Mondta volt egy nekem kedves ismerősöm, te Attila, lassan már minden ami a lakásomban van, a te kezed munkája. Hirtelen nem tudtam, mit mondjak. Erre sosem gondoltam. Hogy én lassan teljesen benne legyek egy lakásban. Az is meglepett, ahogy mondta. Mintha azt mondta volna, simogatnak ezek a fa tárgyak. Ezekben a tárgyakban te simogatsz. Jó érzéssel töltött el. Aztán elgondolkodtam, hogy talán több ilyen ember elmondhatná ezt, hogy teljesen benne vagyok a lakásukban.
Volt egy srác a tegnap, kérdezte, csinálok e ajtót? Nem, mondtam. Most nem tudok. Nem álltam le részletezni neki az áram dolgot. Miért? Kérdezte. Jani atyának nem te csináltad az iskolába azokat a dolgokat? De igen, én csináltam, mondtam. Szépek azok az ajtók. Olyan kell nekem is. Mondta a srác.
Mondom a srácnak, mert kérdezte, hogy ha csinálnék, mennyi lenne, hát eddig csináltuk 4oo-5oo lejbe, de nem éri meg nekem. Látom elkeskenyedik a srác arca és némán ismétli a négyszáz ötszázat. Igen, tudom, mondom neki, a Praktikerben 135 lej egy karton ajtó. De gondolj bele, mondtam neki, 3oo az anyag, 1oo lenne a négeré, 1oo a műhelyé, és három napig suvickolunk egy ajtót. Napi 3o lejnél a kínai rab is többet keres, aki hajón szereli a játékot. És ez feketén. Papírokról nem beszéltünk. De neki fa kell. Jó, mondom, akkor tessék átmenni a szomszédhoz. Az drágás. Ez van, mondom. Vége a fa ajtóknak.
Mondtam Giginek, Gigi, az asztalosságnak vége. Lemondtunk a lambériáról egy pár éve, most a nyílászárókról, a bútorokról is lemondtunk, mire kellünk már? Nem kellünk. Eddig vívtuk a sötétben az elkeseredett harcot, de most az új törvények szerint börtön jár ezért a harcért.
Átalakul a világ. Átalakulnak a társadalmak, emberek. Mindenből a rosszat szedjük ki, a sárból nem az aranyat mossuk ki, hanem a sarat tartjuk meg és az aranyat eldobjuk.
Kérdezte a fiam az este, te tátá, ha akkor, amikor te kicsi voltál nem létezett színes tévé, akkor amikor én felnövök, vajon mi lesz?
Na erre adjatok nekem választ. Mi lesz?