Üzleti modell

Van egy ilyen kép előttem, hogy magamban elképzelek egy világot. Egy más világot. Azt hiszem így kell ezt mondani. Ez az asztalos magában egy más világról álmodozik. Álmodozik. A leghalványabb realitás igénye nélkül álmodozik.
Jöttem. Elhoztam. Megyek tovább. Mondja a nagytata. És megy tovább. Nem kérdez rá, hogy ma mit láttál meg újat az istenségből? Ha kérdezne is, a kérdezett nem tudna mást mondani, mint: ó te nagytata, mikről is beszélsz te? Nem értem. Mire jó? Hisz nem ehető, nem iható, fizetésre sem jó. Semmire sem jó az ilyen kérdés, beszéd. Menj, menj tovább. És megy a nagytata, megy, de nem azért mert nem tehette fel a kérdést, hanem azért, mert az agyában meg sem fordul ilyen kérdés. Genézisileg hiányzik belőle ez a kérdés. Elődei sosem feszegették ezeket a hiábavaló kérdéseket. Ők is csak mentek, jöttek, hoztak, vittek.
S akkor előttem az a kép. A szilveszteri éjszaka, amikor előkelőbe öltözik a társadalom kréme, elmegy és bulizik egyet a társadalmi elit égisze alatt. Mert hozzátartózni valamihez, ápolni kell azt a valamit. S akkor ehhez a reális való világ „szabadkőműveseihez” képest az én álmaim olyanok mint a f....előtt a szőr a borotvált pinán. (bocs a kifejezésért...). A társadalmi konvenciók a világot uraló piramis tartó kövei. Szorosan kötődnek egymáshoz karrier, vallás, politika. Egymást buzálják ezek így en grupp, senkiben semmiféle meggyőződés, semmiféle kérdés ama mai istenképről. A momentum embere a pillanat élvezete. Nincs az az underground ideológia ami megmozgatja, kimozdítja helyéről ezt a piramis alapkövet, melyen elvégre hatalmas súly fekszik. Ha va egy császár fentről leköp az alapokra, az alap felnéz és dicsőíti a császár köpési technikáját.
Mi ehhez képest egy asztalos irreális világálma? Rémálma? Mert ennek a piramisnak egy rémálom az asztalos álma.
Más. De mégse más. Mégis más.
Néztem ezt a herencsényi gazdaság dolgot a youtubon és persze, elgondolkoztam rajta. De hadd rövidítsek és most ne ezt vegyem nagyító alá. Ami bennem lezajlott az elmúlt napokban, az volt számomra sokkal érdekesebb, mint azon a filmen a semmitmondás. Az idegesítően semmit mondás. Elgondolkoztam, hogy de vajon amiről én beszélek az nem e pont ez a herencsényi gazdasági megoldás modellje? Mert említettem régebb a Magyar üzletház létrehozását, amiről amolyan beszélj bolond, mert úgysem hallgatlak módon monologizáltam le egy pár bejegyzést.
Így voltam a kulturális kreatívokkal is, hogy első látásra jól nézett ki, aztán pár nap alatt kiderült, hogy a politika mentes nézetük tulajdonképpen Orbán Viktorról szól. Szóval röpködnek itt a nagy gazdasági modellek, aminek néha én is bedőltem, lelkesedtem, aztán lecsillapodtam.
Ma nekem az öreg Nyikulica jutott eszembe. Neki sosem voltak távlati víziói vagy tervei. Előleg, elszámolás. Kicsi munka. Egy fejszenyél, egy kapanyél, egy kis lambéria, miegymás. Eszembe jutott, mert azon veszem észre magam, hogy ugyanabban a cipőben járok, mint Nyikulica bácsi járt. Ő szeszt hígított vízzel, én erőitalt hígítok vízzel. Nyikulica bácsi stabilan, megbízhatóan csak a mának élt. Ami pénzt este bevitt a házba, azt többet nem hozta ki. Fene tudja mit csinált vele. Félre tette, biztos. Nyikulica bácsinak volt azért véleménye a világról, nem hiába tette ki Avram Iancu képét és Ceasuescu képét az irodájába. Rájuk nézett homályból kinéző szemekkel és bólogatott volna, ha a fejét tudta volna ingatni, de csak rekedtes hangon mondta két szivarfüst között, hogy ez a két ember csinált belőle embert. Belátja. Nyikulica bácsi olyan volt a szememben, mint más szemében az uzsorás zsidó. De mondok egyet. Hogy valóban rohadtak ezek az uzsorás -féle emberek. Ma ezek az uzsorák hitelesítve vannak, intézményesítve vannak. Rossz ez biztos, de én azt mondom, ha nem lennének ezek az uzsora rendszerek, nekem ma nem lenne áramom, nem lenne autóm, nem lenne semmim. Hogy minek kellett minden? Azért, mert a semmi filozófiáját nagyon is megéltem és kösz, nincs benne semmi emberi, se isteni, legfeljebb költői, mint a pia, drog, szifilisz. Hogy rendes ember legyek, azért kellett a minden, hogy dolgozhassak, hogy alkothassak és egy rendes életet éljek, még így halandó módon is.
Nyikulica bácsi más világban élt, neki születésileg megvolt mindene. Nekem nem. Így a világhoz való kötődésünk is más volt. De azért ki tudtunk egyezni. Volt egy egészséges egyensúly az élhetőség és élhetetlenség között. Az uzsorás is, ha fizetted a kamatot, nyitotta a bukszáját, ahányszor mentél hozzá. Volt olyan üzletember uzsorás, aki még el is beszélgetett velem. Adta a tanácsokat. És jókat adott. Van azért ezekben is emberség.
Ha nincs család aki támogasson, ezen a Földön az uzsorás is lehet barátod. Furcsa.
S akkor nekem milyen legyen az üzleti modellem a jövőre nézve? Mert ha megigazítom a képzeleti nyakkendőmet, egy kicsit megköszörülöm a hallgatag torkomat és kiáradni hagyom a fejembe gyűlt gondolatokat, akkor egyszerűsítve azt mondanám: jövőre nekem is kell egy üzleti modell.
Az egerek megtanultak élni a ragasztóval. Kikerülik őket. Az őseik valószínű üzentek a mai egereknek, hogy vannak ezek a ragasztós csapdák. Három ragasztós csapdát kell tegyek, de nem sorban, hanem srégen, hogy ha az egyiket kikerülik, a másikba bele essenek. Majd üzenni fognak ők is a holnapi egereknek, hogy vigyázat, az ember hármat tesz legújabban. Mert az egérre nézve én vagyok az ufo, az alien. Miből is gondoljuk, hogy fölöttünk nincsenek ufok és alienek? Az egér után jövök én, aztán fölöttem vannak az elitek, a társadalom krémje. Jó lett volna tudnom, milyen ragasztót használnak a felettem levők. Az egér eszik az enyémből, jobb lenne, ha hasznot hajtana. Ha ott állna fix tekintettel mint Pufi meg Számi, még adnék is neki egy pár kenyérmorzsát, mert szeretem az egereket. De ne szarjon le mindent. Ideges leszek tőle.
Az ellenségeim atyjának azt mondtam: Ó dózse, köszönöm, hogy az idén sem vágtad le a fejem. Az alázat. Amit Pufitól és Számitól tanultam. Az alázat előbb utóbb nagyobb falakat dönt le, mint a képzelet azt el tudná képzelni. Megalázott a kliensem, megalázkodtam, végül fizetett. Milyen más fegyvert vethetek be, ha már uzsorástól nem merek felvenni?
Mondta nekem egyszer valaki: „mitől utálnak téged úgy? Hisz nálad alázatosabb embert nem ismerek”. És tényleg az vagyok? A féreg beszél belőlem, vagy az Isten, amikor alázatos vagyok? Mert ha féregként csúszomászok, élveznék alázatomat, de ha istenes az alázatom, az borzasztó.
Bármilyen legyen az alázat, nagy fegyver. Igazi harcosok mindvégig az alázatot vetik be, ha annak nincs már hatása, akkor felállnak és képesek a halálba menni. De addig is amíg meghalnak: vágnak.
Milyen legyen az üzleti modellem jövőre? Mit szögezzek le? Mit csináljak és mit ne csináljak?
Fogalmam sincs. Talán ideje kigondolnom, hogy ki csinált belőlem embert és kitegyem az irodámba, mint Nyikulica bácsi, mert azon kívül, hogy a pénzt beviszem a házba és azt onnan többé ki nem hozom, mást mindent fix úgy csinálok. Hallom a cipőmmel is csoszogva járok már a műhelyben. Lassan, kimérten mint Nyikulica bácsi.

Befelé sirülés (illik ilyenkor)

Jön az év vége, ilyenkor mindig befelé fordulok egy picit, átnézni mi is volt ez az elmúlt év? Lelkileg, szellemileg, testileg? Durva hasonlattal egy percben úgy éreztem magam, mint az a meztelenre vetkőztetett öreg ember, akinek a múltja tele van sikerekkel, megnyert harcokkal, talán híres orvos vagy művész, most viszont ott áll megalázva, nevetségesen összegörnyedve a hidegtől, egyértelműen halálra ítélve a gázkamra ajtója előtt. Persze durva a hasonlat, de nekem hirtelen ez a kép ugrott be rólam. Nincsenek nagy megnyert harcaim, nem is vagyok senki meg semmi, mégis ez az érzés bizsergett végig rajtam. Hogy egy adott percen ennyit ér az egész. Egy banálisnak tűnő, nevetséges vacogás a halál előtt, mintha valaki azt mondaná, na öreg, most a halál kapuja előtt mit okoskodsz? Pedig nem is vacogok a halál előtt. Leszarom a halált. Bejön egyszer, tudom, de húzom az időt.
Furcsa, hogy ilyen állítólagosan emelkedett hangulatú ünnepen, mint a karácsony, nekem ilyen gondolataim és érzéseim vannak.
Lehet ennek egy magyarázata. Mert így átgondolva az elmúlt évet, talán az én gázkamrám ajtaján ez van, hogy: „kamat”. Mert egész évben dolgoztunk, gürcöltünk, amennyit megadtunk az vissza is gyűlt, mert a kamatnak más elképzelései vannak az elért sikerekről és a megverekedett harcokról. Olyannak néz ki ez a kamat harc, mint a gázkamra, biztos halál, a végtelen tüzes kemencébe való vettetés, ahol majd lészen fogaknak csikorgatása...de kérdés, hogy akinek nincs foga, mit fog csikorgatni? Ja igen, lészen sírás is. Na ahhoz értek egy kicsit.
Feltettem magamban, még ez a gázkamrás vízió előtt, hogy jövőre változtatnom kell dolgokon. Van itt ez a lépcsős rajz, az év elején legalján voltam, a tagadásnál. Hogy basszátok meg. Nem csinálok semmit. Aztán lassan lassan meguntam ezt a nem csinálok semmit. Idő kellett a nem tudom megcsinálniból is kikecmeregni, hogy eldöntsem, meg akarom csinálni. Most a közepe táján vagyok, ahol felteszem magamnak a kérdést, hogyan csináljam? A jövő év ez lesz, hogy megtaláljam a választ a hogyanra.
A kamatot nem lehet egyensúlyozni feng shui-al, csakis profittal. A jelenlegi vállalkozási stílusom inkább olyan mint a mortal kombat, ahol elporolják a seggemet a keményebb harci eszközökkel és fogásokkal felszerelt fickók. Olyan mint egy lefelé szívó spirál, eltemet mint a mocsár. Elfolyok mint a mosogatólé a lefolyón.
Kell nekem egy más isten. Az eddigiek nem jók nekem. Jézus még bejön, mert bennem él. Vagy én is egy jézus vagyok? Mint ahogy asztalos, úgy jézus is? Olyan ez mint a szerelem, megmagyarázhatatlan, még akkor is, ha nyomorba dönt, öl, butít. Semmi és senki nem jött élő bizonyítékokkal az istenes beszédek mellé téve. Hogy ne azt nézzem, mit csinál a pap, hanem azt tegyem amit mond? Nem tűnik ez a duma egyoldalúnak? Miért érzem magam stupának, mikor ezt hallom?
Ha meg marad a saját ekszperiansz a láthatatlanokkal, azok nekem más dolgokat szuggerálnak, mint a vallások. A csodák belőlem, saját energiámból jöttek elő, vagy van egy Barát, aki figyel rám, szeret engem? Ha ez a Barát azt akarná, hogy lássam, megjelenne előttem. De nem akarja. Elég hinnem benne. Reméljem létezését. Mert vannak azért felettébb gyanús helyzetek, amikor meggyúlt egy egy csipkebokor. Merjem azt mondani, hogy nincs? Akkor egy irtó csoda ez az élet. És akkor irtóra vigyáznunk kéne minden fűszálra, hogy ez a csoda sokáig fent maradjon, mert ha nincs bocsánat, ami elment, elúszott, akkor rémes az emberi jövő. Talán ezért nem mutatja meg magát nekünk az Isten, mert ha látnánk Őt, akkor mi egyet énekelnénk és leszarnánk az egész természetet, mert hát jön az, aki ott is arat ahol nem vet, hisz varázsló ő?
Mi zavar engem? Hogy nem láthatom? Vagy tán az zavar, hogy az emberek szamárságokat költenek Róla? Ismerném Őt, és irritál, hogy hülyeségeket debitálnak róla?
Ezért mondom én, hogy úgy állok az Élet előtt, mint egy levetkőztetett idétlen testű öreg ember a gázkamra előtt.
Az életben a pozitívum az ébredés. Nem az érdekes nekem, hogy az ember megünnepli a karácsonyt, hanem az, hogy a napok kezdenek nőni. Egyre több a világosság. Ez az igazi pozitívum. Trágya mindig lesz. Kell a trágya, mert abban fejlődik a jövő. Nem kell félni a trágyától. A műtrágyától kell félni. Az hirtelen fellángoltatja az életet, de aztán hosszútávon méregként biztosan öl.
Szembe nézni önmagaddal, felismerni a helyzetet, feltétel a tovább lépéshez. Legalábbis ez az én utam. Minden harcot ököllel vívok meg. Nincsenek modern eszközeim. Sem szövetségeseim. Hacsak nem az az Isten, akit még senki nem látott, nem hallott.
Be kell fejezzek még valami bútor ajtókat, pénteken el kéne vigyek öt ilyen összecsukhatós asztalt, terveket várok az Andorrai munkákról, tavasszal elmegyünk, összedobunk ott egy istállót. Talán ha elég anyagot gyűjtök az úton, megíródik végre a „6ooo km” című regényem, ami hozza majd nekem a nyugdíjt, persze ha filmet csinálnak róla...Azon gondolkodom, ki lenne jó a főszerepbe? A férfinek talán jó lenne Gerard Depardieu, persze ha még egyszer negyven éves lenne, a női szerepbe még nem találtam megfelelőt, de van az egyik hírtévében egy moderátor, aki nagyon tetszik nekem, nem sztárszépség, de irtó kifejező az arca. Szerintem a csaj zsidó, nem román, vagyis román zsidó lehet, mert olyanok a vonásai. Nem babás az arca, hanem harcias, kemény, éles mint a zsidó nőké. A magyar kemény női arcot leginkább az akaratosság jellemzi, semmint a vad harciasság. De ennek a moderátornak olyan a stílusa, hogy élvezetes vele a párbeszéd. Humorosan komoly. A regényem férfija fix olyan mint Depardieu alakításai: a balfasz, vesztébe rohanó legszeretettebbre méltó cuki szörnyeteg.
A baj az, hogy ez a román asztalos tegnap megitta az energia italomat. És ma nincs semmi nyitva. Ez a baj. A többit kiheverjük...

Mint Jézus

Hogy megtörtént Jézus, az egy csoda. Kezdem elveszíteni azt a hitemet, miszerint Jézus Istennek valamiféle békeszerződése lenne az emberrel. Hogy lassan eljutok az isten tagadásig, meglehet. De úgy érzem, ezt a Világot egy isten csak össze kurkálná. Összezavarná. Legalábbis az az isten biztos, akiről az ember beszél meg álmodozik.
Mert mi nagy kunszt van abban, egy mindenhatónak kirittyenteni egy Jézust? Aztán kinyíratni, hogy vádat lehessen emelni az ember ellen. Melyik normális embernek jutna eszibe ekkora marhaság? Ha jönne ma egy muki és feláldozná a gyermekét az emberiség megváltására, minimum bolondok házába viszik életfogytiglan. Mert az ember már túlhaladta azt az istent, akiről az emberek beszélnek, álmodoznak.
Amikor Jézust kinyírtuk, akkor magunkból nyírtunk ki egy részt. A haladást nyírtuk ki magunkból. Mert Jézus tanításai, vagyis mondásai, haladó emberhez szóltak. Azokhoz, akik lelkileg, szellemileg már többek mint az állat. Akkora az emberi lélek és szellem éhsége, hogy azóta is élteti ezt a Jézust. Az állati emberek önmaguk igazolására azon vannak, hogy Jézus haladóságát lejárassák, lebutítsák. Kis jézuskáva faragták. Valamiféle isteni szimbólummá, aminek létezésében biza benne van a kétely, amiről hallgatva erény. A kétely és bizonyosság között meg ott a félelem. Megbénítja az embert a félelem.
Azt mondtam magamnak, te, ha ez a Jézus az evolúció folyamata, akkor ez valóban maga a csoda. Ha isten fabrikálta, olyan mint a mű mikulás mely csukott szájjal énekel és egy motor táncoltatja, hogy „hohohóóó”. De ha evolúciós termék, akkor az emberiség fantasztikus jövőnek nézhet elébe. Mert ha az állati sorsból felfejlődtünk egy olyan Jézussá, mely ekkora hatalmat adott a léleknek, szellemnek, mely által többek vagyunk mint az állat, és kivesszük a képletből ezt a feszt haragvó istent, mely mindennek határt szab, az ember még angyallá is fejlődhet.
Nem lenne jobb egy terrorista isten nélkül dolgozni?
Nem egy csoda az, hogy rajtunk áll vagy bukik a Föld egészsége? Ültetsz, van fád, virágod, élelmed. Mi kell ennél nagyobb Teremtés? Az a csoda, hogy gyermeket nemzel, szülsz, megduplázod magad egy gazdagabb egyeddel. Mi lehet ennél faszább? Akarsz te még békában ujjá születni? Vagy akarsz te még hatszáz állítólagos próbatételen átmenni az idők végezetéig, mely végtelen? Ha te nem halsz meg, a lelked, szellemed nem megy tovább, nem öröklik a gyermekeid.
Nahát ilyen gondolataim vannak a karácsonyi készülődésre.
Hajnalban autót mostam, feleseggem bement dolgozni, azt mondta nem ül későig, reméli estig hazajön, Az este jött Bukarestből, az autó fekete volt a sártól. Ma be kell fejezzek egy konyhabútort, talán estére lesz valami pénz is, a fiamnak játszótervei vannak mára, a dinós legóval vannak elképzelései, reméli, hogy karácsonyra kap még egy dinós legót, de az legyen úgy, hogy meglepi legyen, nem úgy, hogy elmegyünk és megvesszük és nesze karácsonyi ajándék. Hát ezt nehéz így kiokumlálni.
Ja, és más. Néha bemegyünk a Mekibe. Szegény fiam feje úgy tele van dumálva az osztálytársaitól, hogy azt hiszi a mekis csízburger tiszta méreg. Hogy lehet az, hogy ilyen finom és mégis méreg? Értetlenkedik a fiam. Megbeszéltük, hogy talán ha csak csízburgert enne az ember reggeltől estig tíz évig, talán nem egészséges. De ugyanígy a murkot is hiába eszi az ember tíz évig, mert fütyülni sem fog jobban, de biztos nem használ az egészségének sem. Megegyeztünk abban, hogy kéthetente egy meki nem jelent abszolút semmit. Viszont van ott olyan, ahol máshol nincs. Tiszta asztalok, gyors kiszolgálás, kellemes meleg vagy nyáron klíma, halk zene, civilizált környezet, no meg egy kis játszótér, és olcsóbban kijössz, mint bármilyen más helyen. Elnéztem egyszer az embereket a Mekiben, ugyanolyanok mint én, vagy bárki más. Hogy ez is mekkora baromság, hogy az emberiség így feloszlik, hogy az egyik rész azt mondja a másik résznek, hogy tudatlan zabálók, méregevők. Bezzeg ők, a hagyományosok. A konzervatívok. Hogy ki a Mekivel. De sajnos tovább ennél a hagyományoskodásnál senki nem megy, hogy például jobbat, egészségesebbet csináljon a Mekinél. Nem, ezek azok az állat bunkó emberek, akik azt mondják, hogy hej bezzeg mi a nyakunkban a kulccsal a blokk háta mögött nőttünk fel és nem lett semmi bajunk.Vagy a nagyinál nyolcan egy kinnti budira jártunk és nem lett semmi bajunk.
Lehet, de nekem nem ez a célom, hogy ne legyen semmi bajom, hanem az, hogy a lehető legjobban érezzem magam.
Sokáig én is ebben a konzervatívizmusban utaztam, de őszintén meguntam magamat, meguntam azt a sok barom konzervatív embert, akik ugyanúgy mint az Isten nevét hiába veszik ajkukra, a hagyományos életmódot is csak pofázásként veszik az ajkukra, bolondítanak másokat, holott eszük ágában sincs a hagyományokra építeni.
Egy fajta világvégét azért magunknak mondhatunk, ha Jézus által elhagyjuk a régi világot és egy újba kezdünk. Jézus, ha emberileg lett az Aki, akkor azt jelenti, hogy megvan minden esélyünk jónak lenni, szeretők lenni. Ha ez bevált már több mint kétezer éve, mitől nem válhatna be ma is? Bennem, bennünk?
Ilyen értelemben kívánok minden olvasómnak kellemes karácsonyi ünnepeket!

Dzsungelista

Aki látta a Madagaszkár rajzfilmet az tudja, miről beszélek. Egy alapjában vicces rajzfilm, a pozitívisták mondhatják magukban, jé ez egy pozitív dolog, mert végig röhögöd magad benne, de valójában a film egy dráma. Megszöknek az állatok a biztonságos de unalmas jólétből, az állatkertből, és mikor a dzsungelbe érnek, Alex az oroszlán megéhezik és a társaiban kezdi felfedezni az ennivalót. És a jópofa pozitívizmus átalakul sűrű realizmussá, mikor felfedezik a szökött állatok, hogy biza a dzsungelben eszik egymást az állatok. Nem számít már semmilyen jópofaság, grimaszkodás, Alex már csak sonkát lát minden élőlény helyett.
Valahogy ilyen a mi vízen járásos életünk is a nagy pozitív hajszában, lassan már nagyobb iparban zajlik ez a pozitív keresés, mint bármilyen munka.
Van itt nekem egy román srácom, aki úgymond bérli a műhelyben való dolgozási jogot, valójában annyira kevés az a mit fizet, hogy egyenesen irreális. De tudom, hogy ha többet kérek, nincs értelme vállalnia, dolgoznia. Ilyenkor törölhetik a seggüket a marketinges szakértők a szakértelmükkel és a hívők az imádságukkal. Az életben nem a hegyibeszéd a mozgató rugó, hanem a cselekedet. Ha a marketingesek vagy a hívők steril álmodozásaikat vennék figyelembe az emberek – és itt különösen megszólítanám a hindu meg budha mániásokat, a képmutató egyszerűségi képletükkel- rég elpatkolna legtöbb jóhiszemű barom ember.
Ez a román srác teljesen eszméletlen stílusban vállalt be hatalmas munkát. Van két lánya, az egyik még baba, a felesége otthon van a gyerekekkel, a srác szaladgál, próbálkozik, banki adósságuk is van, hogy trendben legyenek. Láttam, nem lesz meg határidőre a bevállalt munkájával, azt is láttam, hogy kezdi elveszíteni a talajt maga alatt. Óh, ti marketingesek meg álszent hívők, már látom is ahogy kezelnétek ti ezt a dolgot: imával, meg süket dumával.
Odaálltam a gyerek mellé, félre tettem a saját megrendeléseimet és segítettem szakmailag és fizikailag neki. Persze, valamennyit fizet nekem a munkámért, de hát nem első alkalom, hogy valamiért nem azt a lóvét kapom. No nem egy délutáni szendvics készítésről van itt szó, amit elmegy egy átlag polgár a egy hideg délután és mint egész évre szóló jócselekedet adag készít egy hontalannak, hanem itt három hetes munkáról van szó. Mondhatnám azt is, hogy én voltam az őrző angyala. De ezt a süket balfasz hívők meg pozitívisták mondanák. Mert én azt mondom, hogy ez a normális ember és ember közötti kapcsolat. Hogy segítünk egymáson. Csak annyira intelektuál lett az emberiség, hogy bedilizett a sok lekturától. Balfasz, életképtelen lett, álmodozó és bálványimádó lett. Mert már nem ismeri fel az életet, azt hiszi vannak képletek. A faszom képlete van! Nincs semmi képlet. Az élet az ember kezében van, nem a fejében. Az ember feje tele van hülyeséggel.
Sokan -bevallom bennem is voltak ilyen tömeghisztéria keltett gondolatok- azt hiszik, hogy az emberiség annyira megszokta a villanyt, hogy ha lezáródik a villany, sokan meghalnak. Belehalnak. Egy frászt. Meg vagyok győződve, hogy egy hét alatt az emberiség váltani tud. Egy hét múva már nem is emlékszik a villanyra. És hogy meg fog nőni az erőszak és a banditizmus, az azért lesz, mert pontosan mi, akiknek az az idióta látomásunk magunkról, hogy hű de fasza intelektuálok vagyunk, a mi hülyeségünkben, hogy egy fasza hely ez az élet, csak vízen jár mindenki és hallelujázik, ez fog visszacsapni ránk. Majd felismerjük a madagaszkári egymást zabálást. És akkor majd rettegve a tűz mögé csavarodva fogunk sírni, hogy a nagy technika idején nem voltunk képesek összefogni és élő láncot alkotni a tudásunkból, szakértelmünkből, és vagyonunkból.
Jött ez a kétbalkezes román srác, hozott még két ilyen félöreget, azok könyörgő szemekkel néztek, hogy fogadjam el az ajánlatát ennek a kétbalkezes román srácnak. Hogy ad két embert a tudásomért. A két öreget fizeti ő, vágják nekem a tűzifát, hordják fel, én meg segítsek rajta a szakértelmemmel.
Éppen a napokban volt nálam egy barátom, akivel osztottuk ezt a dolgot, és elvoltunk ragadtatva csillogó lángeszünktől, hogy bezzeg mi már előrébb vagyunk, mert lám elkezdtünk ezen már gondolkodni. Erre jön ez a román kétbalkezes srác és minden duma nélkül életbe lépteti azt amin mi még csak gondolkodunk.
Hát ez a különbség, a vízen járás és a cselekedet között.
Felismerjük a helyzetünket és megkeressük a tennivalót, vagy továbbra osszuk a semmit és imádkozunk, várván a messiásokat? Holott mindenre a válasz a két kezünkben, a gyomrunkban van. Aztán jóllakottan furulyázhatunk egy ősmagyar nótát, akinek kedve van hozzá. De legszívesebben inkább egy Korda Gyurit hallgatnék. (Szegény anyám megfordulna a sírjában, ha tudná, hogy „a” Korda Gyuri krupié egy kaszinóban...)

A szegőléc

képszursza: blog.ebnevelde.hu
Ma is volt egy ilyen szar helyzet, amikor egy kliens félreértett. Elgondolkodtam ezen, hogy milyen önkínzó vagyok. Mint egy fakir. Annyi a különbség, hogy nem szegekre fekszem vagy égő parázson járok, hanem beletaposok a mit tudom én mimbe. Nem is tudom, minek vállaltam el, az a baj velem, hogy amikor megkérnek valamire, nem tudok nemet mondani, mint most sem, mert azt mondta a néni, hogy tudja, van a konyhaajtónk és nincs szegőléce és emiatt mind repedezik a fal és hullik, tudja, ott az illesztésnél. Tudom, miről van szó, és azt is tudom, hogy nincs a földkerekségen asztalos, aki egy ilyen szar szegőlécért elmegy valakihez kétszer, egyszer lemérni, egyszer meg felszerelni. Mert időtöltés, szar és kicsi munka, az ember meg ha megkéri a becsületes árát, az is égbekiáltóan sok. Ez az a zóna, kategória, ahol az embert könnyen félreértik. Ha egy hülye lépcsőre azt mondják, hogy harminc ezer, azt mondják jó, de az lépcső. De ha egy semmi lécre azt mondja az ember, hogy harminc, nem ezer, hanem csak így egyszerűen harminc, soknak tűnik. Pedig ugyanaz az idő a lépcsőben talán százharminc. Persze, ha az ember talál egy egyházi munkát, ahol egy lépcsőt le tud nyomni harminc ezerért. Mert más asztalosnál ugyanaz a lépcső tizenöt ezerért több, mint annál az asztalosnál, aki harminc ezerért csinálja. A pályázós világban a számok felfele kisebbednek, nem lefele.
Egyszer nagyon egyszerűen elmagyarázta nekem egy volt barátom ezeket a különböző áras szerződéseket, hogy amíg az egyiknek megadja a harminc ezret, a másiknak a tizenötöt sem. Hogy hogy is van ez? Mert ezt sosem értettem. De aztán felvilágosított. Hogy az Úr is másként szerződött a szőlőmunkásokkal, nem egyformán fizetett nekik ugyanazért a munkáért. Ha az Úr velünk, akkor kicsoda ellenünk? Nos, ezt az ekuációt, jó tudni a magamfajta asztalosoknak. Ezt az ekuáció szót nem azért írtam, hogy Fricit idegesítsem, hanem azért, mert ez adekvált ezekhez az uras körökhöz.
Nos ez a néni, nézte amíg izzadt homlokkal és valószínű nehezemre eső sűrű lehajolásomra véstem a szegőlécbe a csempe szegőpárkány helyét, mert jó, hogy első látásra úgy tűnt, nem egy nagy dolog ez a szegőléces munka, de mikor leszedtem azt a régi toldalék lécet, akkor derült ki, hogy tulajdonképpen az ajtó mellett az a mi mind repedt és hullott, az valami rosszul kijavított feltöltés volt, mert amint mind hullott az idők folyamán, mind tömték vissza és volt ott beton, volt ott gipsz, meg mindent amit akarsz, nem számított, mert a festék mindent eltakart, de igenám, éppen akkor kezdett minden szétesni, amikor jött az asztalos és azt a hajszálrepedést akarta eltakarni a szegőléccel. Erre meg omlik az ajtó körül minden. Talán az ajtó fölé akasztott korondi tányérok szentlelke tartotta eddig azt a vakolatfélét. A lényeg lényegórum, hogy két órás munka után, szerintem jobb lett az ajtó körül a dolog, de több repedést okoztam, mint eltakartam. Sőt, most ünnep idején, festeniük kell a szegőlécet, a néni azt mondta, hogy hát akkor az ajtót is lefesteti az urával, de ha már a konyha ajtót lefesteti az urával, akkor a többit is lefesteti, mert hát hogy néz ki?
Hát szerintem a néni megalkotta a véleményt rólam, mert azt a szegőlécet sem tudtam úgy feltenni, hogy az ajtó tokon is zárjon és a falon is, mert a két dolog nem volt egy síkban. Mert valamikor azt a töltő lécet pont ezért találták ki ezeknél a régi tömbház lakásoknál, mert az ajtó tok nem volt egy síkban a fallal. És ez a léc meglopta a szemet. Milyen asztalos az, aki egy szegőlécet sem tud rendesen feltenni? Világos, hogy adjál egy ilyen asztalosnak harmincezres lépcsőt? Lám a magára valamit adó asztalos azt mondta, óh csókolom, én ilyen szegőlécekkel nem foglalkozom, csókolom. Nincs nekem időm erre. Nagy munkákra vagyok beállva, nem szegőlécekre.
Na de érdekes helyzet állt elő a néninél, amivel még szánalmasabbá váltam, mert elmondta, hogy a fiának bútorgyára van, és ki fogják cserélni az ajtókat, rendes komándára rendelt ajtókkal, nézze, ilyen cseresznyéből, és mutatta a cseresznye bútort, ami valóban szép volt, ilyen ipari munka, ami nem esetem, de szépnek szép. De hát a fiának nem mondhatja, hogy most karácsonyra neki ide szegőlécet szegeljen, mert a fia komoly dolgokkal foglalkozik, nem ...és rám való tekintettel nem dezvoltálta a témát, de én oda gondoltam, hogy ilyen szar szegőlécekkel. És akkor van magának is műhelye? Ööö...igen, egy kis szerény műhelykém, nem gyáram, mint a fiának, és töröltem magamról az izzadság cseppeket.
Talán azzal kéne kezdjem a helyes marketingemet, hogy ilyen munkát többet ne vállaljak. Mert most sem a pénz volt, hanem az, hogy megkért. Erre jön ez az asztalos, és jobban megrepedt a dolog. Mint a fogorvosnál, az ember elmegy, hogy fáj egy fog, van ott egy kis lyuk, oszt a dokiné fúr egy krátert és kiderül, hogy még más nyolc fog is lyukas...és két gyökeret ki kéne vésni...
Na de a helyzet ennél cifrább, mert a néni szólt volt ő egy ismerősüknek, aki valamikor asztalos volt, most már tanár, nem asztalos, hogy azt a szegőlécet szegelje már fel, de az sem ért rá sosem. Most akkor az lesz, hogy megy ez az ismerősük, aki ma tanár, de valamikor asztalos volt és azt fogja mondani, hogy na látod? Nem volt türelmetek kivárni engem, egy pancserrel hamar hamar összevertétek a dolgot.
És ha nem kellene most uzsonnát csomagolnom a fiamnak, hogy iskolába menjünk, a szegőléces történetemet is tovább bonyolítanám, mint a „Dallas” sorozatot....

Csontok útja

Nem tudom, kik irányítják ezeket a szellemi meg lelki irányzatokat, a pénz dolga valamennyire sejthető számomra, de hogy kiknek érdeke, hogy mi, mármint az emberiség elinduljunk egy ilyen lejtőn, ami csak lefele enged csúszni?
De lehet, hogy valójában ez a mi lelki szellemi átalakíttatásunk is nagyon szorosan a pénz mechanizmusához kötődik, bárki is legyen az aki ezeket a dolgokat irányítja.
Mert hasonlóan a médiához, mely ide-oda tudatosan pottyant egy egy csontot, amit aztán a tömeg elkezd rágni nagy veszettül, ezek a lelki meg szellemi csontocskák is itt ott megjelennek és igen rágják a tömegek. És lassan kialakul a csontok útja, mint a mi megboldogult Lili kutyánk idejében, ki minden reggel körbejárta a tömbházak között a hajszál precíz csontlelő helyeit, amit aztán elneveztünk a csontok útjának.
Nos, látom, hogy van egy ilyen csontos út az emberiség életében, amin hajszál pontosan halad minden reggel. Nevezhető ez mézes madzagnak, de akár vezérfonalnak is.
Mondjuk még ebben sincs semmi új, hogy az emberiséget mindig az orránál fogva vezették, mert azt mondják, hogy bármilyen rendszer vagy ideológia jobb az anarchiánál. Amire én felfigyeltem -persze ezt mindig hozzá kell tennem, hogy mármint amit meg lehet figyelni egy asztalos szintemen-, hogy az a másként gondolkodó réteg is most a „csontok” útjára tért.
Csak két egyszerű példával jöjjek. Az egyik példa, hogy most az dívik a másként gondolkodók körében, hogy a jólét az valamiféle kizsákmányolása a Földnek és az embertársainknak, és istennel szemben egyenesen bűn. És tudjuk, hogy a bűn zsoldja a halál. Ez a kör így egyszerűen bezárul. Jólét egyenlő bűn. Bűn egyenlő halál.
A másik példa pedig kéz a kézben jár az elsővel, miszerint ha te bármilyen valóságot az igazság tükrével vizsgálsz, negatívan gondolkodó ember vagy, egy pesszimista, egy sötéten látó hitetlen. Ebből következik, hogy az anarchiát súroló, boldogtalan, elégedetlen, életképtelen ember vagy, aki örökös „meglátásaiddal” csak az emberi nyugalmat szennyezed, fertőzöd.
Sorolhatnám itt hosszan, hogy mi mindent aggatnak a látó, érző, gondolkodó emberekre, úgysem tudok meggyőzni senkit az ellenkezőjéről. Nem is kell.
Megpróbálom megfogalmazni azt, mi van az én negatívizmusom, pesszimizmusom mögött, ha nem más, legalább magammal szemben lássak tisztán.
Mikor felfedeztem, hogy nem tudok szolgaként élni, elszámoltam a ki tudja hányadik cégtől és elindultam a saját vállalkozási utamon. Közel tizenöt éve nem tértem le erről az útról, még ha nagyon nehéz is volt, mert a szolgaságból nem kértem többet. Tizenhat éves koromtól rendszeresen dolgozom. Harmincegy éve dolgozom. De ha munkaórákra osztanám, talán a negyven éves munkaidőt is túlhaladná. Sosem volt bajom a munkával, de annál több az inkompetens, hülye főnökökkel. És még reménykedek még legalább tíz évet dolgozni fizikailag, és amíg még élek: agyilag.
A munka szempontjából szerintem nálam pozitívabbat nehezen lehet találni. Nem volt rám jellemző az anarchia, sőt, mindig mindenben igyekeztem precíz és hasznos lenni. Viszont a dolgokat mindig az igazság tükrében néztem. Ez sokaknak nem tetszett.
Ha én annyira egy pesszimista alak volnék, ahogy írásaimból következtetnek, nem vállaltam volna be a közel százezer eurós adósságot, hogy saját műhelyt, saját lakást hozzak létre. Irtó pozitíven kell lássad a dolgokat, hogy be merj vállalni egy ekkora projektet. És szerintem irtó optimista kell lenned, hogy a továbbiakban is tervezzél, mint ahogy meg is teszem. Azt igen, megírtam, hogy amiben hittem és reméltem, ami az embereket illeti, totálisan csalódtam.
Miután egy egész életet felépítettél, dolgoztál, alkottál, álmodtál, reméltél, egy csomó hülye hátrahúzó emberrel harcoltál, jön ez az új csontok útja világnézet, és azt mondja, nézd a szomáliai éhen halót és érezd magad kibaszottul szarul, hibásnak, bűnösnek.
Ha meg okoskodod a valóságot, feszegeted az igazságot, eléd teszik a szentek képét balfasz idézeteikkel, hogy mindaz amit építsz, alkotsz, egy nagy szar, egy nagy semmi, értelmetlen, haszontalan gürcölés.
Ez a csontok útja vezérfonal oda akar vezetni, hogy mentálisan légy idióta. Egy üres bádog, egy balfasz ember. Aki csak vigyorog mint egy hülye.
Aki nem képes a sorok közt olvasni, a szájába kell rágni a dolgokat, a „csontokat”, az már a bádog ember, hogy ne nevezzem másnak.
Én ettől a zombisodó folyamattól félek egy kicsit, hogy lassan ez a csontos ideológia beépül az emberek agyába és mint a lepra szétszedi cafatokra. És lassan a másként gondolkodók elenyésző tábora nem meri majd kimondani, megírni amit lát, hanem rejtett, kódolt írásokba, versekbe, szobrokba fogja beépíteni.
Mondtam egy barátomnak, hogy lassan az az idő jön, hogy senki nem kell megtudja, hogy van két szál kolbászod a kamrában. Lassan eljön az az idő, hogy senki nem kell megtudja, mi van a fejedben.
Ez a csontok útja.

Marci napja

szursza: cukisag.blog.hu
Elment a mai nap is. Elneveztem a mai napot Marci napnak.
Nem nyílt meg semmiféle ilyen emberjavító portál. Hiába volt három tizenkettes a mai napon, a Mindenség ugyanúgy unatkozott, mint Marci kutya odakötve egy szilveszterkor. Megkötötték Marcit és ott felejtették három napig, az meg három teljes napig unatkozott, mintha más dolga sem lenne ezen a világon. Jó vastag lánccal kötötték oda. Alig tudta letenni a fejét, olyan rövid volt az a lánc. De tűrte. Nézte a kaput és várt.
Na így vagyok ezzel én is. Ha első nap nem írom le pöcániámat (történetemet), másnap ha leírom, akkor kiszépítem. Harmadnapra feltámad, elillan a téma, nem találom érdemesnek megemlíteni sem. Mert hogy a fiamat kinevették a csizmája miatt, hatalmas összefüggéseket láttam benne a mostani romániai magyar politikai eseményekkel, neki is álltam a tegnap megírni, aztán nem fejeztem be, gondoltam majd ma befejezem, aztán ma visszaolvasva, azt mondtam magamban, na né, ezért megint azt mondják, hogy megint a dolgok negatív részét nézem és látom.
Ki akar kő lenni az epében? Aki néha megmozdul, hogy emlékeztesse az embert a halandóságról? Én nem akarok ilyen kellemetlen epekő lenni. Én nem sötétnek látom a világot. Tele van az élet lehetőséggel. De egyet meg kell érteni. A gonosz nem kivont karddal és csatakiáltással támad. A gonoszt nem ismered fel, mert nincs szarva. Sem farka. A gonosz nem fekete. Sem szőrös. A gonosz az, aki azzal jön, hogy nincs csak egy út, egy lehetőség. És nicsak nicsak, az az út az az övé. Véletlen egybeesés. Sors. Isten akarata. S ezekhez hasonlók. És elhiszik és követik. Tömegesen.
Nos, nem nyílt meg semmiféle jóság portál a mai napon. Hiába gyűltek össze a három tizenkettesek. Ugyanolyan unalmas nap elé nézett az Élet, mint mikor Marci hiába várta a gazdit három nap és három éjjel a kaput lesve.
Nem fog sosem megnyílni semmiféle jóság portál, ami az embereket jobb észhez téríti. Mert mi kell ennél nagyobb kapunak nyitva lennie, mint ami ki van nyitva előttünk? Mi kell még nekünk? Miután felszántjuk a földet gépekkel? Levetkőzvén ezáltal a nehéz életet? Miután térnek és időnek urai vagyunk, egy szempillantás alatt eljut a gondolatunk az egyik világrészből a másikra? Mint mikor a Paradicsomban már leettünk minden fát, csak abból az egyből nem, az istenség fájáról nem ettünk, most is megéheztünk az istenség gyümölcsére? Minek nekünk az istenség, ha még emberek nem tanultunk meg lenni?
Mikor jön el az a nap, amikor nem isteneknek teszünk eleget, hanem magunknak? Magam előtt legyek ember. Mondhassam magamról azt, hogy igen, ember vagyok. Nem szolga, nem isten, hanem ember. Itt van az a nap. Itt volt mindig az a nap. Jézus is mondta: mióta vagyok itt veletek? Nincs egy spéci nap jobbnak lenni. Nincs egy spéci kapu, ahol el van rekesztve a jóság. A jóság bennünk kuksol, jó vastag láncokkal oda kötve és nézi a szívünk kapuját, ha va eccer kinyílik.

A "mösterség" első tétele

Na. Imre kérésére lefilmeztem a szivarfa titkos technológiáját, mert a fényképező gépemmel lett valami, csíkok jelennek meg a képen. Aztán mikor "vágtam" a filmet, elgondolkoztam, hogy nem is lenne rossz örökbe hagyni az egész száradafa mösterség titkait. Csak ne lennék olyan dög. Mert rengeteg a tennivaló. Elveszek itt a sok apró semmi tevékenység között. Csak amíg felseprem a műhelyt, tűzifát vágok, alig marad idő dolgozni. Alkotásra meg nincs idő. Most lehullt ez a nagy hó, délig lapátolok. Mert nagy az udvar. A garázs meg jó hátul van. Na, de az ötlet asszem nem rossz.
Meg bónuszba az ágy:
Na jó tévézést...

A büszkeség vására

Pénzre. Pénzre cseréltem a büszkeségemet. Nem valami emberi, megértő, kitudja milyen kozmikus szeretetből, vagy jézusi szeretetből nyeltem le a büszkeségemet. Napokig ettem magam, hogy jó, igazam van, utasítsam vissza azt a kurva ágyat, amire a „senki az úton” úgy két ujjmozdulatból azt mondta, hogy nem jó. Mert nem olyan mint az Ikea. Aztán ma feladtam a lelkem a Mammonnak. Kell a pénz. A káromkodás folyik tovább. Mint Freddie Mercurynak a showja. Azt nem fogom feladni. Mert egyetlen megértő szövetségesem.
Szétszedtem az ágyat, hogy átalakítsam. Megnéztem a neten az Ikeánál azt az ágyat. Megdörzsöltem a szememet, mikor letöltöttem azt az összeállító útmutatást, nem hittem annak amit látok. Ilyen lifisz lófasz lécecskékből van összerakva. És az jó. Az Ikea jó. Há bassza meg, mondtam magamba és aztán hangosan Sanyinak. Te, hogy mekkora emeletes balfaszok az emberek. Hogy azért a szar bútorért leperkálnak 2245 lejt, úgy, hogy a deszkát amire jön a matrac, nem adják, azt külön meg kell vásárold. Én meg deckásan, mindent dupla vastagra csinálva, kérek ezerkettőt. Arról nem is beszélve, hogy az ágy szerkezetét strapabíróra terveztem, amíg az Ikeánál ez az ágyszerkezet effektíve nincs! Két vékony pléh vinklire fekszik az egész deszkázat amire jön a matrac. Borzasztó. Valóban nem szabad nekem ezentúl Ikeára hivatkozó rendelésekkel foglalkozni. Mert legyek én csikszfalfi gettó asztalos, de olyan szar dolgokat, mint az Ikea, kikérem magamnak, nem készítek.
Hogy eladtam a büszkeségemet, annak számtani magyarázata van. Mert ma Mikulás van. És amennyi pénzem van, nem elég Mikulásra is, meg az autó kötelező műszaki kivizsgálására. Meg aztán több nap mint kolbász. De mondjuk az is döntött ebben a gerinctelenségemben, hogy ez az ágy nem az az ágy, amitől én vagyok az aki vagyok.
Ám legyen, mondtam, szétszedem, megcsinálom ahogy annak kell. De nem felejtem el....”I'll be back!”

Rólam (álszerény bejegyzés)

ha el nem szarom...lépcső lesz belőle.
Nem tudom hogyan írjak le egy „rólam” -féle bejegyzést, hisz rólam szól ez az egész (néha engem is idegesítő) agymenés, amit ezzel a száradafa „márkanévvel” illettem. Tudom, tudom, illene írnom egy pár szót magamról, arról a magamról, aki noha szereti a szerszámait rendben tartani, nemcsak a kalapácsok esnek ki a nyelekből, hanem az egész gondolat és érzelmi világom egy nagy zagyvalék. Viszont beteges szorgalommal takarítom a műhelyemet, fogdosom az egereket és válogatom a léceket. Nehéz nekem bármit is a tűzre vetni, de ha a családom melegéről van szó, bevágom a bútort is a tűzbe.
Az életemet nem tudtam sosem irányítani, leginkább a szükség vitt rá dolgokra, az alkalmakkor nem került semmibe nekem igent mondani, már csak azért is, mert a világ kincséért nem tudnék nemet mondani.
Csak gondolom, de ha valaki úgy kezdi olvasni a blogomat, hogy na aztán ide becsöppent egy igazi, magyar asztalos blogba, ahol az asztalos házi kenyeret eszik saját disznókolbásszal, az rémesen téved. Mert az én asztalos műhelyem nem a nagy magyar szellemre van beállítva, a nagybetűs, meg nem alkuvó szakmára, hanem a túlélésre. Használok szeget, facsavart egyaránt, ha egy mód van rá, kerülöm a csapozást, de ha muszáj, csapozok. Hogy is írják? Csapolás? Olyan izé, na, ami belemegy a lyukba.
Mindentől függetlenül szeretem amit csinálok. Ezt akartam mindig. Erről álmodtam mindig. És vannak még más álmaim s más céljaim, ugyancsak ezzel a műhellyel kapcsolatban.
Sokféleképpen lehetne írni a körülöttem zajló mindennapos, banális csodákról, gondoltam egy időben, hogy kiteszem a rajzaimat, terveimet, de azok össze vissza firkált lapok, elképzelések, amik csak részben materializálódtak, mert az irodámtól a gyalugépig megint átgondolom a dolgokat, elévült rajzokat meg elhajítok. Úgyis minden nap másként látom és oldom meg a dolgokat. Hogy kitegyem a munkáimról készült fotókat? Az első öt évben mindent fényképeztem. Aztán tíz éve csak hébe hóba. Mert minek? Úgysincs két egyforma munka? Meg aztán a megrendelő úgyis mindig jobban tudja. Jönnek a képekkel, vagy visznek a szomszédhoz: olyan kell nekik is. Hogy nem fényképeztem rendszeresen a munkáimat tíz éve, az talán azért is van, mert elkezdtem lázadni a magamba zárt asztalos meglátásaimért. Amiket eddig készítettem, az az iskola, nem az, amiről én beszélek.
Hogy én miről beszélek? Ha megtudjátok, szóljatok. Mert én is keresem.
Így szépen menjetek vissza a főoldalra, és ha van türelmetek, kezdjétek elölről. Hátha megértitek....szeretettel Muzsi Attila...

Újabb mérföldkő

Nem először. Újabb mérföldkőhöz jutottam. Szakmailag. De azt hiszem nemcsak szakmailag. Mert úgy vagyok én ezzel az asztalossággal, mint a hulla szerelmesek szerelmeskedés közben: a csomagban nem tudni kié mié egy egy láb, kéz s ezekhez hasonlók, nos néha nem tudom eldönteni, hogy az asztalosság van általam, vagy én vagyok az asztalosság által? Mert hogy befolyásolnak engem az asztalossággal kapcsolatos dolgaim. Is.
Ma felidegesített egy megrendelőm. Ilyen „támaszkodjatok a parasztokra” kliensem. Felcserepedett ilyen pszeudo intelektuál. Az a fajta, aki nyugodt makacsságával tudja az embert kiszedni a sodrából. Éppen ez az a mérföldkő, aminél megálltam. És elgondolkodtam. Hogy hiába szidom én ezt a fajtát. Velem van a baj. Mert tudtam első perctől, hogy kivel van dolgom. De nem, az a marha pozitívizmus mindig, hogy új kihívás, meg ilyen tizennyolcadik Buddha Elf kutyfalvi Láma dumák, hogy felül kell emelkedni, a problémák fölé. Ott meg egy ilyen yoga -féle balett mozdulattal visszafordítani a Zent. A faszát! Én mondom.
Nem emlékszem, hogy valaha olyan döntés előtt álltam volna, hogy bassza meg, visszaadom az előleget. Most pedig eltökéltem magamban: visszaadom az előleget és bocsánatot kérek tőle, hogy nem tudok felemelkedni az elvárásaihoz. Visszamondom a megrendelést. Mert kell legyen az emberben egy ilyen is, hogy nem jön egy takony és fél ujj mozdulatból megmutatja, hogyan jobb. Lehet, a kliens szemszögéből igaza van, olyannak kellett volna csináljam, ahogy elképzelte. Mert rendelésre készíttetett. Velem van a baj. Hogy nem tudok a kliensekhez igazodni. És ez is feldühített, hogy ha olyat kért, én mi a fasznak kellett két napot csesszem azt a kurva ágyszerkezetet fából, holott pozdorjából fél nap alatt meglettem volna vele? Ki kért rá, hogy fából csesszem én azt? Senki. Tizenharmadik Lajos Pál pápa legfeljebb.
Na de ez a düh bennem azt mondta, állj meg vándor. Nem vagy te képes kiszolgálni ezeket a spenótokat, mert eljutottál az agyaddal máshova. Az agyadra ment ez a sok „mások víziója”. Itt az ideje, hogy válts. És ez az ágy, noha nem az az „ecet”-beli alkotás, mely most akar vulkánként kitörni belőlem, hanem csak egy ágy, de ez lesz a bútorüzlet első darabja, amit kiteszek. Bassza meg. Így mondtam ennek a román srácnak. Mert ugye én is kinek öntsem ki az epémet, ha nem annak, aki éppen mellettem van? Mert legyen ám szentandrás nap, ez a román srác mélyen vallásos, azt mondta ma nem dolgozik, mégis bejött, igaz nem dolgozott, csak lakkozott. Jó, mondom neki, ha ez nem munka, akkor ne legyen munka. Te tudod.
Stratégia: nem vállalok csak olyan munkát, ami nekem is tetszik. Ez egy. A másik pedig, teljes gőzzel bedolgozni az üzletbe. Hol lesz az üzlet? Egyelőre az emeleten. Fénykép róla, új blog, fészbukk, hirdetések kilóra az ingyenes oldalakon. Addig nehéz, amíg egy két darabot eladok. Azután már újra finanszírozni tudom a következőket.
Bennem van az egyszerű, normál középréteg alattinak szánt lakberendezés fából. Ki kell neki törni belőlem. TELE VAN A TÖKÖM A SOK IDIÓTA RENDELÉSTŐŐŐŐŐŐŐL!!!
(A hülyék menjenek az ikeába...nem érdekel...basszák meg)

Fafej

Van itt ez a hétökör öszvér srác, ki belepottyant az asztalosságba, mint légy a tejbe. Román srác. Sajnos jellemző rá is a takony munka. Pár éve utazik mindenféle ács munkába, most látom „diverszifikálta”, kitágította a vállalkozási tevékenységét, asztalos munkákba is belemászik. Második lépcsőjét vállalta el, meg egyéb más dolgokat is bevállalt, teljes őszinteséggel igazolom, hogy a „nyeznájuba” a teljes tudatlanságba. Fogalma sem volt, mikbe mászik.
Persze könnyen lehet ilyen fogalmad sincs dolgokba belemászni, ha van éppen San Chirkistanoban egy asztalos műhely és benne egy idegesítésig jóságos Gepetto apóka, ki a fafejűekbe életet próbál szegelni.
Mert hogy minek van nekem türelmem ehhez a sráchoz? Román, fafejű, nem is ért az ember szavából, megy neki a falnak mintha betonból lenne a feje, mit bajlódsz vele, mondhatná bárki jogosan. Néha valóban idegesített. Meg is mondtam neki, kiabáltam neki, hogy bazmeg, hogy van neked pofád belemászni olyan dologba, amihez az ég adta világon semmi fogalmad sincs? Nem sértődött meg. Csak azt mondta, hogy bazmeg most hogy mondod, elbátortalanodtam. Na ne búsulj, biztattam.
Most is egy lépcsőt vállalt be, mégpedig egy kanyargós lépcsőt. Mondom neki, te vasfejű ökör. A legnehezebbjébe másztál bele. Elmondom neki ötször, tízszer, hogyan kell elkezdeni, mik a fázisok, ő teljesen mást csinál. Hagytam, eddze a fejét a barom, ha nem hallgat rám. Na de meghúzva a vonalat, ide s tova két éve jár a fejemre, pár hónapja majdnem rendszeresen vállal asztalos munkát. Megtanult fát egyenesíteni, vastagolni, rétegelve ragasztani, csiszolni, és még néhány alap fogást, ami elengedhetetlen az asztalosságban. Elnéztem, amint makacsul töri a fejét a megoldáson. Mert hiába látom én azt a kurva lépcsőt, ő nem látja. És ez a gondja neki. Nem látja térben. És ebben akad el, hogy nem látja térben azt a lépcsőt, hogyan alakul a kanyargása. Ezzel nincs mit kezdeni, mint hagyni őrlődni, hagyni meglátni a dolgokat.
Eszembe jutott az én első vállas csapom. Napokig rajzoltam, minden szögből, térben, síkban, nem láttam, nem éreztem át azt a vállas csapot. Persze azt én neveztem el vállas csapnak, mint utólag, úgy húsz év múlva derült ki, hogy tulajdonképpen melyik az a vállas csap, nem az, ami nekem térbeli meglátásos gondokat okozott, na de mindegy, így jártam keltem én is a műhelyben, ahol dolgoztam és törtem a fejem a saját vállas csapomon. Mert akkoriban azt mondtam, hogy ha én megtanulom azt a vállas csapot, sok minden kinyílik számomra az asztalosságban. És nem tévedtem akkoriban. Két délután ott maradtam a melóban mindenféle ürüggyel, hogy nyugodtan kigondoljam a vállas csapot. És meglett a vállas csap és nagy volt az örömem. Aztán rájöttem, hogy a vállas csap -erre a vállas csap elnevezésre jöttek aztán az úgynevezett András kötések, amiket az ács meszeriában használnak, aztán hogy súlya legyen a „tudásunknak”, elneveztünk minden ismeretlen kötés nevet hol Jóska kötésnek, hol Péter kötésnek...- szóval rájöttem, hogy a vállas csap elkészítése előtt kell a lyukat, majd a falcot kivágni, aztán a vállas csap adja magát. Sok asztalos mondta azután: te így csinálod? És furcsálltak. Nem tudom miért? Mert észrevettem, hogy az asztalosságban minden adja magát, ha jól kezded el.
Nézem a fiam számtanát és látom, hogy milyen összevissza vannak a dolgok. Mintha direkt az lenne a cél, hogy ne lehessen következtetni, építeni. Nincs a dolgoknak kezdete, vonala. Mintha feszt készenlétbe állítana a rengeteg -tudatosan fenntartott- ismeretlen előtt. Hogy igen, ott van az ismeretlen, de mivel nekünk sürgősen meg kell ismerkednünk a következő ismeretlennel, most nem vacakolunk ezzel.
Hogy én délután ott maradtam és megtanultam, felfedeztem a saját vállas csapomat az más volt, mert abban hittem, hogy megváltoztatja az életemet. De a számtani ismeretlenekben nemigen lehet bízni, nem ugyanaz lenne délután kínlódni megérteni.
Ez a vasfafejű román srác is így délutánozik most a lépcsőjével. Azért hagyom őt csendben délutánozni. Majd rájön, hol rontotta el. Két lánya van. Huszonöt kilométerről jön minden nap dolgozni. Kisiparosi engedélyt váltott ki. Ezért tisztelem. Ezért segítek neki. Aprópénzt fogadok el tőle, hogy a műhelyt használhatja. Mindig rá bízom, adjon amennyit megér neki. Nem él vissza a helyzettel. Sajnos sok magyar visszaélt a helyzettel. És ez bánt engemet. Miért nem tolonganak az ilyen vasfejű magyarok itt a műhelyemben? De nem, ezek a fafejű magyarok elkapták ezt az európai utópia vírust, hogy minek itt falhoz verni balfasz fejeket, ki tudja mikor tanulná meg ezt a mesterséget, amíg el lehet menni Angliába mosogatni, takarítani, több pénzért?
Nekem ilyenkor mindig az jut eszembe, hogy „mindig ott voltam nálad, zörgettem, kértelek, te nem utasítottál vissza, holott nem voltam hivatalos a bulidba...”

Szivarfa

Mondja Sanyi, hogy rágyújt egy szivarra. Én meg egy ilyen szekérből előveszek hét nyolc lécecskét, olyan nyolcvan centi hosszúak. Kérdi Sanyi, mit csinálsz velük te Tata? Te Tata, mondom Sanyinak, szivarfát csinálok. Hát az meg mi az a szivarfa? A szivarfa az ilyen összeragasztott -sztratifikát- rétegelt deszka. Mondom. Minden nap, egy két szivarra rágyújtok, és összeragasztok egy egy ilyen szivarfát. Azaz, nem gyújtok rá, mert nem szivarozok, de elgondoltam, hogy amíg az ember összeragaszt egy ilyen nyolcvan szer huszonötös deszkányi lécet, az még annyi időbe sem kerül, mint amíg elszív egy szál szivart. Mert ha az ember mindennap „elszív” két ilyen szivart, az napi nulla harminckét négyzetméter lambéria anyag, szer csak húsz nap, és szer tíz hónap, az hatvannégy négyzetméter szivarfa egy évben. Egy asztalos karrierben, ha csak húsz évet számolunk, az ezer kétszáznyolcvan négyzetméter szivarfa. Az harminckét köbméter fa, illetve több mint ötezer euró. Egy vagyon. Csak a szivarfából. Nem szép az asztalosság? És számoljunk vissza, ha napi két szivarral kevesebbet szív emellé az ember, az húsz éves asztalos karrier alatt, az több mint ezer euró jövedelem a spórlásból. Hogy gondold el, egy akkora szivart szívsz el ez idő alatt, míg a szivarfát „szívod”, mintha elmennél Bukarestbe és vissza, azaz nyolcszáz kilométer.
Hogy mondok én valamit, mondja ez a Sanyi, de látom rajta, teljesen más gondok foglalkoztatják. Nem az én szivarfámon gondolkodik. Nekem is csak úgy jutott eszembe ez a szivarfa dolog, hogy én, mivel ilyen krízises idők vannak, a fát meg aranyban mérik, elgondolkoztam, hogy ugyan mit lehetne kezdeni azzal a sok lehulló keskeny lécekkel, amik biza összegyűlnek és eddig csak a begyújtásra voltak felhasználva, de hát nincs szükség ennyi begyujtóra? És eszembe jutott ez a szivarfa dolog. Mert hogy te nekiállj iparilag ezt űzni, nem éri meg, de ha szivarban méri az ember, akkor mint szivarfa már másként van értéke.
Persze ennek az előzménye az, hogy kitaláltam volt azt a szorítót, amibe csak pakk beleteszem a ragasztóval bekent lécecskéket és egy elegáns mozdulattal hajtok egyet azon a csavaron és cakk pakk be van szorulva a ragasztott lap.
Így a szivarfáról.
Ma kezet fogtam Jézussal. Nem tudom miből gondolta ez a Jani barátom, ki egyben atya is, hogy én törött gipsz szobrokat is ragasztok? De a világ kincséért sem mondtam volna nemet Jani atyának. És egy jó tíz percet fogtam a szobor Jézus kezét, mert a poxipolnak kellett ennyi, hogy valamennyire kössön. Aztán külön az ujjait is felragasztgattam. Közben néztem a szobor Jézus arckifejezését és az jutott eszembe, hogy ez a Jézus nem az, aki kikergette a pénzváltókat a templomból. Ez a bárány, fényes homlokú figura erre nem lehet képes. Aztán néztem a szobor Mária arcát, feltűnően kis agyát és enyhe down kóros szemeit, ahogy lefele süti alázatosan a tekintetét, mintha szégyellné magát -talán vicces kedvében volt a szoborkészítő- mintha azt mondaná: bocs, hogy véletlenül a kelgyóra léptem...a talpával egy döglött kígyót taposva.
Mondom Sanyinak, te ez nekem itt penitencia, hogy életet kell leheljek ebbe a hideg szoborba. Milyen furcsa ez az élet. De hát elvégre én nem gyűlölöm a másságot, legfeljebb szóvá teszem. De ha kell, bálványt is ragasztok, ha az másokat boldogít. Mit tud ártani egy szobor imádata? Semmit. Legfeljebb falcs illúziókat, de lehet, hogy lelkierőt a mai napra...ki tudja ezeket az emberi misztériumokat megfejteni? Kinek mi. Kinek pálinka, kinek szobor, kinek szivarfa ésígytovább.
Van a HBO-n egy román sorozatfilm „În derivă” a címe, valami olyat jelent, hogy „szabad esésben”, nem jön a fejembe a pontos fordítása, egy pszichológusról szól és a pácienseiről. Hihetetlenül zseniális a film, azok a párbeszédek aranyat érnek. Ajánlom, akinek van román HBO-ja, és érti a nyelvet, minden pénzt megér a film. Annyira komplex emberi dolgokat tárgyal a film kérdések által, hogy egyenesen eszméletlen jó. Ja persze valószínű egy ilyen kisagyú asztalosnak hatnak úgy azok a kérdések. Lehet másnak már lejárt lemez.
Lám, én most fedeztem fel a szivarfát....

Választási dilemma

Pár napig dilemmában voltam. Mert van egy pár ismerősöm, vagyis pár emberke akiket ismerek, akik nekem szimpatikusok -nem kimondottan kölcsönös érzés részükről, de ez nálam mit sem számít- és ezek az ismerősök valamiféle jelöltek ebben a romániai magyar demokrata (vagy demokratikus?) szövetségben. Én nekem megvan már a véleményem erről a formációról, mert huszonkét év alatt megismertem őket. A képletük ugyanaz, egy pár miniszteri székért, posztért, úgymond az erdélyi magyarság érdekében mikor, ki kerül hatalomra, azzal köt koalíciót. Valószínű, hogy ha csak a parlamenti fotelben csücsülnének és onnan szavaznának hol ide hol oda, mikor melyik törvény lenne jó nekünk, nem ajánlanának ilyen miniszteri posztokat ezeknek az eremdéeszes emberkéknek. Hányszor volt, hogy ez az eremdéesz buzdított erre vagy arra a pártra szavazás előtt, aztán szavazás után pedig koalíciót kötött a másik párttal, aki hatalomra jutott ezáltal. Tiszta röhej ez a politika. De sajnos nem Móricka vicc. Mert úgy van ezzel ez az eremdéesz, hogy nemcsak a magyarság címen zsarol minket magyarokat, mondván, hogy nincs más aki képviselne minket a román parlamentben, ezért ha tetszik, ha nem, szavaznom kell rá -ezen röhög is nagy cinikusan-, de még a románok megosztottságába is éket ver azzal, hogy hol ezzel, hol azzal paktál le, mikor ki és mit ígér. Tehát demokrácia szempontból mi nagyon a béka segge alatt vagyunk.
Én azt mondtam magamban s egy két helyen ezen a pofakönyvön (facebook), hogy mi erdélyi magyarok nagy átlagban becsületes, egyenes, munkás emberek vagyunk, nem jellemez minket a zsarolás. Viszont azok akik minket a románok előtt képviselnek, úgy viselkednek, mintha az erdélyi magyar semmitől sem riadna vissza, még a sorozatos zsarolástól sem. Szerintem legtöbb jóérzésű erdélyi magyarnak fogalma sincs mi történik magasabb szinten, neki elég, ha autonómiát lebegtetnek és a Duna tévé sugározza a boldog pimpimpárékat egy egy megemlékezés, egy egy táncház keretében. Hogy a gazdaság a padlón van, hogy a nyugdíj fogalma lassan elévül, hogy irtózatos méreteket ölt a szegényedés, arról senki nem beszél olyan lelkesen mint a falubulikról. Ilyenkor jönnek az ilyen dumák: majd az isten, örvendjünk, hogy nem vagyunk olyanok mint a szomáliaiak, hogy őseink a vadbunkó ázsiai törzsek, akik még ma is fejükön hordják a gyereket mikor kimennek a rizsföldre. Persze közben a politikusok s ezeknek a szatelit szervezetei: alapítványok s egyházak s ki tudja még kik s mik, köszönik jól vannak, dzsippekből osszák az ígét.
Az én dilemmám meg az volt a napokban, hogy jó, vannak nekem ezek a szimpatikus ismerőseim, aki jelöltetik magukat az eremdéesz színeiben, és valójában kéne nekem egy valamiféle garanciát nyújtsanak személyük jelenléte ott abban a formációban, hogy megváltoznak a dolgok, és menjek, szavazzak rájuk, kizárólag a személyük miatt, nem azért, mert hiszek a szervezetben.
Persze, ki vagyok én, hogy számítson az én véleményem, szavazatom? Nincs nekem ilyen igényem, hogy számítson. Ez az én belső dilemmám, harcom. Persze, ha kiírom ezt és netán olvassák, -habár biztos van fontosabb dolguk- akkor elvesztem azt a kevés szimpátiát is, amit reméltem részükről.
Az én „szomáliai” vagy „ázsiai” példám, amit nem szűnök meg felhozni, az az a kép, amint ül az öreg néni vagy bácsi a konyhaszéken, kopottas, szegényes házi ruhában, és ha beszélgetsz velük, az az érzésed, hogy többet tudnak mindenről, mint te gondolnád, csak bölcs tapasztalatukban csendesen hallgatnak, mert tudják, hogy nincs semmi értelme. NINCS SEMMI ÉRTELME! Ők már nem hisznek változásban, nem hisznek semmiben csak remélnek. Ott magukban bent remélnek. Csendben, szavak nélkül remélnek, hogy majd egyszer valamikor, ki tudja mikor, már ez se baj, hogy mikor, egyszer biztos, lesz valami más is. De már nem érdemes ezt előhozni, mert az élet erről szól, hogy vannak az urak és vannak az alattvalók, meg a pór nép. Ez meg a legszentebb törvény ami létezik, lám az isten világában is vannak elsők s utolsók, isten trónja körül is tizenkét szenátor van, akiket ez a jézus előre kiválasztott. Az is főhelyen van, aki háromszor tagadta őt meg még a kakas kukorékolása előtt, és csak az akasztotta fel magát, aki rájött, hogy rosszul gondolta a dolgokat. Így van ez mióta a világ s világ és fiam, ha mondana valami ez a konyhaszéken ülő néni vagy bácsi, ez pedig sosem fog változni.
Jó, ne dobjuk ki a gyermeket is a mosdóvízzel, de ha már rohadt és büdös az a víz, ne áztassuk bele újra és újra.
Mert az nem érv, hogy nincs más lehetőség és azért kell belemászni, elfogadni és megszavazni ezt a népet uzsorázó bandériumot. Ez nem az a kasszás csaj bűne, aki rád akarja tukmálni azt a szar csokoládét, mert nemhogy részesedése lenne benne, azért lelkesedik érte, hanem kirúgják, ha a kamerákban meglátják, hogy nem ajánlja lelkesen.
És akkor kérdeztem én magamban, hogy jó, de akkor hol az én kontribucióm ehhez a kis erdélyi magyarsághoz? Mert azt mondom, rmdsz nem, persze a másik sem, a Tőkésé, mert az sem jobb a Deákné vásznánál, akkor mit tegyek?
Azt teszem, hogy igyekszem elfogadható áron dolgozni, igyekszem adósságaimat megadni, nem Németbe menekülni vagy Angliába. Teszem a dolgom, kiseprem az udvart, növényt ültetek. Ha szakmailag hívnak, megyek bőrszíntől, világnézettől függetlenül, ha egy mód van rá segítek.
De nem fogok semmilyen szín alatt olyan pártot támogatni -még akkor sem ha haverok iratkoznak be- akik attól büszkék, hogy milyen jól tudnak zsarolni. Nem. Ezek nem engem képviselnek. Hogy éppen magyarok? Szégyenlem magam és bocsánatot kérek értük mindenki előtt.
Így az én választási dilemmámról.

Szükségünk van egymásra

artonfix.com
Az ember a maga elesettségében, sutaságában tud szeretni. S akkor elgondolja, hogy ha igaz az a Biblia, és Isten a legfelsőbb szeretet,...hm, nem lenne rossz megismerni, belekóstolni. S akkor a következő lépés, irány valamiféle templomba. Mert ott jók az emberek, hisz milyen civilizáltan, kulturáltan lépkednek orgonaszóra. Bezzeg nem mint a kaszinókban, kocsmákban. És sokáig úgy megy az ember a templomba, hogy akkor a legfelsőbb szeretet kisugárzási munkapontjába megy. Töltődni. Lelkileg feltöltődni. Hogy kapván ama szeretetből, legyen a továbbiakban a lámpás, a só s ezekhez hasonlók.
Talán kevés ember veszi észre, hogy tulajdonképpen ezek a kézzel gyártott szeretet sugárzási zónák lényege a haláltól való félelem, illetve az Attól való félelem, akinek a pallós a kezében van és ítél az örök életre illetve ítél az örök halálra.
A kocsmába nem azért megy az ember, hogy pálinkát vegyen, hanem hogy ne egyedül igyon, hogy legyenek társai a lúzerségben. Legyen kinek panaszkodni, legyen aki bólogasson, netán alátámassza igazát, megértse bánatát. Az ember a templomba a haláltól való félelem miatt megy. Egyik részről a hosszú földi életért, és másik részben pedig az örök életért.
Azt hiszem a kereszténységnek nagyjából ez a lényege.
S akkor van egy pár marha -mint én- akik boncolják az írásokat, hogy nem e más a kereszténység lényege? Mert, hogy backingoljak a riverhez (vissza a forráshoz), a szeretetet kerestem. A haláltól nem félek. Bevállaltam azt is, hogy a halálom pillanatában beállhat a végtelen csend, sötétség, a nemlétezés. Hogy nem fogok örökké élni azután más formában, jelenleg nem egy problémám. Az én problémám ez a néhány év, amit ezen a csoda Földönt tölthetek és ahova nemzettem az én Fiamat, kire úgy nézek mint Isten a Fiára: „Ez az én szerelmes fiam”.
Van egy kis kert, azt ha megműveled, termést, örömöt, elégedettséget ad. Mi kell ennél több? Mi más, mint hogy a maga határaival, de az én Fiam is élvezhesse -ha lehet adósság mentesen-. E köré kéne teremteni a hazát, a közösséget, hogy egymásnak a terheit hordozzuk, ne a kocsmákban vagy templomokban osszuk a semmit, keltsük a pánikot, hogy de ugyan biza mi lesz a halálunkon kívül? Mert élet, élet, de mi lesz ha bekapjuk örökre? S így válik bagatellé Ez az életünk, a Mai relációink, a Természet, a Föld. Más szavakkal nem tudjuk megbecsülni, nem értékeljük, ezért nem is a miénk, nem is ügyelünk rá, szarunk rá, kitaláljuk, hogy a rohadék Rotschildok meg szabad kőművesség, hogy mindezek átvették a hatalmat, de shit of the bull (tehénfos), mert úgysem ez a mi Világunk. Hit és Lélek s mittommi által vár ránk Gammapolisz. Valahol ott fent. Mert kell, hogy legyen ott fenn egy ország.
Na hát ebben a vízióban én igen elkezdtem meginogni. Nem jön be többet nekem ez a dolog. Pedig öregszem és kéne féljek a haláltól. Ama Pallós tartó Kegyelmestől. De nem félek a haláltól. Félek olyan szempontból, hogy ne hagyjak adósságot a családomra, de mint az elmúlástól nem félek. Mert ugyan miért félnék?
Hagytam nyomot ezen a Földön. Mint Frici írja. Hogy miféle nyomot hagy az ember a Földön? Ki festményt, ki dalt, ki szobrot, ki könyvet, mindenki hagy valami nyomot. A gonosz is hagy nyomot. De halálával a nyoma eltűnik. Felszabadul a Föld. Mi az én nyomom? Ez, hogy nem kell félni a haláltól. Az élettől sem kell félni. Élni kell. Élni hagyni és életre buzdítani. Pár hagyma, fa, ez a csarnok, mind icipici nyomok. A Fiam ama nagy nyomom. Az Élet kezébe teszem, a Természet ölébe. A gonoszoknak pedig jó tudni, kiszámíthatatlan bestia vagyok, ha csak csúnyán néznek az én fiamra, mert ahogy Kornélia mondta: neked aztán nincs vesztenivalód. Nincs, egy életem s egy halálom van, de a fiam mindennél értékesebb.
Persze, ez elfogultság. Bevállalom. De ha van ama szerető isten, szerintem ő is bevállalta magát s minket. Mert csodák nincsenek. De minek is lennének? Az élet maga a csoda. Jövünk a semmiből, leszünk valamivé, majd visszamegyünk a semmibe. Mint a hagymák. Kitelelünk, addig kucorodunk a nyirkos sötétben, tavasszal felrobbanunk, aztán télire visszakucorodunk a nyirkos sötétbe.
Lám ezért kéne többet foglalkozzunk a mával, mert egyeseknek tavasz van, másoknak nyár, vagy ősz, az élők az élőkkel, a holtak a holtakkal...
Szükségünk van egymásra, jó lenne ezt nem pálinkától vagy vallástól, vagy bármilyen más extrémtől ittasan megélni.
A mi mindennapi kenyerünkért -testi, lelki, szellemi- is szükségünk van egymásra.
(Na, jól elpozitiváltam a dolgokat...pedig akadt lehordanivaló is...de azt máskor)

Privát tavasz

Időm nem engedi, pedig van még pár száz nárcisz hagymám, el kellene dugjam azt is a földbe. A kert megvan rá, csak fel kellene ássam, hozzak egy kis Balázs -féle trehány trágyát, és pár óra alatt el is dugnám azt a néhány hagymát. A múltévi nárcisz ágyást nem is számítom átültetni, az egy teljes napi meló lenne. Pedig jó lenne egy naposabb hely nekik. Így is szépen virágoznak, de már harmadik éve vannak egy helyen, jövőre már a negyedik lesz. Biztos lett egy csomó fióka hagyma.
Érdekes, hogy ősszel kell elültetni, ahhoz, hogy tavasszal virágozzon. Ha tavasszal ültetem el, nem virágzik abban az évben. Olyan mint ez az emberi sors, ha nem nehéz, nem hoz gyümölcsöt.
Sötét előjelei vannak a jövőnek. Tulajdonképpen amit én látok, hogy ez a sötét jövő, amit jövendölnek, az tulajdonképpen a pénz intézeteknek jelent sötétet. Mert a hagymáim nem veszik figyelembe a valuta értékingadozásait. Azokat sújtja leginkább, akiknek a nagy gazdasági bummhoz fűződik a tevékenységük. Mindenféle intézetek, nagy cégek, kik függnek egymástól és legfőképp a nagy pénzek hozamától. Mert nekem, ha nem lenne ez a sok adósságom, meg sem érezném ezt a krízist. Az az érzésem, hogy előbb utóbb az a nagy várva várt fényes ébredés, újvilági tavasz nem fog eljönni. Hanem az lesz, mint a tragédiák utáni napokban lesz. Az ember este úgy fekszik, hogy holnaptól vége. Mégis reggel felkel, valamit matat, iszik vizet, gondol egyet, délig csak csinál valamit, aztán napra napot hegeszt, telnek a hetek, maga sem tudja miként, egyszer csak benne leledzik valamiben. Bármiben, ami átvitte egyik hétről a másikra. Most őszintén, valójában, ha az embernek barátai vannak, meglehet, hogy az alkalmi segítségükkel csak késleltetik ama ébredést az emberben, ami a tavaszt hozza. Az igazi tavaszt. Mert hogy nem annyira fekete az ördög, nesze egy százas ma, nesze holnap, harmadnapra meg jönnek az anyádpicsáják, hogy mikor szándékszol akkor azokat megadni? Ez is egy görög dráma. Nem?
Ma mikor mondom, hogy a múlt télen vittem a zsírúj fóliába csomagolt vas ágykereteket a vasasba, meg méregdrága fióksíneket, sarkokat kilóra, csak néznek és nem hisznek nekem. Hogy nem lehet olyan lent az ember. De igen, lehet. Mikor reggel felkelsz és estére nincs kenyér, délben mész a vasashoz, vagy reszelsz egy pár gramm aranyat a rúdról, ha van olyanod. Nekem aranyrudam nincs, így vittem a vaságyakat. Ma is normálisnak tűnik nekem ez a megoldás, mert akkor és abban a helyzetben mi okosabbat tehet az ember?
De jó volt azért valamire az a lemondás. Mert lehet, hogy lemondva lassan megerősödtem, hogy ne jussak a jövő télre ugyanebbe a helyzetbe. És megerősödtem abban is, hogy ne számítsak senkire csak magamra. Önbizalom a privát tavasz csinálásra.
Van egy másik vetülete is ennek a tavaszvárásnak. Jani barátom szerint a szabadkőművesek a hibásak ezért a pusztító pénzrendszerért. Biztos valaki hibás, mondtam, de ez engem nem boldogít. Az én problémámra a megoldás nem a világi pénzintézet ujjászületése, hanem a saját tavaszom megteremtése. És másnak is ez lesz a megoldása. Ha erre többen rájövünk, elkezdünk egy irányba kapálni. Jön a sötét tél, de tavaszra nem lesz virág e sötét tél nélkül.
Nem fogunk egymásra találni ezek a sötét télben kapálók, mert az élet attól van egyensúlyban, hogy mindenből van mindenhol. Szanaszét. Ha összeverődünk, csak veszekednénk. Így a világnak jobb.
De milyen pofát fog vágni majd jövőre az, aki azt mondta rólam, hogy na aztán jó szinisztrális helyre jöttél lakni, mikor meglátja majd a több száz virágomat virítani? Hogy ide? Erre a helyre? Hát igen, így rendezi ezeket a privát tavaszokat ez a Természet.

Felülök a repülőre

Hogyha egyszer sok pénzem lesz, felülök a repülőre...” mondja a nóta. (Ez nem valami nemzet vagy szellem, illetve lélekemelő bejegyzés).
Sanyi barátommal kis munkaszüneteinkben, ha már a politikát elosztottuk, elkezdünk arról álmodozni, ha megnyernénk a főnyereményt...hej bezzeg de jó lenne. Persze ahhoz játszani is kéne, nemcsak álmodozni róla. Mondja ez a Sanyi barátom, hogy Angliában két öreg megnyert valami több mint százmillió fontot. És akkor mi azon filóztunk (tudom a fényevők ilyenkor elborzadnak miattunk), hogy ugyan mihez is kezdenénk mi azzal a sok lovettával? Mert képzeld el, több mint százmillió euró bejönne a számládra. Mi a francot kezdenél vele? Én eljutottam egy millióig, annyit simán el tudnék költeni. Rendezni az adósságokat, új életet kezdeni, családba is adogatni pár százezreket, néhány havert (sok nincs) megdobni egy egy százezressel, szóval himi humi egy két millát, na legyen kettő, el tudnék költeni. De nem látom a többit, mondtam ennek a Sanyi barátomnak egy egy rövid munkaszünetben.
Mégis, mihez lehetne kezdeni mondjuk a többi kilencven nyolc millió euróval? Mert azt mondtam ennek a Sanyi barátomnak, hogy nem látom magam Malibuban a tengerparton három kurvával és kiszolgáló sereggel magam körül. Megunnám két perc alatt, hogy nyalja valaki hájas seggemet. S akkor mihez kezdjen az ember? Mert ekkora lóvét ingatlanba verni, hogy ne vesszen az értéke, teljesen marhaság. Kidobott pénz. S akkor mondtam ennek a Sanyinak, hogy tudod te én mit csinálnék ezzel a lovettával? Hogy Mit? Fellendíteném az erdélyi magyar asztalosságot. Néz engem ez a Sanyi, mintha egy Harrypotteres figurává változtam volna. Hogyan lendíteném fel? Hát úgy, hogy pályázatokat hirdetnék. Na de nem ilyen lijilaji pályázatokat, hanem olyat, hogy átveszek irdatlan mennyiségű emeletes faágyat, persze vannak minimális elvárások, feltételek. Például egy műhely nem készíthet csak egy emeletes faágyat, és külön díjazva lesz a dizájn. És ki lesz választva a végén a totál erdélyi magyar dizájn, akár több irányzatban is. Hát saccolok egy háromezer-ötezer ágyra, de lehet a valóság ennél sokkal fagyosabb, és lehet, hogy néhány száznál több nem jönne össze. De mondjuk lenne erre kétmillió euró. Ha átlagban vennénk háromszáz eurót egy emeletes ágyra, legyen négyszáz euró, az ötezer emeletes ágy. Nos, ezt az ötezer emeletes ágyat kiosztanánk ötezer családnak, havi két eurós részletfizetéssel. Ha ennek csak a fele jönne be, az havi ötezer euró lenne egy valamilyen kasszába. S akkor azt mondom, hogy ezzel a havi ötezer euróból -csak az emeletes ágyakból- erdőt vennénk s fákat telepítenénk, például.
De még mindig ott a kilencvenhat millió euró. Jó, akkor azt mondom, hogy menjen még kettő milla a szekrényekre, és egyéb két millák egyéb berendezési tárgyakra, azzal a feltétellel, hogy itthoni fából legyenek, ne pozdorjából. Legyen ez húsz milla. Ez a húsz milla azt jelentené, hogy ötezer asztalos műhelynek adtam négyezer eurónyi munkát, ami az én kis szintemen biza egy jó három-négy hónapos elfoglaltságot jelent. Ez lenne az első oxigén az ilyen műhelyeknek. És lenne kábé ötezer erdélyi magyar családnak fa bútorja, havi tíz eurós törlesztéssel, kamat mentesen. Ha ezek a részletek bejönnek, az havi ötvenezer euró, minimum harminc évig.
S akkor jön a többi. Legyen húsz milla euróban az első erdélyi magyar lakberendező csarnok. Csak erdélyi anyagokkal, munkásokkal, tervezőkkel készíteném el és abba a városba, ahol a polgármester erre helyet biztosít. S mire meglenne ez a csarnok, meglenne az erdélyi magyar dizájn is, s akkor lenne a következő húsz milla, hogy ezt az áruházat telerendeljük erdélyi magyar lakberendező tárgyakkal. És ismerve magamat, nem sajnálnék pár millát egy irtó kemény információs irodára, mely lerohanná az ország-világ összes lakberendező irodáit, üzleteit.
Létrehoznám azt az erdélyi magyar dizájn iskolát, ahol tulajdonképpen napvilágra hoznánk a genetikailag velünk hozott álmokat, elképzeléseket a magyar életvitelről, berendezésről és így tovább. Hogy a skandináv ikea a tenyerünkből egyen, mikor dizájnunkat nézi.
Hát most nézzétek meg azt az idióta ír szteppelést, egészen nevetséges, jó a zene oké, de azok a pattintások...ennél többre vagyunk mi képesek. És ha abból ekkora felhajtást tudtak csinálni, nekünk több mondanivalónk van.
Nem tudom, hogy mit jelentene ez az erdélyi magyarságnak statisztikailag, már azért sem, mert nem találtam a neten egy fia statisztikát sem az erdélyi lakosság szakmai felosztásáról, valószínű csak ilyen választói statisztikák vannak nagy titokban őrizve a pártok fiókjaiban, hogy hány asztalos volt vagy van, az senkit nem érdekel.
Ha megnyerném azt a százmillát, bíz isten ezt tenném. Jó, félre tennék még két millát, ha valahol elrekedne vagy elrekesztenék a tervet, legyen mivel repülőre üljek és Malibuba menjek tököt vakartatni...
Most csak úgy mellékesen kérdem, vajon hány száz millát lopkodtak össze vezetőink, és abból hány centet vertek vissza az erdélyi magyarság gazdaságába? Csak kérdem, nem vertem bottal. Mert ha igaza van ennek a Nastasenak, hogy minden lakos ezer euróval lóg a FMI-nek, az a másfél millás magyarságnak az másfél milliárd euró. Hol van ez a másfél milliárd euró?

Sikeres szolgák

Ahányszor elmegyek az állomás mellett, nap mint nap, szinte állandó jelleggel látom, hogy ilyen puccos buszok viszik az embereket a világ minden tájára, persze dolgozni. A minap egy ilyen buszt megfigyelve, néztem az utasokat és az jutott eszembe, hogy mennek a szolgák.
Most ezt nem azzal a rossz indulattal mondom, hogy nézd a hülyéket, amint elmennek szolgának, mert hiszem, hogy legtöbben nem élvezetből mennek, noha azt is elképzelem, hogy néha az ember szívesebben elmegy külföldre a munka ürügyén, semmint szembe nézzen az itthoni problémáival, tennivalóival, családjával.
Lehetett volna ez egy nyílt levél is a világ összes Kornéliáinak, a sikerről. Egy levél a sikeres emberről, a sikeres nemzetről. De nem lesz ebből nyílt levél, mert ki vagyok én, hogy csak küldözgessem a nyílt leveleket mindenfelé? Meg egyáltalán osszam a siker történetét, erre aztán valóban nem vagyok hivatott.
Habár – habár- mégis állítom, hogy sikeres ember vagyok és azok a buszok igen, viszik az önkéntes rabszolgákat. Még a Sanyi barátom is azt mondta, hogy a valóság az, hogy ha az ember ugyanúgy lelkesedik itthon is a saját paradicsomos ültetvényén, mint a belga ültetvényén, ki támánszán (valami olyan mint a: dikk túró...) még Romániába is szállít paradicsomot, még itthon is megérné paradicsomot termeszteni. Mert ott hattól este nyolcig ugyancsak dolgozik az ember. Persze, én mint egy csúnya rühes, ki tele adósságokkal és nem valami zsíros egyházi vagy párti munkákkal övezem fel magam, itthon nem vagyok a sikeres kategóriában, akinek volna valamiféle erkölcsi joga nyílt leveleket írni -dikk túró- a sikerről. Mégis van egy kiskapum, amin átmehetek, mint sikeres ember. Egy olyan fajta sikerről beszélhetek, mint a kétbalkezes teljes antitalentum, aki mégis megtanult egy két gitár akkordot és igaz, hogy csak egy számot tud, de azt fújja kegyetlenül. Ez az én sikersztorim. Hogy létrehoztam ezt az otthont, a műhelyt, egyben van a család, és ha éppen nem társasjátékozunk esténként, de itt vagyunk egymásnak, nem mentünk el idegennek szolgálni. Persze, úgy néznek rám mint a rühesre, mert tele vagyok adósságokkal, és szerintük nem is fogok kimászni belőlük. Minek mentél bele? Inkább ezek a hangok jönnek. Mit gondoltál? Te többre mész, mint más? Nincs erre mit mondani. Igazuk van. Emberileg igazuk van. Kéne menjek én is azokkal a buszokkal mosogatni, falat törni idegennek szolgának, hogy onnan jöve haza hozzam a kemény dollárokat és adjam a hitelezőimnek. Emberileg ezt várnák el tőlem. Menjek. A pénz számít, nem az amit létrehoztam. A most számít, nem a jövő.
Látom az iskola hirdető falán ott van, hogy ekkor s ekkor a dévai magyarok napján – nem is tudtam, hogy van külön a dévai magyaroknak is napja - a kultúrházban ott lesz az rmdsz és díszbeszédeket fognak tartani. Ja persze mert választás is van. És jön ez a Kelemen Hunor. Nos elképzelem, hogy a dévai magyarok pozitívistái mind ott lesznek és egy sikeres magyarságról fognak lelkesedni. És biza a dévai magyarság zöme ilyen lelkes udémérista. Ami még nem baj. Mert kell az optimizmus. De azzal senki nem akar számolni, hogy ez a lavír politika – még akár az erdélyi magyarság érdekére hivatkozva is – hogy hajlandók vagyunk bármilyen kormánnyal együttműködni, ami nem egy egészséges rugalmasságról szól, hanem arról van szó, hogy ezzel a bármelyikkel való együttműködési készségünkkel tulajdonképpen a román lakosság megosztottságának az éke vagyunk, akik -dikk túró- mint kisebbség, lenyomjuk a mérleget arra, amerre akarjuk. És ez biza egy nagyon jó ok a harag gerjesztésére. De ezzel a lehetséges és már jelenlevő haraggal nem akar számolni ez a modern sikerességről prédikáló társaság.
Hogy a fiatalok. Igen, persze a fiatalok felvették ezt az arrogáns viselkedést, beléjük égett a modern sikeres ember képe, mert van egy gátlástalan társaság, kik kikérik maguknak a hatalmat, az erkölcsöt, és meg is szerzik, mert gátlástalanul ígérnek.
Elnézem az utcán, amint látok még egy egy emberi tekintetet, hogy mennyire ritka már és mennyire kirívó amint valaki alázatosan lépked, tekintetében a jóindulat, nem nézne megvetően senkire, inkább szégyenkezve lesütött tekintettel elnéz valahova semmint valakit jelenlétével megsértene. Vannak még ezek az emberi tekintetek, érdemes keresni őket, mert rémesen kevés már, többnyire ez az arrogáns, pimasz nézés van, hogy vigyázz jövök, tarolok! Hát ezekkel nincs mit vegyülni. És olyan ez a mi hivatalos politikánk, mint amikor a hülye öregember azt mondja ő nem öreg, hanem egy lezser, lélekben még fiatal, ezért beöltözik papagájszínű ruhába és idétlen mozdulatokkal röhögteti magát a sok hülye sületlen liba előtt ilyen mánélére, ez a cigo-arab-hindu-balkán ritmusra: felvesszük a trógerek sikerképét.
Ha most nyílt levél lenne ez az összes Kornéliáknak, akkor azt mondanám, hogy kedves Kornéliák, milyen dolog az, hogy a fiamat kinevették az osztálytársai, mert a nyáron volt cserkésztáborban és nem akart éjszaka az apja nélkül ott maradni? Egy nyolc éves gyermek, aki az iskolában megtanulta, hogy a sötétségtől félni kell, most hűségesen fél a sötéttől? Most kérdem én, honnan tudták meg ezek a gyerekek, aki ott sem voltak a táborban, hogy az én fiam félt a sötéttől? Egyáltalán hogy került terítékre ez a dolog, kinek volt érdeke kiröhögtetni a fiamat az osztály előtt? Ismétlem, egy olyan társaság előtt, aki még be sem bizonyíthatta, hogy annyira fél a sötéttől, hogy még el sem mernek jönni a táborba. A fiam ott volt a táborban és igaz mellettem, de szembenézett a sötétséggel, a sok marha idióta csemete, kik nevettek a fiamon, még ott sem voltak, hogy legalább tudják mit jelent rettegni a sötéttől, nem kellett szembe nézzenek reggel a cserkész gyűlésfélén a cserkészekkel, hol még vállra kötözött élő sólyom madár is díszelgett, a cserkész főnök gúnyolódásaival, hogy a Hunornak az apukája azért van itt, hogy este elringassa. Ami nekem ebben szörnyű, hogy ezek a gyerekek már tudnak gúnyolódni egy olyan dolgon, amiről fogalmuk sincs. És talán itt jogosan rákérdezhetnék, vajon ezek a gyerekek miből inspirálva fognak egy Kelemen Hunor oldalára állni? Mi és KI fogja nekik a motivációt adni? Ugyanaz a pitiáner hírszolgálat, akik nyolcéves gyermekeket lejáratnak? És kitől tanulták meg ezek a gyermekek, hogy olyanban ítéletet hozhatnak, amiről halvány lila fogalmuk sincs? Kitől, ha nem az idióta szüleiktől? És lám így van átitatva ez az egész társadalmunk a hazugság, a képmutatás drogjától, melyet senki más nem olt belénk mint a saját tunyaságunk, érdektelenségünk, vagy asztalosul: a balfaszságunk.
S akkor mi a siker? Hogy mennek a buszok a szolgákkal? Hogy képesek vagyunk egy nemzetet zsaroló politikánkkal térdre kényszeríteni? Hogy az a sikeres aki többet hazudik és lop? Aki beférkőzik, betolja a seggét, más seggét nyalja, és gruppen seggnyalás közben csettint a nyelvével, hogy hej dunáról fúj a szél?
Nem.
Azok az emberek a sikeresek, aki úgy mennek az utcán, azzal a tekintettel, hogy mindenki más is elférjen abban az utcában. Mert az az ember életteret hagy maga után.
És siker az, amikor a fiam azt mondta, mikor a mekkdonáldzban ettünk, hogy nem érdekli, ha a barátjának hányingere van a csízburgertől és kólától, mert finom a csízburger kólával és az sem érdekli, hogy kinevették a cserkésztábor miatt. És azt is mondta, hogy ő akkor is fél a sötéttől és mi van, ha nem akar csak velem aludni a sötét erdőben?
Megnyugtattam a fiamat, hogy a legvitézebb ember is fél a sötéttől és aki azt mondja, hogy hányingere van a csízburgertől és kólától, az képmutató, az otthonról megtanulta ezt a szöveget.
És apropó adósság. Most november kilencedikén lett egy éve, hogy saját áramom van. Azelőtt fél csarnokot ajánlottam fel, csakhogy saját áramom legyen. Mindenki rühesként nézett rám, a szomszédom egyenesen azt mondta, hogy nem látja, hogy lehet nekem saját áramom. És lett. Nem kellett eladnom a fél csarnokot. Aztán jött az autó kérdése. Azért sem kellett eladnom a fél csarnokot. Most már teljesen ráállhatok az adósságok törlesztésére. És meg fogom azokat is adni. S akkor mi lesz? Nem leszek rühes? Dehogynem. Akkor azért leszek rühes, mert meg mertem tanulni kétbalkezesen is, botfülűen is egy gitárdalt.
Úgyhogy kedves Kornéliák ezen a világon, mi ezek a sikertelen sikeresek vagyunk ezen a világon, akik minden emberi számítás szerint meg kéne dögöljünk és valamiért mégsem döglünk. És a röhej, hogy noha összehúzott szemöldökkel nézünk a világba, nincs nálunk nagyobb pozitívista, mert sosem kezdjük abbahagyni a reményt, hogy nem kell nekünk beiratkozni abba a gruppensegg klubba nyilinyali tanfolyamra. Inkább szégyenkezve elfordítjuk a tekintetünket.
És ha nem kéne forgácsot raknom a kályhába tüzelőnek, talán tovább folytatnám a se nem zárt, se nem nyitott levelet...