Ezt már gyerekként felfogtam, hogy ha az ember nem pionír, akkor meggyűlhet a baja a rendszerrel. Pontosan nem emlékszem a részletekre, de pionírként az utolsó öt -valószínű az utolsó- tanulók között vehettem nyakamba a piros színű kendőt és fehér micisapkát rajta a szocialista Románia fém jelvényével. Bár azt is a szülőknek kellett megvenni, nagy megkönnyebbülés volt számomra, hogy végre egy vagyok én is a társadalom bármelyikével. Utolsók közt kullogva, de ott vagyok!
A piros pionír nyakkendőt úgy emlékszem, hogy ötödik osztályig hűségesen hordtam, akkor is ha már szakadt volt. Mint valami diplomáciai engedélyt hordtam magamon, hogy lám, nem vagyok rendszer ellenes. Attól még minden jó tanuló és minden tanár ellenzékinek, a társadalom rákfenéjének tartott. Kárörvendve mondták, ebből a Muzsiból semmi se lesz, utcaseprő, egy tróger lesz belőle. Hájas, lusta, rendetlen, ésatöbbi.
Emlékszem a pionír avatásomon, hogy milyen undorral néztek rám. Az osztálytársaim azért, mert nekik keveredniük kellett velem, a söpredékkel, a csótánnyal, hisz egy csoportban velem volt a cigány gyerek, a hóstáti lány, meg ilyen egyéb problémás, a tanítók, mert hogy velünk külön foglalkozni kellett. Most is emlékszem, milyen őszinte emberek voltak is azok a tanítók, ukmukfukk, köntörfal nélkül kifejezték utálatukat irántunk.
Aztán jött volna a szintlépés, az ifjú kommunistaság, amit tudtam, hogy baj lesz, ha nem szerzem meg. Tudtam, mert a szekuritátés zaklatás otthon, eléggé napi téma volt. Apám csak későn mesélte el, de én valahogy éreztem, hogy keselyükként ólálkodtak körülöttünk a szeku beépített emberei, azaz apám ismerősein keresztül. A magamfajta hamar megértette, hogy egy beépített ember nem azt jelentette, hogy jelvényes micisapkás CIA féle ügynök, hanem egy könnyebb megélhetést kereső, egy elnézőbb, megalkuvóbb helyezkedő, aki bizonyos sugallatokra igent vagy nemet mond, mikor mit kell, és mindezt csinálhatja az anonimátus leple alatt, hacsak a célszemély nem érzi át a jelenségnek a metafizikai, a szellemi részét... mi pediglen ösztönösen átéreztük ennek a szellemi telítettségét és nem engedtünk a provokációnak. Kilógott a lóláb, hogy olyanok akartak magyarságról, elnyomásról belőlünk reakciókat kiváltani, akik siklottak mint a vizisiklók, nem olvastak semmilyen irodalmat és élvezték a rendszer előnyeit.
De mindhiába, és ezt apám később elmondta, hogy bármiáron el kellett hallgattatniuk azokat, akiket politikailag elnyomtak, el kellett őket hitelteleníteni, mert az új hatalom nem 89 karácsonyán alakult, hanem azt már évekkel azelőtt gondosan építették, és nem volt szükségük volt politikai elítéltekre az új világban.
Az elmúlt 30 év a demokráciából egyöntetűen bizonyította apám állítását, azok a trógerek, akik egykor a kommunizmus álcájában uralkodtak, tették ezt azután is a demokrácia álcájában, és tenni fogják ezt mindenkoron, bármilyen rendszerben. Száll az örökség apáról fiúra, nemzedékről nemzedékre.
Aztán bármennyire próbáltam bekerülni a kommunisták ifjú szövetségébe, nem sikerült. Két alkalommal nem vettek fel, mondván, ki kell érdemelnem. Akkori osztályfőnököm, a vörös hajú földrajz tanárnőm első perctől kinézett magának és nem voltam neki szimpatikus. Ez az érzés vicseverza volt. De ő kezdte. Esküszöm, hogy az osztály legjelentéktelenebb tagja voltam, sőt, ha a kolozsvári nyolcas ipari iskoláját nézzük, tele volt antiszociális barommal, akiknek soha semmiféle bajuk nem volt amiatt, hogy sokszor agresszív állatok voltak, de mind ifjú kommunisták voltak első perctől.
Egyszer felkeresett az iskola Kisz titkára, és azt mondta, ilyen nincs, hogy nem vagyok Kisz tag, és felírt avatásra. Az egész iskolából én és még egy valaki nem volt Kisz tag. Egy valamilyen ünnepség alatt, arról volt szó, hogy felavatnak. Aztán mégsem történt meg. Én mindjárt utána oda mentem a Kisz titkárhoz és rákérdeztem, hogy miért nem történt meg? Azt mondta, nem fontos, de amúgy felvettek, ha ez izgat. Kisz tag vagyok. Majd megkapom a könyvet is.
Számtalanszor kerestem azután is, és mindig azt mondta, majd meglesz a könyv is. Nem lett meg.
Aztán apámat elzárták. Egyértelmű volt a helyzet, másfél évig nem tudtuk miért. Én elmentem dolgozni, a munkahelyemen a párttitkár hetente csesztetett. Élvezkedett engem fenyegetni. Három hatalmas plakátot festetett újra velem, ilyen “Éljen a Román Szocialista Párt”, “Éljen Nicolae Ceausescu vezérünk”, meg mittomén, ezek a plakátok ott virítottak aztán sokáig, a vonatból is láttam, amikor jöttünk hazafele apám meglátogatásáról a börtönben. Sőt, a forradalom után is ott volt, ma már nem hiszem, hogy ott van, hisz azóta a haverok felvásárolták bagóért a raktárat.
Besoroltak katonának, ez még jóval a forradalom előtt volt, elmentem előbb a megyei KISZ székházba, hogy adjanak ki bizonylatot, miszerint Kisz tag vagyok. Nem találták a nevemet sehol. A csávó odarakott, hogy keressem meg magamat, hisz makacsul nem tágítottam attól, hogy igenis felavattak. Több órás kutakodás után, nem találtam a nevem.
Amikor besoroltak Botosaniban (Románia legtávolabbi csücskében), a tiszt kérdezte, hogy Kisz tag vagyok e? Mondom, igen, az vagyok. Hol a Kisz tagságim? Kérdezte szigorúan. Hát nincs, és kezdtem magyarázkodni. Erre rám förmedt és azt kiabálta: Nem vagy KISZ tag!... Próbáltam még mondani valamit, erre rám kiabált, hogy amikor ő mond valamit, nekem csak egy válaszom létezhet: “Am inteles!”, azaz megértettem! “Maga nem KISZ tag'” üvöltötte. Én meg rávágtam, hogy “Am inteles!” (ám üncélész).
Aztán vigasztaltak a jártasabbak, hogy majd a katonaságban felavatnak, mert nincs olyan Isten, hogy valaki katona és nem Kisz tag.
Hát nem avattak fel. És leszereltem, elmentem újra dolgozni, ott volt egy kommunistaság alapon kihelyezett titkárnő, egy öreg csaj, aki egyértelműen rám szállt, hogy kommunistát farag belőlem, és meglátom, a pályán felfele fogok ívelni, no meg valószínű meg is kellett volna kefélnem (akkoriban még jól néztem ki, nem voltam kövér), rá is vett, hogy menjek el a párt gyűlésre és felkarol. Gondoltam leszámolok ezzel a kurva elnyomással, már nagyon meguntam, hogy csak kullogok mindenhol a sor végén.
Mikor bementem a párt gyűlésbe, láttam és éreztem azt a nyomott hangulatot, fordult velem a világ szó szerint, egy percet nem ültem egy utolsó pad szélén, felálltam es kimentem.
Ez volt az a pont, amikor felvállaltam a társadalmi söpredékségemet.
Azóta engem nem tud korrumpálni semmi se. De nemcsak hogy nem tud, ha akarom sem tudok belenyúlni semmibe.
Azóta előttem nincs földi hatalom, nincs földi mentorom, példaképem, előttem csak az a Világ van, amire Jézus rávilágít. Nincs se szellemi, se lelki barátom Jézuson kívül. Nem érdekelnek se politikusok, se papok. Se semmilyen nagy gondolkodó ászok. Jézus jelensége előtt minden eltörpül.
Bár megtagadnám, bár bűnöznék, bár lopnék, de egyszerűen nekem nem sikerül. Kurvára idegesít néha. Mindenki körülöttem szétlopkod, szétbűnöz mindent és nekem nincs bejárásom sehova. Nyúlnék, de markolom a semmit, közelednék, de csak fut előlem minden.
Ha valaki tudja mit jelent a szociális távolság, akkor én azt tudom. Élem ezt.
Most, azt látom, hogy a szociális távolság szintet lépett, egyenesen szekta szintre emelkedett, a félelem mindenkiben ott van, már nemcsak lapul, hanem cselekszik, elzárkózik.
Azt mondanánk, az ember a bajban átértékel dolgokat, de én pont fordítva látom. Azt látom, hogy a szellemi és lelki távolodás soha nem látott méreteket öltött napjainkban, apokaliptikus idők elé nézünk, ha figyelembe vesszük, hogy ez a távolodás önként zajlik. Egyöntetűen az egész Világ megváltásként kezeli az egymástól való távolodást.
Eddig sem voltunk közel egymáshoz, de ami most zajlik, az túltesz a kommunizmuson is.
Hogy ezt nem látjuk át globálisan, ez azt jelenti, hogy lelkileg kimúlunk.
Az ember, mint lelkes állat megszűnik létezni. Állattá vedlik.
