhatatlan élvezet. Ilyenkor figyelem a zenészek, technikusok mimikáit, próbálok belelátni életükbe. Ez is élvezet. Az egész megjelenésüket az élet filozófiájuk hatja át. Fura figurák. Főleg a rockos, bluesos művészek.
Ez egy három napos rendezvény sorozat, amit már hatodik éve szerveznek. A hegytetőn, egy kis szálloda mezején. Nagyon szép a hely, tágas, remek ötlet volt oda képzelni egy ilyen rendezvényt.
Ami elszomorított kissé, hogy alig jöttek emberek. Kétszázan ha voltunk, gyerekestől, mindenestől. Ebből legalább ötven hatvan csak a művészek, stáb, technikusok. Hatalmas felhozatal volt, technikailag a minőség kiváló, a zenészek is mind a szakma nehezei. Szoktam azért nézegetni, de legtöbbjükről nem is hallottam.
A jegyvásárlás is olyan volt, hogy láttam egy nénit egy dobozzal a kezében és megszólítottam, hogy jegyet tetszenek e árulni? Éppen hogy nem kérleltem, hogy adjon el két jegyet. Hunor szerint simán megúsztuk volna jegy nélkül is. Lehet, mondtam, de nézz körül, ki a túró fizeti ki ezt a sok felhozatalt? Mert szerintem így is veszteséges a vállalkozás. Mert a zenészek sem jöhettek ingyen. Ilyen látogatottság mellett a zenész pálya nagyon silány.
Megfigyeltem az embereket, leginkább az én generációm volt jelen, fiatal alíg jött el. Sokan baráti körökben voltak, magyar hangot vagy arcot nem hallottam a közönségben. Mondom, alig voltunk cakk pakk kétszázan. Éjfélre már mindenki jóllakott miccsel, sörrel, zenével. Kíváncsi lennék hányan vettek jegyet?
A zene minősége az elvárásaim fölé emelkedtek, a zenészek, a technika is hihetetlenül csúcs volt. Jó érezni, hogy a rock, a blues még nem halott. Valahogy úgy látom, hogy erre igény nem annyira a hallgatóságban van, hanem a művelőiben. A rock, a blues egy életforma, és lehet jól is van így, mert a rockos vagy bluesos viselkedéses divat nagyon félreértelmezte a műfajokat. Ebben az értelmezésben a zenészek mint valami elhivatott papok vagy örültek, akik nem tudnak mit kezdeni ösztönükkel. Úgy gitározik egy egy zenész, hogy látszik, az mást se csinál egész nap.
Egy ilyen helyen átjön ez az elhivatottsági érzés. Jó tapasztalni, hogy az őrültség lehet, hogy baj, de jól esik. Ilyenkor valahogy az ember könnyebben viseli a terhét, hogy ha nem is normális, de vannak többen.
Vegyük csak az én életemet. Zenélni szerettem volna fiatal koromban, de a szegénységem derékba törte minden vágyamat és elképzelésemet. De amikor megéreztem az idő múlását, beleőszültem a sok várásba, tettem egy meggondolatlan lépést, megvettem a dobot. És a ritka szabad időimben elkezdtem püfölgetni. Elgémberedett tagjaim nem úgy válaszolnak, ahogy a fejemben eldőlnek a dolgok. Másra tanítottam kezeimet az elmúlt harminc évben. Aztán belevágtam a virtuális stúdiózásba, és három évre rá, befejeztem az első coveres albumomat. Olyan amilyen. Nem nagy ügy, de a semmihez képest óriási. Semmi ahhoz képest, amit a fesztiválon hallottam. De a semmihez képest egy kész fesztivál.
A fiam pácolás közben hallgatta a “Remix My Time” című első albumom béta verzióját, és azt mondta, hogy nem ismeri a számok eredeti verzióit, de ezek a feldolgozások vidámak. Úgyhogy az első rewiew pozitív lett. Kíváncsi vagyok majd az asszony véleményére, mert az utóbbi három évben talán kétszer volt a stúdiómban, összesen három és fél percre. A stúdióm a kamrán túl van, úgy kábé négy méterre. Szóval nem kell három busszal átszállni.
Az este felírtam az első audio cédét, végre elkészültem vele. Viszont nem olvassa minden olvasó. Az anyag jó, a verbatim, amit mindenki ajánlott, többször is megnéztem az író programot, nem hibáztam semmivel. Nem értem. Ez megint egy dolog, aminek utána kell nézzek. Semmit sem kapok meg egyértelműen. De nem baj, így tanulok.
Nem sietek feltenni a netre az albumot, mert tudom, hogy a natíve érdeklődés nulla lenne iránta, és még meg akarok bizonyosodni arról, hogy nem sértek meg holmi szerzői jogokat. Mert hiába csak egy bemutató, azaz nem kereskedelmi célú alkotás, a mindenféle keresők ezzel nem törődnek. Mondjuk azt nem értem, hogy miként oszthatnak meg milliók a jutub csatornáikon híres előadók számait, több százezres nézettséggel, én egyszer próbáltam feltenni egy coveres anyagot, amit már a címben részleteztem hogy ki s mi s miféle cover, de nem is engedte élesíteni a dolgot? Hogy lehet ez?
Emil siránkozik, hogy a facebookon megosztott videóikat nem lájkolják az ismerősök. Vigasztaltam, hogy a facebook egyszerűen nem oszt meg tartalmat még az ismerősökkel sem, ha nem fizetsz. Igen, az első körben be kell jelöld az értesítő harangot minden ismerősödnél, ha akarsz tőle minden bejegyzéséről tudni, de ezt kevesen tudják, ezért van az, hogy a facebook jelenleg kéretlen tartalommal rohan le, fizetett hirdetésekkel, olyan posztolásokat oszt meg, amiért a kont tulajdonosa fizet. Feltűnt, hogy ismerőseim egy ideje nem írtak semmit. Aztán elmentem az oldalukra, és ugyancsak írtak. Bejelöltem a harangot, lejött egy két írásuk, de aztán újra csend. Mindent algoritmusok szabályoznak. Felejtsük el a faszbukkot. Így semmi értelme. Mert hiába építettem ki egy baráti kört, csoportos érdeklődéseket, semmi sem jön le egy idő után. Viszont egy csomó más marhaság igen. De már annyi marhaság, hogy nincs idő a szelekcióra.
Attól még Emil (the Stonecrops) szomorúsága érthető, sajnos ennyire nincs igény semmire ami a mienk. Nincs igény se a saját termékeinkre, se saját kulturánkra (legyen az akár a majmolt világzene).
a kép a "Glasul Hunedorean" oldaláról van 
A Panorama Blues fesztivál is hűen tükrözi a tömeg ízlés irányát, de talán úgy kell ezt felfogni, hogy csak nem hal ki teljesen a csináld magad öröme, hisz nincs élvezetesebb mint az, ha magad hozol össze egy akkordot vagy egy ritmust. Akkor is, ha nincs se piaci, se eszmei értéke, egy ideig az ember álomban ringatja magát. Ezt az érzést talán csak az tudja megélni, akinek sikerül egy adott pillanatban egy jó akkord fogást sajátilag előállítani. Van olyan, mint bármilyen istenes katarzis, azzal a különbséggel, hogy ez tőlem függ, nem valami ismeretlen hatalom szeszélyétől.
(megjegyzés: a csatolt kép a helyi újságból van kiemelve, ahol tucatnyi kép van az eseményről és elég jól körülírva mi volt és mire lehet számítani. A reggeli, ropogós újságban már megjelent, az ami pár órával azelőtt történt. Ehhez képest más magyar eseményekről még maguk a magyar médiák sem emlékeznek meg. Szégyen és gyalázat rájuk! És akkor sírunk, hogy elnyomásban élünk! Az igazság az, hogy az égadta világon senki nem mozgat semmit, ha arra nincs pénz! Ez minősíti még a magyar írókat is! Orbánt dicsőíteni van pénz, de a helyi kultúrára még az se figyel oda, aki erre hivatott! A szomorú az egészben -magyaroszági orbánhívők kiábrándítására- hogy ha nem lenne pénz, orbándicsőítés sem lenne... mert ennyire karakán az erdélyi -legendás- magyar...)