A mennyek előcsarnoka

Apám részéről az apja adott nekem két piros ceruzát. A többit eltiltotta előlünk. A nagymama mindig azt mondta: Attika, majd az isten titeket is megsegít. De elsajnálta előlünk a párizs utcai állami lakás bérleti jogát. Egy román család vette át.
Anyám részéről Géza bácsi, ki hét évet volt orosz fogságban, számtalanszor megnyírt minket és sétált velünk a sétatéren, és megtanított vízi bolhákat halászni, leszűrni és szárítani. Nagymamám mindig azt mondta, hogy a mi szobánk, testvérem s enyémé, az maga a pokol tornáca.
Nem is tagadtuk, mert a falakat teleraktuk meztelen nőkkel és metálos poszterekkel. És persze hangosan szólt mindig a rock.
Nagyjából ez lenne az örökségünk. Tiszta ilyen ősrégi magyar rege.
Persze, mi ma lepuhányodtunk, hagyományos keménységünket is megtagadtuk, gyermekünknek hagyni szeretnénk egy adósságmentes lakást legalább.
Ez a pokol tornáca dolog azért végig kísérte az életemet, örökké gondolkodtam ezen, hogy vajon nem volt igaza nagymamámnak, hogy a pokol tornácára küldött? S nem volt igaza a másik nagymamának, hogy az isten minket is megsegített?

Elnézem a mai szenteskedő magamfajta szülőket, amint nyakig felgombolt blúzban szörnyednek a mai fiatalságon, hogy multimédia, tévé s ilyenek, de teszik ezt egész nap az onlájn felületeken, mintha ebben nekik különféle státus jár, mint egy adminnak, aki nem ugyanolyan szégyentelen és banális felhasználó, mint bárki más.
Elgondolkodtam én is a jelenségen, igaz gyanakvó, de némi aggodalommal, mivel nekem is a kisfiam nem valami nagy természetkedvelő, nem kertészkedő, különösen mióta az utolsó cserkész táborban kigúnyolták, mert félt a sötéttől és a darazsaktól, hogy miféle dolog ez a virtuális világ és mivé fog ez fajulni vagy fejlődni?
Annyit még hozzáfűzök, némi megértés reményében, hogy van egy nagyon népszerű világjáték: a „Minecraft”, amit onlájn is lehet játszani szerveren, haverokat lehet toborozni, csettelni, közös akciókat lehet végig játszani, esetenként közösen építeni s ilyenek. Követem a történést, mint mondtam, azon aggodalomból, hogy mi akar ez lenni.
Azt megértettem, mivel benne élek az iskolában a fiam által, hogy a való világban a gyermekek képtelenek interaktiválni az órák közti röpke szüneteken kívül, mert akkora a nyomás rajtuk a társadalom s szülők által, hogy nem marad idejük magukra, az önfeledt játszásra, a gyermek társadalmi életükre. Mert mi még hagyján, de legtöbb osztálytársa a fiamnak edzésből edzésre járnak, külön órákra s hétvégén a vasárnap a templomé, tehát gyakorlatilag a magát rendes polgárnak tituláló családok nem képesek a gyermekeket összeengedni, hogy maguk építsenek egy való világot. Kutyafuttában ha összeérik a kezük, vagy felingerelve az elzárt lehetőségektől, egymásra csapnak mint egy Liszt zongorafutamban a hangjegyek.
Ennek a fényében megértettem, hogy a virtuális világ, amit az internet létrehoz, az nem más, mint fátyolba burkolt mennyország tükörképe.
Az onlájn világ a mennyország előcsarnoka.
Bármennyire sokkolja az embert a felismerés, de ez az igazság.

Mert mitől nem menekvés a való világtól a blogolás? Mikor az ember blogol, a lélek szólal meg, kitapétázza ezt a szót egy képzeletbeli falra, s ha éppen arra jár egy lelkes éhező s megtetszik neki az a szó, olyan, mintha a mennyben lenne, s az isten szól hozzá.
Mert ezekkel vádoltam magam is, hogy ha én képtelen vagyok a reális világban úgy élni, mint a virtuálisban, hogyan várjam el azt, hogy a fiammal kéz a kézben visszamondjuk az internet szolgáltatást?
És utána meg mi? A való világ mennyei része hol van?
Vádoltam magam, hogy erőt merítek a virtuálisból, hogy nyögjem a valót. Mert a való az nyögés. Vádoltam magam, hogy ahhoz, hogy a tehenésszel közösséget vállaljak, nem tudok hozzá felnőni. Nem a tehenekkel való foglalkozással van itt baj, hanem a tehenész felsőbbrendűségi érzésével, mellyel nem tudok rezonálni, hogy miféle ember az, aki nem iszik s néha nem dángálja el családját?
Nem tudok rezonálni azokkal a szakemberekkel, akik csak a pénz által látják a szakmát, azokkal a megrendelőkkel, akik csak az árengedményben látják a megrendelést.
Nem tudok rezonálni azokkal az emberekkel, akik egész nap csak a parizer árfolyamát lesik s minden idejüket ez köti le.
Igenis merítenem kell a virtuális világ mennyeiségéből, hogy létezni tudjak a való világban. Rájöttem a fiam is ezt teszi. A Minecraft birodalomban lebomlanak a területi és távolsági gátak, a világ minden tájáról bejelentkező magyar ajkú gyermekek között megtalálta azt a néhány jófej karaktert, akikkel együtt létezhetnek, ami a való világban lehetetlen. Hogy ebben a virtuális világban nem baj, ha nem tud románul, ha nem jeles matekből és az se baj, ha fél a sötéttől és a darazsaktól.
Mondom a fiamnak, hogy igen, de virtuális minden. Mondja a fiam vigyorogva, igen apa, a sötétség, az eső, a felépített Minecraft világ virtuális, de a karakter figurák mögött igazi emberek vannak.
És milyen igaza van. Mert olvasóim sem gépek, hanem való emberek, akik talán egy más világban gondolkodnak, éreznek.

Azért fogalmaztam meg magamnak így, hogy a virtuális világ lehet maga a pokol tornáca, de lehet a mennyország előcsarnoka is.
Hisz a lelkek innen már csak egy köpésre vannak a pokol tüzétől, vagy egy kőhajításnyira a mennyországtól.
S tudjuk, hogy test nem örökölheti egyiket sem.
Csak a lélek. S mi lelkileg már elszálltunk...
Buék.