Szalonna diskurzus

Pislogok ki álmosan a paplan alól s hallom az asszon majszol valami sütit, sóhajtva kezdtem chekkekről álmodozni s szóvá teszem az asszonnak, hogy milyen rég nem ettem igazi házi sütit. Nosza ennyi kellett az asszonnak, ő is elkezdett régmúlt ízekről álmodozni. S álmodoztunk ketten, álmosan kipislogva a paplan alól.
S felsorakoztattuk az összes házi ízeket. Kezdve a finom száraz kolbászoktól, a savanyú uborkákig, zöldségek s azokból a mindenféle készítmények, például rakott karfiolt nem ettünk már ejsze húsz éve. Mikor is ettünk utoljára rakott karfiolt? Rántott tököt? Már azt se tudjuk.
Ezt a témát már többször átbeszéltük és mindig azzal zárjuk, hogy nem vagyunk elég gazdagok ahhoz, hogy magunk termeljük meg az élelmet. Azok a puritán álmodozások, miszerint az ember felhagy a városi élettel és elmegy az úgynevezett “egyszerű” vidéki életre, azok kérem sokba kerülő úri dolgok.
Egy bejárt “egyszerű” falusi porta, a telet már eleve egy hatalmas befektetéssel várja: tüzelő múlt évről felhasítva, disznók felhizlalva, 80-100 szárnyas degeszre tömve, teheneknek tavaszig széna, kukoricás kastély reped a csövek súlyától, bór, pálinka csordultig, míg a városi életformában a ma elhasznált fűtő akármit majd jövő hónapban számlázzák ki, legfeljebb egy hétre vásárolhat be magának az ember, de ha őszinte akarok lenni, a mi rohanós életmódunk miatt néha csak a következő napra vásárolunk. Mert annyira szar a bolti élelem, hogy gusztusunk sincs előre jósolni, hogy holnapután van e étvágyunk hozzá. Jó, a tüzelőm nekem is megvan, mert ott a gondosan összekuporgatott hulladék, kenyeret magam “sütöm”, mert a cukrom miatt csak teljes kiőrlésűből sütöttet eszem, és a család is azt eszi. Részben azért is, mert így drasztikusan leesett a kenyérevészet.
Ahhoz, hogy az ember egy kis falusi házban, némi kerttel újat kezdhessen, teljesen nullán kell legyen az ingatlanja. Azaz adósság nélküli. Plusz, valami tőkéje kell legyen, hogy akár egy évig is kihúzza, amíg feltöltődik saját termesztésű terményekkel, de arra is gondolni kell, hogy egyre másra, amíg minden nem kapja meg a helyét, tőke kell szerszámokra is, anyagokra. Bármilyen gazdaságot örököl az ember, előbb utóbb szüksége van befektetésre. Ólak készítésére, kerítésre, egy rendes taligára, és így tovább.
A tudást az nem teszem. Erről a fiammal is diskuráltunk, hogy mi az igazi tudás, egy történelem leckét bemagolni, vagy tudni elültetni egy fát. Egyértelműen a tudást a fa ültetésében látjuk mindketten. Noha ezt is csak elméletben tudjuk.
Kezdőt az Isten megvert, ha csak a maga erejére támaszkodik, ha csak most kezdi felfedezni a kertészkedés világát, hamarosan rájön, hogy gugli nélkül meg van halva a kertészkedés, ehhez internet kell, azaz pénz kiadás. A paplan alól pislogva mi úgy saccoltuk, hogy bármennyire önfenntartó a gazdaság, tegyük fel a család erre tesz fel mindent, csak kell egy minimum 400 eurós bármilyen bejövetel havonta, hogy csak a folyó számlákat, telekadókat s ilyen apró költségeket fedni tudjon. Társadalom és nyugdíj biztosítást felejtsük el. Egy olyan helyen mit tudna az ember dolgozni, hogy ez az összeg befojjon? 400 euróért semmit. Hacsak nem 007-es ügynök valamelyik családtag.
Felhoztunk pár példát, ahol valamennyire működik ez a home made táplálkozás, de mindegyiknél ott látjuk az anyagi hátteret, öröklés formájában, kiadott harmadik ház bérbejövetelében, kiadott földekből befolyt terményekben, betegnyugdíjjal (harminc éves korától, egyedüli betegsége a bor szeretete) fűszerezve, szóval csóré seggű önfenntartóról egyszerűen nem tudunk. S pedig olvasok nehány falusi próbálkozós blogot.
Egyszerűen élni ma úri dolog. Én mondom.
Követem Tibor esetét is, mesés birodalmat épített fell családjával, de közben megbomlott a párkapcsolata. Most be tudja mutatni az egyszerű élet mintáját, de ő is belátja, hogy pénztelenül nem tudja tovább vinni. Három lánya van, plusz a feleségét is ki kéne elégítse, azaz el kéne adni a birtokot, vagy ahogy ő reménykedik, egy életiskolát létrehozni, amiből fenntartja magát s családját. De ha jól értem, nemigen folynak a támogatások, noha érdeklődők vannak szép számban. Azok az érdeklődők, mint már Tibornak is megfogalmaztam, csupán fesztivál éhesek, álmodozók, akik csak kacérkodnak a gondolattal, hogy önállónak lenni, de nem hiszem, hogy tömeges mozgalommá válik. Talán a fesztiválozás hozhat valamit a konyhára, mint életmód váltás turizmus, mint a Medjugorje, ahova csudailag mennek töltődni az emberek, ami relatív hamar lemerül, mihelyt a konkrét életbe kéne ültetni. Mert alapjában mindenki hamar átlátja, hogy ebből megélni nem lehet.
Láttam volt egy dokumentum filmet, ahol a világ nagyobb városait mutatta be, amelyek már csordultig tele vannak, teljesen egészségtelen az az életmód, viszont nem menekülnek onnan az emberek, hanem inkább kigondolnak mindenféle infrastruktúrai trükköt, hogy időben lerövidüljenek a távolságok. Csak egy pár érdekes adatot szolgált a film, hogy mit jelentene bio élelemmel ellátni a nagy városokat, azaz egyrészt nincs ahol ezeket megtermesszék, ha lenne is, mire a termelőtől a fogyasztóig jutna, szó szerint megromolna. Ezért szükséges az ipari élelem. Ami persze nem jó. De mindennek ellenére az emberek sűrűsödnek a nagy városokba, egyre duzzadnak a városok, nem csökkennek. Úgyhogy bármennyire rossz a kapitalizmus, bármennyire úgy látjuk, hogy össze fog omlani, szerintem ez még jó sokáig fenn fog maradni, mert többen akarják mint nem.
Próbáljuk menteni a négyzetmétereket, magán emberekként embertelen harcot vívunk minden darab földecskéért. Eladósodunk, rámegy az életünk. Azt hisszük hazát mentünk, írunk ezekről és napnyugtával dicsérjük önmagunkat, hogy megmentettünk egy hazarészt. S akkor hallom a hírekben, hogy az osztrák fa feldolgozó tulajdonában több ezer hektár erdő van. Egy északi akárki valahol Moldvába hatezer erdőt birtokol. És nem az verte ki a biztosítékot az emberekben, hogy idegen tulajdonban van az az erdő, hanem az, hogy a pár fát a nemzeti zászló színeivel jegyzett meg. Hát nem idióta az ember? De kérdem én, ki volt, vagy kik voltak azok a lelketlen emberek, akik azokat a földeket eladták?
Nem felejtem el, a vállalkozásom kezdetén, amikor “mezítláb” mentünk vállalni, Kolozsvár bejáratánál eladtak egy hatalmas föld területet, a Mercedes oda épített egy hatalmas csarnokot. A tulajok akkori összegben mesés summát kaptak a földért, valami százezer dollárt, amiből akkor tíz tömbház lakást lehetett volna venni. Mi szegőlécet mentünk oda szerelni, az irodákba. Ott mutattak egy pasast, aki taligával hordott valami törmeléket, a csarnok hátsó udvarában, hogy az volt az egyik volt tulaj. A pénzéből vett egy lakást, aztán pár év alatt elbaszta a maradékot, majd nem kapott munkát, és felvették ide mindenesnek.
Mennyire sablonszerűen működnek ezek a dolgok. Eladnak hatezer hektárt, és szolgákká válnak pár év alatt, mehetnek mint napszámos (feka, nigger, migrács) a saját (volt) telkükre. S akkor én és családom gürcölünk egy életen át 0.2 hektárért.
Olyan ez, mint a mentsük a magyart, de minden darab mentés ellenére hármat veszítünk.
Így teljesen értelmetlennek néz ki a dolog.
Nem tudom mi a teendő. De hogy valamiféle diskurzust át kéne írni, az biztos.
Mert mindamellett, hogy vannak ezek a magán kísérletek, mint a Tiboré, a Rékáé (aki aztán titkosította magát) Imréé, a Pereputtyosok, és még sokan mások, akik így vagy úgy érintjük a témát, nem tudunk az asztalra tenni egy közös és élhető formulát.
Pedig foglalkozásilag, értelmileg és lehetőségileg van fantázia mindegyikünkben, de valószínű a diskurzus merevségében van valami baj, ami nem enged minket összekötődni.
Úgyhogy bármennyire van tele zsírral a szalonna, a margarinból elegem van. Inkább gyógyszerként fogom enni kis adagokban a szalonnát (feleségem rémületére), mintsem azt az ehetetlen margarint egyem.

És remélem egyszer csak megfogalmazódik az a diskurzus, ami élhető és megteremthető.