Van
egy ilyen kép előttem, hogy magamban elképzelek egy világot. Egy
más világot. Azt hiszem így kell ezt mondani. Ez az asztalos
magában egy más világról álmodozik. Álmodozik. A leghalványabb
realitás igénye nélkül álmodozik.
Jöttem.
Elhoztam. Megyek tovább. Mondja a nagytata. És megy tovább. Nem
kérdez rá, hogy ma mit láttál meg újat az istenségből? Ha
kérdezne is, a kérdezett nem tudna mást mondani, mint: ó te
nagytata, mikről is beszélsz te? Nem értem. Mire jó? Hisz nem
ehető, nem iható, fizetésre sem jó. Semmire sem jó az ilyen
kérdés, beszéd. Menj, menj tovább. És megy a nagytata, megy, de
nem azért mert nem tehette fel a kérdést, hanem azért, mert az
agyában meg sem fordul ilyen kérdés. Genézisileg hiányzik belőle
ez a kérdés. Elődei sosem feszegették ezeket a hiábavaló
kérdéseket. Ők is csak mentek, jöttek, hoztak, vittek.
S
akkor előttem az a kép. A szilveszteri éjszaka, amikor előkelőbe
öltözik a társadalom kréme, elmegy és bulizik egyet a társadalmi
elit égisze alatt. Mert hozzátartózni valamihez, ápolni kell azt
a valamit. S akkor ehhez a reális való világ „szabadkőműveseihez”
képest az én álmaim olyanok mint a f....előtt a szőr a borotvált
pinán. (bocs a kifejezésért...). A társadalmi konvenciók a
világot uraló piramis tartó kövei. Szorosan kötődnek egymáshoz
karrier, vallás, politika. Egymást buzálják ezek így en grupp,
senkiben semmiféle meggyőződés, semmiféle kérdés ama mai
istenképről. A momentum embere a pillanat élvezete. Nincs az az
underground ideológia ami megmozgatja, kimozdítja helyéről ezt a
piramis alapkövet, melyen elvégre hatalmas súly fekszik. Ha va egy
császár fentről leköp az alapokra, az alap felnéz és dicsőíti
a császár köpési technikáját.
Mi
ehhez képest egy asztalos irreális világálma? Rémálma? Mert
ennek a piramisnak egy rémálom az asztalos álma.
Más.
De mégse más. Mégis más.
Néztem
ezt a herencsényi gazdaság dolgot a youtubon és persze,
elgondolkoztam rajta. De hadd rövidítsek és most ne ezt vegyem
nagyító alá. Ami bennem lezajlott az elmúlt napokban, az volt
számomra sokkal érdekesebb, mint azon a filmen a semmitmondás. Az
idegesítően semmit mondás. Elgondolkoztam, hogy de vajon amiről
én beszélek az nem e pont ez a herencsényi gazdasági megoldás
modellje? Mert említettem régebb a Magyar üzletház létrehozását,
amiről amolyan beszélj bolond, mert úgysem hallgatlak módon
monologizáltam le egy pár bejegyzést.
Így
voltam a kulturális kreatívokkal is, hogy első látásra jól
nézett ki, aztán pár nap alatt kiderült, hogy a politika mentes
nézetük tulajdonképpen Orbán Viktorról szól. Szóval röpködnek
itt a nagy gazdasági modellek, aminek néha én is bedőltem,
lelkesedtem, aztán lecsillapodtam.
Ma
nekem az öreg Nyikulica jutott eszembe. Neki sosem voltak távlati
víziói vagy tervei. Előleg, elszámolás. Kicsi munka. Egy
fejszenyél, egy kapanyél, egy kis lambéria, miegymás. Eszembe
jutott, mert azon veszem észre magam, hogy ugyanabban a cipőben
járok, mint Nyikulica bácsi járt. Ő szeszt hígított vízzel, én
erőitalt hígítok vízzel. Nyikulica bácsi stabilan, megbízhatóan
csak a mának élt. Ami pénzt este bevitt a házba, azt többet nem
hozta ki. Fene tudja mit csinált vele. Félre tette, biztos.
Nyikulica bácsinak volt azért véleménye a világról, nem hiába
tette ki Avram Iancu képét és Ceasuescu képét az irodájába.
Rájuk nézett homályból kinéző szemekkel és bólogatott volna,
ha a fejét tudta volna ingatni, de csak rekedtes hangon mondta két
szivarfüst között, hogy ez a két ember csinált belőle embert.
Belátja. Nyikulica bácsi olyan volt a szememben, mint más
szemében az uzsorás zsidó. De mondok egyet. Hogy valóban rohadtak
ezek az uzsorás -féle emberek. Ma ezek az uzsorák hitelesítve
vannak, intézményesítve vannak. Rossz ez biztos, de én azt
mondom, ha nem lennének ezek az uzsora rendszerek, nekem ma nem
lenne áramom, nem lenne autóm, nem lenne semmim. Hogy minek kellett
minden? Azért, mert a semmi filozófiáját nagyon is megéltem és
kösz, nincs benne semmi emberi, se isteni, legfeljebb költői, mint
a pia, drog, szifilisz. Hogy rendes ember legyek, azért kellett a
minden, hogy dolgozhassak, hogy alkothassak és egy rendes életet
éljek, még így halandó módon is.
Nyikulica
bácsi más világban élt, neki születésileg megvolt mindene.
Nekem nem. Így a világhoz való kötődésünk is más volt. De
azért ki tudtunk egyezni. Volt egy egészséges egyensúly az
élhetőség és élhetetlenség között. Az uzsorás is, ha
fizetted a kamatot, nyitotta a bukszáját, ahányszor mentél hozzá.
Volt olyan üzletember uzsorás, aki még el is beszélgetett velem.
Adta a tanácsokat. És jókat adott. Van azért ezekben is emberség.
Ha
nincs család aki támogasson, ezen a Földön az uzsorás is lehet
barátod. Furcsa.
S
akkor nekem milyen legyen az üzleti modellem a jövőre nézve? Mert
ha megigazítom a képzeleti nyakkendőmet, egy kicsit megköszörülöm
a hallgatag torkomat és kiáradni hagyom a fejembe gyűlt
gondolatokat, akkor egyszerűsítve azt mondanám: jövőre nekem is
kell egy üzleti modell.
Az
egerek megtanultak élni a ragasztóval. Kikerülik őket. Az őseik
valószínű üzentek a mai egereknek, hogy vannak ezek a ragasztós
csapdák. Három ragasztós csapdát kell tegyek, de nem sorban,
hanem srégen, hogy ha az egyiket kikerülik, a másikba bele
essenek. Majd üzenni fognak ők is a holnapi egereknek, hogy
vigyázat, az ember hármat tesz legújabban. Mert az egérre nézve
én vagyok az ufo, az alien. Miből is gondoljuk, hogy fölöttünk
nincsenek ufok és alienek? Az egér után jövök én, aztán
fölöttem vannak az elitek, a társadalom krémje. Jó lett volna
tudnom, milyen ragasztót használnak a felettem levők. Az egér
eszik az enyémből, jobb lenne, ha hasznot hajtana. Ha ott állna
fix tekintettel mint Pufi meg Számi, még adnék is neki egy pár
kenyérmorzsát, mert szeretem az egereket. De ne szarjon le mindent.
Ideges leszek tőle.
Az
ellenségeim atyjának azt mondtam: Ó dózse, köszönöm, hogy az
idén sem vágtad le a fejem. Az alázat. Amit Pufitól és Számitól
tanultam. Az alázat előbb utóbb nagyobb falakat dönt le, mint a
képzelet azt el tudná képzelni. Megalázott a kliensem,
megalázkodtam, végül fizetett. Milyen más fegyvert vethetek be,
ha már uzsorástól nem merek felvenni?
Mondta
nekem egyszer valaki: „mitől utálnak téged úgy? Hisz nálad
alázatosabb embert nem ismerek”. És tényleg az vagyok? A féreg
beszél belőlem, vagy az Isten, amikor alázatos vagyok? Mert ha
féregként csúszomászok, élveznék alázatomat, de ha istenes az
alázatom, az borzasztó.
Bármilyen
legyen az alázat, nagy fegyver. Igazi harcosok mindvégig az
alázatot vetik be, ha annak nincs már hatása, akkor felállnak és
képesek a halálba menni. De addig is amíg meghalnak: vágnak.
Milyen
legyen az üzleti modellem jövőre? Mit szögezzek le? Mit csináljak
és mit ne csináljak?
Fogalmam
sincs. Talán ideje kigondolnom, hogy ki csinált belőlem embert és
kitegyem az irodámba, mint Nyikulica bácsi, mert azon kívül, hogy
a pénzt beviszem a házba és azt onnan többé ki nem hozom, mást
mindent fix úgy csinálok. Hallom a cipőmmel is csoszogva járok
már a műhelyben. Lassan, kimérten mint Nyikulica bácsi.
Kedves Attila! Szeretettel kívánok Neked, és kedves családodnak, örömökben gazdag, boldog Új Évet!
VálaszTörlésBÚÉK! :)
VálaszTörlés