"Néhány kikötő még útba ejthető"


Azt mondta az a birs almás ember, hogy van amikor semmi sem megy. Semmi sem sikerül. Lebetegszik az ember, letargia és depresszió kínozza sok ideig. De aztán egyszer csak megfordul a kocka és minden megváltozik. A jóra változik. Azt mondta a birs almás, hogy neki most jól megy. Azt is mondta a birs almás, hogy látja rajtam, hogy nem vagyok jól. Hogy benne vagyok a hullámvölgyben. Benne nyakig, mondom neki. Majd kimászol belőle, mondta nekem biztatóan. Tudom, hogy kimászok belőle, mondtam neki, mert lentről nincs út csak felfelé. Én meg nem hagyom el magam. Most hagytam kitörni rajtam ezt a letargikus betegséget. Hagytam, tombolja ki magát rajtam. Hogy ne mondja, hogy nem hagytam. És nem eleget.
Ma majdnem elütöttem egy részeg hontalant. Szóval nem ütöttem volna el, mert amikor homelesst látok dülöngélni, mindenre felkészülök. Tudom, hogy ilyenkor a baj vonzódik az emberhez, mint vaspor a mágneshez. Éreztem, hogy lassítanom kell, és kikerülni azt a helyet, amerre el fogja veszíteni az egyensúlyát. Hajszál precizitással találtam el a sors szándékát velem. Kibabráltam vele. Aztán hirtelen megértettem, hogy a hontalanok miért tömörülnek a városokba. És a városokba is a fő terekre. Azért tömörülnek a hontalanok a városok fő terére, mert ott fordul meg a civilizáció azon rétege, akik könnyűszerrel szerzik meg a mindennapi betevőjüket. És ha valakitől ingyen alamizsnát kaphat, az igenis a könnyen élő ember lehet. Mert mi van, ha egy homeless elmegy falura és elkezd ott kéregetni a falú központjában? Pedig a falusi ember sokkal megértőbb és segítőkészebb ember. Igenám, de a falusi ember azt mondaná, homeless úr, ha úgysincs dóga, jöjjön el kapálni, kap ételt és egy ágyat. Ja, teccik tudni, nem így képzeltem el a hontalanságot. Úgy képzeltem el a hontalanságot, hogy kérek és adatik. Azért megy a hontalan a város központjába, no nem a városi színházért vagy filharmóniáért, vagy valamiféle irodalmi esték miatt, hanem azért megy oda, mert ott sok olyan ember van, aki könnyen él és azoknak a lelkiismeretüket birizgálja.
Elgondoltam, hogy mihez kezdenék, ha holnap az utcára kerülnék valami miatt? Egy biztos. Nem tanácskoznék a kocsma előtt senkivel.
Elnéztem azt a fiatal román srácot, aki eljött megnézni a csarnokomat, egy kis raktárnak való helyet keresett. Semmiféle jele rajta a magamfajta letargiájából. Nem látszott rajta, hogy felfogja a krízis szót és annak értelmét. Látszott rajta, hogy nem kellett kirúgja azokat az embereit, akikkel tizenöt évet dolgozott. Nem, neki az élet most kezdődik. Neki most kezdődik az az idő, amikor sorozatosan átverik, amikor többször bevágja az orrát a küszöbbe és nem fogja senkinek sem elhinni, hogy nem érdemes küszöbökkel kikezdeni. Ő még csak nem is sejti, hogy emberek arra szakosodtak, hogy küszöbökkel járnak és azokkal egyengetik a balekok hátát. Elnéztem és úgy megszerettem ezt a kölyköt. Magamat láttam benne. Ahogy én ezelőtt húsz évvel így néztem a világba. Hiába is mondhatta volna bárki, hogy minden sarkon egy egy küszöb vár rám, nem érdekelt. Ez a szép a fiatalságban. Oda kell állni melléjük, támogatni naivságukat, mert be kell lássuk, hogy az emberiségnek a jövője ez a szent tapasztalatlanság. Mert ha a világ előre haladását ránk bíznák az istenek, mi vén letargikusok szétvernénk azt búskomorságunkkal.
Ezek jó dolgok az ember életében. Ha megjelenne maholnap egy ilyen eget feszítő fiatal asztalos, egy biztos, nem gátolnám semmiben, mindenre megtanítanám, és alig várnám, hogy félre tegyen, mint vén faszt, aki útban van.