Deep czimbálz

Hatalmas ócskapiacon jártam. A csomagmegőrzőben hagytam a csomagom. Később, mikor utána mentem, már nem volt ott. Ellopták. A csomagmegőrző azt mondta, hogy: “sajnálja, nem hagyta itt a buletinjét, hiába hagyta itt a csomagot, el szokták lopni és nem felelünk érte”.
Megértettem. Nem csodálkoztam. Valóban mit is képzeltem?
Nem volt nagy érték a csomag. Ilyen narancsládás lécekből volt egy koffer összeácsolva s benne ilyen olyan lomok. Igaz, azok a lomok voltak a minden, amim volt ezen a Földön. De nem sajnáltam őket. Csak bosszantott a buletines dolog. Miért nem szóltak előbb, hogy kell a buletin is?
Visszamentem az ócskapiacra, mihez is kezdjek, ha már semmim sincs?
A csomagomat is csak azért akartam visszavenni, mert nem volt miért kószáljak az ócskapiacon. És volt egy ilyen sejtésem abban a tumultusban, hogy nincs jó helyen a csomagom.
Visszamentem az ócskapiac kirakódott sorai közé, talán megtalálom az ellopott holmijaimat. Csak éppen nem tudtam mit keresek. Csak bandukoltam a tömegben és bámészkodtam.
Egy csarnokféle épületben egy öreg ember egy ládán ült, olyan narancsládás lécekből összeácsolt koffer félén. Kövér volt és kopaszodó. Hosszú, ősz szakállal. Valami gyerekek ólálkodtak körülötte, néha odadörmögött nekik egy egy rövid, érthetetlen motyogást. Körülnéztem a kirakott cuccai közt, legtöbb fóliába csomagolt lábos félék. Látszik, hogy rég árulja őket, a fene se nézi a portékáját. A fóliákra az idő mocska, pora ráragadt, beleégett. Alig lehetett kibogozni mi van azokban a zsákolt csomagokban.
Valamiért jobban szemügyre vettem a piszkos, lábas formájú fóliás zsákokat.
Dobok voltak benne. Mindenféle nagyságú dobok.
Kérdem az öregtől, hogy mik ezek?
Dobok, mondja az öreg.
Némi irtózattal forgatok egy egy befóliázott dobot, hogy uram atyám, egy lerobbant öreg lúzer rocker árulja itt a tyúkketrectől megmenekült szerkóját.
Megvan mindene, mondja a dörmögő öreg. Valahol itt vannak a többi részei is. Aztán lassú mozdulattal hátranéz, egyszer jobbra, aztán balra, mutatván ezzel, hogy csak széjjel kell nézni és az összevisszaságban meg kell találni.
Bólogatok, hogy akkor szétnézek.
És valóban bomlik ki innen is, onnan is egy egy alkatrész a mocskos fólia alól. Lábpedálok, állványrészek, csavarok, pergődob s ilyenek.
Legnagyobb csodálkozásomra minden újnak tűnik. A fólia alatt a nikkelezett fémrészek csillognak az egészségtől. Megpöccintve kezemmel a membránokat, olyan hangokat hallatnak, amitől rezonanciába lépek és elkezdek izgulni. Hihetetlenül állok és fogdosom, pöccintgettem a dobokat, állványokat, csavarokat, simogatom a csillogó fényes fém kereteket.
Egy másik csomagból előkerülnek a cintányérok. Nézem, fogdosom őket, hogy milyen szép sárgák, vékonyak, némely a kezemben hajladozik ruganyosan. Megcsengetem az egyiket, mint a kristály szól, lefogom, hogy ne csengjen, túl erősen koppintottam rá, a felharmonikusok összezavaródnak, disszonanciába vibrál.
Még a levegőben remeg a cintányér lecsengése, miközben gondolatom támad, hogy az egek megnyíltak és az ellopott holmim ide vezetett vissza, hogy rátaláljak életem dobszerkójára.
A levegőben még a lecsengő kristályhang szállong, amikor egy kellemes gitárhang kíséretében egy füttydal hangzik.
Mint a villám csapott belém, hogy álom csak az egész, és visszaszívott valami egyik dimenzióból a másikba, ahol az ágyban a telefonos ébresztőt nyomom agyon jó mérgesen.
Hogy most sem lesz dobom....Ez a czimbál remegés sokáig csengett még bennem. Talán most elhalkul....