Dunsztolt dob


Érdekes... Megfigyeltem, hogy tulajdonképpen a „Remix My Time” albumom feldolgozásai nem a véletlen műve. Ha listát kéne alkossak azokkal a számokkal, amiket az én életidőm alatt valamiért megszerettem, nagyjából ezek a számok sorakoznának fel újból és újból. Igaz, hogy még jó pár darab nincs ezen az albumon, ezért kezdtem el a „Rising Soul” albumomat, amit egyelőre technikai okokból szünetelek.
Van pár akkord, dallam vonal, refrén, ami újból és újból szól a fejemben, mint pár életfontos bölcsesség, amit sosem lehet és nem szabad elfelejteni.
Nekem ezek a hangok voltak a szagminta, amihez kötődött aztán az életem. És amikor életről beszélek, akkor a teljes életre gondolok.
Ezeknek a számoknak másvilági üzenete van, ezért vagyok hajlamos térbe helyezni a szólamokat, hangszereket, ezért keresek érdekes, szintetizált hangokat, melyek a természetben nincsenek.
Nem mondom azt, hogy van benne misztika, vagy ilyesmi. De amikor dolgozom rajtuk, emelkedettebb vagyok, mintha beépített szekrényt csinálnék valakinek. Noha az is hasznos, tudom, csak öregszem és érzem, hogy elfáradtam, a lelkem Gammapoliszra néz. Noha nem hiszem, hogy bárki is várna Gammapoliszban engem. De van egy ilyen, hogy azért jó lenne.
A hang számomra olyan reveláció, mint másnak az érzéki, vizuális, szellemi, lelki, stb. katarzis. Nekem nem kell video a hanghoz. Egy szar mono felvételből is kihallom azt ami engem megfog és inspirál.
A zene, a hang... inspirálnak engem az életre.


A tegnap elraktam a dob szerkómat. Szembesültem a valósággal, hogy ha nincs kivel zenélni, értelmetlen állandó készenlétben lennie a felvevő bunkerben. Most jobban leköt a térstúdió létrehozása. És ha már belekezdtem, félre kell tennem a zavaró tényezőket. Bármikor, fél óra alatt újra felszerelem a dobokat, ha van értelme.
Asszem nyugodtan szembe nézhetek azzal a ténnyel, hogy most ez a fontos nekem.
Minek? Nem tudom. Kezdem megtanulni, hogy ne mindennek adjak értelmet. Csak csináljam. Főleg, ha hajt valami bennem. Addig csináljam, amíg hajt.
Nem akarok bele keseredni az életbe. Hogy semmit nem lehet csinálni, mert nincs értelme. De igenis van értelme mindennek.
Ha valaki asztalosságot akar tanulni, itt vagyok. Ha valaki zenélni akar velem, itt vagyok. De nem várok senkire. Nem lesz az az alibim, hogy várok a valakikre, akik sosem jönnek el.
Ma beszéltem Ildikóval. Előadtam pár napja bennem érlelődő gondolat csomagomat. Hogy össze kéne valahogy gyűlnünk páran, akikben van valami ilyen -akár pseudo- művészi hajlam, érdeklődés, az amateur szint alól a kézműig, és hozzunk létre egy fajta alkotói központot. Arra gondoltam, hogy kilépni a virtuális térből, valós emberekkel megosztani alkotásainkat, egy fizikális térben. Legyen ez egy műhely -féle, ahol alkalmanként, vagy rendszeresen összegyűlünk, vagy akár alkotó műhelyként is lehet használni, aki akarja. Sőt egy jó kis kávézó helyet is létre lehetne hozni benne. Úgy képzelem el, hogy a díszletek, a bútorzatok ilyen mindenféle lenne... alakuló.
Mert vannak elvétve mindenféle amatőr kézművesek, kik alkotásaikat felaprózzák apró pénzre, nem mernek nagyot alkotni, mert sokszor a családjukban sincs megértés rá nézve, nem mintha neheztelnék a családra, de sajnos ez a model alakult ki a családról, hogy benne minden tagja a család közös birtokát hivatott gyarapítani. Nincs művészkedés.
Ez fix olyan, mint amikor főzünk, hogy családilag legyen kaja, de tulajdonképpen senki nem eszi azt a főztet, és mindegyik külön külön bevallja, hogy ha egyedül lenne, nem főzne.
Ez az alkotó műhely egy olyan tér lehetne, ahol az alkotók maguk közt tudnának beszélgetni. Egy hely, ahol talán bátorságot kap tovább álmodozni.
Úgy érzem, hogy a kereskedelem teljesen uralja az alkotás lelkületét. Ha valami nem piacképes, még a legelvetemültebb lelki ember is megkérdőjelezi annak lét jogosultságát. Nem szabad kapitulálnunk ennek a tévhitnek. Nem igaz, hogy a művészetünket a Mikulás köpönyegére kell rávinnünk, hogy arra bárki felfigyeljen.
Meg kell tanuljuk látni a művet.
A lelkesedés megvan. Én látok benne fantáziát és lehetőséget. Elkezdjük híresztelni. Lássuk, maguk az alkotókban van e ilyen jellegű igény?
Én mondtam, hogy részemről egy kis asztalos sarkot is elképzelek, ahol lennének saját projektjeim is de másoknak is szívesen segítek, megtanítom fogásokra, rengeteg felesleges szerszámom van, amit egy ilyen helyre beáldozok. Például elég fura azért egy jó fotónak ilyen Jisk-es kínai rámát tenni. Itt ezen az asztalos asztalon bárki összeállíthat egy tetszőleges rámát. Például. De bármi más is elképzelhető.
A fontos, hogy ki kell lépni a lájk világból és valódi mosolyokra vadászni.
Mert azt is mondtam egyszer a fiamnak, hogy a mi időnkben nem volt Nintendo, ma a Nintendo egy vintázs darabnak számít, csak „limited edition” lehet remake-t kapni. A virtuális vizuális világ nemremélt szintre lépett, mi lehet a next? Hogy belépünk mi a virtuálisba élni? Bármi elképzelhető ezután.
Lehet van benne érdekesség, de jobban szeretem a szubjektív megközelítést, ahol hús-vér emberekben érintem meg a lelket.
Hiába hozza az új filozófiai irányzat, hogy az ember boldogsága nem a másik embertől kell függjön, hogy önmagadban kell megtaláld a békét, hogy vertikálisan kell létrehoznod magad, a vízszintest mellőzve, mert az tele van hamis mintával, én mégis hiszek Jézusnak, aki azt mondja, hogy amit magadnak akarsz, azt akard a másiknak is.
Én hiszem azt, hogy a vízszintes a függőlegessel egységet tud alkotni egy ponton.