Mi lesz majd?

Nem csak arról van szó, hogy a létért harcolunk és ebben a keseredett harcban eldurvultunk. Emlékszem, amikor a nagy elnyomásban éltünk, a teához inkább az üres kenyeret ettük, mert sütő margarin ritkán volt az üzletekben, vaj meg szinte soha, nem volt ennyi rossz indulat az emberekben. Szenzáció számba jött az az ember, aki valakit valamivel átvert. Rögtön elterjedt a hír róla, és megvetették. Ezeket a dolgokat megéltem én Kolozsváron, abban a semmi tömbházban, ahol a legtöbb lakó román volt. Valamiért fontos volt rendes embernek lenni. Illedelmesen köszönni. A csend órát betartani. A kölcsönöket megadni. Nem arról van szó, hogy hej de jó volt akkor. Nem. Hanem arról, hogy manapság miért esek én pofára nap mint nap? Miért kell megélnem azt, hogy azok, akiket ismerek, átváltoznak? Mint egy jelszóra, mint egy vírus hatására más emberekké válnak?
Mondta volt egy nekem kedves ismerősöm, te Attila, lassan már minden ami a lakásomban van, a te kezed munkája. Hirtelen nem tudtam, mit mondjak. Erre sosem gondoltam. Hogy én lassan teljesen benne legyek egy lakásban. Az is meglepett, ahogy mondta. Mintha azt mondta volna, simogatnak ezek a fa tárgyak. Ezekben a tárgyakban te simogatsz. Jó érzéssel töltött el. Aztán elgondolkodtam, hogy talán több ilyen ember elmondhatná ezt, hogy teljesen benne vagyok a lakásukban.
Volt egy srác a tegnap, kérdezte, csinálok e ajtót? Nem, mondtam. Most nem tudok. Nem álltam le részletezni neki az áram dolgot. Miért? Kérdezte. Jani atyának nem te csináltad az iskolába azokat a dolgokat? De igen, én csináltam, mondtam. Szépek azok az ajtók. Olyan kell nekem is. Mondta a srác.
Mondom a srácnak, mert kérdezte, hogy ha csinálnék, mennyi lenne, hát eddig csináltuk 4oo-5oo lejbe, de nem éri meg nekem. Látom elkeskenyedik a srác arca és némán ismétli a négyszáz ötszázat. Igen, tudom, mondom neki, a Praktikerben 135 lej egy karton ajtó. De gondolj bele, mondtam neki, 3oo az anyag, 1oo lenne a négeré, 1oo a műhelyé, és három napig suvickolunk egy ajtót. Napi 3o lejnél a kínai rab is többet keres, aki hajón szereli a játékot. És ez feketén. Papírokról nem beszéltünk. De neki fa kell. Jó, mondom, akkor tessék átmenni a szomszédhoz. Az drágás. Ez van, mondom. Vége a fa ajtóknak.
Mondtam Giginek, Gigi, az asztalosságnak vége. Lemondtunk a lambériáról egy pár éve, most a nyílászárókról, a bútorokról is lemondtunk, mire kellünk már? Nem kellünk. Eddig vívtuk a sötétben az elkeseredett harcot, de most az új törvények szerint börtön jár ezért a harcért.
Átalakul a világ. Átalakulnak a társadalmak, emberek. Mindenből a rosszat szedjük ki, a sárból nem az aranyat mossuk ki, hanem a sarat tartjuk meg és az aranyat eldobjuk.
Kérdezte a fiam az este, te tátá, ha akkor, amikor te kicsi voltál nem létezett színes tévé, akkor amikor én felnövök, vajon mi lesz?
Na erre adjatok nekem választ. Mi lesz?