Érdekes...
Megfigyeltem, hogy tulajdonképpen a „Remix My Time” albumom
feldolgozásai nem a véletlen műve. Ha listát kéne alkossak
azokkal a számokkal, amiket az én életidőm alatt valamiért
megszerettem, nagyjából ezek a számok sorakoznának fel újból és
újból. Igaz, hogy még jó pár darab nincs ezen az albumon, ezért
kezdtem el a „Rising Soul” albumomat, amit egyelőre technikai
okokból szünetelek.
Van
pár akkord, dallam vonal, refrén, ami újból és újból szól a
fejemben, mint pár életfontos bölcsesség, amit sosem lehet és
nem szabad elfelejteni.
Nekem
ezek a hangok voltak a szagminta, amihez kötődött aztán az
életem. És amikor életről beszélek, akkor a teljes életre
gondolok.
Ezeknek
a számoknak másvilági üzenete van, ezért vagyok hajlamos térbe
helyezni a szólamokat, hangszereket, ezért keresek érdekes,
szintetizált hangokat, melyek a természetben nincsenek.
Nem
mondom azt, hogy van benne misztika, vagy ilyesmi. De amikor dolgozom
rajtuk, emelkedettebb vagyok, mintha beépített szekrényt csinálnék
valakinek. Noha az is hasznos, tudom, csak öregszem és érzem, hogy
elfáradtam, a lelkem Gammapoliszra néz. Noha nem hiszem, hogy bárki
is várna Gammapoliszban engem. De van egy ilyen, hogy azért jó
lenne.
A
hang számomra olyan reveláció, mint másnak az érzéki, vizuális,
szellemi, lelki, stb. katarzis. Nekem nem kell video a hanghoz. Egy
szar mono felvételből is kihallom azt ami engem megfog és
inspirál.
A
zene, a hang... inspirálnak engem az életre.
A
tegnap elraktam a dob szerkómat. Szembesültem a valósággal, hogy
ha nincs kivel zenélni, értelmetlen állandó készenlétben lennie
a felvevő bunkerben. Most jobban leköt a térstúdió létrehozása.
És ha már belekezdtem, félre kell tennem a zavaró tényezőket.
Bármikor, fél óra alatt újra felszerelem a dobokat, ha van
értelme.
Asszem
nyugodtan szembe nézhetek azzal a ténnyel, hogy most ez a fontos
nekem.
Minek?
Nem tudom. Kezdem megtanulni, hogy ne mindennek adjak értelmet. Csak
csináljam. Főleg, ha hajt valami bennem. Addig csináljam, amíg
hajt.
Nem
akarok bele keseredni az életbe. Hogy semmit nem lehet csinálni,
mert nincs értelme. De igenis van értelme mindennek.
Ha
valaki asztalosságot akar tanulni, itt vagyok. Ha valaki zenélni
akar velem, itt vagyok. De nem várok senkire. Nem lesz az az alibim,
hogy várok a valakikre, akik sosem jönnek el.
Ma
beszéltem Ildikóval. Előadtam pár napja bennem érlelődő
gondolat csomagomat. Hogy össze kéne valahogy gyűlnünk páran,
akikben van valami ilyen -akár pseudo- művészi hajlam, érdeklődés,
az amateur szint alól a kézműig, és hozzunk létre egy fajta
alkotói központot. Arra gondoltam, hogy kilépni a virtuális
térből, valós emberekkel megosztani alkotásainkat, egy fizikális
térben. Legyen ez egy műhely -féle, ahol alkalmanként, vagy
rendszeresen összegyűlünk, vagy akár alkotó műhelyként is
lehet használni, aki akarja. Sőt egy jó kis kávézó helyet is
létre lehetne hozni benne. Úgy képzelem el, hogy a díszletek, a
bútorzatok ilyen mindenféle lenne... alakuló.
Mert
vannak elvétve mindenféle amatőr kézművesek, kik alkotásaikat
felaprózzák apró pénzre, nem mernek nagyot alkotni, mert sokszor
a családjukban sincs megértés rá nézve, nem mintha neheztelnék
a családra, de sajnos ez a model alakult ki a családról, hogy
benne minden tagja a család közös birtokát hivatott gyarapítani.
Nincs művészkedés.
Ez
fix olyan, mint amikor főzünk, hogy családilag legyen kaja, de
tulajdonképpen senki nem eszi azt a főztet, és mindegyik külön
külön bevallja, hogy ha egyedül lenne, nem főzne.
Ez
az alkotó műhely egy olyan tér lehetne, ahol az alkotók maguk
közt tudnának beszélgetni. Egy hely, ahol talán bátorságot kap
tovább álmodozni.
Úgy
érzem, hogy a kereskedelem teljesen uralja az alkotás lelkületét.
Ha valami nem piacképes, még a legelvetemültebb lelki ember is
megkérdőjelezi annak lét jogosultságát. Nem szabad kapitulálnunk
ennek a tévhitnek. Nem igaz, hogy a művészetünket a Mikulás
köpönyegére kell rávinnünk, hogy arra bárki felfigyeljen.
Meg
kell tanuljuk látni a művet.
A
lelkesedés megvan. Én látok benne fantáziát és lehetőséget.
Elkezdjük híresztelni. Lássuk, maguk az alkotókban van e ilyen
jellegű igény?
Én
mondtam, hogy részemről egy kis asztalos sarkot is elképzelek,
ahol lennének saját projektjeim is de másoknak is szívesen
segítek, megtanítom fogásokra, rengeteg felesleges szerszámom
van, amit egy ilyen helyre beáldozok. Például elég fura azért
egy jó fotónak ilyen Jisk-es kínai rámát tenni. Itt ezen az
asztalos asztalon bárki összeállíthat egy tetszőleges rámát.
Például. De bármi más is elképzelhető.
A
fontos, hogy ki kell lépni a lájk világból és valódi mosolyokra
vadászni.
Mert
azt is mondtam egyszer a fiamnak, hogy a mi időnkben nem volt
Nintendo, ma a Nintendo egy vintázs darabnak számít, csak „limited
edition” lehet remake-t kapni. A virtuális vizuális világ
nemremélt szintre lépett, mi lehet a next? Hogy belépünk mi a
virtuálisba élni? Bármi elképzelhető ezután.
Lehet
van benne érdekesség, de jobban szeretem a szubjektív
megközelítést, ahol hús-vér emberekben érintem meg a lelket.
Hiába
hozza az új filozófiai irányzat, hogy az ember boldogsága nem a
másik embertől kell függjön, hogy önmagadban kell megtaláld a
békét, hogy vertikálisan kell létrehoznod magad, a vízszintest
mellőzve, mert az tele van hamis mintával, én mégis hiszek
Jézusnak, aki azt mondja, hogy amit magadnak akarsz, azt akard a
másiknak is.
Én
hiszem azt, hogy a vízszintes a függőlegessel egységet tud
alkotni egy ponton.