Apám
részéről az apja adott nekem két piros ceruzát. A többit
eltiltotta előlünk. A nagymama mindig azt mondta: Attika, majd az
isten titeket is megsegít. De elsajnálta előlünk a párizs utcai
állami lakás bérleti jogát. Egy román család vette át.
Anyám
részéről Géza bácsi, ki hét évet volt orosz fogságban,
számtalanszor megnyírt minket és sétált velünk a sétatéren,
és megtanított vízi bolhákat halászni, leszűrni és szárítani.
Nagymamám mindig azt mondta, hogy a mi szobánk, testvérem s
enyémé, az maga a pokol tornáca.
Nem
is tagadtuk, mert a falakat teleraktuk meztelen nőkkel és metálos
poszterekkel. És persze hangosan szólt mindig a rock.
Nagyjából
ez lenne az örökségünk. Tiszta ilyen ősrégi magyar rege.
Persze,
mi ma lepuhányodtunk, hagyományos keménységünket is
megtagadtuk, gyermekünknek hagyni szeretnénk egy adósságmentes
lakást legalább.
Ez
a pokol tornáca dolog azért végig kísérte az életemet, örökké
gondolkodtam ezen, hogy vajon nem volt igaza nagymamámnak, hogy a
pokol tornácára küldött? S nem volt igaza a másik nagymamának,
hogy az isten minket is megsegített?
Elnézem
a mai szenteskedő magamfajta szülőket, amint nyakig felgombolt
blúzban szörnyednek a mai fiatalságon, hogy multimédia, tévé s
ilyenek, de teszik ezt egész nap az onlájn felületeken, mintha
ebben nekik különféle státus jár, mint egy adminnak, aki nem
ugyanolyan szégyentelen és banális felhasználó, mint bárki más.
Elgondolkodtam
én is a jelenségen, igaz gyanakvó, de némi aggodalommal, mivel
nekem is a kisfiam nem valami nagy természetkedvelő, nem
kertészkedő, különösen mióta az utolsó cserkész táborban
kigúnyolták, mert félt a sötéttől és a darazsaktól, hogy
miféle dolog ez a virtuális világ és mivé fog ez fajulni vagy
fejlődni?
Annyit
még hozzáfűzök, némi megértés reményében, hogy van egy
nagyon népszerű világjáték: a „Minecraft”, amit onlájn is
lehet játszani szerveren, haverokat lehet toborozni, csettelni,
közös akciókat lehet végig játszani, esetenként közösen
építeni s ilyenek. Követem a történést, mint mondtam, azon
aggodalomból, hogy mi akar ez lenni.
Azt
megértettem, mivel benne élek az iskolában a fiam által, hogy a
való világban a gyermekek képtelenek interaktiválni az órák
közti röpke szüneteken kívül, mert akkora a nyomás rajtuk a
társadalom s szülők által, hogy nem marad idejük magukra, az
önfeledt játszásra, a gyermek társadalmi életükre. Mert mi még
hagyján, de legtöbb osztálytársa a fiamnak edzésből edzésre
járnak, külön órákra s hétvégén a vasárnap a templomé,
tehát gyakorlatilag a magát rendes polgárnak tituláló családok
nem képesek a gyermekeket összeengedni, hogy maguk építsenek egy
való világot. Kutyafuttában ha összeérik a kezük, vagy
felingerelve az elzárt lehetőségektől, egymásra csapnak mint egy
Liszt zongorafutamban a hangjegyek.
Ennek
a fényében megértettem, hogy a virtuális világ, amit az internet
létrehoz, az nem más, mint fátyolba burkolt mennyország
tükörképe.
Az
onlájn világ a mennyország előcsarnoka.
Bármennyire
sokkolja az embert a felismerés, de ez az igazság.
Mert
mitől nem menekvés a való világtól a blogolás? Mikor az ember
blogol, a lélek szólal meg, kitapétázza ezt a szót egy
képzeletbeli falra, s ha éppen arra jár egy lelkes éhező s
megtetszik neki az a szó, olyan, mintha a mennyben lenne, s az isten
szól hozzá.
Mert
ezekkel vádoltam magam is, hogy ha én képtelen vagyok a reális
világban úgy élni, mint a virtuálisban, hogyan várjam el azt,
hogy a fiammal kéz a kézben visszamondjuk az internet
szolgáltatást?
És
utána meg mi? A való világ mennyei része hol van?
Vádoltam
magam, hogy erőt merítek a virtuálisból, hogy nyögjem a valót.
Mert a való az nyögés. Vádoltam magam, hogy ahhoz, hogy a
tehenésszel közösséget vállaljak, nem tudok hozzá felnőni. Nem
a tehenekkel való foglalkozással van itt baj, hanem a tehenész
felsőbbrendűségi érzésével, mellyel nem tudok rezonálni, hogy
miféle ember az, aki nem iszik s néha nem dángálja el családját?
Nem
tudok rezonálni azokkal a szakemberekkel, akik csak a pénz által
látják a szakmát, azokkal a megrendelőkkel, akik csak az
árengedményben látják a megrendelést.
Nem
tudok rezonálni azokkal az emberekkel, akik egész nap csak a
parizer árfolyamát lesik s minden idejüket ez köti le.
Igenis
merítenem kell a virtuális világ mennyeiségéből, hogy létezni
tudjak a való világban. Rájöttem a fiam is ezt teszi. A Minecraft
birodalomban lebomlanak a területi és távolsági gátak, a világ
minden tájáról bejelentkező magyar ajkú gyermekek között
megtalálta azt a néhány jófej karaktert, akikkel együtt
létezhetnek, ami a való világban lehetetlen. Hogy ebben a
virtuális világban nem baj, ha nem tud románul, ha nem jeles
matekből és az se baj, ha fél a sötéttől és a darazsaktól.
Mondom
a fiamnak, hogy igen, de virtuális minden. Mondja a fiam vigyorogva,
igen apa, a sötétség, az eső, a felépített Minecraft világ
virtuális, de a karakter figurák mögött igazi emberek vannak.
És
milyen igaza van. Mert olvasóim sem gépek, hanem való emberek,
akik talán egy más világban gondolkodnak, éreznek.
Azért
fogalmaztam meg magamnak így, hogy a virtuális világ lehet maga a
pokol tornáca, de lehet a mennyország előcsarnoka is.
Hisz
a lelkek innen már csak egy köpésre vannak a pokol tüzétől,
vagy egy kőhajításnyira a mennyországtól.
S
tudjuk, hogy test nem örökölheti egyiket sem.
Csak
a lélek. S mi lelkileg már elszálltunk...
Buék.
Nekem segít gondolkodni.
VálaszTörlésNem csak végigszaladni, nagyjából elintézni, hanem úgy a boglyáiban hentergőzni, mint egy kamasz. Élvezni magamat. Meg csiszolni annyit a kifejezésmódon, amennyivel másnak is emészthetőve teszem magam.
NESZTEK! EGYETEK MEG! Igazi kenyér akarok lenni, mint jézus, meg bor.
Épüljenek és butuljanak tőlem.
Nekem Te sem vagy virtuális, és senki, aki szóba elegyedik velem.
Nem vonz különösebben a kézfogás, az érintés. Van abból a környezetemben. Sőt, a mély butaság és a gyémántcsiszoltságú tudós elme is egyformán igalmas tud lenni. Egyszerűbb az interneten megtalálni, és élvezni, mert magamnak osztom be a reá szánt időt.
Most épp több írnivalóm támadt, meg kevesebb a hideg miatt az udvaron tölthető idő.
Dehogy mondanám le a számítógép adta lehetőséget.
Majd nyáron. Akkor biztos többet hagyok ki.
Mond meg a fiadnak, nem gond az. Én lelkes természet kedvelő, járó vagyok -legszívesebben ki sem mozdulnék onnét-, de a lódarázstól félek. De legyőztem, mikor a fészküket fotózhattam. Majd legyőzi ő is a sötétet. :)
VálaszTörlésEz most ütött...
VálaszTörlés