Artizán Blues Rádió

Loading ...
Winamp, iTunes Windows Media Player Real Player QuickTime Stream Proxy
A fenti kis ikonok egyikére kattintva lejátszó lista tölthető le. A blog további böngészéséhez új ablak nyitását ajánlom, hogy a rádió zavartalanul tovább működhessen. Köszönöm.

Tajváni álom.

Tajváni álom.

Általában, amikor valaki ilyen témában akar írni bármit, úgy érzi helyesnek, ha ír legalább négy öt oldalt például a tajváni helyzetről. Én nem fogok írni semmit róla, mert fogalmam sincs, hol van ez a Tajván, mivel eszik, mivel isszák, de arra meg mernék esküdni, hogy én biza az éjjel álmomban egy tajváni városban voltam.
Szerintem álomban utazni ide oda, vannak ennek előfeltételei. Egy jó hűlés, ilyen vírusos, a kómás állapothoz besegít a Fervex pór, és ebben a félig ájult állapotban kapjon egy telefonhívást az ember „Gergelyék felől”, hogy most már elég a türelemből, na szóval valamikori barát részéről eléggé fenyegetően hangzott ez a kertvégiből becsapódott ököl, vagy hideg zuhany. Tajvánba utazni álomban, kellenek ezek az előfeltételek. Más előfeltételek talán máshova utaztatják az embert álmában, kíváncsi lennék Freudnak milyen előfeltételei voltak, hogy mind csak kurvákról álmodott, mert most szívesen cserélnék vele. Most már bánom, hogy nem voltam képes kiolvasni Freud álmoskönyvét. Erről jut eszembe egy vicces mondás: „Románia aranybánya, aki ma nem lop, holnap bánja.” Van még egy jó román mondás: „fiecare pula sculata este o ocazie ratata”. Ezt nem fordítom le, mert „tuláj damnyé” elég sok ilyen incifinci olvasóm van, akik valamiért nem szeretik az ilyen dolgokat. Pedig hát szerintem ezek az életnek pont olyan bölcsességei, mint akármelyik ilyen földtől húsz centi magasban lebegő álmodozóknak az agymenései.
Az első jelenet egy emeletes ház, amely európai módon volt építve, egy kábé tíz méteres kerek udvar volt körbe építve magas épülettel, kábé három szintes, az lehet egy olyan tizenöt méter, mert ilyen magasra építették a szinteket. Volt legalább négy méter egy szint. Az épületben néhol a termek magasabbak voltak, mint szélesek. Valamilyen intézet volt ez az épület, egyébként nem volt több mint húsz szor húsz méter ez az épület, amiben volt ez a tíz szer tízes udvar. Keskeny volt ott minden és elég sok ember szaladgál le meg fel benne. Ilyen alacsony kis tajváni nők. Mind fehérbe voltak öltözve, viszont minden ragadt a mocsoktól. Az épület valami kantin lehetett, mert kajaszag áradt minden honnan. Volt egy férfi köztük, asztalos volt. Mind botladozott valami apró deszkákba, mondom a pasasnak, segítsek azokkal a deszkákkal? Megnéz a szemüvege alatt és inti, hogy hagyjam a fenébe az egészet és tovább sürgött forgott, mint mindenki, de nem láttam miért mind sürögnek forognak. Mert sem lábosokat nem láttam, sem semmi ilyen dolgot. Viszont mindenkin látszott, hogy irtó munkában van. Engem számba sem vettek, pedig ott voltam. Csak sétáltam és rosszul éreztem magam, hogy nem vagyok jó semmire. Nem tudom, mihez fogjak? Aztán jött egy kicsike feketébe öltözött tajvánka csaj, aki attól, hogy mosolygott, lehetett olyan hatvan éves, de nem ám az az anyóka -féle hatvan éves, hanem az a szipirtyó -féle. Az a pimasz szent mosollyal a képén, és nem is vett engem figyelembe. Pedig azokon a szűk helyeken alig fértek tőlem. Mind kerülgettek engem. Amíg aztán kimentem a szűk udvarra. Felnéztem az égre, a magas épület alig engedett be valami kis fényt az udvarra, olyannak tűnt, mint egy hosszú cső. Csak a végén nem volt semmi fény, mint a klinikai halottak reménye szerint, hanem egy szar borús idő csepegtette rám azt a mokány esőt, ahogy Kolozsváron szokták nevezni a kitartó, sűrű, apró esőt, ami a halálba tud kergetni. Itt volt egy olyan érzésem, hogy ez az eső itt azóta esik, mióta Isten létrehozta ezt a világot.
Találtam egy rozoga fakaput és kiléptem rajta. Az utcára léptem. Legalábbis ha azt utcának lehet nevezni. És ez a második jelenet. Képzeljünk el egy keskeny járdát, olyan két métereset, ami le van deszkával padolva. Viszont ennek a járdának volt egy érdekessége, ahogy az ember rálépett, a deszkák közül sárlé bugyogott fel. Jól szemügyre véve a dolgokat, az egész utca, az egész Tajván egy hatalmas sárlében úszott. Egy örökké tartó mokányeső veri az álmom színhelyét. Az embereket ez egyáltalán nem idegesíti. Az sem, hogy ők kicsik, vékonyak, folyton értelmetlenül futkároznak és én útjukban állok. Türelmesen megállnak mint a hangyák és ahogy ürül egy hely, sietnek tovább. Nem kell mondanom, hogy álmom nagyon élő volt és engem egyetlen egy dolog foglalkoztatott, hogyan télakolni innen? Sosem vágytam ilyen helyekre, az sem érdekel mekkorák a piramisok, milyen regényes az a Máccsupicsu, mit esznek a mexikóiak. Nem. Mindenki az anyja picsájával. Ez az én mottóm, ha van ilyen.
Ahogy illegtem-billegtem azokon a deszkákon és a sárban tapicskoltam, egy ilyen járdai kávézó terasz féléhez jutottam, ilyen előkelő helyre, ahol nagyon szépen kiöltözött, jómódban élő nők és férfiak kulturáltan diskuráltak, és majdnem guggolva ültek, alacsonyan, a lábuk a sárban tapicskolva. Meg kellett állnom, mert a kávézó asztalai a járda két oldalán terjeszkedett az alacsony asztalaival, éppen akkora hely volt, hogy egy járókelő oldalasan szépen elfért, de ilyen vékony, alacsony tajváni hangyaember, és hatalmas sor torlódott a bejárat és a kijárat oldalairól, ez a rettenetes tömeg nem zavarta a kulturáltan diskuráló gazdag embereket, mintha ott sem lenne az a szorgalmas, alázatos, zombinak nem nevezhető tömeg. Nem voltak zombik, agyhalottak, sőt mindenkin látszott egy végtelen tudatos szorgalom és türelem. Nem hiába jutottak eszembe a hangyák. Ahogy ott tehetetlenül álltam, és ahogy a hangyák csak egy megkerülendő akadálynak tekintettek, önkéntelenül megfigyeltem a nőket. Indiai nők voltak, kifestve, de nem mint a kurvák, hanem mint a gazdag nők. Nem akartam hinni a szememnek, hogyan tudnak abban a sárban tapicskolni lábaikkal, ilyen iszonyatos tömegben vidáman, nevetgélve, teljesen kikapcsolva diskurálni? Az járta meg a fejemet, hogy ezek akik így meggazdagodtak egyik napról a másikra, csak ennyi járja meg a fejüket? Hogy visszamennek a sárba tapicskolva flancolni? Néztem az asztalokon, mit isznak ezek, hát nem volt semmi rajtuk. Csak körbeülték őket. Érdekes, nem fáztam. Csak áztam. Az eső hideg volt, mégsem fáztam. A lábam lucsogott a sártól. Csak álltam ott. Ácsorogtam és áztam. Semmi kiutat nem láttam. Csak azt a rengeteg csendes hangyatürelmű, nemzombi embertömeget. De basztak rám azok a lények. Ott voltam, mert kikerültek. Nyugodt voltam. De éreztem, hogy ez nem az én helyem. Ez nem lehet az én helyem. És eszembe jutott, hogy talán egy rémálom az egész.
És az volt. Megébredtem.
Tudom, hogy jártam ott. Jártam máskor is más helyeken. Megjártam a poklot is. Láttam az alagút végén a fényt. Visszamentem. Egyszer kijutottam a fénybe. Átmentem a fényen. Nem volt az fény, csak úgy tűnik, amikor az ember sötétből kimegy a napra, hogy ott hatalmas fény van. Nem volt ott több fény, mint a szokásos napfény. Viszont zöld rétek vártak, fákkal, és emberek jöttek üdvözölve, mint a Jehova tanúk újságjaiban, egy cigány gyerek ismerősen üdvözölt, mondtam neki honnan ismerjük egymást, mert nem emlékszem rá, vigyorgott és valami olyant mondott, hogy hát akkor amikor kisegítettem...mikor? ...kérdeztem vissza, de aztán jöttek mások. Persze, jobb volt, mint a mostani tajváni sárban tapicskolás és mokányeső.

Ezek az álmok mindig olyankor jönnek rám, amikor kritikus helyzetekbe kerülök. Mikor az ember emberileg nem lát kiutat, van egy ilyen másvilági tapasztalata. Olyan helyen jár, ahol sosem járt, olyan embereket ismer meg, akiket sosem látott. Viszont a szitu az a tiszta kép, amiben valójában él.
A sárban tapicskolás a sok hülye, igénytelen semmit sem akaró szolgaemberekkel, a sárlében, ahol a gazdagnak sincs több esze, senkiben nem merül fel a helyzeteken javítani, mindenki fehérben futkosva, szorgoskodva azt hiszi, hogy egy felsőbb hatalomnak engedelmeskedve de faszául eleget tesz féreg létének, holott a legfelsőbb hatalom nem egy normális valaki, aki élni tudna vagy akarna, hanem egy szipirtyó banya, aki puszta megjelenésével tiszteletet generál, holott élete semmi csak a banyaság. Nincs itt semmiféle legfelsőbb, legmagasztosabb szintje az életnek, mint néhány patkány ember istenség küldetésérzete, viszont akinek fogalma sincs mit jelent istennek lenni és nagy bunkóságában azt hiszi a megaláztatás, a szolgává tevés az lenne valami legmagasztosabb szent idiótaság, ami állítólag a Teremtő Istentől jön.
Szív küldi szívnek alapon „gergelyéknek” küldöm ezt az üzenetet: