A fenti kis ikonok egyikére kattintva lejátszó lista tölthető le.
A blog további böngészéséhez új ablak nyitását ajánlom,
hogy a rádió zavartalanul tovább működhessen. Köszönöm.
A kis Nemonak mondta
apukája, hogy ne menjen ki a nagy vizekbe, mert ott a veszély
leselkedik rá. És bizony megtapasztalta a kis Nemo, hogy a cápák
elvonó kúrája az első vérig tart. A globalizált vizekben a bálna
is úgy eszik, hogy halrajnak veti magát, szippant egyet s ezernyi
hal csúszik le torkán. Az ember mégis a bálnát sajnálja nem a
sok ezernyi kis halat.
A kisember napjainkban is,
amikor a kereszténység úgymond alap szemléletté vált, nem más
mint egy felszippantható hal az ezres halrajban. Sosem fogy el,
minden felzabált szegény helyébe más születik,
kipusztíthatatlan.
Egy nagyvállalat pénzügyi
nehézségein a gazdasági elemzők kiszínezett aggodalommal
vizsgálják és latolják a kilátásokat, állami mentőövek
létrehozását sürgetik, hisz annyi munkahely forog kockán. Azaz
mint a cápák álelvonó kúrájában a kisember semmi élete van a
téten. Valahogy mindig háló közelben kell tartani a sok kis buta
halat, legyen mivel megmenteni a bálnákat.
S akkor élvezem ezt a sok
boldogságos bemutatást, miszerint a kisember milyen boldogan él,
holott semmije sincs. Hogy nem a pénz a boldogság eredője. Nem a
vagyon halmozása az emberi lét lényege. Némely önboldogult
vallásos líder még nevet miközben bemutatja a kínlódó ember
munkától eltorzult arcát, nézd: szenved de nem sír annyit,
egyszerűen él. Hát persze. Van is más lehetősége mint
megrepedni s hozzá humorosan-gúnyosan jópofát vágni?
Így él rajban a sok
szegény ember, felkészülve minden veszélyrezdülésre, arra is,
hogy bekapja mindenestől a nagy bálna. Ez az élet, summázza
tehetetlenül a kisemmizett.
S láss csudát, isten is
ezeket a nagy látókat, a nagy vadakat szereti, elhalmozza őket
vagyonnal, felesleges terheket róva rájuk, telkekkel, házakkal,
nyaralókkal, szolgákkal, s hatalommal, hogy csak úgy roskadnak
alattuk. S természetesen hivatásuk sokkal nagyobb, mint ama sok
apró, meztelábas konzervjelölt halacskának.
Meg kell érteni ezt az
istent is. Így a sorsába belenyugvó kisember.
Aztán ha akad egy kishal,
mely kiszabadulna a szociális hálóba szőtt csapdából, nem
szeretik a nagy halak, de a többi kishal sem szereti, mert rendbontó
az ilyen hal. Nem lehet egy predestinált sorsnak más utat járni,
mint ami meg van jó előre határozva.
Külön figyelmet kell az
ilyenekre fordítani, fokozott éberséggel kell melengetni, amíg
beleszakad vagy önként visszasétál a hálóba. Legfeljebb
példának okáért nézik el a nagyhalak ezt a hálón kívül úszkáló halacskát, de előbb utóbb bekapják, hogy legyen mit
mutatni: lám így jár az álmodozó.
Igen, ha a halraj
felbátorodna s elkezdene ellentétes irányba teljes erővel úszni,
talán elszakítanák a hálót. De ilyent csak rajzfilmbe lehet
megálmodni.
Marad a csendes
belenyugvás: ilyen a nagy vízi élet.
Azt mondják, hogy az
ember cselekedeteit a tudat vezérli. Tudatosan kigondol valamit,
tudatosan csinál valamit és azt kellő tudatossággal követi majd,
hogy eléggé betartotta e a tudatosság vezérelvét. S akkor mint
ama úr, kinek lelke a vizek felett lebeg vala, nyugtával dicséri a
napot, hogy igen, mindent amit aznap teremtett, igen jó.
Ebben a tudatban él a
gyilkos, a hazug, a kezeletlen skizofrén, az ámító, a hullákon
átgázoló törtető és így tovább.
Némi bizonytalanságot a
nagy tudatossági vetélkedőn ezekben szoktam látni, akik valami
másért élnek, mint a tudatos ember. Soha nem fogjuk kitalálni az
ilyen miért nem törtet egy más világ érdekében. Egy más világ,
mely nincs se a mesékben, se sehol sincs, még talán a nem törtető,
másvilágos fejében sincs semmi erről a másvilágról.
Noha az emberi természet
adta tudattól az ilyen embernek legitim akár az öngyilkosság
gondolata is, hisz ki akar örökké élni egy ilyen féreg tanyán?
Mégis, ez a nem törtető másvilág reményű ember, ha meg is
fordul gondolatában valami gonosz, rögtön visszalép és örök
penitenciára képes.
Azt mondja, nem más, de
amíg van olyan aki reménykedik, legyen utánpótlás a
felvilágosításra, hogy ne siessen azzal a reménnyel.
Azt is mondják, hogy az
embert olyan más ember kell megihlesse, aki valamit letett az
asztalra. A minta család tagjai, a prédikátor karizmája zsebében
a frigyláda kulccsal, a sikeres vállalkozó, a jótanuló, a
beérkező maraton futó és így tovább. Mert mi ihletet tud
támasztani a nyomor, az elesettség, a mocsok, a sár, az emberi
tökéletlenkedés, kínlódás, a szánalmas álmodozás, a kiút
nélküli reménykedés, a sötét alagút, melynek végén szó
sincs megváltó fényről?
Megkérdeztem egy pléhes
embert, hogy kipufogót gyárt e? Elmondta, hogy ritkán hegesztett
oxigénessel, nem éri meg neki azt tartani s ilyenek. De elvisz egy
öreghez, hogy ő majd biztos megoldja. Hogyhogy Antit nem ösmered?
Hát nem.
Sáros, szűk udvaron egy
kopott autóemelő mint Villám Mcqueenben a Döncié. Roggyant
garázsajtó, mellette roskadó eresz. Gerendán lógó szíjak s
szanaszét millió kiszuperált autó alkatrész. Mondom is ennek a
Csabinak, hogy ez az ember nem ad két pénzt a szakmájára, sokat
elmond ez a sáros udvar, az önbecsülésről ennyit.
Megvártuk amíg olajat
cserélt egy Dácsiában, felfújta kerekeit, aztán felemelte az én
kis...mit mondjak, sáros udvarhoz tökéletesen illő
trotyomobilomat. Magamban már meg is fogalmaztam, hogy lám, ez meg
az én önmegbecsülésem.
Az aki javíttatott már
reménytelen eseteket, tudja, hogy a magukat megbecsülő szakemberek
általában a felső tízezer undorával nézik a rothadó kipufogó
csöveket, s ha az ember odafigyel, látja, hogy a kezét rá sem
teszi, csak tisztes távolból, hogy ragályként ne érje a nyomort
árasztó rozsda s rothadás.
Anti bácsi úgy fogdosta
a csövet alulról, mintha család tagja lenne. Ezzel rögtön meg is
bocsátottam neki az ön nem megbecsülést, és szívembe fogadtam.
Mert olyan volt ez nekem, mint egy parola, egy kód, hogy egy
hullámhosszon kommunikálunk. Abban a pillanatban tudtam, hogy ha
ezen a világon valaki megoldja a kipufogó csövemet, akkor ez az
Anti bácsi. Nem részletezem, de a reménytelen kipufogó csövet
félóra alatt meghegesztette az autó alatt, s kérésemre
leflexelt valami csavarokat, amikkel kínlódott megmenteni, mert ő
ilyen, ha egy esély van rá, megmenti a rozsdás csavart is.
Közben egy ember
átöntötte a fáradt olajakat, elvitte tüzelni, ingyen odaadta.
Kért ez az Anti harminc
lejt a munkájáért. Adtam negyvenet. Meg se számolta, bevágta a
zsebébe.
Na így lett ebből a
kipufogó blues.
Hogy nem a minta család
tagjai, a prédikátor karizmája zsebében a frigyláda kulccsal, a
sikeres vállalkozó, a jótanuló, a beérkező maraton futó és
így tovább ihletett meg ma engem, hanem ez az öreg Anti bácsi.
Akit nem ismertem, de most már igen.
Belenéztem a sötét mindenbe, nézvén a gombostű
nagyságú fénypontokat, megkönnyebbültem. Nem árt az a fűnek. Valahol a
háttérben a Cece épp egy madarat majszol. Sötétben hogy tud enni, nem tudom.
Egy percre még kémleltem a sötét mindent, szeretem, ha a hideg kiráz
egy kicsit, felfrissít, mert még le kell pácolnom egy polcos pultocskát.
Kémlelvén egy percet a nagy mindent, megkönnyebbültem. Rájöttem, hogy
ennek a nagy sötét mindennek egy cseppet sem fog számítani, ha az
emberiség kipusztul. Ez pedig jó érzés. Mert mi lenne, ha valóban minden
az emberért volna, ahogy magáról képzeli ezt nagy
felfuvalkodottságában, s kipusztulásával a világmindenség is eltűnne? Mekkora marha ötlet ez az embertől. Pedig mennyi jó dolgot ki tudott találni az ember.
Nézem itt az ember faragta istenek harcát, s undor környékez. Ilyenkor
arra gondolok, bár lenne Jézus is egy Lennon, ki jókat költött, szépeket
mondott. S bár ne lenne többnyire isten, mint bármelyik nagy filozófus,
látnok, gondolkodó, zenész, kőfaragó s asztalos. Mert akkor a világ
emberének nagy esélye van a békére, boldogságra. De ezek az istenek
mindent elrontanak. Szokás szerint.
Elnéztem két világító pöttyöt
a fekete mindenben, egyik jobbra ment pislogva, az repülő, a másik
balra ment pislogás nélkül, az nem tudom mi. Elgondoltam ezt a tél apót,
ahogy követtem a két repülő pontocskát. És magyarázatot kaptam arra,
hogy ha nőnek a nappalok, miért nem kezd felmelegedni az idő? Mindig
ilyenkor áll aztán be a hideg, miután kezdenek nőni a nappalok. S
kihúznak aztán március áprilisig.
Ez azért van, mert mikor jön
télapó az égbolton a hat rénszarvas fogatú szárnyas szánkóján, olyan
Mikulás tájt, a szarvasok kimelegedett leheletüket fújják ránk, aztán
karácsony fele pont a fejünk felett van a télapó, ahonnan dobálja nekünk
le a sok áldást, boldogságot s efféléket, ekkor a hideg még nem ért
hozzánk, viszont ahogy elhúz felettünk a hosszú palástjával, na abból a
palástból hullik ránk a hó meg a hideg. S az örvény meg szél amit csap a
nagy menettől, jó hosszú ideig szórja ránk a hideget. Már nem is látjuk
a télapót, messze jár, de szelét még érezzük, piroslik hidegétől arcunk
még egy darabig. Amíg aztán elcsendesül a szél, a hangulat, s
elkezdenek nyílni a jácintok a kertemben.
Szerintem ez a magyarázata ennek az eltolódott hidegnek.
Hosszú palástban járja a világot ez a télapó.
Még szerencse, hogy nem vág fel vele mint az istenek.
Törhetem én
itt a fejem, hogy mivégett, de az igazság az, hogy rég nem hívott
valaki csak úgy el egy dumára. Meg azon is törhetem a fejem, hogy
miért éppen egy román hívő hívott el egyet dumálni. Zenéről,
zenélésről beszéltünk, hangszerekről, kötetlen beszélgetésnek
nézett ki. Jól esett akkor is, ha egy terv része is volt ez a
gesztus.
Lenyomtunk
egy jó másfél órás dumát. Nem volt benne se politika se isten.
Neki talán
befektetés, nekem egy másfél órás embernek érzés.
Ebből élek
egy pár napja. Hogy ezt miért nem lehet humanizálni ezeket az
emberi dolgokat? Az embernek szüksége van társalgásra, ha nem is
mentődik meg a világ. Pedig hiszem, hogy a világ társalgásos
alapon is meg tud változni, mentődni. Mert szó szót hoz, egyik
ötlet a másikat adja, a lelkesedést talán még cselekedet is
követi, s ha egymást generálni tudjuk, valami csak kisül belőle.
Hát nekem
teljességgel hiányzik ez az életgenerátor az életemből. Annyit
törődtem, hogy mindenkinek jó legyen, hogy magamról teljesen
megfeledkeztem.
Ezért
mondhatom azt, hogy a 2015 a magamba nézésének az éve volt.
Elfogadtam,
hogy asztalos státusom lezsugorodott nap 2-3 órára. Hogy csúcsok
ebben nem lesznek többé. Kis dombocskák hébe-hóba esetleg. Nehéz
volt elfogadni, de muszáj volt. Rájöttem, hogy csak így tudom
magam is, a műhelyt is megmenteni. Leszálltam a paraszti
csirketartó szintre, ahol az adóztatás meg a tevékenységem
monitorozása többe kerülne az államnak mint amit belőlem
kihajtana. Látszólag nem tevékenykedem. Tisztán látszik a
műhelyemben, hogy érdemleges produkció nincs.
Ezért a
tavaszi munkámból mikor a kezemben volt cirka 800 euró azon
filóztam, hogy akkor most kinek adjam, melyik baráti hitelezőmnek?
Napokig ettem magam miatta, nem tudtam dűlőre jutni, s aztán egy
rejtői balegyenes horogszerű ötlettől megcsillanva eljátszadoztam
a gondolattal, hogy vegyek dobot. Leginkább az nyomta lelki válságom
súlyát eme pénzbeosztás kérdésében, hogy bármelyiknek adnám,
egyik sem mondaná nekem, hogy hálás köszönet te Attila, hanem
lebasznának, hogy csak ennyi? S a többi mikor? Meg sem köszönték
volna, meg se dicsértek volna. Na ez volt az én keserves
angyalharcom. S így lett meg a dobom.
Ezzel pedig
nem csak egy tárgy költözött be az életembe, hanem egy
forradalmi fordulat, aminek kimenetelét még mái napig nem látom,
de nem is érdekel mindaddig amíg a jelek pozitívak. Mert ezzel a
cselekedetemmel kezdődtek beszállingózni a pozitív jelek. Igaz
halványan, és legtöbbször hangulatiak, de nekem pont erre volt és
van szükségem.
Mert egy
beteg embertől hogy lehet bármit is behajtani? Sehogy. Ha viszont
összeszedi magát és vajmi áron is de megerősödik, akkor a
hitelezők is reménykedhetnek még.
S akkor
végeztem pár ilyen magamba felejtős gyakorlatot ebben a 2015-ben.
Hangkártyát, hangszórót s most ha igaz egy húsz éves Roland hat
sávos keverő erősítőt küldenek el semmi áron. Lelkesedek érte,
mert egy magam korabeli analóg cucc, semmi digitálissal benne.
Amikor én fiatalon álmodoztam zenélésről ez akkor csúcstechnológia volt, ma undorral nézik. Mert ugye kihagytam nagy hetykén harminc évet azóta. A
technika fejlődött közben. És drasztikusan lement az ára. Mégis,
mi a magyarázata, hogy rémesen kevés ember zenél manapság?
Ezekkel a
gondolatokkal tettem a napi négy öt órás kötelező vizitjeimet a
műhelybe karácsony s szilveszter között. Fát vágtam tüzelőre
a kazánba, forgácsot vittem a ládába, régi bútorokat vagdostam
fel, amik már semmire sem jók. Régi raklapokat vágtam össze. Ha
minden igaz nálam a jégkorszak legfeljebb január tíz után állhat
be. Addig ezek vegyítése kihúzza.
Sok tüzelő
elfogy, mert nagy a kazán. Úgy volt tervezve, hogy lakás és
műhely fűtése egyszerre történjen. Mert akkor így látszott
gazdaságosnak. Éppen kárba nem megy azért, mert közben deszkát
is szárítok. Régebb írtam erről, de majd még fogok, hogy
fűtőtesteket 45 fokba döntve deszka szárítót alakítottam. A
gépműhelyben is szándékszom átalakítani a négy fűtőtestet
két szárítóra. Egyszerre majd 6-8 köbméter deszkát fogok tudni
szárítani. És érdekes, hogy a meleget is jobban felfogja, mert a
deszkák kimelegednek s jó meleget tartanak a műhelybe. A levegőn
tartva a fenyő deszkát kb három hónapig, 40-50% os nedvességéből
elpárolog olyan 20%-ra, ekkor már betehetem a szárítóba s egy
hónap lassú száradással lehozom 7-9%-ra. De nem ekkor dolgozom
vele, hanem pihenni teszem ugyancsak a műhelybe, s majd 11-12%-osan
dolgozom vele.
Hallok valami
furcsa sistergést egyik nap a kazánból, körbenézem, hallgatózok
honnan jöhet. Aztán meglátok mást, aminek nincs köze a
sistergéshez, a kazán kijövetelén van egy öntvényből készült
alkatrész, mely a kazánt és füstcsövet köti össze, annak a
felfogó része el volt törve, a kazán burkolatától ezt nem
láttam, pedig ugyancsak három centire el volt távolódva a
kazántól. Nosza leszedtem a kazán lemez és szigetelő burkolatát,
leoperáltam a törött öntvényt s alapos pucolás után vissza
improvizáltam ilyen ideiglenesen még húsz évre. Aztán rájöttem,
hogy miért nem volt rendes hatásfoka a kazánnak. Ezért nem
húzott és nem égette el rendesen a fát. Már mindenféle teória
járta a fejem, hogy ugyan mitől nem működik rendesen a kazán.
Hát ez az állapot van már vagy három éve. Most olyan szépen
működik, hogy öröm nézni.
A sípolás a
szivattyútól jött. De szerintem csak így akarta jelezni a vas,
hogy valami nincs rendben s nézzek már rá.
Tehát most
is megbizonyosodtam arról, hogy nincsenek véletlenek. Csak az ember
oda kell nézzen a sípolásokra. A macska is akkor nyávog, ha éhes.
Így lett
aztán, hogy szilveszter napján elővettem egy régi 24 voltos akkus
fúrót, találtam régebben egy erősebb transzformátort, 24 voltos
egyenáramot adott, rákötöttem s gyönyörűen működik. Az akkus
fúrónak volt valami elektronikája, az szerintem leégett volt,
azért is nyírhatta ki hamar az akkuját is, na azt kivágtam, s
elment egy pár órám azzal, hogy a kacifántos indító gombját
szétszedve s ezer dirib darabra hullt azt újra össze
frankenstájnolni. Mert közben kiiktattam az elektronikát. Most
nincs finom fordulatszabályzás a ravasz nyomásán, de nem is kell.
Fúrni kell nekem a műhely asztalhoz. Néha jól jön akár négy
különböző gép is, ne kelljen folyton cserélni a fúrókat,
hegyeket.
Na így
mentem neki az új évnek. Himnuszt hallgattam de nem tévében,
hanem ez a basszusos srác feldolgozásában, imádom ahogy bőgőzik.
Aztán pezsgőbontás, a solymosi tűzijátékot ablakunkból
megnéztük. Jó nekünk ez mintiai parasztoknak.
S lőn alvás.
Mert reggel már megint aprítás, ajtótok anyagok előkészítése,
s előbányásztam minden régi lerobban gépet: betonfúrók, fúrók,
flexek s ilyenek. Sorra megoperálom őket s kettőből csak
összedobok egyet.