Pislogok
ki álmosan a paplan alól s hallom az asszon majszol valami sütit,
sóhajtva kezdtem chekkekről álmodozni s szóvá teszem az
asszonnak, hogy milyen rég nem ettem igazi házi sütit. Nosza ennyi
kellett az asszonnak, ő is elkezdett régmúlt ízekről álmodozni.
S álmodoztunk ketten, álmosan kipislogva a paplan alól.
S
felsorakoztattuk az összes házi ízeket. Kezdve a finom száraz
kolbászoktól, a savanyú uborkákig, zöldségek s azokból a
mindenféle készítmények, például rakott karfiolt nem ettünk
már ejsze húsz éve. Mikor is ettünk utoljára rakott karfiolt?
Rántott tököt? Már azt se tudjuk.
Ezt
a témát már többször átbeszéltük és mindig azzal zárjuk,
hogy nem vagyunk elég gazdagok ahhoz, hogy magunk termeljük meg az
élelmet. Azok a puritán álmodozások, miszerint az ember felhagy a
városi élettel és elmegy az úgynevezett “egyszerű” vidéki
életre, azok kérem sokba kerülő úri dolgok.
Egy
bejárt “egyszerű” falusi porta, a telet már eleve egy hatalmas
befektetéssel várja: tüzelő múlt évről felhasítva, disznók
felhizlalva, 80-100 szárnyas degeszre tömve, teheneknek tavaszig
széna, kukoricás kastély reped a csövek súlyától, bór,
pálinka csordultig, míg a városi életformában a ma elhasznált
fűtő akármit majd jövő hónapban számlázzák ki, legfeljebb
egy hétre vásárolhat be magának az ember, de ha őszinte akarok
lenni, a mi rohanós életmódunk miatt néha csak a következő
napra vásárolunk. Mert annyira szar a bolti élelem, hogy
gusztusunk sincs előre jósolni, hogy holnapután van e étvágyunk
hozzá. Jó, a tüzelőm nekem is megvan, mert ott a gondosan
összekuporgatott hulladék, kenyeret magam “sütöm”, mert a
cukrom miatt csak teljes kiőrlésűből sütöttet eszem, és a
család is azt eszi. Részben azért is, mert így drasztikusan
leesett a kenyérevészet.
Ahhoz,
hogy az ember egy kis falusi házban, némi kerttel újat kezdhessen,
teljesen nullán kell legyen az ingatlanja. Azaz adósság nélküli.
Plusz, valami tőkéje kell legyen, hogy akár egy évig is kihúzza,
amíg feltöltődik saját termesztésű terményekkel, de arra is
gondolni kell, hogy egyre másra, amíg minden nem kapja meg a
helyét, tőke kell szerszámokra is, anyagokra. Bármilyen
gazdaságot örököl az ember, előbb utóbb szüksége van
befektetésre. Ólak készítésére, kerítésre, egy rendes
taligára, és így tovább.
A
tudást az nem teszem. Erről a fiammal is diskuráltunk, hogy mi az
igazi tudás, egy történelem leckét bemagolni, vagy tudni
elültetni egy fát. Egyértelműen a tudást a fa ültetésében
látjuk mindketten. Noha ezt is csak elméletben tudjuk.
Kezdőt
az Isten megvert, ha csak a maga erejére támaszkodik, ha csak most
kezdi felfedezni a kertészkedés világát, hamarosan rájön, hogy
gugli nélkül meg van halva a kertészkedés, ehhez internet kell,
azaz pénz kiadás. A paplan alól pislogva mi úgy saccoltuk, hogy
bármennyire önfenntartó a gazdaság, tegyük fel a család erre
tesz fel mindent, csak kell egy minimum 400 eurós bármilyen
bejövetel havonta, hogy csak a folyó számlákat, telekadókat s
ilyen apró költségeket fedni tudjon. Társadalom és nyugdíj
biztosítást felejtsük el. Egy olyan helyen mit tudna az ember
dolgozni, hogy ez az összeg befojjon? 400 euróért semmit. Hacsak
nem 007-es ügynök valamelyik családtag.
Felhoztunk
pár példát, ahol valamennyire működik ez a home made
táplálkozás, de mindegyiknél ott látjuk az anyagi hátteret,
öröklés formájában, kiadott harmadik ház bérbejövetelében,
kiadott földekből befolyt terményekben, betegnyugdíjjal (harminc
éves korától, egyedüli betegsége a bor szeretete) fűszerezve,
szóval csóré seggű önfenntartóról egyszerűen nem tudunk. S
pedig olvasok nehány falusi próbálkozós blogot.
Egyszerűen
élni ma úri dolog. Én mondom.
Követem
Tibor esetét is, mesés birodalmat épített fell családjával, de
közben megbomlott a párkapcsolata. Most be tudja mutatni az
egyszerű élet mintáját, de ő is belátja, hogy pénztelenül nem
tudja tovább vinni. Három lánya van, plusz a feleségét is ki
kéne elégítse, azaz el kéne adni a birtokot, vagy ahogy ő
reménykedik, egy életiskolát létrehozni, amiből fenntartja magát
s családját. De ha jól értem, nemigen folynak a támogatások,
noha érdeklődők vannak szép számban. Azok az érdeklődők, mint
már Tibornak is megfogalmaztam, csupán fesztivál éhesek,
álmodozók, akik csak kacérkodnak a gondolattal, hogy önállónak
lenni, de nem hiszem, hogy tömeges mozgalommá válik. Talán a
fesztiválozás hozhat valamit a konyhára, mint életmód váltás
turizmus, mint a Medjugorje, ahova csudailag mennek töltődni az
emberek, ami relatív hamar lemerül, mihelyt a konkrét életbe kéne
ültetni. Mert alapjában mindenki hamar átlátja, hogy ebből
megélni nem lehet.
Láttam
volt egy dokumentum filmet, ahol a világ nagyobb városait mutatta
be, amelyek már csordultig tele vannak, teljesen egészségtelen az
az életmód, viszont nem menekülnek onnan az emberek, hanem inkább
kigondolnak mindenféle infrastruktúrai trükköt, hogy időben
lerövidüljenek a távolságok. Csak egy pár érdekes adatot
szolgált a film, hogy mit jelentene bio élelemmel ellátni a nagy
városokat, azaz egyrészt nincs ahol ezeket megtermesszék, ha lenne
is, mire a termelőtől a fogyasztóig jutna, szó szerint
megromolna. Ezért szükséges az ipari élelem. Ami persze nem jó.
De mindennek ellenére az emberek sűrűsödnek a nagy városokba,
egyre duzzadnak a városok, nem csökkennek. Úgyhogy bármennyire
rossz a kapitalizmus, bármennyire úgy látjuk, hogy össze fog
omlani, szerintem ez még jó sokáig fenn fog maradni, mert többen
akarják mint nem.
Próbáljuk
menteni a négyzetmétereket, magán emberekként embertelen harcot
vívunk minden darab földecskéért. Eladósodunk, rámegy az
életünk. Azt hisszük hazát mentünk, írunk ezekről és
napnyugtával dicsérjük önmagunkat, hogy megmentettünk egy
hazarészt. S akkor hallom a hírekben, hogy az osztrák fa
feldolgozó tulajdonában több ezer hektár erdő van. Egy északi
akárki valahol Moldvába hatezer erdőt birtokol. És nem az verte
ki a biztosítékot az emberekben, hogy idegen tulajdonban van az az
erdő, hanem az, hogy a pár fát a nemzeti zászló színeivel
jegyzett meg. Hát nem idióta az ember? De kérdem én, ki volt,
vagy kik voltak azok a lelketlen emberek, akik azokat a földeket
eladták?
Nem
felejtem el, a vállalkozásom kezdetén, amikor “mezítláb”
mentünk vállalni, Kolozsvár bejáratánál eladtak egy hatalmas
föld területet, a Mercedes oda épített egy hatalmas csarnokot. A
tulajok akkori összegben mesés summát kaptak a földért, valami
százezer dollárt, amiből akkor tíz tömbház lakást lehetett
volna venni. Mi szegőlécet mentünk oda szerelni, az irodákba. Ott
mutattak egy pasast, aki taligával hordott valami törmeléket, a
csarnok hátsó udvarában, hogy az volt az egyik volt tulaj. A
pénzéből vett egy lakást, aztán pár év alatt elbaszta a
maradékot, majd nem kapott munkát, és felvették ide mindenesnek.
Mennyire
sablonszerűen működnek ezek a dolgok. Eladnak hatezer hektárt, és
szolgákká válnak pár év alatt, mehetnek mint napszámos (feka,
nigger, migrács) a saját (volt) telkükre. S akkor én és családom
gürcölünk egy életen át 0.2 hektárért.
Olyan
ez, mint a mentsük a magyart, de minden darab mentés ellenére
hármat veszítünk.
Így
teljesen értelmetlennek néz ki a dolog.
Nem
tudom mi a teendő. De hogy valamiféle diskurzust át kéne írni,
az biztos.
Mert
mindamellett, hogy vannak ezek a magán kísérletek, mint a Tiboré,
a Rékáé (aki aztán titkosította magát) Imréé, a
Pereputtyosok, és még sokan mások, akik így vagy úgy érintjük
a témát, nem tudunk az asztalra tenni egy közös és élhető
formulát.
Pedig
foglalkozásilag, értelmileg és lehetőségileg van fantázia
mindegyikünkben, de valószínű a diskurzus merevségében van
valami baj, ami nem enged minket összekötődni.
Úgyhogy
bármennyire van tele zsírral a szalonna, a margarinból elegem van.
Inkább gyógyszerként fogom enni kis adagokban a szalonnát
(feleségem rémületére), mintsem azt az ehetetlen margarint egyem.
És
remélem egyszer csak megfogalmazódik az a diskurzus, ami élhető
és megteremthető.