Artizán Blues Rádió

Loading ...
Winamp, iTunes Windows Media Player Real Player QuickTime Stream Proxy
A fenti kis ikonok egyikére kattintva lejátszó lista tölthető le. A blog további böngészéséhez új ablak nyitását ajánlom, hogy a rádió zavartalanul tovább működhessen. Köszönöm.

Emlegetem biza...


A tüzelő begyújtásra szolgáló régi újságok egyikében találtam az alábbi képet. 
Azt észrevettem, hogy amint a vallások a Bibliát plagizálják, úgy a politika is sűrűn felhasználja Kós Károly nevét. Ízléstelen az a mód, ahogy érdemtelenül felhasználják ezeket a „márka” neveket..
Még az sem annyira ízléstelen, ha valaki Coca Cola reklámszatyorral vásárol, mert issza a kólát rendesen. De ezek, akik fennhangon idézik Kós Károlyt, nem tudom, mivel járultak hozzá, hogy méltók legyenek rá? Építettek valamit Kós Károly stílusban? Eszük ágában sincs, nem is vóut. De ez már mindegy. Ebbe már én is belefásultam. Természetesnek veszem, hogy érdemtelenül használják Kós Károly nevét. Amint a Bibliát a vallások. Mit lehet ezzel mit kezdeni? Semmit. Engem zavar, de kevés ember ilyen kekeckedő, mint én...

Elgondolkoztatott ez az „ezer éve építjük Erdélyt” dolog.
Noha imádom Kós Károly írói és tervezői munkásságát, magyar stílusát, magamról sem mondhatom, hogy bármit magamévá tettem volna tanításaiból, eszméiből.
Habár a forgácstábor házépítő program tervemet is Kós Károly szelleme itatta át, az asztalos vállalkozásomban is voltak Kóshoz közel álló megoldásaim, szerettem volna magyarosan dolgozni, volt idő, amikor nagyon sokat próbálkoztam... hasztalan.
Az első „Magyar üzlet” projektemet kalotaszegi mesterekkel próbáltam még apámmal életre kelteni, hogy egyáltalán valamilyen kimutatásom legyen, hány kalotaszegi kézműves szeretne egy Magyar üzletbe bedolgozni... a polgármestert levélben kerestük fel, egy idő után válaszolt is, hosszú lajstrommal, a bejegyzett mösterekkel, akiknek írtunk is egy motivációs levelet, meg bemutatót, s felhívás szerűséget. Talán 17 levelet küldtünk el, olyan mestereknek, akik állítólag termeltek. Válaszok mennyisége: Big Nulla!
Aztán egy alkalommal egy barátommal kikocsiztunk Kalotaszegre, kíváncsi voltam a terepen a helyzetre. A címre bejegyzett moestereknél megálltunk, megnézegettük az üzletüket, elbeszélgettem velük, nem mondtam miért, csak úgy... kiderült, egy fia cserép nem sok, de annyit se csinálnak már házilag. Minden árú kínai, holland s istentuggya honnét van.
A harmadik moester után feladtam. Rájöttem, hogy Kós Károly Kalotaszegje úgy ahogy van: Kuka! Criptokonformálódott még mielőtt az európai únió egyáltalán szóba jöhetett volna Romániára nézve.
Ledöbbentett a felismerés. Az a masszív feladás.
Hát azóta eltelt bezony majdnem 30 év. Ez mindjárt a 89-es puccs után volt.
Úgyhogy nyugodtan levonhatjuk ezteta harmincat ama Erdély építés ezres intervallumából.

Ma ott tartunk, hogy legalább újság sincs, ami emlékeztetne Kós Károly szellemiségére. Ezért van az, hogy ilyen szlogen plakátokba belecsúszhatnak ilyen ízléstelen dolgok. Habár biztos alapítványok tömkelege jó pénzeket kaszálnak a Kóskárolyos magyarság címén, de a hétköznapi ember semmit sem lát az életben ebből. Legfeljebb pár rommá züllött Kós Károly építményt.

Itt kínomban elgondolkoztam, hogy legyek én bármiféle senki ebben az életben, de most valóban mondhatom magamról, hogy hozzáteszek Erdély építésébe. Konkrétan 200 méter út kiépítése a 400 méteres szakaszból a családom hatalmas erőfeszítéséből épül. Nem átvitt értelemben, hogy megpályázván valamit, hanem igenis leszívva a hitelkártyából egy vagyont, amit keserves évek munkájával fogunk visszafizetni kamatostól.
Mi mondhatjuk magunkról, hogy építjük Erdélyt.
Kós Károlyosan vagy se, de immár harminc éve azt csináljuk.

És ha nem szúrtuk volna tökön saját magunk gazdasági életét, ma a kínkeservesen összeguberált csarnokunkat el tudnánk adni egy mondjuk helybeli vállalkozásnak, akinek létkérdés a hatalmas hely, a tartózások kifizetése után maradna annyi, hogy például egy szerény Kós Károlyos házat építsek hagyatéknak. Hogy ne kelljen például majd a fiamnak semmipénzért eladni és azzal vegyen egy szobát külföldön, ha oda kényszerül.
De hát a helybeli ingatlan piac teljesen a padlón van, miközben gombamód épülnek az új hódítók hangárai.
A régi ingatlanok mennek tönkre, a multi cégeknek az nem jó. Ha belső termelésünk lenne, annak jó lenne. De senki nem termel semmit. És minden új hangárral egyre távolabb kerülünk a saját vállalkozásainktól.
Ezekhez a dolgokhoz nincs már milyen pozitív grimaszt vágni.
Ilyen nézetből találom nagyon cinikusnak az ilyen szlogenes plakátokat.
De mint írtam, néha már ebbe is kezdek belefásulni, és lassan beolvad a dizájnba, mint a falról lemálló mész, hozzászokok a látványhoz, észre sem veszem.
Most is csak eszembe jutott.

Az isten pokla


Programok, minták, önmagam...megfigyeltem, hogy noha ez a New Age valláscsomag állandóan testenkivüli energiákról, színes aurákat kirajzoló, frekvenciálisan létező humanoidfelhőkről beszél, viszont darabszámra bontja a létet. Néha az az érzésem, hogy ez a modern spiritualizmus olyan mint egy hatalmas, horgolt asztal terítő, csak nem szép hagyományos mintákkal (borzalmas egy szó ez, nemde..), hanem kusza, össze-vissza bogozott, zavaros, posztmodern csomókkal, vonalakkal. Egy nagy, zavaros katyvasz.... Kimagyarázni a szerelem mechanizmusát, függvény táblázatokba helyezni keltét és múltát... nem csoda, ha pont ezekben a körökben tartanak csupán három hónapig a szerelmek, utána jönnek a budifedők rendezése... Én merem hinni, hogy a szerelmek többet tartanak, elfogadom azt a programot, ami az örök szerelem mintájára íródott. A budifedő, az csak budifedő...

A cukros csoportban megjelent egy ilyen video a szerelemről, végig hallgattam, hallám mitől nagy az én cukrom néha. Attól féltem, a hármas szex hiánya is okozhat cukor ingadozást, de tulajdonképpen azt hallgattam végig, hogyan működik ez a szerelem. Hogy jön-megy, legfeljebb három hónapos ciklus, ami után jön a budifedős rész. S akkor az előbb idézett gondolatomat osztottam meg hozzászólásként. Ennyi.


Tulajdonképpen a harag is egy ilyen gondolkodás minta, avagy program, ha már ilyen szójárást használunk. Ha éppen magasról szeretnék a harag programról írni, akkor meghatároznám az aktív haragkeltő illetve a passzív haragkeltő embertípust. Az aktív haragos (saját meghatározás, nem ismeretlen holland vagy angol tudósoké), az aki durva cselekedeteivel gerjeszt haragra. Például nem törődik azzal, hogy a teheneinek a pisije átfolyik az én kertembe és kiéget minden nemességet, kivéve a gyomokat, (viszont hogy az egyik diófa csemetéje mellé ideiglenesen fűzfa leveleket tettem, irtózatos telefonos patáliát rendezett).
A passzív harag indukáló az, aki fiad születése hírére ájtatosan azt mondja, hogy a tehénpisisnek már kettő gyereke van. És egyáltalán hogy lesz, egy pályán ketten labdát rúgva, ki fog gólt rúgni? Ez a passzív haragkeltő.
(Passzív haragkeltő az Isten is, amikor Kainból kigenerálta a legkegyetlenebb haragot. Megölette vele Ábelt...-bónusz passzív haragkeltő mechanizmusra)
A rossz rendőr és a jó rendőr. Mindkettő egy intézményt szolgálva. Más móccerekkel, de mindenképpen felsőbbrendűnek érezteti magát.
Tehát nem örvendünk a három gyereknek a közösségben, nem együtt rúgjuk a labdát élvezetből, hanem riválisak vagyunk és az istenkének is úgy tetszene, ha mi árulkodnánk egymásra, fúrnánk egymást. Egy beteges közösség építés.
S akkor a program összezavarodik, mert vírusként nem veszem a lapot és sem az aktív, sem a passzív haragot nem alkalmazom, de persze, gyarló emberből vagyok, a szomorkodást csak meghagyom magamnak.


Ezt a harag mintát látom a mai közéletben is megvalósulni. Kiáll Ákos, a nagy Duran Duran másoló, és ilyen haragmintás, ízig-vérig álszent nacionalizmussal pöffeszkedik. Idegesít, de nem haragszom rá, amint Cézárra sem tudok haragudni, hogy hülye. A hülye az hülye.
Nem hiába mondják, hogy úgy kiöltözött, mint Szaros Pista nevenapján. Ákos lehet egy nagyon jó előadó, másodlagosan zeneszerző (mert zenéiről nem mondhatjuk, hogy valami hatalmas alkotások, azok az elektronikus hangzások nem az ő gégéjéből származnak, sem a hegedűjéből, inkább egy rutinos kütyü kezelőnek sorolnám), nekem ez volt róla a véleményem, amikor első számai megjelentek, mindjárt az Edda, Piramis, Karthago idejében, ezek fényében Ákos nem volt még Kovács Kati szintjén sem,... de óh mit beszélek! Kovács Kati az énekes művész, míg Ákos egy garage band. Mindegy, lehet Ákos egy menő fazon a „szmájl” nemzedékek szemében, akik ugyanúgy csápolnak mindenre a szerelem, béke jelige alatt, miközben persze agyon tapossák a világörökség nárcisz mezőjét, amikor látom, hogy milyen infantilis módon behódol egy rendszernek, innen tovább már nem a cuki dilló. Sugárzik belőle a harag. Az aktív harag.
Ez az Ákosos aktív harag, ami aztán tetten érhető más művészekben is, de Ákosban testesül meg az az irritáló, pimasz, szégyentelen, kispolgári harag, ami irtóan karizmatikus és másolandó. Egy aktiváló képlet, egy szer, amitől a haragra kész, nyitott lelkek megbódulnak.

Én csak próbálom megérteni ezt a harag hangulatot, ami ma uralja lassan az egész Európát.
Értem én, hogy a háttérben ott vannak a passzív harag indukálók, a bankárok, a csendes, de háttérben mismásoló politikusok, okkult, titkos érdekcsoportok, kik a gazdaság leple alatt terjeszkednek. Ez is világos.
Amikor legelőször hallottam a Soros -féle nyitott társadalomról Kolozsváron, és láttam hogy milyen „loaze” embereket („loaze” egy román zsargon szó, ejtsd: „laazé”, de úgy, hogy az „aa” betű formációt megvetéssel, hisz egy undok, tehetségtelen, primitív, hitvallásosan munkakerülő, egyébként semmire sem használható jellemű embert rejt magában) promovál a Soros alap, főleg mikor kiderült, hogy spekulációs tőzsdén nyerte a vagyonát, szóval az akkori szűzJézus életfelfogás programomban élve, teljesen megvetőnek találtam és egyértelműen nem jósoltam neki hosszú életet, hisz miféle társadalom az, aki spekulációs pénzeken nevelkedik? Ez a szememben egy akkora erkölcsi romlás volt, aminek Isten szerinti rendeltetése a rövid és kínokban fetrengő halál.
És láss csudát, ez a generáció jó nagyra, kövérre felnőtt, és mint gonosz ágyban, paráznaságban nevelkedve, most azt a kezet marja, mint csörgőkígyó, mely eddig etette.
Egyértelmű, hisz kutyából nem lesz szalonna.

De hogy ezt most így felhasználja a politikum, egyenesen undorító.
Hogy van nekem képem erről beszélni?
Hogy ne lenne? Nem én nevelkedtem támogatásokon! Követtem a piacon élés legkegyetlenebb sikátorát, lécről deszkára emelkedvén, borzalmas kamatokat és tanuló pénzeket fizetve.
A sors kegyetlensége nem csinált belőlem egy kegyetlen kizsákmányolót, sem rezsim szolgálót.
Nem nyaltam sem politikus, sem pap seggét, sem senkiét.
Nem voltam az open szoszájiti híve, de megvan bennem az egészséges nacionalizmus és liberalizmus, lehet még több is, mint a nagy pofájúakban. Nem jártam sem Oxfordban, hogy szeressem földemet és segítsem felebarátomat.

Mit akarok én ezzel az egész lófasszal mondani?
Azt, hogy miért kell nekünk gyűlölködni? Miért haragszunk így egymásra?
Valahogy felül kéne emelkedni ezeken a dolgokon és kitalálni mik a teendők?

Pár évvel ezelőtt rajzban modellezni akartam a gazdasági
modellemet, de akkora volt az érdektelenség, hogy
abbahagytam. Ez is csupán vázlat.
Például. Ghermannal ellentétben en azt mondom, hogy nem a kis termelőnek kell adaptálódni a gazdasághoz, mert ez ugyanaz a futbal szori, hogy egy házban ki marad meg a két testvérből. Hanem a gazdaságot kell adaptálni a kis termelőhöz. Gherman ipari termesztésében az az ellentmondás, hogy egészségtelen a termék, nem családbarát a vállalkozás, rabszolgatartó rendszert alakít ki, és ilyen mód esélye sincs a hazai vállalkozó termelőnek, hisz sosem fog tudni versenybe szállni egy kétszáz éves holland tulipán vállalkozással. Továbbá bővíti a kivándorlók siető táborát azzal, hogy a szerencsétlen fekajelölt sápadtarcú legyen bármilyen együgyű, kiszámolja egy markában, hogy itthon a rabszolga bér két euró, hollandiában ugyanez a rabszolgabér nyolc euró. Nem dilemma, hogy kinek fog raboskodni.
Még elítélni sem lehet a posztmodern rabszolgát, hisz az itthoni nemzetes nagyuraknak sem jutott több eszébe, mint a multi trógereket lemásolni és alkalmazni. Allore, semmint apám dugjon seggbe -élve némi populáris jelszavakkal- inkább dugjon kétszer annyiért idegen.

Má minnyá én is haragra gerjedek. És tenném is, ha tudnám, hogy merő gonoszságból teszik ezt a nemzetes urak. De nem! Infantilizmusból teszik ezt. Isten gonoszsága nagyobb volt, mikor Kainból kiszedte a legsötétebb oldalát, mert Ő tudta nagyon is jól, hogy mit cselekedett. De ezek, szerintem nem érik fel ésszel, mi történik.
(És gondolom arra felfigyelt a mit sem sejtő, jóhiszemű olvasóm, hogy például a magyarországi politikát illetőleg az ellenzékkel nagyjából sosem foglalkoztam, mert számomra fing a levegőben, légyzümmögés a forgalmas utcában, nem érdemes másmilyen nemzetes urakkal foglalkozni, hisz mint egy lif(sz)tesládában élősködő moly, mely molyilag nagyon jól elférnek a mindennemű nemzetesek)

A Mugo GM (gazdasági modell) egy másik skicce.
Ok. Megadom magam, tegyük fel, hogy ez a piac átformálása a termelőre életképtelen, rózsaszín felhő álmodozás dolog. Megnyugodnék, ha ez valóban kimutatható, kiszámolható és bizonyítható lenne. De mondok mást.
Jó néhány évvel ezelőtt (erről még írtam) történt egy ilyen dolog, hogy Déván, a központban felépítettek egy ultramodern, fedett piacot, föld alatti garázzsal. Többször ígértem fotót, de ígérem megteszem mihamarabb. Én akkor ezt hihetetlen dolognak tartottam és azt hittem rövidesen a vállalkozók átrendezik a rendeltetését és nem fog piacként működni. Kellemesen csalódtam és a mai napig nyugtázom, hogy igenis, ha van egy kiló paradicsomom, kibérelhetek egy asztalt, mindig látok több üres asztalt is. Hogy még sincs tele kertész vállalkozókkal, az más kérdés, talán lehetnek olyan buktatói a dolognak, ami már a földön visszafogja az ültetés ingerét. Például az, hogy a vállalkozó minnyá céget alapít, mert rögtön arra gondol, hogy rabszolgatartó rendszernek adhat alapot és jól meggazdagszik. Mihelyt megjelensz mint cég a nyilvántartásban, onnan kezdve nyitott Biblia vagy a hatóságoknak és sűrűn keresnek fel imaórára. Mindegy, hogy hány ígét olvasol napjában, kapnak olyan paragrafust, amit nem olvastál eddig. (és ezek sem a Soros iskolát járták, de nemzetes urak..)
De azt elhiszem, hogy ha kertészkedsz és kiváltasz egy szar termelői igazolványt, azzal asztalt bérelsz a piacon és árulhatod a termékeidet. Évente egyszer adót bevallasz és azért sem kell aggódj, ha nem ütöd meg az átlagbért, nem terhelnek kifizethetetlen adókkal. Idáig azért működik a dolog. Amikor persze ki akarsz lépni a háztájiból, számolni kell a keselyűs világgal. És itt lehetnek a dolgok elásva, kezdődhetnek a bajok, amik elveszik az ember kedvét.
Nos, a Gherman világnézete szerint az embereknek nem kéne szarakodni, hanem nagy pofával kilépni a keselyűk elé. És ugye, azt megállapítottuk, hogy az a nagy kutyák szaró tere.

Tehát ha a nemzetes urak sem teszik fel ezt a kistermelői problémát, és még Gherman sem, akkor nem tudom mit várunk a Gézáktól, Lajosoktól, Attiláktól? Ghermant sem azért mosom, mert kibaszott kurva szocialista lennék, hanem azért, mert nyalja Boc seggét. És elvárnám, hogy Gherman, akinek ilyen nagy eszméi vannak, mint független Erdély, ne nyalja senki seggét. S akkor én is megtoldanám öt euróval a havi patreonját. De nyalja. És ez idegesít.

Amint többször írtam róla, „Magyar” vagy na: "Transzilvánia" üzletházakat kéne építsünk. Csak itthoni termékekkel. Semmi import cucc. Ehhez ki kellene dolgozni a „Magyar” termék dizájnt, mint például az IKEA. Minden mozzanatában visz egy magyar motivumot, diszkréten, nem minden szalámin fütyülős turul madár... Az Ikeáról sem rí le a rénszarvas minden mozzanatában, de egy egyenes lábról is meg tudod ismerni.
Nem azokkal a feltételekkel forgalmazni ezekben az üzletházakban, mint a külföldi cégek patronálta hangárokban, hanem valamilyen normális kereskedelmi árréssel, mondjuk a termelői árra rátesz az üzlet 15%ot. Mert nem profit orientált, hanem nemzeti. Önköltségi, önfejlesztő számítással gazdálkodtatni. Így a termelő piaci ár alatt, vagy azon maradva tud termelni jobbat.
Ehhez társulna egy vállalkozói oktatás, hozzáférhető árakon, (nem másfél milliós áramszámlák felszámolásával), szolid, emberséges környezetben.

Sokan lebutaságozták elképzelésemet, hogy nem fog működni, de senki nem tudta megmondani mi a buktató, csupán azért, mert a Metro nagy? Hát mi is a Metro? Egy kibaszott hangár, benne helyi „fekákkal”, és tömérdek szar termék.
De ugye, mekkora kihívás úgy nézni a nemzet fiaira, mint megannyi kitanítandó és foglalkoztató eljövendő vállalkozó? Akiknek nincs szükségük megmondó, kioktató haragos Ákosokra, akik semmilyen más ötlettel nem állnak elő mint a seggnyalás és riogatás. Mert van az emberekben elég hazaszeretet, amit nem tud ártani sem a liberalizmus, sem más, amíg van megbecsülés és a megértéshez való hajlam.

Ami most a világban történik, az hasonlatos az Istenhez, aki perhecc Ábelt, a kedvencét megöleti Kainnal. És hú de fasza: Isten Kain társaságára kárhoztatja saját magát. Nem mondom, jó kis csapat: az aktív és a passzív haragos egy házban. Mi ez, ha nem a pokol?

És tiszta röhej! Csak annyi kéne, hogy elbasztuk bazmeg, és ne öldököljük egymást, hadd dühöngjön az Isten haragjában. De hát Jézus is arról híres, hogy a vizet borrá változtatta a sok részeg népségnek, azt a részt kevesen tudják, hogy ha van két inged az egyiket add annak akinek nincs.

Molyok


Rájöttem, a molyok a stúdión keresztül szivárognak a lakásba. Ez azért is tragédia, mármint a moly probléma, mert az ember ha molykergető szert használ a szekrényében, akkor minden molykergető szagú lesz. Olyan ez mint a cukorgyógyszer, leviszi a cukrot, de hosszú távon árt májnak, vesének, és aztán jöhetnek az egyéb komplikációk. A cukorgyógyszer egy szükséges rossz, ami elhalassza a még rosszabbat. Időközben az ember elpucolhat más egyébben, a lényeg, hogy ne a cukor okozta hatásoktól.
A molyokkal más a helyzet azért, mert minden molylepke megjelenése a tévé képernyője előtt, ilyen villámgyors ágyból kipattanást eredményez és kétségbeesett hadonászást, mígnem ki nem lapítjuk azt. Mert ha nem, a feleség egyet cirkuszol. Hogy honnat a fenéből mind jönnek ezek a molyok? Én meg őszintén nem tudtam. A tegnapig.
De aztán egyre törtem a fejem, hisz nekem még az egerek kijárta pisiutat is mindig fel kell fedezzem -igaz a műhelyben- úgyhogy teljesen azonosultam a molyok beáramlási problémájával is. Kiderült nem ok nélkül, a tudat alatti jelzett valami bűnrészesség félét, mígnem kellően meg nem világosodtam.
Van abban valami, hogy a megoldás mindig az emberben van meg, csupán megfelelő befele analizáló meditációval, elcsendesüléssel tud kapcsolatot kialakítani bensőjével (mármint a lelkes, szellemes önmagával), ahonnan aztán extraktálni tudja a változáshoz szükséges energiákat. Mert ugye, a magammal hordott rossz minták az okai a mindenféle testes, lelkes, szellemes, szerelmes putypuruttyaimnak.
A héten elküldtem Cézárt, őszintén elegem van belőle. Mondtam áhítatos elcsendesülésemben, hogy szünetelnék egy kicsit Cézárból, mert butasága, idiótasága nagyon karizmatikus és akarva akaratlanul hat a lelkemre is. Így mérhetetlen csend, nyugalom és meditációs kapuk szakadtak rám a héten.
Nos, ebben a csendben világlott meg bennem a molyok beáramlásának az oka, melyet sajnos be kellett látnom, hogy magam vagyok az.
Amikor a stúdió álmennyezetét alakítottam, szigetelőnek föléje régi matracokat helyeztem el, és volt köztük pár régi fotel matrac, melynek belsejében ilyen organikus anyag van, azaz tengeri fű. Akkoriban dicsértem leleményességem, miszerint az organikus anyag jobb, hisz jobban szigetel. De arra nem vitt előrelátásom, hogy az organikus matériának más is fog örvendeni.
Így aztán két év alatt egészen rendes moly kolóniák szaporodtak el.
Annyira diszkréten el voltak azokban a matracokban, hogy nem tűnt fel nekem ha néha elrepkedett az orrom előtt va egy, miközben kevertem. A dob kamrában nem volt moly repkedés, mert fölötte még olyan sárga szigetelőt raktam volt.

Megvilágosodásomat mindjárt tett is követte és gyorsan el is távolítottam a bűnös matracokat, megannyi repkedő moly kíséretében.
Nosza vettem ilyen porlasztó molyirtó szert és az egész tubust kifújtam becsülettel, mindenhova. Egész nap felhőben úszott a stúdió, és mélyen eltökéltem magam, hogy ha legközelebb túlélő jelenik meg, a kezelést megismétlem. Mert ha most ki is nyuvadtak a molyok, a lárvák még hozhatják zombiságukat. Ebben is, mint minden másban, a három az igazság, azaz talán a harmadik befújás után pucolódik ki teljesen, ha nincs tenyészhely.

Cukrom új gyógyszert kapott, ami úgy néz ki jobban tartja az egyensúlyt, nincsenek olyan nagy ingadozások. A nyomás is enyhült az izmaimban, feszt úgy éreztem magam, mint egy degeszre fújt, elkopott autógumi. Már csak az egészséges izomlázam van, ami igaz az is gyanús, hogy másfél órás kertezés után megjelent. A hasmenéses menetet is kezdem megszokni, rájöttem, bizonyos dolgokat száműznöm kell, ezzel a gyógyszerrel. Gyanakszom az édesítő szerre. Mindegy melyikről van szó. Főleg amit a teába, kávéba teszek. A befőzött édesítő nem okoz hasmenést.

A kedvem is megjött egy picit. Mint mondottam a feleségemnek, kezdek megbékülni félnormás munka viszonyommal. Kezdem elfogadni, hogy csak ennyire vagyok képes, ennyire számíthatok magamra.

Azért annyival megtoldom a napi tevékenységemet, hogy a stúdión is dolgozzak egy icipicit minden nap. Felvettem újból az apró lépések politikáját, a heti kétszer tíz perc dobolás több a semminél. A 3D Studio csúfos kiábrándulásom óta szinte semmit nem tettem arrébb a stúdióban. Azzal kezdtem a csoszogó stúdió fejlesztést, hogy leszedtem a felesleges hangszórókat, kábeleket, zsírújszerű Yamaha 5 végfokos erősítőt, annak tartóit. Maradok egyelőre a sztereónál. (részben Imrét idézve).
Folytatni szándékszom a könyvespolcszerű válaszfalakkal, ahova jönnének a megmentett könyvek, hangelnyelő funkcióval. Aztán ha majd kialakul, értelme lesz, a sok hangfalból kiépíthetem majd a házi koncert audio szerkóját, a három utas aktív crossoverrel, és a megannyi végfokkal. Amint mondtam a fiamnak, ha mégis úgy dönt, hogy itt fog élni, lehet ez a szoba majd ilyen lazító szoba, ahova elvonul az ember ha zenét vagy filmet nézne kicsit más hangminőségben.
Feleségem nem hiszi, hogy a fiúnk itt fog élni, mert itt nemigen van kivel szocializáljon. Ahhoz, hogy az ember itt akarjon élni, előbb ki kell fáradnia jól. Olyan negyven évesen esetleg felmerülhet az igénye ennek.
Meglátjuk.

Egyelőre a fő sodrások arra utalnak, hogy egyhamar semmi sem fog lényegesen változni a világban. Van egy út, amin végig kell menjen az emberiség. Sajnos a mi kis Erdélyünkben sem láthatni jelét bármiféle változásnak.
Déván most vette át a lepukkant Praktikert valami mittommilyen cég, nemrég nyitott az Arabesque, az egyik legnagyobb építőanyag kereskedelme, látom most épül megint egy irdatlan nagy csarnok a fő úton, hektárokra kiterjedő ipari lerakatokat építenek közel Dévához, hírlik, hogy hatalmas bedobással jön az Ikea, a Bosch, gyárakat nyitnak. És egyértelmű, hogy nem arra a lakosságra építenek, akiknek fiataljai szinte mind kint vannak külföldön, és számát csupán az itthon maradt öregei teszik ki. Nem titok már, hogy szegényebb országokból fognak ide hozni vendég munkásokat.
Mindezt annak a kormánynak a felügyelete alatt, mely mint a Fidesz, henceg és fenyegetőzik az Unióból való kilépéssel és mélységesen nyugat ellenes az elkötelezettsége. És ezekkel a nyomikkal szövetkezik az Rmdsz is. Ezért nem szűnik a dilemmám velük szemben.

Belefásult szomorúsággal állapítom meg, hogy nem képes kiépülni egy centrális, független vélemény formáló akármi. Minden kis úgynevezett média csatorna, utalok itt blogokra, s ilyensmikre, kik úgymond hírekkel variálnak, minimális saját véleménnyel, mind valamilyen irányzatnak elkötelezettjei: vagy Orbán ellenesek, vagy Orbán mellettiek. A központ ezeknél: Orbán. Olyan ez mint a volt kolozsvári Funar polgármester, aki minden hétre adott az rmdsznek létezési okot: minden héten odavetett nekik egy egy olcsó, rágható csontot, amin egy darabig hangosan ejnyebejnyéztek, amíg Funar ki nem találta a következő rágnivaló csontot... addig is elvoltak foglalva az hírős magyarok. Évekig csendes háztartásban élő, műveszekedést mímelő házastársak voltak ezek, míg a közönség mint telenovellát nézte mint szárítgatják a foltos bugyikat.
Nézegetem ezt a Ghermant is, de mindig sikerül felidegesítenie. Mindig valakinek a seggét nyalja. És ezért félek az ő fajta transzilvanizmusától, mert neki simán bejön a középkori társadalmi berendezkedés: a sok marha szorgalmas hangya és a briliáns főhangya, aki hegyes cipővel jár kel a birodalmán és kaszálni tanítja a sok bunkó, semmirekellő kenyérpusztítót.
Jön hogy üvöltsek, mikor látom ezeknek azt a beképzelt, megmondó, mindent tudó pofájukat, amint fél kézmozdulattal bagatellizálnak... legutóbb: hogy minden nadrágszíjas újdonsült parasztocska nagy hibásan termel egy kis paradicsomot, egy kis uborkát, petrezselymet, ahelyett, hogy méregdrága melegházakba fektetne és hidrokultúrával foglalkozna, ami gazdaságosabb.
Ilyenkor érzem át annak a súlyát, hogy esélytelen mindenféle normális, egyszemélyes, vagy családi vállalkozás, amíg maguk a vélemény formálók is össze vissza beszélnek.

Tudom, hogy értelmetlen minden munkám, idegeskedésem. De mit tegyek mást?
Irtom a molyokat. Addig is telik az idő...

Nem lájkolom


Apám mesélte, hogy mikor én születtem, előre kellett fizetni a szülész orvosnak, hogy minden rendben legyen. Jött aztán azon a napon az orvos és veregette apám vállát, hogy ne aggódjon, minden rendben lesz. Apám azt felelte neki, hogy nem aggódik, mert már megszületett a fia, hála az asszisztens csajnak. Az orvos nem mondta, hogy bocs, akkor itt van vissza a csúszópénz, amit apelláta nélkül előre inkasszolt. Elképzelem, ahogy apám utolsó ötvenesét a nővérnek adta. Mert ilyen volt apám, hogy tudott gáláns lenni.

Amikor feleségemet a veséjével műtötték Temesváron, az orvos előre kérte a gázsit, azaz a csúszópénzt... de mire is? Arra, hogy nem hagyja hidegen a műtőasztalon a pácienst? Egy szakmabeli kollégától, egy gyógyszerésztől, aki nem mellesleg elég szépen adózott az egészségügybe. Legrosszabb számításainkat is túlszárnyalta a kért összeg, de nagyon leereszkedőn mondta, hogy semmi baj, megbízik a kollégában, majd mikor kiveszik a csövet, elviszi a többit is. Hát igen, elfelejtettük, hogy Temesvár az mégiscsak egy európai szintű város, hogy is gondolhattuk volna, hogy egy rutin műtét lehet több mint kétszáz euró? Úgy, hogy nem volt semmiféle gyógyszere a kórháznak, mindenért én szaladgáltam.

Ahogy van jó rendőr és rossz rendőr, úgy bizonyára van jó asztalos és rossz asztalos is. Nem kétlem, hogy politikusok közt is lehet jó is, nemcsak rossz.
Hogy a rendőrök jósága, rosszasága nagyjából köztudott, a jó asztalos is ritka, ez sem titok, de én még jó politikust nem láttam.

Nem akarom tovább fokozni a témát, úgyis ilyen utálkozós, hasmenéses napjaim vannak, állítólag a cukor gyógyszer váltás okozza, de mint dr.House, csak figyelem mire hogy reagálok és kezdem kapiskálni, hogy talán a léleknek is van némi jelezni valója és valahol mindennek van magyarázata, mert minden eddig logikusnak tűnő oka kizárható, szóval nem elég ez, de elkezdett irritálni ez az európai választás dolga is.
Ahelyett, hogy kikötözős szexel foglalkoznék, hogy az óra boldog három percét megéljem, nézem miket ígér ez a romániai magyarok érdekszövetsége. Esküszöm, hogy se híradókat nem nézek, sem lapokat nem olvasok és azt sem tudtam, hogy mikor lesznek ezek a választások. Amióta rájöttem, hogy a farmos miliőmben az iliberális demokráciát úgysem tudom megdönteni Cézárral, a tehenésszel és annak népes családjával szemben, macskástól, kutyástól, akkor sem, ha írástudatlanságuk révén véletlenül össze vissza pecsételnek... feladtam demokratikus praktikáimmal és jogaimmal.

Jön ez az rmdsz és azzal henceg, hogy az erdélyi magyarok jogait csupán ők viszik az európai parlament elé. Addigelé amit én láttam kampányt, szemezgetve abból a népes huszonkét ismerősöm megosztásaiból a fészbukkról, egyelőre még nem derült ki, hogy keresztény magyar mivoltomat is meg tudják e védeni ebben az Európában? Vagy csak szerényen a jogaimról beszélnek?
Nagyon röviden az én dilemmám annyi, hogy ha az Rmdsz tulajdonképpen affiliálta magát a magyarországi fideszhez, minek menne az európai parlamentbe? Kifúrni onnan is a demokráciát iliberálisra?
Mert ha tegyük fel csupán kollegiálisan illetve eszmeileg elkötelezettek a Fidesz felé, addig az itthoni politikai világban nagyon is érbevágóak a kötelékei, hol ezzel csinál vérszerződést, hol azzal. Itthon nincsenek elvi preferenciáik (odaátra se lenne, ha volna ellenzék, de mivel nincs, értelmét veszti), hol a szocialisták, hol a liberálisok oldalán tünteti fel szép, pattanásos piros seggét. Itthon nem riad vissza semmitől az Rmdsz, egyformán, megkülönböztetés nélkül, a vitézséget súroló bátorsággal áll bármiféle kihívásnak, hisz mindennek konkrét ára van.
Miért nem kampányol úgy egy erdélyi magyar politikus, hogy uraim, juttassuk már oda az európai székbe a kollégát, ki irigyli azt a pár ezer eurós fizetését, a magyarságra nézve teljesen mindegy, hogy hányan vannak ott, hisz az erdélyi magyar sorsa úgysem ettől függ? Hisz mindegy, hogy demokrata, liberális, iliberális, szocialista, tudja azt már az óvodás is, hogy télapó nem télapó, hanem a gondnok vatta szakállal.

A hasmenésemmel nem arra célzok, hogy ez az európai parlament választás az okozója, ehhez nekem már rég hozzászokott a szervezetem.

Az viszont fáj, hogy olyan szavakkal dobálóznak, mint történelem, nemzet, jövő, kereszténység, kultúra... szeretném kérdezni ezeket a jelölteket: hány könyvet mentettek meg a magyar könyv holokausztból a saját zsebpénzükből? Hogy mit tettek az erdélyi magyar gazdaságért nem is kérdem.
Nem, nem lájkolom.

A megoldás bennem


A tegnap eszembe jutott, hogy miért is hagytam el Kolozsvárt.
Az egyik oka az volt, hogy hirtelen elmentek szüleim, öt hónap differenciával. Anyám 58 évesen, apám 66. Mindketten magukon hordozták a társadalmi betegségek tömkelegét: szív, cukor, melyhez életformájuk teljesen rásegített: proli táplálkozás, szivar dögivel, anyám a depresszióját csendes alkoholizmussal enyhítette, mely az öröklött cukor betegségre fix olaj a tűzre volt. Szerető és jó emberek voltak, ezek szoktak hamar elmenni. Részben azért, mert sebezhetők, érzékenyek, másrészt belefáradnak az emberek gonoszságaiba.
A sírjuk ott van a Monostor tetején. Haláluk után, nem számoltam mennyi időre, lényegtelen, felmentem a sírjukhoz és lenéztem a monostori részére ennek a Kolozsvárnak és úgy éreztem, hogy semmi sem köt engem ehhez a városhoz többé. Húsz év távlatból is így érzek.
A másik oka, hogy elhagytam Kolozsvárt, az a munkám volt.
Amikor a tejfelt kezdte megszokni a szájam széle, bejáratos kezdtem lenni gazdagék házaiba, ott mértem és csináltam a beépített szekrényeket, fura polcokat, asztalokat, konyhákat, lépcsőket. Minden épeszű szakember ilyenkor úgy érzi, hogy megfogta Isten lábát és innentől továbbra az útja egyenesen ível felfelé. Ebben valójában nem tévedtem. Egyre több megbízást kaptam, egyre több befolyásos ismerősöm kezdett lenni. Ha elvették jogsimat, csak egy telefonomba került. Persze ennek megvolt ám az ára. De ez így működik gazdagéknál.
Csak egy dologgal nem volt mit kezdenem. Az érzéssel bennem. Pedig Isten látja füstös lelkem, mennyit harcoltam és harcolok, hogy kivessem magamból ezt a Jézus vírust, mely minden sikerem ellenére nem voltam sem elégedett, sem kiteljesedett, sem boldog, sőt minden amit csináltam, idegesített, undorodtam tőle.
Teljes szívből undorodtam a méregdrága szekrényektől, s ilyenektől, noha a megélhetésemet jelentette. Ritka alkalom volt egyszerű embereknek létfontos bútorokat javítani, mert a rohanás és a rentabilitás nem volt kompatibilis ezzel, de ha néha időt szakítottam rá, kifejezetten jól éreztem magam. Ilyenkor hasznosnak éreztem magam. Fene tudja miért voltak ilyen különc érzéseim.
Aztán a Kolozsvárról való elköltözésemmel átestem a ló másik oldalára, ahol azt hittem, hogy a tartalmas élet kialakul majd a dévai árvaház mellett, nem arra vártam, hogy egy darázsfészekbe nyúlok, ahol a sok ideges darázs miliőjére talált a kasban. De ez más téma. A kezdeti évek, míg feleszmélt a sok repkedő méreglándzsás, hogy veszélyt jelentek számukra, sikeresek voltak, először az életben éreztem, hogy hasznos dolgot művelek, és látok benne fantáziát. Szerettek a gyerekek és a fiatalok, csináltuk a hobby műhelyt, mígnem aztán betiltották. Erről csupán annyit, hogy a hobby műhely nem volt azonos a szakiskolával. A hobby műhely a kisebb gyerekeknek szólt, egy két órás délutáni tevékenység volt. Ezt nem európai támogatásokból kell elképzelni, hanem kizárólag az én beteges mániám volt.
Nagyon érdekesen voltam félretéve, lejárattatások közepette, pletykás, koholt vádakkal voltam terhelve, melyeket a mai napig sem tudok, sosem akarta senki tisztázni, sem mással, sem velem. Nem értettem sem akkor, sem ma, immár tizenöt éve, hogy mi is történt akkor?
Hatalmas csalódás volt ez részemről, mert ezennel elszállt minden reményem a „normális” világtól. Ráeszméltem, hogy minden felépített ideálom az emberiségről, a szellemiségről és lelkiségről, teljesen romba dőlt és nem látom kiútját.
Mondja ezt egy olyan ember, aki erre tette életét, egy szerzetes aki nem kéregetésből, hanem munkából él.
Azt én értem, hogy az élet harc. De minek? És tényleg csak harc az élet?

A tegnap, ugye, megint gazdagéknál szereltem. És az egész nyaram ezzel fog telni. És a tegnap, ahogy a falak egyenességeit elemezték, a festők munkáit, hogy felháborítóak azok a nemtommilyen csíkok, amiket esküszöm szemüveggel sem láttam, és az a hibát találni minden tökéletességben, eszembe juttatta, hogy mennyire megundorodtam az életnek eme oldalától. Az örökös elégedetlenség, az örökös nyafogás, a telhetetlenség, és mire? Egy tartalmatlan, képmutató életformára.

Amikor hallom ezeket az idióta, fiatal vállalkozókat, hogy mennyire sóvárognak a gazdagékhoz bejutni, jön hogy hányjak. De hiába, mert sokuknak nincsenek azok a problémáik, mint nekem. Nincs közelharcuk ezzel a Jézussal.
Mikor hallom ezeket a csíkos falakra hisztizni, hányik belőlem a Jézus. És hányok már minden munkámtól, mi a gazdagék hiábavalóságát és egoját növeli.

Ezen elkeseregtem egy kicsit és újból elkezdtem idegeskedni. Hogy ezt így nem viszem tovább. Jó, hogy ezt hajtogatom már egy ideje, de a tegnap megjött az étvágyam a változtatáshoz. Kész. Ez a munka lejárta után bezárom a boltot. Legyen ami lesz.
Nem tudom mihez kezdjek, de ezt nem viszem tovább.
Nem lehet undorral és dühvel dolgozni. Nem nézek csillogó szemekkel munkáimra, hanem minden munkámra azt mondom, tiszta hiábavalóság. Az emberi gőg és fuvalkodottság dicsőítése minden munkám.
Az ilyenek, hogy de kell a pénz, persze, kell... de a méltóságnak is lenne egy két véleménye.

Már csak magammal kell ezt letisztázzam, hogy mi az amit méltónak találok és netán meg is élhetek belőle. Úgyhogy megint magamba kell forduljak, a változást magamból alakítsam ki.
Talán itt az ideje még egy szánalmas húszas listát megírni, ami eszembe jut a változtatásról.
Például:
asztalosság, újrahasznosítás, nem rendelésre, ami eszembe jut, haszontalan díszítő elemek, furcsa, fiókos szekreterek, retro, saját dizájn, nem utánzás, humor, színes, vidám, könnyen szállítható, nem széria, nem olcsó, művészi vonalak, nem művészi alkotás, vegyes anyagok, honlap, üzlet sarok kialakítása.

A sok Jézusozás


Gyógyszer tunning, a régit már megszokta a szervezet, erre az újra hasmenés vígan. A tea valamennyire leviszi a cukrot, de az se csinál csodát. Kiegészítőnek jó. Még nem kell három pirula, csak kettő, ha megy a napi liter tea. A legfontosabb eleme a betegségnek a stressz. És ez nem oldódik pozitív hozzáállással. Sőt, a nappal bemantrázott jó vagyok, jó vagyok, jó vagyok estére nagyobbat korbácsol a lelkemen a felismerés, hogy szart se ér az öngerjesztés, még rosszabb.
Hasmas miatt délelőtt kiestem egy órát. Ettem valami keveset, elaludtam egy fél órára. Visszamentem munkát pótolni, üzen a fiam, lejárt a suli. Hamarabb.
Elgondoltam, ha elmennék az Ikeához dolgozni, egy éven belül elpucolnék. Six feet underground. Lúzer asztalos vagyok, de szabad. Ilyenkor nem bánom, hogy nem irodában tolom az aktákat. Lemegyek a műhelybe amikor tudok.
Délután, kipótolandó a déli hasmasozás, lementem egy órára, gondoltam azt a tükrös rámát elkészítem. Faragott lófaszokat kellett átalakítsak. Régi konyhakredenc bútort trancsíroztam szét és egy fürdőszobába kell beillesszem, de lehetőleg ne tűnjön ki a trancs. Ehhez lehet nekem a legnehezebben kedvet varrni. De ha pénzre gondolok, ráveszem magam.
Szerencsére, ha nagyon padlón a lelkem, bedugom a saját mixeimet és az csillapít. Újból és újból áthallgatom, és rá kell, hogy jöjjek, jók a mixeim. Csak nincsenek megértve. De nekem jók. Olyan, mintha az ember magának készít bútort. Olyan színre festi, amilyenre akarja. És nem zavarja, ha iparilag nem tökéletes. Neki tökéletes. A célnak megfelel. Így az én hallatomban az én keverési stílusom a tökéletes. Lehoztam az agresszált világból, a saját csendre vágyó vizeimre.
Sok Bach feldolgozást és feljátszást hallgattam, de olyat tisztán mint az enyém még nem. Azért is csináltam, hogy tiszta legyen. A hangszer megszólalások segítenek kitisztítani az orgonán összefolyt hangzásokat. Az orgonasípoknak hosszú a lecsengése, volt ahol lelassítottam a részt és egy Moog basszussal gyönyörűen kiemelkedett a hangzanivaló. Néhol a zongora vonós kíséretben többet elmond, mint a megannyi orgonasíp.
Aztán este nyolc fele mondom a páromnak, vagy nézek valami filmet, vagy bemegyek egy órára a stúdióba, lúzerségemre fényt derítvén. Mivel a páromnak mindegy volt, gondoltam bemegyek a stúdióba lúzerségemet kinyilvánítani.
Két hete nekifogtam Alan Parson „Eye in the Sky” című dalát midiből kikeverni, megfogott valami benne, de már nem tudom mi. A lényeg, hogy akusztikusra kevertem, elhagytam a szőnyeg hangokat, most ehhez volt kedvem. S akkor beugrott egy kicsit más ritmus képlet és megtetszett, gondoltam féléves dobolási szüneteltetésem ideje megszakítani. Kétszer háromszor rájátszódtam, és örömmel vettem, hogy gyakorolnom kéne, nem éppen tragikus a dolog.
Csak ez a káosz fíling ne lenne a fejemben, lelkemben.
Behúztam a hangkártya sávjait, elvégre a szerkó bemikrofonozva porosodott a helyén, de kiderült a kettes sávról nem jött jel, pont a pergő hangja volt. Egy órás babrálkodás után, lecseréltem a kábelt, és bejött a jel. Lemértem, semmi baja a kábelnek, nem értem mi lehet. De mint vírusost félre tettem. Majd megnézem.
Végre találtam a jutubon egy keverős pacákot, aki konkrétan bemutatta, hogyan kever dobot Cubaseban az alap csatolmányokkal. Gondoltam a módszerét kipróbálom. Ezért felkalapáltam a számot, irtó szarul vertem fel, de nem is ez a lényeg, a keverés miatt tettem egy próbát. És lőn csoda, a keverési módszer nekem is bejön. Olyan ez, mint a hagyma és retek evésének a megtanulása: vizuálisan is meg kell tapasztalni, ahogy más jóízűen fogyasztja.
Csupán az életvitelt nem tudtam megtanulni senkitől. Inspirálódtam ugyan Jézustól, de néha úgy érzem, bár ne tettem volna. Lelki traumákat váltott ki. A való természet az, hogy a kicsit a nagy megeszi. Ehhez mit sem segít az ima. Vagy a hit. Legfeljebb a hit arra jó, hogy elhiszi az ember, könnyű prédává válik, ha sokat Jézusozik.
És így odaragadtam két órára a stúdióba. Még áthallgattam fül öblítésre a „Final countdown” és a „War of World” keveréseimet, itt ott igazítottam, miután harminccor lehallgattam a műhelyben is. Azért is érdemes sokat hallgatni egy egy késznek vélt keverést, mert idővel kiugranak a zavaró szintek, tónusok. És milyen klassz a felismerés, hogy azokat csillapítván, hangsúlyt kap az elnyomott értelem.
És ahogy a keverő szobát elhagytam a telefonom lámpáját használva, mert a nagy stúdió terem még csak lomtár funkcióban van, a tárgyak halvány árnyéka olyan jó mélységesen éreztették velem, hogy be lúzer vagyok...
És akkor két Mentalista rész után, végre elaludhattam én is.

Unboxing Az Isten hallgat


Hosszas vajúdás után elkerült hozzám Mollináry Gizella utolsó könyve is, „Az Isten hallgat” címmel.
Miután két árverésen nem mentem tovább a magas összegért, meg a huzamosabb ideje tartó likviditási zavarom miatt, most sikerült megvennem mégis. Nem mintha az előbb említett zavarom megszűnt volna, hanem azt mondtam, ha baj van, az egyik dobszerkómat elkezdem licitálni. De nem kezdtem el dobot licitálni, inkább újból felfedeztem a puliszkát. Úgyis éppen ideje volt egy kis diéta váltásra.
Rájöttem, hogy miért nem tették újból licitre a könyvet. Mert az árverő antikvárium egyértelműen látta, hogy kik licitáltak egy egy tételre. Így nagyon rövidre szűkült a piac, a marketing nem sokat szarozott, simán értesített engem, látván, hogy két licitnél is jelen voltam.
Végül is mindegy, a fő, hogy meglett.
Utóbbi könyvmentés akcióm alkalmával, ennek az egy könyv árából megmentettem nem több és nem kevesebb, mint 400 könyvet!
Jó kis balansz, mi? Vagy talán én vagyok az örült? Megveszek drágán egy könyvet, amit talán még tiltanának is ma? Vagy megveszek egy halálra ítélt papír halmot? Most, amikor senki nem költ könyvre?

Mikor kerestem a könyvet, mivel nagyon kevés van belőle, eltökéltem, ha megkapom, felolvasom. Meg fogom e tenni? Latolom még. Előbb elolvasom, aztán eldöntöm. Gondoltam olvashatom hangosan. De bénán olvasok elsőre. Viszont akkor lehet fel lesz olvasva. Meglehet, hogy valamiért nem fogom felolvasni, ha előbb elolvasom. Nnna. Milyen bajaim vannak.

Mindegy. De attól félek, ha még egyszer hív a papíros bácsi, nem fogok elmenni könyvet menteni. Belefáradtam ebbe is.
Van amikor a csináld fasza gyerek motiváció már nem elég ingernek. Ha lenne olyan, hogy csináljuk mi a faszák, de a „mi” kussol és marad a faszák. És úgy látszik, hogy az isten is mélyeket hallgat. Mert mint mondottam, egy incurka pincurka villámot ha sújtana a mihaszna képmutatókba, volna nekem elesett hitetlennek is egy jel, hogy él az isten és onnan valahol törődik az elárvultakkal is. De minden jel arra mutat, hogy az isten a képmutatókat preferálja.
Ám legyen.

A Stúdió szobát mindenképp megcsinálom, előbb bontott bútorokból akartam a polcokat, de úgy döntöttem, hogy veszek majd rendes deszkát. Üsse kő. Húsz szál deszka elég. A deszka mégiscsak deszka. És csak legyalulom, nem lakkozom, nem semmi, hogy érezzem az illatát. Két falat megtöltök könyvekkel. Jól fog kinézni. Mint a két gitár, melyet asszem már sosem pengetek meg, de jó érezni, hogy ott vannak. Hát normi, mert mások kik lennének itt nekem?

Ha nem más, licitre viszem az egyik dobszerkót.




Az igaz mellőzése


Vannak emberek, mint jómagam is, akik azt hisszük, hogy meg kéne írni az igazságot, az népek okulására. Kornélia említette, hogy ezt az igazságot meg kéne írni.
De hát az igazságot megírták már sokan, sokféleképpen, mégis hiába, ha a receptorok nem fogadják a jelet. Ha netán fogják is, nem tudják értelmezni. Vagyis preferenciálisan értelmezik. Azt látnak bele, amit akarnak.
Hiába merülne fel a kérdés, hogy rendben van e az, hogy a Vatikán udvarán a pápa hófehér autóját legalább tizenkét testőr kíséri futólépésben? Hogy mi is ez? Hol itt ama hatalmas Isten hatalma, aki egy veréb tollát sem tépi ki, ha nem akarja?
Ha nekem ez szemet szúr, azt mondja a hű hív, hogy „holy” atya egy van, meg kell azt védeni a gonosz hatalmától.
S akkor elgondolkodom, hogy is van az, hogy a pásztor azért az egyetlen eltévelyedett bárány után kódorog? Avagy ezt is félreértem, és az árva jó nagy hátsóm még sincs biztonságban a hitem pajzsa alatt?
Megmondtam őszintén Kornéliának, hogy az igazságot már nem fogom leírni, mert már én is össze vagyok zavarodva és elvesztettem a jó és rossz értelmezésének az adottságát. A gonosz cselekedete istenes, akkor is, ha felebarátokon lépked át, a tőzsdét figyeli, szemedbe hazudik és konkrétan arra pályázik amid van, már nem is fészkelődik ezt takargatni, a társadalom mégis őt imádja, mondván: ad neki a Zúr hatalmat, erőt uralkodni minden felett, mert arra hivatott. Így adván áldását a mit sem sejlő (egy frászt) idióta arra, hogy az Úr jó helyre fekteti áldását.
Mint mondottam, ha a fogó készülék füle viszketése szerint érti a jeleket, nincs nagy értelme cifrábban leírni az igazságot. Leírták azt sok millióan. Ott vannak a megannyi könyvek, melyek most élik meg a végső pusztulásukat. Érdekes lenne egy kimutatás arról, hogy naponta mennyi könyv semmisül meg.
Igen, azt mondják, hogy de ott van a villanykönyv. Hát szeretném látni, hogy mindaz a könyv, melyet bedarálnak, ott vannak e a villanydobozban?

Amint mondtam Kornéliának is, nekem már nincsenek igazságos ambícióim.
Az én ambícióim nagyon degradáltak, földhöz ragadtak, egy kis pénz kellene, meg egy nyugodtabb öregedés. Ami ígérem, nem lesz túl hosszú.
A cukros orvosnéni pozitívan ítélte meg, hogy akár még tizenöt évet is élhetek, ha rendesen kezelem a cukromat. Nekem egészen megfelelt ez a kilátás, őszintén, kevesebbre számítottam.
Attól még lehet nekem igazam. Nemcsak az igazság terén, hanem a rövidlejáratú öregedés kilátásában is.
Kiderül.

A szerencse kereke



Történt pedig Muskóczi életében, ami egy Muskóczihoz hasonló szegény gyermek életében igencsak ritkán történik, hogy egy komolyabb összegű zsebpénzhez jutott.
Hogy mennyire komoly volt ez a zsebpénz összegben számolva, gondoljunk bele, hogy Muskóczi a következő dolgok közt kellett válogatnia: az édesanyja egy új nadrágot javasolt, apukája inkább a vasárnapi ebédre költötte volna, Muskóczi viszont inkább az akváriumába vett volna egy levegőztető pumpát. Ekkora volt annak a zsebpénznek a hatalma.
Dilemmába esett Muskóczi, hogy a pénzét okosan költse el.
Barátja Joco, azzal az ötlettel állt elő, hogy általában az okos emberek egy tőkét meg szoktak valamiben forgatni, hogy abból még több pénz legyen, így könnyen elképzelhető, hogy lassan mindet meg tud vásárolni: az új nadrágot, a vasárnapi ebédet és a levegőpumpát az akváriumba.
És láss csudát, Joco ezt a bölcsességét alá is tudja támasztani egy fantasztikus lehetőséggel, hogy menjenek szerencsejátékon pókerezni, ott egy perc alatt meg lehet gazdagodni, csupán a számok jöjjenek ki jól. Ez szerencse kérdése, és most minden jel arra mutat, hogy Muskóczinak szerencsés napja van, hisz mily váratlanul jött össze a mesés zsebpénz, okos emberek az ilyen szerencséjüket nem szokták elpazarolni. Joco azzal lelkesítette Muskóczit, a szerencse kereke sosem jön egyedül. A szerencse kereke legfeljebb három még másik szerencsével szokott jönni és erre jó lenne feltenni. Mert ha nem, tulajdonképpen az ember sutba dobja szerencséjét. És az az ember, aki sutba dobja szerencséjét az nem is érdemel sok szerencsét az életben.
Muskóczi csodálattal hallgatta Joco bölcseletét, valamiért teljesen igazat adott neki, és máris úgy érezte, hogy Joco neki most a második szerencséje, nosza menjenek váltsák be a harmadik szerencsét abból a kerékből.
Nem kellett messze menjenek, mindjárt az első utcán, balra volt egy pincébe vezető játékbarlang, ott tele volt a helyiség zenélő és villogó szerencsejátékkal.
Nem szándékom feleslegesen szaporítani a szót, aki nem hiszi, járjon után, kérdezősködjön másnál is, de a színtiszta igazat mondom azzal, hogy Muskóczi egy rövid fél óra alatt, bármilyen okos volt Joco a szerencsejátékok terén, elvesztette minden pénzét.
Amikor lementek a napsütötte délelőttön a pincébe, Muskóczi tele volt reménnyel, hogy nemsokára a pénze többszörösével fog onnan kijönni, fél óra múltán pedig úgy jött onnan ki, mint akit kiraboltak és sűrűn hunyorgott a délelőtti napsütéstől.
Első gondolata az volt, hogy tudott a Nap a magas épületek közt is olyan erősen besütni?
Alig tudott magához térni a veszteségtől, sokáig el sem hitte, hogy olyan hamar elúszott a pénze. Hirtelen éhes lett, észrevette a szakadt nadrágját, mintha tovább szakadt volna, a levegő pumpára már nem is volt ereje gondolni. Joconak eszébe jutott, hogy mennie kell. Muskóczi magára maradt és borzasztóan szégyellte magát.
Abban mondjuk Joconak igaza volt, hogy a szerencse kereke mindig hárommal jár, csak az a kérdés, hogy áll hozzá az ember.
Muskóczi otthon sírva mondta el szüleinek hogy járt, anyukája is ejtett pár könnycseppet, apukája pár perces csendes tűnődés után csak annyit mondott, remélem a tanulságodra fog válni ez a szerencse kerekezés, fiam.
Muskóczi megfogadta, hogy soha többet nem tesz a szerencse kerekére egy fia vasat se, és úgy is lett. Soha nem vett még lottó szelvényt sem, mert amint szokta mondani, aki az ördögbe fektet, az csakis azt kaphat, ami az ördögé: csalódást.
Muskóczi esetében a szerencse kerék harmadika az volt, hogy kevésből megtanulta: a pénzt okosan kell forgatni, mert ha nem, hamar elgurulnak.
Muskóczi elég hamar megtanulta a saját bőrén, hogy az első az ebéd, hogy ereje legyen dolgozni egy nadrágért, és ha már feleslege van, csak akkor vehet levegő pumpát az akváriumba.
Láss csudát, ilyen formán aztán megcsinálta szerencséjét Muskóczi, mert mindig volt mit ennie, mindig volt nadrágja és a halai sem szűkölködtek levegőben az akváriumában. Sőt, olyan pumpát is vett aztán, ami szűrte is a vizet körforgás által, így csak ritkán kellett tisztítania az akváriumot.