Hatalmas
ócskapiacon jártam. A csomagmegőrzőben hagytam a csomagom.
Később, mikor utána mentem, már nem volt ott. Ellopták. A
csomagmegőrző azt mondta, hogy: “sajnálja, nem hagyta itt a
buletinjét, hiába hagyta itt a csomagot, el szokták lopni és nem
felelünk érte”.
Megértettem.
Nem csodálkoztam. Valóban mit is képzeltem?
Nem
volt nagy érték a csomag. Ilyen narancsládás lécekből volt egy
koffer összeácsolva s benne ilyen olyan lomok. Igaz, azok a lomok
voltak a minden, amim volt ezen a Földön. De nem sajnáltam őket.
Csak bosszantott a buletines dolog. Miért nem szóltak előbb, hogy
kell a buletin is?
Visszamentem
az ócskapiacra, mihez is kezdjek, ha már semmim sincs?
A
csomagomat is csak azért akartam visszavenni, mert nem volt miért
kószáljak az ócskapiacon. És volt egy ilyen sejtésem abban a
tumultusban, hogy nincs jó helyen a csomagom.
Visszamentem
az ócskapiac kirakódott sorai közé, talán megtalálom az
ellopott holmijaimat. Csak éppen nem tudtam mit keresek. Csak
bandukoltam a tömegben és bámészkodtam.
Egy
csarnokféle épületben egy öreg ember egy ládán ült, olyan
narancsládás lécekből összeácsolt koffer félén. Kövér volt
és kopaszodó. Hosszú, ősz szakállal. Valami gyerekek ólálkodtak
körülötte, néha odadörmögött nekik egy egy rövid, érthetetlen
motyogást. Körülnéztem a kirakott cuccai közt, legtöbb fóliába
csomagolt lábos félék. Látszik, hogy rég árulja őket, a fene
se nézi a portékáját. A fóliákra az idő mocska, pora ráragadt,
beleégett. Alig lehetett kibogozni mi van azokban a zsákolt
csomagokban.
Valamiért
jobban szemügyre vettem a piszkos, lábas formájú fóliás
zsákokat.
Dobok
voltak benne. Mindenféle nagyságú dobok.
Kérdem
az öregtől, hogy mik ezek?
Dobok,
mondja az öreg.
Némi
irtózattal forgatok egy egy befóliázott dobot, hogy uram atyám,
egy lerobbant öreg lúzer rocker árulja itt a tyúkketrectől
megmenekült szerkóját.
Megvan
mindene, mondja a dörmögő öreg. Valahol itt vannak a többi
részei is. Aztán lassú mozdulattal hátranéz, egyszer jobbra,
aztán balra, mutatván ezzel, hogy csak széjjel kell nézni és az
összevisszaságban meg kell találni.
Bólogatok,
hogy akkor szétnézek.
És
valóban bomlik ki innen is, onnan is egy egy alkatrész a mocskos
fólia alól. Lábpedálok, állványrészek, csavarok, pergődob s
ilyenek.
Legnagyobb
csodálkozásomra minden újnak tűnik. A fólia alatt a nikkelezett
fémrészek csillognak az egészségtől. Megpöccintve kezemmel a
membránokat, olyan hangokat hallatnak, amitől rezonanciába lépek
és elkezdek izgulni. Hihetetlenül állok és fogdosom,
pöccintgettem a dobokat, állványokat, csavarokat, simogatom a
csillogó fényes fém kereteket.
Egy
másik csomagból előkerülnek a cintányérok. Nézem, fogdosom
őket, hogy milyen szép sárgák, vékonyak, némely a kezemben
hajladozik ruganyosan. Megcsengetem az egyiket, mint a kristály
szól, lefogom, hogy ne csengjen, túl erősen koppintottam rá, a
felharmonikusok összezavaródnak, disszonanciába vibrál.
Még
a levegőben remeg a cintányér lecsengése, miközben gondolatom
támad, hogy az egek megnyíltak és az ellopott holmim ide vezetett
vissza, hogy rátaláljak életem dobszerkójára.
A
levegőben még a lecsengő kristályhang szállong, amikor egy
kellemes gitárhang kíséretében egy füttydal hangzik.
Mint
a villám csapott belém, hogy álom csak az egész, és
visszaszívott valami egyik dimenzióból a másikba, ahol az ágyban
a telefonos ébresztőt nyomom agyon jó mérgesen.
Hogy
most sem lesz dobom....Ez a czimbál remegés sokáig csengett még
bennem. Talán most elhalkul....