Üzleti modell

Van egy ilyen kép előttem, hogy magamban elképzelek egy világot. Egy más világot. Azt hiszem így kell ezt mondani. Ez az asztalos magában egy más világról álmodozik. Álmodozik. A leghalványabb realitás igénye nélkül álmodozik.
Jöttem. Elhoztam. Megyek tovább. Mondja a nagytata. És megy tovább. Nem kérdez rá, hogy ma mit láttál meg újat az istenségből? Ha kérdezne is, a kérdezett nem tudna mást mondani, mint: ó te nagytata, mikről is beszélsz te? Nem értem. Mire jó? Hisz nem ehető, nem iható, fizetésre sem jó. Semmire sem jó az ilyen kérdés, beszéd. Menj, menj tovább. És megy a nagytata, megy, de nem azért mert nem tehette fel a kérdést, hanem azért, mert az agyában meg sem fordul ilyen kérdés. Genézisileg hiányzik belőle ez a kérdés. Elődei sosem feszegették ezeket a hiábavaló kérdéseket. Ők is csak mentek, jöttek, hoztak, vittek.
S akkor előttem az a kép. A szilveszteri éjszaka, amikor előkelőbe öltözik a társadalom kréme, elmegy és bulizik egyet a társadalmi elit égisze alatt. Mert hozzátartózni valamihez, ápolni kell azt a valamit. S akkor ehhez a reális való világ „szabadkőműveseihez” képest az én álmaim olyanok mint a f....előtt a szőr a borotvált pinán. (bocs a kifejezésért...). A társadalmi konvenciók a világot uraló piramis tartó kövei. Szorosan kötődnek egymáshoz karrier, vallás, politika. Egymást buzálják ezek így en grupp, senkiben semmiféle meggyőződés, semmiféle kérdés ama mai istenképről. A momentum embere a pillanat élvezete. Nincs az az underground ideológia ami megmozgatja, kimozdítja helyéről ezt a piramis alapkövet, melyen elvégre hatalmas súly fekszik. Ha va egy császár fentről leköp az alapokra, az alap felnéz és dicsőíti a császár köpési technikáját.
Mi ehhez képest egy asztalos irreális világálma? Rémálma? Mert ennek a piramisnak egy rémálom az asztalos álma.
Más. De mégse más. Mégis más.
Néztem ezt a herencsényi gazdaság dolgot a youtubon és persze, elgondolkoztam rajta. De hadd rövidítsek és most ne ezt vegyem nagyító alá. Ami bennem lezajlott az elmúlt napokban, az volt számomra sokkal érdekesebb, mint azon a filmen a semmitmondás. Az idegesítően semmit mondás. Elgondolkoztam, hogy de vajon amiről én beszélek az nem e pont ez a herencsényi gazdasági megoldás modellje? Mert említettem régebb a Magyar üzletház létrehozását, amiről amolyan beszélj bolond, mert úgysem hallgatlak módon monologizáltam le egy pár bejegyzést.
Így voltam a kulturális kreatívokkal is, hogy első látásra jól nézett ki, aztán pár nap alatt kiderült, hogy a politika mentes nézetük tulajdonképpen Orbán Viktorról szól. Szóval röpködnek itt a nagy gazdasági modellek, aminek néha én is bedőltem, lelkesedtem, aztán lecsillapodtam.
Ma nekem az öreg Nyikulica jutott eszembe. Neki sosem voltak távlati víziói vagy tervei. Előleg, elszámolás. Kicsi munka. Egy fejszenyél, egy kapanyél, egy kis lambéria, miegymás. Eszembe jutott, mert azon veszem észre magam, hogy ugyanabban a cipőben járok, mint Nyikulica bácsi járt. Ő szeszt hígított vízzel, én erőitalt hígítok vízzel. Nyikulica bácsi stabilan, megbízhatóan csak a mának élt. Ami pénzt este bevitt a házba, azt többet nem hozta ki. Fene tudja mit csinált vele. Félre tette, biztos. Nyikulica bácsinak volt azért véleménye a világról, nem hiába tette ki Avram Iancu képét és Ceasuescu képét az irodájába. Rájuk nézett homályból kinéző szemekkel és bólogatott volna, ha a fejét tudta volna ingatni, de csak rekedtes hangon mondta két szivarfüst között, hogy ez a két ember csinált belőle embert. Belátja. Nyikulica bácsi olyan volt a szememben, mint más szemében az uzsorás zsidó. De mondok egyet. Hogy valóban rohadtak ezek az uzsorás -féle emberek. Ma ezek az uzsorák hitelesítve vannak, intézményesítve vannak. Rossz ez biztos, de én azt mondom, ha nem lennének ezek az uzsora rendszerek, nekem ma nem lenne áramom, nem lenne autóm, nem lenne semmim. Hogy minek kellett minden? Azért, mert a semmi filozófiáját nagyon is megéltem és kösz, nincs benne semmi emberi, se isteni, legfeljebb költői, mint a pia, drog, szifilisz. Hogy rendes ember legyek, azért kellett a minden, hogy dolgozhassak, hogy alkothassak és egy rendes életet éljek, még így halandó módon is.
Nyikulica bácsi más világban élt, neki születésileg megvolt mindene. Nekem nem. Így a világhoz való kötődésünk is más volt. De azért ki tudtunk egyezni. Volt egy egészséges egyensúly az élhetőség és élhetetlenség között. Az uzsorás is, ha fizetted a kamatot, nyitotta a bukszáját, ahányszor mentél hozzá. Volt olyan üzletember uzsorás, aki még el is beszélgetett velem. Adta a tanácsokat. És jókat adott. Van azért ezekben is emberség.
Ha nincs család aki támogasson, ezen a Földön az uzsorás is lehet barátod. Furcsa.
S akkor nekem milyen legyen az üzleti modellem a jövőre nézve? Mert ha megigazítom a képzeleti nyakkendőmet, egy kicsit megköszörülöm a hallgatag torkomat és kiáradni hagyom a fejembe gyűlt gondolatokat, akkor egyszerűsítve azt mondanám: jövőre nekem is kell egy üzleti modell.
Az egerek megtanultak élni a ragasztóval. Kikerülik őket. Az őseik valószínű üzentek a mai egereknek, hogy vannak ezek a ragasztós csapdák. Három ragasztós csapdát kell tegyek, de nem sorban, hanem srégen, hogy ha az egyiket kikerülik, a másikba bele essenek. Majd üzenni fognak ők is a holnapi egereknek, hogy vigyázat, az ember hármat tesz legújabban. Mert az egérre nézve én vagyok az ufo, az alien. Miből is gondoljuk, hogy fölöttünk nincsenek ufok és alienek? Az egér után jövök én, aztán fölöttem vannak az elitek, a társadalom krémje. Jó lett volna tudnom, milyen ragasztót használnak a felettem levők. Az egér eszik az enyémből, jobb lenne, ha hasznot hajtana. Ha ott állna fix tekintettel mint Pufi meg Számi, még adnék is neki egy pár kenyérmorzsát, mert szeretem az egereket. De ne szarjon le mindent. Ideges leszek tőle.
Az ellenségeim atyjának azt mondtam: Ó dózse, köszönöm, hogy az idén sem vágtad le a fejem. Az alázat. Amit Pufitól és Számitól tanultam. Az alázat előbb utóbb nagyobb falakat dönt le, mint a képzelet azt el tudná képzelni. Megalázott a kliensem, megalázkodtam, végül fizetett. Milyen más fegyvert vethetek be, ha már uzsorástól nem merek felvenni?
Mondta nekem egyszer valaki: „mitől utálnak téged úgy? Hisz nálad alázatosabb embert nem ismerek”. És tényleg az vagyok? A féreg beszél belőlem, vagy az Isten, amikor alázatos vagyok? Mert ha féregként csúszomászok, élveznék alázatomat, de ha istenes az alázatom, az borzasztó.
Bármilyen legyen az alázat, nagy fegyver. Igazi harcosok mindvégig az alázatot vetik be, ha annak nincs már hatása, akkor felállnak és képesek a halálba menni. De addig is amíg meghalnak: vágnak.
Milyen legyen az üzleti modellem jövőre? Mit szögezzek le? Mit csináljak és mit ne csináljak?
Fogalmam sincs. Talán ideje kigondolnom, hogy ki csinált belőlem embert és kitegyem az irodámba, mint Nyikulica bácsi, mert azon kívül, hogy a pénzt beviszem a házba és azt onnan többé ki nem hozom, mást mindent fix úgy csinálok. Hallom a cipőmmel is csoszogva járok már a műhelyben. Lassan, kimérten mint Nyikulica bácsi.

Befelé sirülés (illik ilyenkor)

Jön az év vége, ilyenkor mindig befelé fordulok egy picit, átnézni mi is volt ez az elmúlt év? Lelkileg, szellemileg, testileg? Durva hasonlattal egy percben úgy éreztem magam, mint az a meztelenre vetkőztetett öreg ember, akinek a múltja tele van sikerekkel, megnyert harcokkal, talán híres orvos vagy művész, most viszont ott áll megalázva, nevetségesen összegörnyedve a hidegtől, egyértelműen halálra ítélve a gázkamra ajtója előtt. Persze durva a hasonlat, de nekem hirtelen ez a kép ugrott be rólam. Nincsenek nagy megnyert harcaim, nem is vagyok senki meg semmi, mégis ez az érzés bizsergett végig rajtam. Hogy egy adott percen ennyit ér az egész. Egy banálisnak tűnő, nevetséges vacogás a halál előtt, mintha valaki azt mondaná, na öreg, most a halál kapuja előtt mit okoskodsz? Pedig nem is vacogok a halál előtt. Leszarom a halált. Bejön egyszer, tudom, de húzom az időt.
Furcsa, hogy ilyen állítólagosan emelkedett hangulatú ünnepen, mint a karácsony, nekem ilyen gondolataim és érzéseim vannak.
Lehet ennek egy magyarázata. Mert így átgondolva az elmúlt évet, talán az én gázkamrám ajtaján ez van, hogy: „kamat”. Mert egész évben dolgoztunk, gürcöltünk, amennyit megadtunk az vissza is gyűlt, mert a kamatnak más elképzelései vannak az elért sikerekről és a megverekedett harcokról. Olyannak néz ki ez a kamat harc, mint a gázkamra, biztos halál, a végtelen tüzes kemencébe való vettetés, ahol majd lészen fogaknak csikorgatása...de kérdés, hogy akinek nincs foga, mit fog csikorgatni? Ja igen, lészen sírás is. Na ahhoz értek egy kicsit.
Feltettem magamban, még ez a gázkamrás vízió előtt, hogy jövőre változtatnom kell dolgokon. Van itt ez a lépcsős rajz, az év elején legalján voltam, a tagadásnál. Hogy basszátok meg. Nem csinálok semmit. Aztán lassan lassan meguntam ezt a nem csinálok semmit. Idő kellett a nem tudom megcsinálniból is kikecmeregni, hogy eldöntsem, meg akarom csinálni. Most a közepe táján vagyok, ahol felteszem magamnak a kérdést, hogyan csináljam? A jövő év ez lesz, hogy megtaláljam a választ a hogyanra.
A kamatot nem lehet egyensúlyozni feng shui-al, csakis profittal. A jelenlegi vállalkozási stílusom inkább olyan mint a mortal kombat, ahol elporolják a seggemet a keményebb harci eszközökkel és fogásokkal felszerelt fickók. Olyan mint egy lefelé szívó spirál, eltemet mint a mocsár. Elfolyok mint a mosogatólé a lefolyón.
Kell nekem egy más isten. Az eddigiek nem jók nekem. Jézus még bejön, mert bennem él. Vagy én is egy jézus vagyok? Mint ahogy asztalos, úgy jézus is? Olyan ez mint a szerelem, megmagyarázhatatlan, még akkor is, ha nyomorba dönt, öl, butít. Semmi és senki nem jött élő bizonyítékokkal az istenes beszédek mellé téve. Hogy ne azt nézzem, mit csinál a pap, hanem azt tegyem amit mond? Nem tűnik ez a duma egyoldalúnak? Miért érzem magam stupának, mikor ezt hallom?
Ha meg marad a saját ekszperiansz a láthatatlanokkal, azok nekem más dolgokat szuggerálnak, mint a vallások. A csodák belőlem, saját energiámból jöttek elő, vagy van egy Barát, aki figyel rám, szeret engem? Ha ez a Barát azt akarná, hogy lássam, megjelenne előttem. De nem akarja. Elég hinnem benne. Reméljem létezését. Mert vannak azért felettébb gyanús helyzetek, amikor meggyúlt egy egy csipkebokor. Merjem azt mondani, hogy nincs? Akkor egy irtó csoda ez az élet. És akkor irtóra vigyáznunk kéne minden fűszálra, hogy ez a csoda sokáig fent maradjon, mert ha nincs bocsánat, ami elment, elúszott, akkor rémes az emberi jövő. Talán ezért nem mutatja meg magát nekünk az Isten, mert ha látnánk Őt, akkor mi egyet énekelnénk és leszarnánk az egész természetet, mert hát jön az, aki ott is arat ahol nem vet, hisz varázsló ő?
Mi zavar engem? Hogy nem láthatom? Vagy tán az zavar, hogy az emberek szamárságokat költenek Róla? Ismerném Őt, és irritál, hogy hülyeségeket debitálnak róla?
Ezért mondom én, hogy úgy állok az Élet előtt, mint egy levetkőztetett idétlen testű öreg ember a gázkamra előtt.
Az életben a pozitívum az ébredés. Nem az érdekes nekem, hogy az ember megünnepli a karácsonyt, hanem az, hogy a napok kezdenek nőni. Egyre több a világosság. Ez az igazi pozitívum. Trágya mindig lesz. Kell a trágya, mert abban fejlődik a jövő. Nem kell félni a trágyától. A műtrágyától kell félni. Az hirtelen fellángoltatja az életet, de aztán hosszútávon méregként biztosan öl.
Szembe nézni önmagaddal, felismerni a helyzetet, feltétel a tovább lépéshez. Legalábbis ez az én utam. Minden harcot ököllel vívok meg. Nincsenek modern eszközeim. Sem szövetségeseim. Hacsak nem az az Isten, akit még senki nem látott, nem hallott.
Be kell fejezzek még valami bútor ajtókat, pénteken el kéne vigyek öt ilyen összecsukhatós asztalt, terveket várok az Andorrai munkákról, tavasszal elmegyünk, összedobunk ott egy istállót. Talán ha elég anyagot gyűjtök az úton, megíródik végre a „6ooo km” című regényem, ami hozza majd nekem a nyugdíjt, persze ha filmet csinálnak róla...Azon gondolkodom, ki lenne jó a főszerepbe? A férfinek talán jó lenne Gerard Depardieu, persze ha még egyszer negyven éves lenne, a női szerepbe még nem találtam megfelelőt, de van az egyik hírtévében egy moderátor, aki nagyon tetszik nekem, nem sztárszépség, de irtó kifejező az arca. Szerintem a csaj zsidó, nem román, vagyis román zsidó lehet, mert olyanok a vonásai. Nem babás az arca, hanem harcias, kemény, éles mint a zsidó nőké. A magyar kemény női arcot leginkább az akaratosság jellemzi, semmint a vad harciasság. De ennek a moderátornak olyan a stílusa, hogy élvezetes vele a párbeszéd. Humorosan komoly. A regényem férfija fix olyan mint Depardieu alakításai: a balfasz, vesztébe rohanó legszeretettebbre méltó cuki szörnyeteg.
A baj az, hogy ez a román asztalos tegnap megitta az energia italomat. És ma nincs semmi nyitva. Ez a baj. A többit kiheverjük...

Mint Jézus

Hogy megtörtént Jézus, az egy csoda. Kezdem elveszíteni azt a hitemet, miszerint Jézus Istennek valamiféle békeszerződése lenne az emberrel. Hogy lassan eljutok az isten tagadásig, meglehet. De úgy érzem, ezt a Világot egy isten csak össze kurkálná. Összezavarná. Legalábbis az az isten biztos, akiről az ember beszél meg álmodozik.
Mert mi nagy kunszt van abban, egy mindenhatónak kirittyenteni egy Jézust? Aztán kinyíratni, hogy vádat lehessen emelni az ember ellen. Melyik normális embernek jutna eszibe ekkora marhaság? Ha jönne ma egy muki és feláldozná a gyermekét az emberiség megváltására, minimum bolondok házába viszik életfogytiglan. Mert az ember már túlhaladta azt az istent, akiről az emberek beszélnek, álmodoznak.
Amikor Jézust kinyírtuk, akkor magunkból nyírtunk ki egy részt. A haladást nyírtuk ki magunkból. Mert Jézus tanításai, vagyis mondásai, haladó emberhez szóltak. Azokhoz, akik lelkileg, szellemileg már többek mint az állat. Akkora az emberi lélek és szellem éhsége, hogy azóta is élteti ezt a Jézust. Az állati emberek önmaguk igazolására azon vannak, hogy Jézus haladóságát lejárassák, lebutítsák. Kis jézuskáva faragták. Valamiféle isteni szimbólummá, aminek létezésében biza benne van a kétely, amiről hallgatva erény. A kétely és bizonyosság között meg ott a félelem. Megbénítja az embert a félelem.
Azt mondtam magamnak, te, ha ez a Jézus az evolúció folyamata, akkor ez valóban maga a csoda. Ha isten fabrikálta, olyan mint a mű mikulás mely csukott szájjal énekel és egy motor táncoltatja, hogy „hohohóóó”. De ha evolúciós termék, akkor az emberiség fantasztikus jövőnek nézhet elébe. Mert ha az állati sorsból felfejlődtünk egy olyan Jézussá, mely ekkora hatalmat adott a léleknek, szellemnek, mely által többek vagyunk mint az állat, és kivesszük a képletből ezt a feszt haragvó istent, mely mindennek határt szab, az ember még angyallá is fejlődhet.
Nem lenne jobb egy terrorista isten nélkül dolgozni?
Nem egy csoda az, hogy rajtunk áll vagy bukik a Föld egészsége? Ültetsz, van fád, virágod, élelmed. Mi kell ennél nagyobb Teremtés? Az a csoda, hogy gyermeket nemzel, szülsz, megduplázod magad egy gazdagabb egyeddel. Mi lehet ennél faszább? Akarsz te még békában ujjá születni? Vagy akarsz te még hatszáz állítólagos próbatételen átmenni az idők végezetéig, mely végtelen? Ha te nem halsz meg, a lelked, szellemed nem megy tovább, nem öröklik a gyermekeid.
Nahát ilyen gondolataim vannak a karácsonyi készülődésre.
Hajnalban autót mostam, feleseggem bement dolgozni, azt mondta nem ül későig, reméli estig hazajön, Az este jött Bukarestből, az autó fekete volt a sártól. Ma be kell fejezzek egy konyhabútort, talán estére lesz valami pénz is, a fiamnak játszótervei vannak mára, a dinós legóval vannak elképzelései, reméli, hogy karácsonyra kap még egy dinós legót, de az legyen úgy, hogy meglepi legyen, nem úgy, hogy elmegyünk és megvesszük és nesze karácsonyi ajándék. Hát ezt nehéz így kiokumlálni.
Ja, és más. Néha bemegyünk a Mekibe. Szegény fiam feje úgy tele van dumálva az osztálytársaitól, hogy azt hiszi a mekis csízburger tiszta méreg. Hogy lehet az, hogy ilyen finom és mégis méreg? Értetlenkedik a fiam. Megbeszéltük, hogy talán ha csak csízburgert enne az ember reggeltől estig tíz évig, talán nem egészséges. De ugyanígy a murkot is hiába eszi az ember tíz évig, mert fütyülni sem fog jobban, de biztos nem használ az egészségének sem. Megegyeztünk abban, hogy kéthetente egy meki nem jelent abszolút semmit. Viszont van ott olyan, ahol máshol nincs. Tiszta asztalok, gyors kiszolgálás, kellemes meleg vagy nyáron klíma, halk zene, civilizált környezet, no meg egy kis játszótér, és olcsóbban kijössz, mint bármilyen más helyen. Elnéztem egyszer az embereket a Mekiben, ugyanolyanok mint én, vagy bárki más. Hogy ez is mekkora baromság, hogy az emberiség így feloszlik, hogy az egyik rész azt mondja a másik résznek, hogy tudatlan zabálók, méregevők. Bezzeg ők, a hagyományosok. A konzervatívok. Hogy ki a Mekivel. De sajnos tovább ennél a hagyományoskodásnál senki nem megy, hogy például jobbat, egészségesebbet csináljon a Mekinél. Nem, ezek azok az állat bunkó emberek, akik azt mondják, hogy hej bezzeg mi a nyakunkban a kulccsal a blokk háta mögött nőttünk fel és nem lett semmi bajunk.Vagy a nagyinál nyolcan egy kinnti budira jártunk és nem lett semmi bajunk.
Lehet, de nekem nem ez a célom, hogy ne legyen semmi bajom, hanem az, hogy a lehető legjobban érezzem magam.
Sokáig én is ebben a konzervatívizmusban utaztam, de őszintén meguntam magamat, meguntam azt a sok barom konzervatív embert, akik ugyanúgy mint az Isten nevét hiába veszik ajkukra, a hagyományos életmódot is csak pofázásként veszik az ajkukra, bolondítanak másokat, holott eszük ágában sincs a hagyományokra építeni.
Egy fajta világvégét azért magunknak mondhatunk, ha Jézus által elhagyjuk a régi világot és egy újba kezdünk. Jézus, ha emberileg lett az Aki, akkor azt jelenti, hogy megvan minden esélyünk jónak lenni, szeretők lenni. Ha ez bevált már több mint kétezer éve, mitől nem válhatna be ma is? Bennem, bennünk?
Ilyen értelemben kívánok minden olvasómnak kellemes karácsonyi ünnepeket!

Dzsungelista

Aki látta a Madagaszkár rajzfilmet az tudja, miről beszélek. Egy alapjában vicces rajzfilm, a pozitívisták mondhatják magukban, jé ez egy pozitív dolog, mert végig röhögöd magad benne, de valójában a film egy dráma. Megszöknek az állatok a biztonságos de unalmas jólétből, az állatkertből, és mikor a dzsungelbe érnek, Alex az oroszlán megéhezik és a társaiban kezdi felfedezni az ennivalót. És a jópofa pozitívizmus átalakul sűrű realizmussá, mikor felfedezik a szökött állatok, hogy biza a dzsungelben eszik egymást az állatok. Nem számít már semmilyen jópofaság, grimaszkodás, Alex már csak sonkát lát minden élőlény helyett.
Valahogy ilyen a mi vízen járásos életünk is a nagy pozitív hajszában, lassan már nagyobb iparban zajlik ez a pozitív keresés, mint bármilyen munka.
Van itt nekem egy román srácom, aki úgymond bérli a műhelyben való dolgozási jogot, valójában annyira kevés az a mit fizet, hogy egyenesen irreális. De tudom, hogy ha többet kérek, nincs értelme vállalnia, dolgoznia. Ilyenkor törölhetik a seggüket a marketinges szakértők a szakértelmükkel és a hívők az imádságukkal. Az életben nem a hegyibeszéd a mozgató rugó, hanem a cselekedet. Ha a marketingesek vagy a hívők steril álmodozásaikat vennék figyelembe az emberek – és itt különösen megszólítanám a hindu meg budha mániásokat, a képmutató egyszerűségi képletükkel- rég elpatkolna legtöbb jóhiszemű barom ember.
Ez a román srác teljesen eszméletlen stílusban vállalt be hatalmas munkát. Van két lánya, az egyik még baba, a felesége otthon van a gyerekekkel, a srác szaladgál, próbálkozik, banki adósságuk is van, hogy trendben legyenek. Láttam, nem lesz meg határidőre a bevállalt munkájával, azt is láttam, hogy kezdi elveszíteni a talajt maga alatt. Óh, ti marketingesek meg álszent hívők, már látom is ahogy kezelnétek ti ezt a dolgot: imával, meg süket dumával.
Odaálltam a gyerek mellé, félre tettem a saját megrendeléseimet és segítettem szakmailag és fizikailag neki. Persze, valamennyit fizet nekem a munkámért, de hát nem első alkalom, hogy valamiért nem azt a lóvét kapom. No nem egy délutáni szendvics készítésről van itt szó, amit elmegy egy átlag polgár a egy hideg délután és mint egész évre szóló jócselekedet adag készít egy hontalannak, hanem itt három hetes munkáról van szó. Mondhatnám azt is, hogy én voltam az őrző angyala. De ezt a süket balfasz hívők meg pozitívisták mondanák. Mert én azt mondom, hogy ez a normális ember és ember közötti kapcsolat. Hogy segítünk egymáson. Csak annyira intelektuál lett az emberiség, hogy bedilizett a sok lekturától. Balfasz, életképtelen lett, álmodozó és bálványimádó lett. Mert már nem ismeri fel az életet, azt hiszi vannak képletek. A faszom képlete van! Nincs semmi képlet. Az élet az ember kezében van, nem a fejében. Az ember feje tele van hülyeséggel.
Sokan -bevallom bennem is voltak ilyen tömeghisztéria keltett gondolatok- azt hiszik, hogy az emberiség annyira megszokta a villanyt, hogy ha lezáródik a villany, sokan meghalnak. Belehalnak. Egy frászt. Meg vagyok győződve, hogy egy hét alatt az emberiség váltani tud. Egy hét múva már nem is emlékszik a villanyra. És hogy meg fog nőni az erőszak és a banditizmus, az azért lesz, mert pontosan mi, akiknek az az idióta látomásunk magunkról, hogy hű de fasza intelektuálok vagyunk, a mi hülyeségünkben, hogy egy fasza hely ez az élet, csak vízen jár mindenki és hallelujázik, ez fog visszacsapni ránk. Majd felismerjük a madagaszkári egymást zabálást. És akkor majd rettegve a tűz mögé csavarodva fogunk sírni, hogy a nagy technika idején nem voltunk képesek összefogni és élő láncot alkotni a tudásunkból, szakértelmünkből, és vagyonunkból.
Jött ez a kétbalkezes román srác, hozott még két ilyen félöreget, azok könyörgő szemekkel néztek, hogy fogadjam el az ajánlatát ennek a kétbalkezes román srácnak. Hogy ad két embert a tudásomért. A két öreget fizeti ő, vágják nekem a tűzifát, hordják fel, én meg segítsek rajta a szakértelmemmel.
Éppen a napokban volt nálam egy barátom, akivel osztottuk ezt a dolgot, és elvoltunk ragadtatva csillogó lángeszünktől, hogy bezzeg mi már előrébb vagyunk, mert lám elkezdtünk ezen már gondolkodni. Erre jön ez a román kétbalkezes srác és minden duma nélkül életbe lépteti azt amin mi még csak gondolkodunk.
Hát ez a különbség, a vízen járás és a cselekedet között.
Felismerjük a helyzetünket és megkeressük a tennivalót, vagy továbbra osszuk a semmit és imádkozunk, várván a messiásokat? Holott mindenre a válasz a két kezünkben, a gyomrunkban van. Aztán jóllakottan furulyázhatunk egy ősmagyar nótát, akinek kedve van hozzá. De legszívesebben inkább egy Korda Gyurit hallgatnék. (Szegény anyám megfordulna a sírjában, ha tudná, hogy „a” Korda Gyuri krupié egy kaszinóban...)

A szegőléc

képszursza: blog.ebnevelde.hu
Ma is volt egy ilyen szar helyzet, amikor egy kliens félreértett. Elgondolkodtam ezen, hogy milyen önkínzó vagyok. Mint egy fakir. Annyi a különbség, hogy nem szegekre fekszem vagy égő parázson járok, hanem beletaposok a mit tudom én mimbe. Nem is tudom, minek vállaltam el, az a baj velem, hogy amikor megkérnek valamire, nem tudok nemet mondani, mint most sem, mert azt mondta a néni, hogy tudja, van a konyhaajtónk és nincs szegőléce és emiatt mind repedezik a fal és hullik, tudja, ott az illesztésnél. Tudom, miről van szó, és azt is tudom, hogy nincs a földkerekségen asztalos, aki egy ilyen szar szegőlécért elmegy valakihez kétszer, egyszer lemérni, egyszer meg felszerelni. Mert időtöltés, szar és kicsi munka, az ember meg ha megkéri a becsületes árát, az is égbekiáltóan sok. Ez az a zóna, kategória, ahol az embert könnyen félreértik. Ha egy hülye lépcsőre azt mondják, hogy harminc ezer, azt mondják jó, de az lépcső. De ha egy semmi lécre azt mondja az ember, hogy harminc, nem ezer, hanem csak így egyszerűen harminc, soknak tűnik. Pedig ugyanaz az idő a lépcsőben talán százharminc. Persze, ha az ember talál egy egyházi munkát, ahol egy lépcsőt le tud nyomni harminc ezerért. Mert más asztalosnál ugyanaz a lépcső tizenöt ezerért több, mint annál az asztalosnál, aki harminc ezerért csinálja. A pályázós világban a számok felfele kisebbednek, nem lefele.
Egyszer nagyon egyszerűen elmagyarázta nekem egy volt barátom ezeket a különböző áras szerződéseket, hogy amíg az egyiknek megadja a harminc ezret, a másiknak a tizenötöt sem. Hogy hogy is van ez? Mert ezt sosem értettem. De aztán felvilágosított. Hogy az Úr is másként szerződött a szőlőmunkásokkal, nem egyformán fizetett nekik ugyanazért a munkáért. Ha az Úr velünk, akkor kicsoda ellenünk? Nos, ezt az ekuációt, jó tudni a magamfajta asztalosoknak. Ezt az ekuáció szót nem azért írtam, hogy Fricit idegesítsem, hanem azért, mert ez adekvált ezekhez az uras körökhöz.
Nos ez a néni, nézte amíg izzadt homlokkal és valószínű nehezemre eső sűrű lehajolásomra véstem a szegőlécbe a csempe szegőpárkány helyét, mert jó, hogy első látásra úgy tűnt, nem egy nagy dolog ez a szegőléces munka, de mikor leszedtem azt a régi toldalék lécet, akkor derült ki, hogy tulajdonképpen az ajtó mellett az a mi mind repedt és hullott, az valami rosszul kijavított feltöltés volt, mert amint mind hullott az idők folyamán, mind tömték vissza és volt ott beton, volt ott gipsz, meg mindent amit akarsz, nem számított, mert a festék mindent eltakart, de igenám, éppen akkor kezdett minden szétesni, amikor jött az asztalos és azt a hajszálrepedést akarta eltakarni a szegőléccel. Erre meg omlik az ajtó körül minden. Talán az ajtó fölé akasztott korondi tányérok szentlelke tartotta eddig azt a vakolatfélét. A lényeg lényegórum, hogy két órás munka után, szerintem jobb lett az ajtó körül a dolog, de több repedést okoztam, mint eltakartam. Sőt, most ünnep idején, festeniük kell a szegőlécet, a néni azt mondta, hogy hát akkor az ajtót is lefesteti az urával, de ha már a konyha ajtót lefesteti az urával, akkor a többit is lefesteti, mert hát hogy néz ki?
Hát szerintem a néni megalkotta a véleményt rólam, mert azt a szegőlécet sem tudtam úgy feltenni, hogy az ajtó tokon is zárjon és a falon is, mert a két dolog nem volt egy síkban. Mert valamikor azt a töltő lécet pont ezért találták ki ezeknél a régi tömbház lakásoknál, mert az ajtó tok nem volt egy síkban a fallal. És ez a léc meglopta a szemet. Milyen asztalos az, aki egy szegőlécet sem tud rendesen feltenni? Világos, hogy adjál egy ilyen asztalosnak harmincezres lépcsőt? Lám a magára valamit adó asztalos azt mondta, óh csókolom, én ilyen szegőlécekkel nem foglalkozom, csókolom. Nincs nekem időm erre. Nagy munkákra vagyok beállva, nem szegőlécekre.
Na de érdekes helyzet állt elő a néninél, amivel még szánalmasabbá váltam, mert elmondta, hogy a fiának bútorgyára van, és ki fogják cserélni az ajtókat, rendes komándára rendelt ajtókkal, nézze, ilyen cseresznyéből, és mutatta a cseresznye bútort, ami valóban szép volt, ilyen ipari munka, ami nem esetem, de szépnek szép. De hát a fiának nem mondhatja, hogy most karácsonyra neki ide szegőlécet szegeljen, mert a fia komoly dolgokkal foglalkozik, nem ...és rám való tekintettel nem dezvoltálta a témát, de én oda gondoltam, hogy ilyen szar szegőlécekkel. És akkor van magának is műhelye? Ööö...igen, egy kis szerény műhelykém, nem gyáram, mint a fiának, és töröltem magamról az izzadság cseppeket.
Talán azzal kéne kezdjem a helyes marketingemet, hogy ilyen munkát többet ne vállaljak. Mert most sem a pénz volt, hanem az, hogy megkért. Erre jön ez az asztalos, és jobban megrepedt a dolog. Mint a fogorvosnál, az ember elmegy, hogy fáj egy fog, van ott egy kis lyuk, oszt a dokiné fúr egy krátert és kiderül, hogy még más nyolc fog is lyukas...és két gyökeret ki kéne vésni...
Na de a helyzet ennél cifrább, mert a néni szólt volt ő egy ismerősüknek, aki valamikor asztalos volt, most már tanár, nem asztalos, hogy azt a szegőlécet szegelje már fel, de az sem ért rá sosem. Most akkor az lesz, hogy megy ez az ismerősük, aki ma tanár, de valamikor asztalos volt és azt fogja mondani, hogy na látod? Nem volt türelmetek kivárni engem, egy pancserrel hamar hamar összevertétek a dolgot.
És ha nem kellene most uzsonnát csomagolnom a fiamnak, hogy iskolába menjünk, a szegőléces történetemet is tovább bonyolítanám, mint a „Dallas” sorozatot....

Csontok útja

Nem tudom, kik irányítják ezeket a szellemi meg lelki irányzatokat, a pénz dolga valamennyire sejthető számomra, de hogy kiknek érdeke, hogy mi, mármint az emberiség elinduljunk egy ilyen lejtőn, ami csak lefele enged csúszni?
De lehet, hogy valójában ez a mi lelki szellemi átalakíttatásunk is nagyon szorosan a pénz mechanizmusához kötődik, bárki is legyen az aki ezeket a dolgokat irányítja.
Mert hasonlóan a médiához, mely ide-oda tudatosan pottyant egy egy csontot, amit aztán a tömeg elkezd rágni nagy veszettül, ezek a lelki meg szellemi csontocskák is itt ott megjelennek és igen rágják a tömegek. És lassan kialakul a csontok útja, mint a mi megboldogult Lili kutyánk idejében, ki minden reggel körbejárta a tömbházak között a hajszál precíz csontlelő helyeit, amit aztán elneveztünk a csontok útjának.
Nos, látom, hogy van egy ilyen csontos út az emberiség életében, amin hajszál pontosan halad minden reggel. Nevezhető ez mézes madzagnak, de akár vezérfonalnak is.
Mondjuk még ebben sincs semmi új, hogy az emberiséget mindig az orránál fogva vezették, mert azt mondják, hogy bármilyen rendszer vagy ideológia jobb az anarchiánál. Amire én felfigyeltem -persze ezt mindig hozzá kell tennem, hogy mármint amit meg lehet figyelni egy asztalos szintemen-, hogy az a másként gondolkodó réteg is most a „csontok” útjára tért.
Csak két egyszerű példával jöjjek. Az egyik példa, hogy most az dívik a másként gondolkodók körében, hogy a jólét az valamiféle kizsákmányolása a Földnek és az embertársainknak, és istennel szemben egyenesen bűn. És tudjuk, hogy a bűn zsoldja a halál. Ez a kör így egyszerűen bezárul. Jólét egyenlő bűn. Bűn egyenlő halál.
A másik példa pedig kéz a kézben jár az elsővel, miszerint ha te bármilyen valóságot az igazság tükrével vizsgálsz, negatívan gondolkodó ember vagy, egy pesszimista, egy sötéten látó hitetlen. Ebből következik, hogy az anarchiát súroló, boldogtalan, elégedetlen, életképtelen ember vagy, aki örökös „meglátásaiddal” csak az emberi nyugalmat szennyezed, fertőzöd.
Sorolhatnám itt hosszan, hogy mi mindent aggatnak a látó, érző, gondolkodó emberekre, úgysem tudok meggyőzni senkit az ellenkezőjéről. Nem is kell.
Megpróbálom megfogalmazni azt, mi van az én negatívizmusom, pesszimizmusom mögött, ha nem más, legalább magammal szemben lássak tisztán.
Mikor felfedeztem, hogy nem tudok szolgaként élni, elszámoltam a ki tudja hányadik cégtől és elindultam a saját vállalkozási utamon. Közel tizenöt éve nem tértem le erről az útról, még ha nagyon nehéz is volt, mert a szolgaságból nem kértem többet. Tizenhat éves koromtól rendszeresen dolgozom. Harmincegy éve dolgozom. De ha munkaórákra osztanám, talán a negyven éves munkaidőt is túlhaladná. Sosem volt bajom a munkával, de annál több az inkompetens, hülye főnökökkel. És még reménykedek még legalább tíz évet dolgozni fizikailag, és amíg még élek: agyilag.
A munka szempontjából szerintem nálam pozitívabbat nehezen lehet találni. Nem volt rám jellemző az anarchia, sőt, mindig mindenben igyekeztem precíz és hasznos lenni. Viszont a dolgokat mindig az igazság tükrében néztem. Ez sokaknak nem tetszett.
Ha én annyira egy pesszimista alak volnék, ahogy írásaimból következtetnek, nem vállaltam volna be a közel százezer eurós adósságot, hogy saját műhelyt, saját lakást hozzak létre. Irtó pozitíven kell lássad a dolgokat, hogy be merj vállalni egy ekkora projektet. És szerintem irtó optimista kell lenned, hogy a továbbiakban is tervezzél, mint ahogy meg is teszem. Azt igen, megírtam, hogy amiben hittem és reméltem, ami az embereket illeti, totálisan csalódtam.
Miután egy egész életet felépítettél, dolgoztál, alkottál, álmodtál, reméltél, egy csomó hülye hátrahúzó emberrel harcoltál, jön ez az új csontok útja világnézet, és azt mondja, nézd a szomáliai éhen halót és érezd magad kibaszottul szarul, hibásnak, bűnösnek.
Ha meg okoskodod a valóságot, feszegeted az igazságot, eléd teszik a szentek képét balfasz idézeteikkel, hogy mindaz amit építsz, alkotsz, egy nagy szar, egy nagy semmi, értelmetlen, haszontalan gürcölés.
Ez a csontok útja vezérfonal oda akar vezetni, hogy mentálisan légy idióta. Egy üres bádog, egy balfasz ember. Aki csak vigyorog mint egy hülye.
Aki nem képes a sorok közt olvasni, a szájába kell rágni a dolgokat, a „csontokat”, az már a bádog ember, hogy ne nevezzem másnak.
Én ettől a zombisodó folyamattól félek egy kicsit, hogy lassan ez a csontos ideológia beépül az emberek agyába és mint a lepra szétszedi cafatokra. És lassan a másként gondolkodók elenyésző tábora nem meri majd kimondani, megírni amit lát, hanem rejtett, kódolt írásokba, versekbe, szobrokba fogja beépíteni.
Mondtam egy barátomnak, hogy lassan az az idő jön, hogy senki nem kell megtudja, hogy van két szál kolbászod a kamrában. Lassan eljön az az idő, hogy senki nem kell megtudja, mi van a fejedben.
Ez a csontok útja.

Marci napja

szursza: cukisag.blog.hu
Elment a mai nap is. Elneveztem a mai napot Marci napnak.
Nem nyílt meg semmiféle ilyen emberjavító portál. Hiába volt három tizenkettes a mai napon, a Mindenség ugyanúgy unatkozott, mint Marci kutya odakötve egy szilveszterkor. Megkötötték Marcit és ott felejtették három napig, az meg három teljes napig unatkozott, mintha más dolga sem lenne ezen a világon. Jó vastag lánccal kötötték oda. Alig tudta letenni a fejét, olyan rövid volt az a lánc. De tűrte. Nézte a kaput és várt.
Na így vagyok ezzel én is. Ha első nap nem írom le pöcániámat (történetemet), másnap ha leírom, akkor kiszépítem. Harmadnapra feltámad, elillan a téma, nem találom érdemesnek megemlíteni sem. Mert hogy a fiamat kinevették a csizmája miatt, hatalmas összefüggéseket láttam benne a mostani romániai magyar politikai eseményekkel, neki is álltam a tegnap megírni, aztán nem fejeztem be, gondoltam majd ma befejezem, aztán ma visszaolvasva, azt mondtam magamban, na né, ezért megint azt mondják, hogy megint a dolgok negatív részét nézem és látom.
Ki akar kő lenni az epében? Aki néha megmozdul, hogy emlékeztesse az embert a halandóságról? Én nem akarok ilyen kellemetlen epekő lenni. Én nem sötétnek látom a világot. Tele van az élet lehetőséggel. De egyet meg kell érteni. A gonosz nem kivont karddal és csatakiáltással támad. A gonoszt nem ismered fel, mert nincs szarva. Sem farka. A gonosz nem fekete. Sem szőrös. A gonosz az, aki azzal jön, hogy nincs csak egy út, egy lehetőség. És nicsak nicsak, az az út az az övé. Véletlen egybeesés. Sors. Isten akarata. S ezekhez hasonlók. És elhiszik és követik. Tömegesen.
Nos, nem nyílt meg semmiféle jóság portál a mai napon. Hiába gyűltek össze a három tizenkettesek. Ugyanolyan unalmas nap elé nézett az Élet, mint mikor Marci hiába várta a gazdit három nap és három éjjel a kaput lesve.
Nem fog sosem megnyílni semmiféle jóság portál, ami az embereket jobb észhez téríti. Mert mi kell ennél nagyobb kapunak nyitva lennie, mint ami ki van nyitva előttünk? Mi kell még nekünk? Miután felszántjuk a földet gépekkel? Levetkőzvén ezáltal a nehéz életet? Miután térnek és időnek urai vagyunk, egy szempillantás alatt eljut a gondolatunk az egyik világrészből a másikra? Mint mikor a Paradicsomban már leettünk minden fát, csak abból az egyből nem, az istenség fájáról nem ettünk, most is megéheztünk az istenség gyümölcsére? Minek nekünk az istenség, ha még emberek nem tanultunk meg lenni?
Mikor jön el az a nap, amikor nem isteneknek teszünk eleget, hanem magunknak? Magam előtt legyek ember. Mondhassam magamról azt, hogy igen, ember vagyok. Nem szolga, nem isten, hanem ember. Itt van az a nap. Itt volt mindig az a nap. Jézus is mondta: mióta vagyok itt veletek? Nincs egy spéci nap jobbnak lenni. Nincs egy spéci kapu, ahol el van rekesztve a jóság. A jóság bennünk kuksol, jó vastag láncokkal oda kötve és nézi a szívünk kapuját, ha va eccer kinyílik.

A "mösterség" első tétele

Na. Imre kérésére lefilmeztem a szivarfa titkos technológiáját, mert a fényképező gépemmel lett valami, csíkok jelennek meg a képen. Aztán mikor "vágtam" a filmet, elgondolkoztam, hogy nem is lenne rossz örökbe hagyni az egész száradafa mösterség titkait. Csak ne lennék olyan dög. Mert rengeteg a tennivaló. Elveszek itt a sok apró semmi tevékenység között. Csak amíg felseprem a műhelyt, tűzifát vágok, alig marad idő dolgozni. Alkotásra meg nincs idő. Most lehullt ez a nagy hó, délig lapátolok. Mert nagy az udvar. A garázs meg jó hátul van. Na, de az ötlet asszem nem rossz.
Meg bónuszba az ágy:
Na jó tévézést...

A büszkeség vására

Pénzre. Pénzre cseréltem a büszkeségemet. Nem valami emberi, megértő, kitudja milyen kozmikus szeretetből, vagy jézusi szeretetből nyeltem le a büszkeségemet. Napokig ettem magam, hogy jó, igazam van, utasítsam vissza azt a kurva ágyat, amire a „senki az úton” úgy két ujjmozdulatból azt mondta, hogy nem jó. Mert nem olyan mint az Ikea. Aztán ma feladtam a lelkem a Mammonnak. Kell a pénz. A káromkodás folyik tovább. Mint Freddie Mercurynak a showja. Azt nem fogom feladni. Mert egyetlen megértő szövetségesem.
Szétszedtem az ágyat, hogy átalakítsam. Megnéztem a neten az Ikeánál azt az ágyat. Megdörzsöltem a szememet, mikor letöltöttem azt az összeállító útmutatást, nem hittem annak amit látok. Ilyen lifisz lófasz lécecskékből van összerakva. És az jó. Az Ikea jó. Há bassza meg, mondtam magamba és aztán hangosan Sanyinak. Te, hogy mekkora emeletes balfaszok az emberek. Hogy azért a szar bútorért leperkálnak 2245 lejt, úgy, hogy a deszkát amire jön a matrac, nem adják, azt külön meg kell vásárold. Én meg deckásan, mindent dupla vastagra csinálva, kérek ezerkettőt. Arról nem is beszélve, hogy az ágy szerkezetét strapabíróra terveztem, amíg az Ikeánál ez az ágyszerkezet effektíve nincs! Két vékony pléh vinklire fekszik az egész deszkázat amire jön a matrac. Borzasztó. Valóban nem szabad nekem ezentúl Ikeára hivatkozó rendelésekkel foglalkozni. Mert legyek én csikszfalfi gettó asztalos, de olyan szar dolgokat, mint az Ikea, kikérem magamnak, nem készítek.
Hogy eladtam a büszkeségemet, annak számtani magyarázata van. Mert ma Mikulás van. És amennyi pénzem van, nem elég Mikulásra is, meg az autó kötelező műszaki kivizsgálására. Meg aztán több nap mint kolbász. De mondjuk az is döntött ebben a gerinctelenségemben, hogy ez az ágy nem az az ágy, amitől én vagyok az aki vagyok.
Ám legyen, mondtam, szétszedem, megcsinálom ahogy annak kell. De nem felejtem el....”I'll be back!”

Rólam (álszerény bejegyzés)

ha el nem szarom...lépcső lesz belőle.
Nem tudom hogyan írjak le egy „rólam” -féle bejegyzést, hisz rólam szól ez az egész (néha engem is idegesítő) agymenés, amit ezzel a száradafa „márkanévvel” illettem. Tudom, tudom, illene írnom egy pár szót magamról, arról a magamról, aki noha szereti a szerszámait rendben tartani, nemcsak a kalapácsok esnek ki a nyelekből, hanem az egész gondolat és érzelmi világom egy nagy zagyvalék. Viszont beteges szorgalommal takarítom a műhelyemet, fogdosom az egereket és válogatom a léceket. Nehéz nekem bármit is a tűzre vetni, de ha a családom melegéről van szó, bevágom a bútort is a tűzbe.
Az életemet nem tudtam sosem irányítani, leginkább a szükség vitt rá dolgokra, az alkalmakkor nem került semmibe nekem igent mondani, már csak azért is, mert a világ kincséért nem tudnék nemet mondani.
Csak gondolom, de ha valaki úgy kezdi olvasni a blogomat, hogy na aztán ide becsöppent egy igazi, magyar asztalos blogba, ahol az asztalos házi kenyeret eszik saját disznókolbásszal, az rémesen téved. Mert az én asztalos műhelyem nem a nagy magyar szellemre van beállítva, a nagybetűs, meg nem alkuvó szakmára, hanem a túlélésre. Használok szeget, facsavart egyaránt, ha egy mód van rá, kerülöm a csapozást, de ha muszáj, csapozok. Hogy is írják? Csapolás? Olyan izé, na, ami belemegy a lyukba.
Mindentől függetlenül szeretem amit csinálok. Ezt akartam mindig. Erről álmodtam mindig. És vannak még más álmaim s más céljaim, ugyancsak ezzel a műhellyel kapcsolatban.
Sokféleképpen lehetne írni a körülöttem zajló mindennapos, banális csodákról, gondoltam egy időben, hogy kiteszem a rajzaimat, terveimet, de azok össze vissza firkált lapok, elképzelések, amik csak részben materializálódtak, mert az irodámtól a gyalugépig megint átgondolom a dolgokat, elévült rajzokat meg elhajítok. Úgyis minden nap másként látom és oldom meg a dolgokat. Hogy kitegyem a munkáimról készült fotókat? Az első öt évben mindent fényképeztem. Aztán tíz éve csak hébe hóba. Mert minek? Úgysincs két egyforma munka? Meg aztán a megrendelő úgyis mindig jobban tudja. Jönnek a képekkel, vagy visznek a szomszédhoz: olyan kell nekik is. Hogy nem fényképeztem rendszeresen a munkáimat tíz éve, az talán azért is van, mert elkezdtem lázadni a magamba zárt asztalos meglátásaimért. Amiket eddig készítettem, az az iskola, nem az, amiről én beszélek.
Hogy én miről beszélek? Ha megtudjátok, szóljatok. Mert én is keresem.
Így szépen menjetek vissza a főoldalra, és ha van türelmetek, kezdjétek elölről. Hátha megértitek....szeretettel Muzsi Attila...