Szeles dolgok

Amíg a fiam iskolában van, dolgozhatok egy keveset a műhelyben. Most éppen egy turbinát készítettem. Fából. Elvégre Jézus is ács volt. Noé bárkát épített. A frigy láda is fából van. Miért ne készíthetnék turbinát fából? Hangszereket készítenek fából. És micsa hangszereket.
Ez a templomi orgona javító fiú mindenféle furcsasággal megkeres. Hogy kell neki egy láda, amiben kialakul a levegő nyomás. 
Aztán elhozott egy fából tákolt turbinát, hogy olyat tudok e készíteni? Hát az elég cingár volt, kérdeztem is, hogy működik is az a levegő turbina? Azt mondta, de még hogy. Hát annál jobbat csináltam. Néha idegesítenek ezek az apró dolgok, de csak addig idegesítenek, amíg neki fogok. Mert megszoktam már, hogy egy fél erdőt kel feldolgozzak egy ajtóhoz, és alig préselek ki egy átlag alatti napszámos bért belőle, s akkor két három napig semmi anyagból babrálok. 
Ez a turbina megmozgatta az agyamat, mert rengeteg dologra oda kellett figyeljek. Legtöbb munkafázisra sablont, vezető eszközöket készítettem, a gépekhez. Az asztalosságban sok ilyen ideiglenes trükköt lehet alkalmazni, amitől persze a gyárosok idegbajt kapnának, mert ők nem tudnak ilyesmit elképzelni, hogy fából rögtönzöl egy valamilyen szerketyát, aminek a segítségével olyan munkafázist el tudsz végezni, amire mondjuk csak egy pár tízezer eurós gép lenne hivatott. A kis iparban, sőt nem is beszélhetek még kis iparról sem ami a helyzetemet illeti, mert nem gyártok sorozatban turbinákat, hanem a műhelyemben azzal a néhány alapgéppel kell boldoguljak. 
Nem álmodozhatok örökké mindenféle makaróniba lyukat fúró gépekről. Ezért az úgynevezett ilyen magamfajta tákolmányoknak nincs meg az az ipari színe, kivitele. Látszik rajtuk, hogy többnyire kézi csinálmányok. Viszont az ilyen kézi csinálmányok eléggé bírják a terheléseket és az időt. Mert mondjuk nem spórolom ki a csavarokat, ragasztót, anyagot.

Van ezekben a dolgokban, megrendelésekben valami amit szépnek találok. Van annak értelme, ha három szoba ajtót készítek valakinek. Fontos dolog, nem flanc. Falakra tudtam mászni attól, ha kényeskedő megrendelőt a fiók vezető csúsztatójának a zaja idegesítette. Hogy nincs olyan vezető ami ne zajongjon? A háza előtti forgalom zajától újra meg kellett kérdezzem, hogy pontosan mire gondol? Mi zörög? Ja, vannak olyan csapágyas sínek, amik nem zajonganak, sőt a fiókot vissza is húzzák a helyére és le is fékezik, hogy ne csapódjanak és hetven kilót is kibírnak. Vannak, de amikor az ember már startból gecizik az árakkal, hogy igen de látott olcsóbban itt meg ott, aminek még sínje sincs, fel sem merül a hússzorosan drágább fiók csúsztató kérdése. Nem is ez a gond, mert ezek csak ilyen dumák, hogy az asztalost keserítsék, mert van egy pár ilyen faszkalap kliens, aki sosem elégedett senkivel, semmivel, önmagával sem, na az ilyeneket mint kutya a cigányt, előre kiszimatolom és kerülöm, mint cica a forró kását. Tudok nekik dolgozni, de nem akarok. Vannak ezekre ezek a drágás asztalosok, azoknak pont jó az ilyen. Menjenek ők és nyalják az ilyenek seggét. Azt mondta egyszer egy ilyen seggfej, annyira el volt magától, hogy neki egyedi konyhája van, hogy meg kellene tiltsa nekem, hogy másnak ugyanazt ne készítsem el. Mondom neki, főnök ez megoldható. Tízezer juró és esküszöm ezt a modellt másnak nem készítem el. Szerződésbe írjuk. Ennyire azért nem volt igényes, de megnyugodhat a lelke, másnak nem készítettük el az agyának beteg szüleményét. 
Szóval az ember egy pár év seggnyalás után nagyon elkezd vágyakozni éhbérért kereszteket hasogatni tűzifából. Életemben nagyon kevés normális megrendelővel találkoztam. És ez talán azért is van, mert egy normális ember elmegy és megvesz egy kész asztalt vagy széket és nem variál reggeltől estig az asztalos agyán az ilyen extra dolgokkal. Mondjuk az orgona fasípok, az nem egy extra dolog. 
Azt tudtommal itt Erdélyben nem gyártanak. Állandóan nyaggat ez az orgonás, hogy kellenek fasípok, de fösvények a papok, nem akarnak fizetni. Ő meg hiába mind gecizi azokat a sípokat, mert szitává rágták a bogarak és elvész a levegő, meg az elosztókon is átszivárog a levegő és megszólalnak olyan sípok, amelyek nem kell megszólaljanak. Például sípgyártás. Lehet egy ilyent csinálni. Na, ezért érdemes lenne befektetni egy asztalos műhelybe. De hogy én pozdorjából ugyanazt csináljam, mint a praktiker, ez tisztára marhaság. És értelmetlen.

Kié itt a tér?

Elgondolkodtam Frici bejegyzésén: Kié itt a dér?
Azt hiszem nem fog kimenni a fejemből soha apám temetése. Pedig elmúlt már tíz éve annak. Két ember jött el apám múltjából, akik olvasták az újságba kitett gyászjelentést és két román szomszéd a tömbházunkból, ahol laktunk, meg a testvérem barátai, akik elég szép számban jöttek el. Voltak vagy haton heten. Persze, hogy jól van ez így, mert vannak bizonyos regulák, amik az életben be kell legyenek tartva. Igaz embert nem szeret senki. És különösen az olyant nem, aki hajlandó volt nézetei miatt holmi nyolc évet börtönben lehúzni.
Hogy kié itt a tér? Igaza van Fricinek, kettészakadva csak nézzük egymást és talán biccentünk egyet a fejünkkel, talán nem. De vannak bőven azok, akik elfordulnak. Megnéznének maguknak, ha lenne egy zsír új Béemvém. Egyébként mindenki igyekszik mérges és szenvedő pofát vágni. Nekik nem igazság kell, hanem pénz. Gondoltam megírom hozzászólásként, hogy miként lehetséges az, hogy nem emlékeznek már azokra a személyekre, akiket Frici felsorolt, hisz most van tombolóban ez a nagy nemzeti forradalom, amikor Avram Iancukat égetünk itthon, meg zsidókat, „mocskos” liberálisokat kergetnek és halállal fenyegetik őket odaát, meg aztán végre papíron is magyarok lehetünk, meg autonómia, szóval olyan hatalmas gyüvés menés alakul a nagy magyarságunkban, hogy lehetetlen nem megemlékezni elődeinkre? De olyan szépen megírta Frici és annyira helyénvaló az első két hozzászólás is, hogy nem akartam elrontani a hangulatot az én buldózer stílusommal.
Kié itt a tér? Hát akié mindig is volt. Csak annyi különbséggel, hogy ma már nincsenek éjszakába nyúló beszélgetések, viták az igazság keresésről, megbeszéléséről. Nálam ez a beszélgetős korszak lezárult akkor, amikor eltemettük apánkat és a beszélgetős társai nem találták érdemesnek eljönni a temetésére. Akkor tulajdonképpen eltemettük a megemlékezést is.
Egyedül Körömi Laci Magyarországról szokta látogatni szüleim sírját és mindig ki takarítja. Mire Kolozsvárra érek Déváról lapátokkal felszerelkezve már csak a pofám szakad le, hogy valaki megelőzött. És akkor tudom, hogy Laci ott járt. Köszönöm neki.