Artizán Blues Rádió

Loading ...
Winamp, iTunes Windows Media Player Real Player QuickTime Stream Proxy
A fenti kis ikonok egyikére kattintva lejátszó lista tölthető le. A blog további böngészéséhez új ablak nyitását ajánlom, hogy a rádió zavartalanul tovább működhessen. Köszönöm.

Az odagondolt dimenzió

Megint film. Persze Science fiction. Imádom őket. Annyira, hogy elnézem nekik a kommersz részeit, ha egy jó gondolatot sütnek el benne. Megelégszem egy lecsengéssel, ha az jó. Például ez. Hogy egy titkos Nasa-beli csoport felfedezte, hogy “valakik” meg akarják menteni az emberiséget, mely végnapjait éli a kipusztuló Földön. Ezek a valakik mindenféle jeleket küldenek, kódokat, sőt az űrben egy fekete lyukat is megnyitottak, ami egy másik galaxisra rövidíti az egyébként ezer fényéves utat, ahol lehetséges az élet. Na jön a zavaros történet, repdesések, miegymás, akció, de nekem a végén a lecsengése tetszett a dolognak, hogy ez az egész teória a “valakik”-kel csak az ember egyik projekciója az ötödik dimenzióban. Mert nincs semmilyen más galaxis, ami az embernek életet biztosítana. Itt a Földön kell megtalálni a megoldást.
Persze, mondhatná ilyenkor a magát hagyományosba projektált embertípus, hogy ez is egy libko elmélet, miszerint akkor az isten csak egy emberi vágyból született kivetítés. Ha az, akkor nekem bejött ez a libko nézet.
Engem speciel az érdekelt mindig, hogy az ember valahogy egyezzen ki a másikkal. Kapjuk meg a közös érdekeinket, ápoljuk azt egymásban, mert csak így lehetséges a boldog élet. Igen, de jön a valláslíder, és azt mondja: az én istenem nagyobb a te istenednél. S innen jönnek a bajok. Az emberi lélek rákfenéje.
Ha szépen felragasszuk az emberi vallások képeit, mint a nyomozók teszik az összes bizonyítékokkal, és azokat összehasonlítjuk, egy borzalmas képet kapunk az emberi fajról, hogy miként képes boldogtalanná tenni magát és milyen elmebeteg, elfajult módon utálja saját életét.
Hogy nem lettem aztán egy rendes keresztény, csak egy Krisztus központú balul elsült bebarátkozó jelölt, azt annak is köszönhetem, hogy soha egy cseppet sem érdekelt a megváltás dolga, sem az, hogy nekem Ő, Krisztus egy új Jeruzsálemet épít színaranyból, egy világot, ahol nincs betegség, szenvedés, nem kell dolgozni, sem enni, sem semmi, mert ott aztán mittommi. Nem, eddig sosem tudtam eljutni. Leragadtam ott, hogy ha van két inged, meg a szeresd a felebarátodat mint önmagad. Sőt, még ebben is leragadtam, mert eljutottam a felebarátig, de önmagamat nem tudtam megszeretni. Csoda ebben az, hogy viszont állítólag más szeretni tud engem. Hacsak nem ez is egy fift element projeksön.
De hogy most lenne egy humánusabb vallás, melyre azt lehetne mondani, na ez egy normálisabb vallás, ebben sem hiszek, nem is akarok már ebben hinni, lemondtam ennek kereséséről. Ha ennek neve istentelenség, ateizmus, ám legyek az. Istentelen, ateista.
Hiszem azt, hogy világszerte élnek még emberek, akik nemhogy az abszolút igazságot keresik, de keresik azt az elfogadható igazságot, mely életre nevel, ösztönöz, nem háborúra, telhetetlenségre.
Megőrizni a Földet, élhetővé hagyni az eljövendőnek, nem vallás, hit kérdése, hanem pofa kérdése, szeretet kérdése.
Nem élek tanyán, szerettem volna, de nem jött össze. De az a pár növény itt körülöttem, fák, virágok, mezők, dombok nem valamiféle más dimenziónak kivetítése, hanem az egyetlen fokin realitás. És rájöttem, hogy miért érzem jól magam a természetben, azért mert szeretem ezt a Földet.
Most hogy betelt az ötvenedik évem is, egy adott pillanatban úgy éreztem, szerelmes vagyok a Földbe. Na de persze, az elérzékenyülés a korral is járhat. Ha megérem a hatvanat, még bőgni is fogok egy virágszálon. Azon a címen, hogy “sírtál volna akkor”...

Buta monitor megnemértett művész értelmezésében

A meg nem értett művész nem e világi. Keresi a helyét. Nem kapja. Fészkelődése zavarja a nem művészt. Nem érti miért kell annyit fészkelődni, keresni? Mit keres a meg nem értett művész? Mi nem tetszik neki? Mit akar még?
Az egyik azt mondja, hogy határok, törvények vannak.
A másik, a meg nem értett művész pedig azt, hogy nincsenek határok, nincsenek törvények.
Nehéz egyeztetni ezeket a dolgokat.
Kicsit felemelkedni, kicsit alászállni. Legalább megpróbálni.
Néha mindkettőnek fárasztó.

Tudom, hogy megint fel akarom találni a spanyol viaszt. De én is akarom.
Szakmai csoportokban nem lehet ezekről filózni, rögtön ledorongolják a buta embert, a kérdezőt, hogy vannak már bevált dolgok, márkák, ne okoskodjak, mert nem lesz jó.
Tudom, tudom. Nem is vonom kétségbe atyauristenségüket a szakmai csoportok moderátorainak s hű híveinek. De nincsenek ezer euróim a márkás cuccokra. Melyek nem mondom, hogy nem jók, de nekem van már egy ilyen rángatózó tikkem a túldicsért márkás cuccoktól. Borzasztóan ugranak az árak. Biztos van különbség, nem merném tagadni. De ha az ember szembesül a soha nem lesszel vagy a kevéssel is beérivel, egyértelmű, hogy megpróbál valahogy annyira felemelkedni, amennyire le tudna szállni.

Hiába a profi stúdió fülhallgató, a keverés nagyon csaló vele. A szakma is azt mondja, hangfalas monitor az igazi. Na eddig én is eljutottam, megtapasztaltam, hogy bizony ez igaz. Ami a fülesben jól szólt, ládákban lehangolóan másképpen szólt. Mintha más mixet hallgattam volna.
Igenám, de akkor melyik hangfalas monitor a jó? Mert a sima házi hangfalak nem jók...esküsznek a szakik.
S akkor gondolkodtam. Meg olvastam a szakirodalmat, megint gondolkodtam.
Ezer juró körül van a minimál rendszer.
Eszembe jutott valami még a nyolcvanas években olvasott, magyarországi Rádiotechnika lapokból. Hogy akkoriban a profi, old school-os hangmérnökök line-ban keverték a legjobb dalokat. Azaz a keverőből kijövő line jelet sima végfokba vitték és olyan hangládákat hajtottak meg, melyekben semmiféle szűrő nem volt. Furcsa volt nekem ez a cikk, mert ugye egy keverős álma a tízmillió ketyere, szűrő, mégis a cikk érvelése meggyőzött, hogy az öreg rókák, így tudtak egy rendes, mindenhol helyét megálló hangszínt és keverést megteremteni.
Olvasom ezeknek a hikimiki monitoros rendszereknek a technikai részét, hát mindenféle szűrők s ketyerékek szabályozzák a nemtom mit, hogy akkor ez a profizmus kiinduló pontja. Ez viszont pontosan ellent mond a rég olvasott cikkel. És ezen a ponton kezdtem el filózni. Hogy miért tetszik nekem az oldschool megoldás? Persze, mert trotty vagyok én is...lehetne mondani. De nem. Szerintem a sok szűrő az, ami megtéveszti a fület.
Mert van nekem egy, hát aranykorában csúcsnak számító kis lejátszóm, erősítővel, de ez már az a generáció, amely szoftosan adja a hangot, nincs lehetőségem kiiktatni a színező rendszer egyikét sem. Ez is zavar. A ládákban is szűrők “rendezik” a hangszíneket.
Hangszín szoftverek, szűrők okozzák a káoszt és a félrevezetést a mixelésben.
S akkor jön a spanyolviasz.
Kigondoltam, hogy vajon milyen lenne egy buta monitor rendszert csinálni?
Miben kéne ez álljon? Egy sima végfok, színezés nélkül, és egy láda, ugyancsak szűrés nélkül.
Na ezen agyalok már két hónapja.
Jött az alkalom, egy kiszuperált rádiókazettás, melynek a szalagmeghajtó mechanikája taccsra van verve, de kibontva kellemesen csalódtam, hogy noha integrált áramkörös, a színezést nem az Icében oldották meg, hanem egy banális kondi+ellenállásos potméter falszifikálja a jelet, amit ki lehet iktatni.
Továbbá kidobtak egy mélyládát, vizet kapott, feldagadt a ládarész. Szétszedtem (mennyei élvezet) és örömömre két egyforma hangszóró volt benne, olyan labirintusosan építve, ami persze nem basszust adott, hanem döngött. Ez a piaci hangminőség stílus, hallja az ember, hogy döng, azt mondja na ennek van basszusa. De valójában a basszust nem hallani, csak a döngést. Na ezeket a hangszórókat akarom a buta ládába, persze szűrők nélkül. És vannak a rádiókazettás hangszórói is, azokat is bekötöm. Így a mély, közép és magas natúrban kéne adja magát. Legalább is remélem. A mélyek 4 ohmosak, a középmagasok 7 ohmosak. Párhuzamosan kötve 2,6 ohm körül lesznek...hmmm...egy kicsit kevés, de remélem nem tesz kárt a végfokocskában...azért szívósak ezek. Meg aztán nem hangerőre utazok, azért vállalom be ezt a kis végfokot. A kísérlethez mindenképp jó lesz.
Be is kötöttem a rendszert, amint a képen látszik. A ládát is minimálisra fogom csinálni, éppen hogy elférjenek a hangszórók.
Azt remélem ettől a rendszertől, hogy visszaadja a kevert hangszerek hangját és reális hangerejüket, nem fog átverni egy egy hang színe, illetve rögtön kiadja, ha valaminek túl mű színezete van.
A “Cubase” csoport több tagja jelezte, hogy a profi cuccokon kevert nótákat végül az autóban hallgatták vissza és onnan vezették vissza a hibákat. Persze, okoskodtam én, mert az autó hangszóróin nincsenek szűrők általában.
Ami basszus “jól” szól a szobai hifimben, a dobstudió 2x120w-os ládáiban egyáltalán nincs basszus...persze, mert a hifiben döngésként van a basszus. Tehát árnyalatokról van szó, de végzetesek ezek az árnyalatok.
Azért kell nekem ez a buta monitor a stúdiózáshoz, hogy “láthassam” a hangokat.
A hét végére eldől, hogy lesz spanyol viasz vagy se.
Ha nem, hát nem. De meg kell próbálni.
Szerintem.

Kezes világ

"Kezes gyermekeknek alternatíva lenne egy lájtos iskola kézimunkával fűszerezve. Meglenne az a sikerélményük, ami a jelenlegi iskolai rendszerben csak az eszes gyermekek kiváltsága.
Jól tudja mindenki, hogy pediglen igen nagy szükség van azokra, akik rá is teszik a kezüket valamire."
Valahogy lájtosan így fogalmaztam a facebookra kitett fényképek kíséretében.
A lényeg, hogy ugye minden szülőhöz hasonlóan és is felettébb aggódtam, hogy a fiam élete a gépről szól, mint kortársainak legtöbbjének, vagyis inkább mindenkinek. Annyi hiszti rám is kihatott, hogy mi lesz a gyermekből, mint ahogy mindenki ezen hisztizik, amikor rajtakapják a gyereket délutánhosszat gépezni. Mellékesen megjegyzem, néha azért elnéztem, milyen lelkesen, odaadón és szakértelemmel játszik a gépen, amilyennel manapság egyáltalán nem látni felnőtt embereket bármit is csinálni.
Hosszabb ideje próbáltam a fiam a műhelybe csalogatni, éreztem, hogy ez neki ciki. Humánus, kitartó  vallatás folyamán kiderítettem, hogy az iskolai koncepció az, ami a gyereket eltávolítja a szülői háztól, bárminemű vállalkozástól. Erre meg a mit sem sejtő szülő rátesz egy lapáttal, hogy halálig követeli a gyermeken az engedelmességet az iskolai rendszer, és közvetve az állam és a politikai nagy hatalmak iránt, valamint katonának ajánlják fel a Világbitorlók szolgálatába.
A kölök zsebében kinyílik a bicska s egy darabig harcol ezek ellen. Majd persze miután eleget mossák az agyát, betörik. Ezért finoman kezeltem az ügyet és magam is kitéptem pár macskakövet a barikádra. Cinkosra lelt bennem a fiam. Igaz nem volt nehéz engem korrumpálni. Mert életre halálra ment itt a dolog, görögnek görög leszek, ha azzal életet mentek.

Egy nap mégis azt mondta, rendben, lejön a műhelybe, s ha ok, még jön.
És ez most már három hete zajlik. Esténként lejön két három órát és székeket szerel, meg fest. Közben jókat beszélgetünk. Rengeteg dolog felszínre jut, sok mindent meg tudunk beszélni, amire egyébként sosem került volna sor. Mindketten bírjuk a fekete humort, röhögünk magunkon, karikatúrázva önnön tetteinket, gondolatainkat.
Annyi konzervatívizmust megreszkíroztam, hogy felvázoltam neki, hogy mit is nyújthat neki ez a műhely az életében. Hogy legyen ez is elhintve, aztán az elkövetkező évek alatt ezen rágódhat.
Mert ugye kiderült, hogy gamer szeretne maradni felnőttként is, hisz rengeteg felnőtt ember gamer. És erre én is rájöttem, hogy ugyancsak sok felnőtt nagyon profi gamer, nem titkolják, sőt egész ágazatok vannak. Vettem a fáradságot, és rákerestem jutubon, valóban vannak felnőttek, akik profi módon játszanak, videoblogokon keresztül kommunikálnak, milliók követik.
Őszintén? Gyermekként ennek borzasztóan örültem volna.
Ahogy dolgozott elnéztem hogy mennyire rááll a keze, másvilágon is asztalos volt, egyszer kellett valamit megmutassak, és csinálta. Jól csinálta. Nem kapkod, nem húzza az időt, nyugisan, szorgalmasan csinálja. pedig senki nem tanította.
Annyit számolok neki is mint másnak, lelkesedik, hogy ezután a gamer projektjeihez megszerzi a saját pénzét. Nem kell  engem cseszegessen érte.
És a srác a tizenkettedik évében van.
Bármennyire nézem, ha nem is egy sportos alak, de nem dagadt, ahogy az iskolába társai szólítják, meg néha egy egy tanár (szégyelljék magukat).
Ha kitart emellett a fiam, tizennyolc évesen önállóvá tud válni, aki nemcsak megkeresi a pénzét, hanem kap egy szakmát a kezébe, ami így vagy úgy, többé vagy kevésbé éri meg, de Noé óta nem halt ki.
Mert mire jó az univerzális oktatás, azon a címen, hogy felnőttként bárhol el tudjon helyezkedni, ha elvándorolva, akarva akaratlanul, hazátlan, gyökér nélküli világpolgár lesz, aki sosem fogja lelni a helyét, legfeljebb a shopping centerekben fog némileg elkábulni.
Az se normális, hogy a gyermek fogékony korszakát arra tereljük, hogy minden, világhoz nem kötődő teóriákat bemagoltassunk vele, aztán mikor kikerül az életebe, rájön, hogy mindent nemcsak restartolni kell, hanem telepíteni is.
Mert mi lenne, ha az iskola csupán közösségi házakként működnének? És a gyerekek menet közben ki ki a maga tehetsége szerint szedné fel a tudást?
Az lenne, hogy kiderülne a társadalmi elitekről, hogy mind lúzerek egy rakásra. Akik rendszer, érdekközösség nélkül semmire nem foghatók, semmi sem jön ki a kezük alól. Ezt kell nekik kurvára eltakarni.

Kőfaragó druzsba

Még munka közben is elmerengek a világ s az ember dolgain, de ha hosszú útnak indulok megpakolt autóval, ott aztán bőven van mit merengeni. Ha beszélgető partnerem is van, akkor duplán merengek, mert ahogy ürítem a felgyülemlett merengést, töltődök újakkal, mint a közlekedő edényekben a víz.
Az Ég és a Föld úgy nyílt meg előttem, hogy kerestem azt az Atlanti óceánt, kellett nekem a szárazföld rajzolata, ahol Európa Afrikára néz. Siettem, és ez a könyv került kézhez leghamarabb: “az Ég és Föld”, egy fiatalok nyelvére írt és illusztrált keménykötésű, jó vastag könyv. Olyan hatvanasbeli kiadás. Na onnan szépen kikerestem az Atlanti óceánt és lombfűrésszel kikanyarítottam egy stilizált partvonalat. Meglett a logó egyik háttéreleme. De aztán valamiért az olvasó terembe vittem a könyvet, mert lapozgatva megütötte a szemem valami abban a könyvben. Szép képei voltak, gondoltam majd ezt megnézem, most, hogy Ady egyik vékonyabb novellás kötetét kiolvastam.
S akkor szépen olvasgattam ebből az Ég és Föld című könyvből, amit gyermek nyelvre fordítottak, azaz nekem. Olyan dolgokat tudtam meg Környezetünkről, amikről sosem beszélt senki. Mert ugye elég volt nekünk annyit tudni, hogy gömbölyű a Föld és ez szépen kering a Nap körül, mert így akarta az isten, hogy legyen nekünk egy nappalunk s egy éjszakánk.
És persze még egyéb dolgok, infók is jöttek, mentek, olyan ez, mint amikor a fotós megkérdi az embereket, hogy sérti e őket, ha benne lesznek a művész fotóban, most nem térek ki az infóáramlás részleteire, mert hátha nem szeretnének az emberek a fotóba kerülni.
Mert azon gondolkodtam el, hogy hozzám hasonlatosan, mi emberek, akik azt hisszük magunkról, hogy szintet léptünk az állati sorból, nem e akarunk láncfűrésszel sziklából vizet fakasztani, amikor mi ennek a Földnek esünk? Aztán olajos kézzel pedig vízeséses látványú, ezer éves fára épített, napelemes öko faházban szeretnénk a könyvelésünket elvégezni, longue ambientál zene háttér kíséretében.
És miközben ezen merengtem, belenézve a remegő fényecskékkel tele éjszakába, kiugrott egy macska a sötét természet dekorjából, és hiába fékeztem egy nagyot, hogy minden leborult hátul, elütöttem a macskát. És ebben a rohadt szar, hogy éppen aznap reggelén voltam el magamtól, hogy eddig sosem ütöttem el állatot, mert ugye természet kedvelő és állat szerető vagyok. S akkor mintha isten meg akart volna törni ebben a büszkeségemben, beavatott a macskaölésbe, küldött egy szerencsétlen öngyilkos messzendzsert. Persze, nekem is a reakcióm az volt, hogy mi a picsát keresett ott az a macska. Ugye manapság politikailag az korrekt, hogy az áldozat a hibás.
Mert ha még jobban elmerengek, mi a picsát kerestem én ott, azon az aszfaltos úton?
Úgyhogy ebben sem vagyok már makulátlan, nemcsak tehenet s disznót ölnek szakemberek nekem, meg csirkét s halat, s egyéb vadat, hanem macskákat is ölök.
Már csak annyit kérek ettől az istentől, hogy elég húsz évben egy macska...ne küldjön többet, megértettem az üzenetet.
Addig harcolnak, amíg kő kövön nem marad. Majd miután kő kövön nem lesz, és mindenki mindenkit kinyírt, akkor talán megszűnnek a harcok, mondták hol sírva, hol nevetve, ki büszkén, ki rettegve, az összes arabok. Láttam egy dokumentum filmet, egy őrült riporter elment minden táborba és próbált átfogó térképet és képet alkotni arról, hogy mi történik Irakban a legalsóbb szinteken, ahol farkas szemet néznek egymással az emberek. A fanatizmus, a gyűlölet, a bosszú, ezekkel lehetne jellemezni azt ami ott történik. És mindez Allah nevében. Az isten nevében. Onnan menekülnek a békére vágyó megcsonkult családok, és mennek vissza a világ minden táján letelepedett erőben egészséges muszlimok hazát védeni, bekerülni a fanatizmus, gyűlölet és bosszú bűvkörébe. S ölik egymást. A világ pedig filmként nézi.
És ezzel nem lesz vége, hogy ott kinyírják egymást. Mert a menekült áradat bárhova ér, mindenhol felkelti a gyűlölet magvát, mint egy gyilkos vírus az emberi szervezetet a test ellen fordítja, így uszítja testvért a testvér ellen és úgy látszik senkinek nincs igaza, nincs más, mint porig zúzni mindent. Tiszta igazság kedvelésből.
Olvasom ezt a Libellust, ahol a vérig sértett felek kérik a jelen pápa lemondását. Nehéz volt eldöntenem, mely sérelmet idézzem ide, mert egyik jobb a másiknál. Legyen akkor ez: “A katolikus felfogást meghökkenti egy olyan római pápa látványa, aki az egyház alkotmányát, tanait és szokásait, puszta “struktúrákká”, “szabályokká” és a “szokásokká” egyszerűsíti le, amelyek megfosztják az embereket a lelki tápláléktól, és hagyják őket éhen halni az egyház kapujában.
Nem kommentálom, mert érdemes elejétől végig olvasni a Libellust, csemege iromány és talán történelmi fordulópont az emberiség életében.
Mert nagyon egyértelmű, hogy az ember képtelen változni. Egy öngyilkos zuhatagba ugrott az ember, mint az a szerencsétlen macska, és nem látja, hogy nincs kiút, a Természet erősebb, könyörtelenebb, elpusztít minket seperc alatt, ha nem változtatunk modorunkon.
Mert hogy ez a Jézus lenne a vallások központja?
Dehogyis. Emberi gőgösség, irigység és gyűlölet van kenetteljesen elmaszkolva a vallás címén, mint a demokráciába burkolózott tőkések gonosz elitje. És e kettő kéz a kézben játssza istent.
Embernek kéne maradni. Egy istentelen embernek valahogy. Eltörölni mindent s csak egyet meghagyni: szeress, ahogy szeretnéd, hogy szeressenek. Hagyjuk ki most istent. Mert az csak bajt hoz. Mert kié akkor isten? Az enyém, a tied? De ha nincs, nincs vita.
Ja...lenne más baj. Mert mindig akad egy egy natíve hiéna. Vagy vadbarom.
De ki tudja? Talán esélye van most a az Égnek s Földnek ettől a rövid életű emberi vírustól megszabadulni, hogy tovább élhesse évmilliárdos életét, háborítatlanul.
S ha valamikor kipusztulok, tisztelettel s bocsánatot esdekelve mondhatom: nagy tisztesség volt valamennyit látni, érezni, élni a Természetből.

Túl sok sötét bennem...

Lenyuvadtam itt egy napra. Két napja borzasztó fáradság uralkodott felettem. Aztán éjszaka hasmenés, hidegrázás, úgy éreztem nyolc lábam van s mind a hét kezem fáj hogy csak halálosan nyögni tudtam. Csak az járt az eszemben, ha előbb utóbb kinyuvadok, ki a faszt foglalkozik a tűzzel? Villanykályhát kéne szereljek mindenhova, legalább amíg eladnak mindent szeretteim, ne fázzanak. Mert azokat az ágasbogas fűtőrendszereket az isten se tudja kibogozni, amit hátrahagyok.
Haláltusámban itt azon agyaltam, nehéz lett volna nekem azt mondani, hogy igen, Jézus megváltott? Mibe került volna? Mert ha megváltott, miért nehéz azt elfogadni? Rögtön a jó attilabácsi lettem volna, és adakozó kedvemet is elfogadták volna...mert hobbys nép ez a hívő sereg, nekik hívő kell, nem mentalista. Szentimentalista.
Aztán délben mégis elhoztam a fiam az iskolából. Nyelvem kilógott, fejem ablaknak dőlve, gondoltam így mennek az eszetlen sofőrök. Estére nem bírtam és lementem a műhelybe, reszketve összeraktam a rendőr boltíves faszom kerítését. Miért akar minden rendőr boltíves kerítést a kutyák udvarára is? És pont péntek reggelre? Fix?
Péntek reggelre már nem voltam biztos korai halálomban. Elmentem méretezni. Hazaérve ágynak estem. Nyolchúszkor majdnem aléltan. Nyolc negyvenkor kinyitom a csipám, nem fáj semmim. Az első gondolatom az volt, hogy miért nem írok többet? Mit fogok csinálni azon időimben, amikor nem leszek képes lécet kalapálni, de dögleni sem tudok? Mert sosem tudtam egyvégben több mint öt órát dögleni.
Ja persze, eszembe jutott, mert senki nem szereti, hogy feszt kritizálok. Pedig bennem a világ szép. Nézd a kertem. A munkám. A házam. Írásban kiköpöm a rosszat. Jézus szerint ez bűn. Így vagyok javíthatatlan, elveszett bűnös. Unom a jót leírni. A szépet. Minek? Mindenki a jóról áradozik. A szeplőtlen fehérségről álmodozik. Én úgyse tudnám romantizálni a shittet.
A genny apostola maradok. És ha muszáj lesz időt töltenem, a rosszat fogom kiírni. Cikacikk.
De nem vagyok hibás. Az olvasóban nincs humorérzék. Nem tudja kihámozni a szemétből az aranyat.
Pedig én mindig a gonosztól tanultam, hogyan ne legyek olyan. Miért nem lehet az én sötétségemből a világosságot kitanulni?
Valahogy úgy vagyok én is mint ezek a rockerek. Összeráncolt szemöldökkel, kemény pofával, szegecses ruhában kiáltom: gyújtsatok lámpásokat!
Új gyakorlatstílust kísérletezek a hét köznapjaira. Mivel a dobstúdió mellett öltözöm át a műhelyi felszerelésre, nem többet, 3-5 percet üssek semmiféle céllal. Ami jön. Érdekes projekt. A bugyi projekt. Olyan mint egy ötperces fejmasszázs...

Vasárnap reggel blues



Az alábbi linkelt szövegre kattintva meg lehet hallgatni az első pár centit ama méteres dobolásomból...:-)
Sam Chatmon "Sittin on top of the world" dalára doboltam egyet vasárnap reggel.
Kidolgozatlan még a dobolásom, tulajdonképpen mikrofon próbát csináltam, és ez jött ki.
Egy éve keresgélek a jutubon s máshol, olyan zenéket, amiknek nincs dobrésze, illetve belemerültem a hangkeverés végeláthatatlan s hallatlan birodalmába, midi fájlokból zenét alakítok, amikre majd dobolni fogok.
Sok számnak nekifogtam már dobbal kísérni, lassan alakulnak. Rájöttem, hogy nem egy darabon kell lovagolni amíg tökéletes lesz, mert abból csak bedilizés lesz. Nyugodtan többnek neki lehet esni, szélesebb repertoárt lehet fejleszteni, időben mindegyik szám kibontakozik, megadom magam ritmusilag. Feltétlenül érezni kell egy szám ritmikáját, erre a metronom nem segít. Persze ezen legtöbb dobos kiakadna, hogy a metronom az szent. Érezni akarok, nem szentséget művelni.
Átestem azon a perióduson, amikor azt hittem nem fog menni nekem a dobolás. Nem is kell az úgy menjen. A szerkó sem kell úgy álljon, ahogy előírják. A verési stílus sem törvény. Például bennem az maradt a fiatalságomból, hogy nagy rocker vagyok. Érdekes, a blues világa közelebb áll hozzám. De a tudatalattimban mindig is így volt. Csak a fiatalos hév ámított. Megtört bennem a perfektcionista. Hagyom, hogy csobogjon, ahogy a patak medre engedi. Néha én is meglepődök. Jó fíling ez az önfelismerés.
Szeretem ahogy a cinek szólnak, amikor simogatva cirogatom őket. A dobok hangja is szebb finoman ütve.
Eldöntöttem, hogy ezentúl vasárnap reggelemet gyakorlatozással töltöm. Elvégre jó időt kell erre szánnom, nem amikor hulla fáradt vagyok kéthetente egy este, mikor már semmire se vagyok jó.

Szakmába zárt palack

(gondolatok iskoláról, házi vállalkozásról)
Elvégre az iskola nevében is benne van, hogy: elméleti líceum. De ha mondjuk kisebbségi anyanyelvű kategóriába tartózol szórványban, esélyed sincs mondjuk ipari líceumba menni, mert nincs csak ez az elméleti. És ennek is azt mondják, hogy örvendjünk neki. Nem kétlem, hogy örvendenünk kell, és nem tagadom, legtöbbször örvendek is.
Lebontva elemeire és személyre a dolgokat, lehet, hogy óriási esély azoknak a gyermekeknek, akik hátrányos családi helyzetben nőnek fel, vagyis inkább ahogy a szakma is nevezi: rendezetlen (rendetlen) családi háttérben, szóval ezeknek valószínű ez egy megoldás. Nem a tudás felhalmozódás szempontjából, hanem hogy nem utcán nőnek fel, nem mint a kóbor kutyák fajulnak el, hanem valamennyire rendezettebb társadalmi keretben tengődnek. Kevésnek jut cél, akarat, vágy legtöbb sajnos valamiféle törvényszerűség jegyében vegetál.
Az egy-négy osztály, még hagyján. Noha ott is vannak értelmetlen agyfeszítések, versengzős életmód beoltása, stressz alapra épülő megoldás rendszerek, de úgy amennyire az írás olvasás, számolás el lesz sajátítva.
Az ötödik osztálytól jönnek a bajok. Mert a gyerek egyénisége (már akiben) elkezd tombolni, vészjeleket küldeni, hogy szorul a hurok, a születéssel hozott kód módosításra kényszerül. És világos, mint a nélkülöző ember is, lemond sorra a jóléti dolgokról, egész odáig fajulva, hogy az élete érdekében akár ölni is képes, így az a születéssel hozott kód is egy adott ponton elkeseredve kénytelen lemondani a művészi, kreatív hajlamokról, és ha a gyermek nem esik depresszióba, a túlélés érdekében gyakorlatilag levadul, állativá lesz, felveszi a harcállást és kegyetlen háborút indít mindenki ellen.
Ki milyen környezetben él, miben kap bátorítást, afelé fog zárkózni. Lelki, szellemi és testi nyomás hatására. Keresztelés által eleve egy istennek feláldozva, és közvetve annak minden szociális, társadalmi velejárójával, gyakorlatilag predestinálva, egyoldalú ismeret oltárán, az iskolai bizonyítvány által, sűrű lelki és testi terror árnyékában, a jövő bebiztosítása címen beindul a ketrecharcra való idomítás. Olyan, hogy mi van benned, mit szeretnél, mik a meglátásaid, egyáltalán ki vagy, mit hoztál magaddal, sehol semmiféle utalás nincs. Azt mondja a tanügy: ez van, ezt kell elsajátítani, ha tetszik, ha nem.
Hogy miért nincsenek érdemleges reformok a tanügyben? Egyszerű a válasz. Piramis rendszerű, politikai álcájú érdekközösség kezében van a tanügy is, mint minden. Lelketlen, idióta emberek hatalma alá vetve, kik képtelenek átlépni önnön érdekük küszöbén. Olyan, hogy Isten, Világegyetem, Természet, Lélek, számukra nem létezik. Ezt kell megérteni mindenkinek egy ország vezetőiről, hogy ezeket nem érdekli semmi a személyes meggazdagodásukon kívül. Nemcsak Romániában, hanem szerintem mindenhol. Ha ezen nem tudunk mi sem túllépni, akkor nincs más, mint gyermekeinket bepréselni az iskola című idomító pajtába.
Csak megjegyzem, a gyermek egy vallás jegyében egy istennek felajánlása ma nem bűn az állami apparátusok szerint, viszont a gyermek iskoláztatása KÖTELEZŐ! Ha én jobbat akarok, tudok adni a gyermekemnek az itthon neveléssel, az állam nem engedi. Sőt a társadalom sem támogatja. Sőt, elítéli. Naná. Miért legyél te normális, ha tudsz bolond lenni mint münk?
Egyrészt kocsmafilozófia szinten mindenki mondja, hogy az ember eltért a természetes életmódjától. Másrészt vígan megy az általa utált kurva kapitalista multihoz raboskodni, sőt elvégez érdekében sok iskolát, egyetemet. És hálásan megy nyomorogni. Igaz, ideig óráig megvan a fix fizetés, szociális háló illúziója. Ez a jótanulás eredménye, hálája. Legtöbb ilyen életében előbb utóbb bejön a nagy felismerés, hogy mennyire szarnak veszik, úgy szabadulnak meg tőle, mint egy lehurbolt mosogatórongytól. Sőt, ha őszinte akar lenni magával, rájön, hogy az volt első perctől: felmosórongy.
Van egy másik út. Rögös, keskeny út. De jobb.
Persze, ilyenkor jöhetnek az ironikus megmosolygások...aha, ez az a nagy út.
Nem, ismétlem: rögös, keskeny út.
A házi vállalkozás.
Egy gondolat érdekében teszek egy kitérőt. Mikor felkértek egy alapítványnál, hogy asztalos szakiskola keretében foglalkozzak ilyen rendezetlen hátterű családokból származó gyerekekkel, az volt az első kívánságom, hogy ne kezdjünk elveszni az elméletek mocsaras ingoványaiban, konkrét munkát kell a kezük alá adni, vállalom a felelősséget az esetleges kudarc miatt.
Bár szkeptikusan néztek engem, valamennyire szabad kezet kaptam, valószínű nem volt elegendő energiájuk rám figyelni kellőképpen, de határozottan emlékszem a jókedvvel dolgozó gyerekekre, volt egy valahová tartózás fílingjük, és hétről hétre láttam kibontakozni a kezeket, a lelkeket. Konkrét eredményét látták a munkájuknak, nem atomreaktorhoz készítettek egy furcsa, érthetetlen alkatrészt, hanem mindegyik kezén átment az emeletes ágy elkészítésének a fázisai.
Azt mondtam, ha egy gyermek gitározni akar, ne vigyük egyszer húsz évre zeneiskolára szar citerákkal, hanem adjunk neki egy olyan gitárt amit akar. Tessék rámenni a youtubera, és keresni csodagyerekeket, akikről aztán kiderül, hogy az anyjuk a lábdobba szülte őket. Persze, hogy hatévesen pofát leszakajtva dobolnak.
Így kell a szakmákkal is. Élesbe vinni a tanítást.
Egyezzünk meg, ahányan elméleti iskolát végeztek és kikerültek a való világba, netán termelő egységekbe, mindent elölről kezdtek. Soha egy kalapács nem volt a kezükben. A tehén lila szerintük. Idáig a kitérő.
Elnéztem az idők folyamán, hogyan alakulnak a házi vállalkozások. És őszintén örvendek, hogy ha halaványan is, de látok itt ott kezdeményezést. Reménykedek abban, hogy ezelőtt huszonöt évvel jók voltak a meglátásaim, és hasonlók a választásaim.
Egy ember vett egy szar dubát, elkezdett olcsón árut fuvarozni. Aztán vett lízingbe egy jobbat. Mindent kipróbált. Volt rossz döntése is. De talpra állt. Közben felnőtt a fia. Ma mindketten külön kis teherautóval fuvaroznak.
Egy másik elkezdett házi kolbászt készíteni. Ajánlotta ennek, annak. Egyre bővült a vevőköre.
Persze, szánalmasnak tűnő vállalkozások ezek a nemzetgazdaság szintjén. De az egyénre bontva az egyetlen megoldás. A jó megoldás.
Elnéztem a fiamat a napokban, ahogyan rakta össze a székeket, hogy még 12 éves sincs, de képes megkeresni a projekt pénzeit. Lehetséges ez, mert házi vállalkozásban vagyunk. Mert valamikor így irányítottuk életünket, erre tereltük a Sors figyelmét.
Néha kegyes tud lenni a Sors, ha makacsul provokálod. Vagy mondjuk eléggé odafigyelsz, hogy a Sors adta lehetőségekkel élni tudj.
Nem szándékszom megváltoztatni sem a világot, sem a tanügyet. Nem lehet. Nem is kell. Tízezer légy csak tudja, hogy a szar jó (Magyarországról importált bölcsesség).
De bátorítom a házi vállalkozásokat. És segítem a fiamat lenyögni a kötelező iskolát, hogy közben a lelke, szelleme, életkedve ne csorbuljon, mert az élet igazán az iskola után kezdődik, akkor lép a való világba, és nem akarom, hogy ezt ne tudja.
És hamis az a nézet, miszerint ha valaki semmire se jó, mehet szakmunkásnak. Határozottan ellenzem, sőt kikérem magamnak ezt a megállapítást.
A szakmunkás az ugyancsak egy látnok, egy művész hajlamokkal áldott ember, aki az álmokat megvalósítja, nemcsak beszél vagy ír róluk. A kézi szakmákban nincs határa a képzeletnek, a kreativitásnak, és nincs nagyobb öröm, mint az alkotás öröme.
Nem támogatom a gyárrendszereket. Lelketlen, robotembereket gyúrnak ki a szalagmunkák, nem elég, hogy kinyögik a gyerekek a lelketlen iskolákat, bekerülnek egy egy gyárba, oszt nyolc évig, vagy amíg be nem dilizik, talpalhat egy fúró felett, és fúrhat napi nyolcezer hétszátizenkét lyukat nyolc órás menetekben. Ha ez a szakmunka, akkor valóban dillóknak való. És hát van ezekből is bőven. Bizonyítja a sok butyigyár.
Mindaddig, amíg nemzeti szinten nincs a házi vállalkozás bátorítva, kereskedelmi infrastruktúrával támogatva, adózási kedvezményekkel, rendszerekkel könnyítve, nem szabadulunk fel a nyugati tőkés csoportok zsarnoksága alól. Zsarnokok, melyek nemcsak maguktól jönnek minket kizsákmányolni, hanem karöltve teszik ezt a mindenkori kormányokkal egyetemben.